A mindent megváltoztató három nap

Ezt Z-nek küldtem annak illusztrálásaképp, hogy milyen jól vagyok 

A három nap szuper volt. Mindenki jól bírta: nekem hiányzott ugyan Boni, de egyáltalán nem elviselhetetlenül, inkább csak olyan jólesően gondoltam rá, tudván, hogy vasárnap este már látom is. Annál jobban esett viszont a három nap nyugalom! Majdnem minden hivatalos ügyet el tudtam intézni, az idő gyönyörű volt, sokat rajzoltam és hallgattam zenét. A délig alvás viszont nem sikerült... fél tízig bírtam. És mivel minden nap éjjel 2-kor feküdtem le (hát igen, a klasszikus kérdés: pihenjen az ember a szabadsága alatt, vagy pont ellenkezőleg, használja jól ki az idejét és csináljon meg mindent, amire a napi mókuskerekezés alatt nincs ideje?), szóval mivel éjjeli bagoly voltam, tök fáradtan jöttem haza.

Sokat rajzoltam máshol is - a reptéren, a repülőn, a McDonalds-ban, étteremben - és szinte mindenhol megbámultak, meg is szólítottak, volt aki le is szerette volna rajzoltatni magát - biztos ilyen lehet celebnek lenni

Boninak szerintem nem hiányoztam - és talán ennek köszönhetően sikerült az én hétvégém is olyan jól. Tudtam, hogy nem sír utánam és nagyon jól elvan az apjával, aki három gyereknapot rendezett neki. Egyszer skypeoltunk, akkor szerintem megismert, nevetgélt, de ennyi. Amikor megjöttem, szintén nagyot nevetett, majd fél órát bohóckodott nekem, irtó cuki volt.

Na de jöjjön a lényeg... amikor elmentem, semmi kétségem nem volt afelől, hogy Z. jól vigyáz majd a gyerekre, kicsit tartottam viszont attól, hogyan fogja megoldani a házi munkákat. Mert mióta Boni helyet változtat, tehát úgy nyár óta, én nem bírok lépést tartani a kupival, ami folyamatosan elhatalmasodik. Kb. olyan érzésem van, hogy minden nap meg kell küzdenem egy olyan állattal, amely, ha nem tartjuk kordában, átveszi az irányítást a lakás felett. Rend és tisztaság soha nincs, és csak tüzet oltok nagy rohanva. Ha valamit elpakolok, Boni már nyitja is az újabb fiókokat. A mosogatógépet képtelenség kipakolni, mert beleül. Nem tudom letörölni az asztalt, mert arra kell vigyáznom folyamatosan, hogy ne másszon fel a kanapéra. WC-re sem tudok egyedül járni, mert az ajtó előtt hisztizik. De a legnehezebb a szennyesruha kérdése: a mosó- és a szárítógép a garázsban van, így komoly szervezést igényel, hogy be tudjak tenni egy mosást (felöltözni, Bonit biztonságos helyre tenni - mostanában a járókába teszem az én kézi táskámmal, így van kb. 5 perc nyugalmam). A lelkére kötöttem Z-nek, hogy minden nap mosson, különben összegyűlik a szennyes és napokig nem tudjuk ledolgozni a lemaradást.

Ehhez képest vasárnap csillogó lakás várt. Sehol egy eltévedt maci vagy gazdátlan franciakulcs. Az edények elpakolva, az etetőszék lemosva, és a leghihetetlenebb: a szennyesruha-tartó teljesen üres volt! (én még ilyet nem is láttam egész életemben) És mit mondott a férjem? Hogy ő ezt nem érti, látta ugyan rajtam, hogy nem bírok rendet tartani, de hogy szerinte ez tök egyszerű. Azóta nem térek ám magamhoz, mert ez azt jelenti (és én is kezdem belátni), hogy neki volt igaza. Hogy én itt egy kis diktátort neveltem, akinek minden óhajára igent mondok, akinek 100 játék van kipakolva egyszerre, és a százegyedikkel sem akart játszani. Z. ellenben mindig csak egy vagy két játékot hagyott neki elő, a fiókokra és szekrényekre az abszolút tilalom volt érvényben, és miközben ő takarított, a gyerek a járókában szépen eljátszott magában (ezt még le is filmezte nekem - nem mintha kételkednék a szavaiban, na de egyszerűen nem tudtam elképzelni). Ja, és naponta 2-3 órát vitte levegőzni.

Többféle tanulságot vontam le a történtekből (miután jól magamba szálltam). Először is, hogy a gyerek teljesen máshogy viselkedik az apjával, mint velem. Neki nem hisztizik, hogy nem akarja felvenni a cipőjét, őt nem harapja meg, ha ellenkezni próbál vele. Olyasmi lehet ez, mint a tanároknál: egy egyik tanár óráján a padokon ugráltunk és visszafeleseltünk, míg a másiknál egy pisszenés sem hallatszott - noha mindkét tanár ugyanazokkal az eszközökkel (egyes, intő stb.) rendelkezett. Aztán a kupi: Z. módszere az, hogy mindent azonnal elpakol - talán ki kellene próbálnom. Harmadszor pedig lehet, hogy tényleg nem kellene annyi mindent engednem a gyereknek (már simán odaadtam a kulcsomat, a mobilomat - úgy kellett megkeresnem őket a játékai között ha indultam valahová; olyan is történt, hogy le kellett tennem a telefont amikor valakivel beszéltem, mert épp azzal a telefonnal szeretett volna játszani), mert egyre csak többet akar. A WC pl. legyen tényleg magánügy, és ne a gyerek előtt. Ha pakolnom kell  és nem akar egyedül játszani, akkor be vele a járókába.

És az a legfurább, hogy Z. egyáltalán nem rideg vagy autoriter apuka. Miatta altatjuk még mindig a 16 hónapos gyereket - egyszerűen nincs szíve sírni hagyni. És ő pl. el sem ment volta három napra Boni nélkül.