peteérés – mikor lehet teherbe esni – terhesvitamin – terhesség korai jelei – ovulációs teszt – terhesség 35 fölött – meddőség – spermogramm – meddőség férfi okai – meddőség blogok – meddőségi központ Brüsszelben – 18 mm tüsző – teherbeesés esélye inszeminációval – 22 mm tüsző – hogyan kell beadni a tüszőrepesztő injekciót? You Tube – tüszők növekedése naponta – inszemináció vasárnap Lukács Brüsszel??? – tüszőrepedés tünetei – terhesség korai jelei – terhesség és karviszketés – terhesség és ínyvérzés? – teherbeesés esélye lombikkal – ikres blog – Puregon 150 UI – punkció altatással – embrió beültetése – 3 napos embrió hány sejtes – terhesség és reuma – terhesség korai jelei – beágyazódás és ananász – hvg a 10. napon – lombik ICSI – embriófagyasztás: veszélyek – 5 napos embrió – blasztociszta – beágyazódás és akupunktúra – 10 napos embrió – terhességi teszt site: amazon.fr – 13 napos embrió – terhesség korai jelei – méhpolip – teherbeesés méhpolippal – laparoszkópia – mélyaltatás veszélyei – laparoszkópia után teherbeesés – endometriózis – laparoszkópia után lombik – kettős embriótranszfer és ikerterhesség – lombik sikerességi ráta egyes vagy kettős embriótranszfer – örökbefogadás Belgiumban – embriófagyasztás egyesével – örökbefogadás Magyarországról – hiperstimuláció éles kismedencei fájdalom – Brüsszel nőgyógyászat ügyelet – terhesség korai tünetei – embriófagyasztás kritériumai – embriók kategorizálása –TERHESSÉG KORAI TÜNETEI – örökbefogadás és lombik egyszerre jogi háttér – beágyazódás tünetei – 14. nap hcg 597 ikerterhesség? – hcg növekedése – hcg kalkulátor – 17 napos embrió – 9 mm petezsák – Laurence Pernoud: Gyereket várok site:amazon.fr – terhesség és reuma – só helyettesítése – vérzés terhesség 5. hét – Brüsszel nőgyógyászat ügyelet – vetélés jelei – placenta leválás normális terhesség – Utrogestan maximális adag – 30 napos embrió – szívhang mikor – vetélési kockázat 37 év fölött – terhesség 7. hét – kötésminta babatakaró – toxoplazmózis eper – 12. heti ultrahang – amniocentézis és vetélés – Down-szűrés kockázatmentesen – FMF akkreditált orvosok Brüsszelben – FMF akkreditált orvosok Párizsban – Prenatest Belgium – Prenatest Svájc – Prenatest Budapest – Bruxelles Airlines – kötésminta babakardigán – terhesség 17. hét (Google Képek) – mikor kezd látszódni a terhesség? – TOP 10 fiúnevek Franciaország – TOP 10 lánynevek Franciaország – utónevek gyakorisága: Raoul – szülészet Párizs – szülészet Meaux – Meaux-i kórház (Google Térkép) – mennyit alszik a magzat méhben – baba első hónapok mit kell venni – leértékelés mikor kezdődik Belgium – www.petit-bateau.com – terhesség 21. hét...
2013. június 27., csütörtök
2013. június 23., vasárnap
Félidő
Te jó ég, elérkeztem a feléhez! Máris! És még mindig nem nagyon látszik (illusztráció lent). Úgy érzem, messze vagyok még attól, hogy ismeretlen kollégák kérdezgessék a liftben, hogy mikorra várható, és hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. Viszont egyre többet és erősebben mocorog. Ez most olyan csiklanozás-féle érzés, eléggé erőteljes, de nem fájdalmas. Egyszóval: isteni. Egyszer Z. is érezte, amikor rátette a kezét a hasamra, de sokáig kellett várnunk egy megfelelő erősségű böködésre (hát nem cuki??).
Múlt hétvégén sokat gyalogoltunk, és nem tudom, attól-e vagy sem, de szeméremcsont-gyulladásom lett. Az internet segítségével felállított diagnózisomat a doki is megerősítette telefonon. Szerencsére már sokkal jobb, úgy tűnik, múlik. De a hét közepén (esténként) olyan erős fájdalmaim voltak, hogy arra gondoltam: a félidőt félmunkaidővel ünneplem meg a szabiig fennmaradó két hétben. De aztán mégsem tettem, mertnem akartam cserbenhagyni imádott kollégáimat egyre jobban élvezem a favágást, most, hogy látom az alagút végét - azért megnyugtat a tudat, hogy bármikor lehetőségem lenne félmunkaidőben dolgozni, ha már nem bírnám az ülést.
Múlt hétvégén sokat gyalogoltunk, és nem tudom, attól-e vagy sem, de szeméremcsont-gyulladásom lett. Az internet segítségével felállított diagnózisomat a doki is megerősítette telefonon. Szerencsére már sokkal jobb, úgy tűnik, múlik. De a hét közepén (esténként) olyan erős fájdalmaim voltak, hogy arra gondoltam: a félidőt félmunkaidővel ünneplem meg a szabiig fennmaradó két hétben. De aztán mégsem tettem, mert
(20. hét betöltve)
2013. június 20., csütörtök
Anya, nyelv
Ha már a nyelvnél tartunk... gyakran kérdezik, hogy milyen nyelven fogok beszélni a gyerekhez. A kérdés baromira sértő: hogy gondolhatja bárki is, hogy majd az akcentusommal, meg a magyar nyelvhez való kötődésemmel, fordítóként ráadásul, nem magyarul tervezek vele/hozzá beszélni??
A kérdés ugyanakkor tök összetett. Először is, hiába szeretnék magyarul beszélni hozzá a francia közeg ellenére, ez nem lesz természetes tevékenység. Mert noha magyarul sokkal jobban beszélek, értek, olvasok és írok (nyilván), az alapszintű, mindennapos társalgás franciául is ugyanúgy megy, mint az anyanyelvemen. Nem lenne tehát fárasztó a francia, váltogatni szerintem nehezebb. Most azt gondolom, hogy bizony erőfeszítéseket kell majd tennem, hogy egy csecsemőhöz magyarul szóljak. Úgy látom a környezetemben, hogy azok az anyák is direkt a nehezebb utat választják, akik magyarul beszélnek a gyerekükhöz, amikor azok idegen nyelven válaszolgatnak nekik. Ez sem lesz könnyű!
A cél persze az, hogy a gyerek a lehető legjobban megtanulja a nyelvet. A legjobb lenne, ha tökéletesen beszélne magyarul. Sok kétnyelvű családot ismerek, valódi kétnyelvű embert azonban, akinek egyik nyelven sincs akcentusa és mindkét nyelven ugyanolyan színvonalon elboldogul, csak kettőt. Az egyik ezek közül Z. húgának az egyik gyereke a hatból. A maradék ötnek vagy a francia, vagy az angol az erősebb, ő meg valahogy olyan szerencsésen született (középtájt) és élt (több országban, jókor), hogy mindkettőben profi. De sajnos ez nagyon ritka.
Azt látom magam körül, hogy hiába hívják anyanyelvnek, az ember legerősebb nyelve mégiscsak az iskola nyelve. Hány olyan franciát ismertem anno, akik egy 6 éves gyerek szintjén tökéletesen beszéltek magyarul, ha pedig komolyabb témára került a sor, nem tudták elmagyarázni! Azért picit sajnálom, és nagyon fura belegondolni (sőt: szoknom kell a gondolatot), hogy a gyereknek valószínűleg nem a magyar lesz az első nyelve.
Az viszont rejtély, hogy milyen nyelven beszéljek hozzá akkor, ha Z. is velünk van. Azt mondta, nem fogja zavarni, ha nem ért semmit. Hát, nem tudom, akkor mindent el kell ismételnem majd kétszer? Mert arra viszont már előre nagy örömmel gondolok, hogy ha kicsit is nagyobb lesz a gyerek, nem kell majd Magyarországon folyamatosan ide-oda fordítanom Z. és a Világ között: lesz egy saját, két lábon járó kis szótárunk!
A kérdés ugyanakkor tök összetett. Először is, hiába szeretnék magyarul beszélni hozzá a francia közeg ellenére, ez nem lesz természetes tevékenység. Mert noha magyarul sokkal jobban beszélek, értek, olvasok és írok (nyilván), az alapszintű, mindennapos társalgás franciául is ugyanúgy megy, mint az anyanyelvemen. Nem lenne tehát fárasztó a francia, váltogatni szerintem nehezebb. Most azt gondolom, hogy bizony erőfeszítéseket kell majd tennem, hogy egy csecsemőhöz magyarul szóljak. Úgy látom a környezetemben, hogy azok az anyák is direkt a nehezebb utat választják, akik magyarul beszélnek a gyerekükhöz, amikor azok idegen nyelven válaszolgatnak nekik. Ez sem lesz könnyű!
A cél persze az, hogy a gyerek a lehető legjobban megtanulja a nyelvet. A legjobb lenne, ha tökéletesen beszélne magyarul. Sok kétnyelvű családot ismerek, valódi kétnyelvű embert azonban, akinek egyik nyelven sincs akcentusa és mindkét nyelven ugyanolyan színvonalon elboldogul, csak kettőt. Az egyik ezek közül Z. húgának az egyik gyereke a hatból. A maradék ötnek vagy a francia, vagy az angol az erősebb, ő meg valahogy olyan szerencsésen született (középtájt) és élt (több országban, jókor), hogy mindkettőben profi. De sajnos ez nagyon ritka.
Azt látom magam körül, hogy hiába hívják anyanyelvnek, az ember legerősebb nyelve mégiscsak az iskola nyelve. Hány olyan franciát ismertem anno, akik egy 6 éves gyerek szintjén tökéletesen beszéltek magyarul, ha pedig komolyabb témára került a sor, nem tudták elmagyarázni! Azért picit sajnálom, és nagyon fura belegondolni (sőt: szoknom kell a gondolatot), hogy a gyereknek valószínűleg nem a magyar lesz az első nyelve.
Az viszont rejtély, hogy milyen nyelven beszéljek hozzá akkor, ha Z. is velünk van. Azt mondta, nem fogja zavarni, ha nem ért semmit. Hát, nem tudom, akkor mindent el kell ismételnem majd kétszer? Mert arra viszont már előre nagy örömmel gondolok, hogy ha kicsit is nagyobb lesz a gyerek, nem kell majd Magyarországon folyamatosan ide-oda fordítanom Z. és a Világ között: lesz egy saját, két lábon járó kis szótárunk!
2013. június 18., kedd
A nyelv csupán eszköz?
Úgy örülök, hogy 37 éves magyar kismama vagyok, nem pedig 18 éves francia gimnazista!
Tegnap volt Franciaországban a filozófia-érettségi napja. Minden évben megnézem, hogy milyen feladatot kaptaka gyerekek az érettségizők: egyrészt tök érdekes, másrészt mindig szörnyülködöm, hogy milyen nehéz, és hogy hogy lehet ezt megcsinálni kamaszfejjel – bár szerintem felnőttként sem könnyű pár órában értelmesen, választékosan érvelni A vagy B érv mellett, példákat és idézeteket felsorakoztatva. Idén például a címbeli kérdést kellett elemezniük, pontosabban választhattak két kérdés között (a másik: „A tudomány a tények megállapítására korlátozódik-e?”), azaz valamelyikről kellett disszertációt írniuk (nagy szavakkal dobálóznak!), vagy pedig szövegelemzést kellett készíteniük egy Descartes-szemelvényről.
További példák az elmúlt évekből:
- A művészet kevésbé fontos, mint a tudomány?
- Műveltnek kell-e lenni ahhoz, hogy megértsünk egy műalkotást?
- Be lehet-e bizonyítani egy tudományos hipotézist?
- Mivel tartozunk az államnak?
- Tőlünk függ-e a saját boldogságunk?
- A történésznek kell-e ítélkeznie?
stb.
Jól és vállalhatóan megírni egy ilyen fogalmazást szerintem nagy munka, sok felkészülést és gyakorlatot igényel. Nem jártam francia gimibe, úgyhogy fogalmam sincs, hogyan készülnek fel erre, milyen szempontok alapján osztályozzák őket. Bár gondolom a fogalmak definiálása, a gondolatsor követhetősége, a bevezetés-tárgyalás-befejezés megléte, a helyesírás, a stilisztika stb. mind fontos szempontok. Nyilván nincs rossz válasz, de jól körül kell járni a kérdést. Én azt hiszem, abba a hibába futnék bele, hogy nem mernék sarkosan fogalmazni, pont attól tartva, hogy van helyes válasz (mert a sarkos véleményekből nálam amúgy soha sincs hiány, hihi).
Tavaly meghallgattam egy műsort a rádióban, ahol filozófusok elemezték az azévi kérdéseket. Egy kérdésre jutott egy óra (többrészes műsor volt) és csak kapkodtam a fejem! A tárgyalást tézis-hipotézis-szintézisre osztották fel, azon belül is kis á meg kis b pontokkal, és vigyáztak, hogy az egyes bekezdések mindig átmenettel olvadjanak be a következő bekezdésekbe. Ez is nagyon nehéz lehet, legyűrni a tökéletesség iránti belső igényt és elfogadni, hogy olyan lesz az a disszertáció, amilyenre akkor épp sikerül.
Nem jártam ugyan francia gimibe, jártam viszont francia egyetemre. Volt is abból hátrányom, hogy az én tudásom főleg lexikális volt, míg ott inkább az érvelés eleganciáját, a gondolkodás eredetiségét nézték (bizonyos háttértudást feltételezve és elvárva persze). Emlékszem, egyszer négy oldal magyarázatot kellett beadni arról a verssorról, hogy A Föld oly kék, mint egy narancs (Paul Éluard). Engem gimiben erre nem készítettek fel!
Amikor szeretném magamnak megfogalmazni a magyarok és a franciák közötti mentalitásbeli különbséget – ami gyakran előfordul, épp ma beszélgettem LB-vel erről az irigyebbek-e a magyarok? témában – akkor gyakran veszem elő példaként a tananyagok között tátongó hatalmas szakadékot. Megfogalmazni nem is tudom igazán (vagy nagyon belecsúsznék a sztereotípiákba), érzem csupán a kétféle iskolarendszer eltéréseit és az ebből fakadó egyéb különbségeket.
Tegnap volt Franciaországban a filozófia-érettségi napja. Minden évben megnézem, hogy milyen feladatot kaptak
További példák az elmúlt évekből:
- A művészet kevésbé fontos, mint a tudomány?
- Műveltnek kell-e lenni ahhoz, hogy megértsünk egy műalkotást?
- Be lehet-e bizonyítani egy tudományos hipotézist?
- Mivel tartozunk az államnak?
- Tőlünk függ-e a saját boldogságunk?
- A történésznek kell-e ítélkeznie?
stb.
Jól és vállalhatóan megírni egy ilyen fogalmazást szerintem nagy munka, sok felkészülést és gyakorlatot igényel. Nem jártam francia gimibe, úgyhogy fogalmam sincs, hogyan készülnek fel erre, milyen szempontok alapján osztályozzák őket. Bár gondolom a fogalmak definiálása, a gondolatsor követhetősége, a bevezetés-tárgyalás-befejezés megléte, a helyesírás, a stilisztika stb. mind fontos szempontok. Nyilván nincs rossz válasz, de jól körül kell járni a kérdést. Én azt hiszem, abba a hibába futnék bele, hogy nem mernék sarkosan fogalmazni, pont attól tartva, hogy van helyes válasz (mert a sarkos véleményekből nálam amúgy soha sincs hiány, hihi).
Tavaly meghallgattam egy műsort a rádióban, ahol filozófusok elemezték az azévi kérdéseket. Egy kérdésre jutott egy óra (többrészes műsor volt) és csak kapkodtam a fejem! A tárgyalást tézis-hipotézis-szintézisre osztották fel, azon belül is kis á meg kis b pontokkal, és vigyáztak, hogy az egyes bekezdések mindig átmenettel olvadjanak be a következő bekezdésekbe. Ez is nagyon nehéz lehet, legyűrni a tökéletesség iránti belső igényt és elfogadni, hogy olyan lesz az a disszertáció, amilyenre akkor épp sikerül.
Nem jártam ugyan francia gimibe, jártam viszont francia egyetemre. Volt is abból hátrányom, hogy az én tudásom főleg lexikális volt, míg ott inkább az érvelés eleganciáját, a gondolkodás eredetiségét nézték (bizonyos háttértudást feltételezve és elvárva persze). Emlékszem, egyszer négy oldal magyarázatot kellett beadni arról a verssorról, hogy A Föld oly kék, mint egy narancs (Paul Éluard). Engem gimiben erre nem készítettek fel!
Amikor szeretném magamnak megfogalmazni a magyarok és a franciák közötti mentalitásbeli különbséget – ami gyakran előfordul, épp ma beszélgettem LB-vel erről az irigyebbek-e a magyarok? témában – akkor gyakran veszem elő példaként a tananyagok között tátongó hatalmas szakadékot. Megfogalmazni nem is tudom igazán (vagy nagyon belecsúsznék a sztereotípiákba), érzem csupán a kétféle iskolarendszer eltéréseit és az ebből fakadó egyéb különbségeket.
2013. június 13., csütörtök
Gyermek hozzáadása
Múlt héten megjött a Prenatest eredménye, és utána
felgyorsultak az események. A vizsgálat szerencsére nem mutatott ki
kromoszóma-rendellenességet – erre számítottam ugyan, de azért nagy kő esett
le a szívemről. Azóta végre igazi boldog kismamaként élek és viselkedem, már a
terhesnacit sem titkolom (na nem mintha valaki is kiszúrta volna az
állapotomat). Még aznap írtam egy e-mailt a főnökömnek, hogy hivatalosan is bejelentsem
a terhességet. (Norvégiában élő barátnőm elképedve hallgatta, hogy nálunk
kötelező bejelenteni a terhességet, én meg hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy
ott nincs Down-szűrés!)
Aztán sokat gondolkodtam azon, hogy mit mondjak a kollégáimnak, sőt, mondjak-e egyáltalán valamit. Vannak például azok a lányok, akikkel kávézgatni szoktunk járni, de akikkel amúgy semmiféle belsőséges kapcsolatom nincs (mert ufók), közéjük tartozik az egyik fordító kollégám is a háromból. Szóljak-e nekik most, vagy majd vegyék észre egy idő után? Hétfőn megint sor került egy közös kávézásra: azzal a gondolattal mentem le, hogy ha úgy alakul, esetleg elmesélem. Hát úgy alakult! Az egyik lány ugyanis rejtélyesen ezzel kezdte: - Csajok, mondanom kell valamit. Nos, akkor már tudtam, hogy ez után a mondat után csak egyféle folytatás következhet, de akkor már hallottam is: -Terhes vagyok! Úgyhogy könnyű dolgom volt, én csak elismételtem pár perccel később ugyanezeket a szavakat… és senki nem hitt nekem! Úgy kellett győzködnöm őket. Mintha mernék ezekkel a szavakkal a poén kedvéért dobálózni!
Kedden pedig elmentem UH-ra. Már rég megbeszéltük Z-vel (aki nem tudott jönni), hogy a Prenatest után megkérdezzük a baba nemét. Odafelé azon gondolkodtam, hogy bizony nagyon meg lennék lepődve, ha kislányt mondana. Egyrészt már láttam egyszer egy kis kukit a 13. héten, másrészt az elején mindig picit nagyobb volt a koránál, harmadrészt pedig a kisbaba szó franciául hímnemű, így szerintem automatikusan mindenki kisfiúra gondol egy babánál, és én is így teszek négy hónapja. Negyedrészt pedig pont induláskor láttam, hogy a szomszéd lány kirakott a lépcsőházba egy dobozt, amire ráírta a tartalmát: fiú babaruhák 3 hónaposig (ez volt a Jel) (a doboz azóta is ott van, meg kellene kérdeznem, nem adja-e el).
És…igazam van, kisfiúnk lesz!! Fura módon két érzés kavarog bennem: először is büszke vagyok – amúgy biztos ugyanígy éreztem volna, ha kislány lenne. Másodszor pedig úgy érzem, kedd óta már ismerem ezt a gyereket, tudom ki ő. Összehasonlításképp: még a múlt héten beírattam a céges bölcsibe. Ez így viccesen hangzik, de a pozitív teszt óta mindenki azzal riogat, hogy már most helyet kell találnom neki stb., stb. A Prenatest eredménye után végre be mertem lépni a munkahelyemen abba az internetes alkalmazásba, ami az összes személyes és egyéb információt tartalmazza az emberről. És ott olyan szürreális dolgokat csináltam, hogy pl. megnyomtam azt a gombot, hogy Gyermek hozzáadása (közben azon gondolkodva, hogy miért nem ilyen egyszerű minden az életben) majd bevittem a születendő gyerek adatait, az apja adatait, és elküldtem a bölcsikérelmet. Ekkor még teljesen természetellenes volt az egész. Ma már, hogy tudom, kisfiú, tudom mi lesz (nagy valószínűséggel) a neve, teljesen hihetőnek és elképzelhetőnek tűnik, hogy jövőre egy legénykével a karomon menjek dolgozni, akit először leadok a bölcsiben. (HA kapunk helyet és HA Brüsszelben maradunk…)
(18+4 hét)
Aztán sokat gondolkodtam azon, hogy mit mondjak a kollégáimnak, sőt, mondjak-e egyáltalán valamit. Vannak például azok a lányok, akikkel kávézgatni szoktunk járni, de akikkel amúgy semmiféle belsőséges kapcsolatom nincs (mert ufók), közéjük tartozik az egyik fordító kollégám is a háromból. Szóljak-e nekik most, vagy majd vegyék észre egy idő után? Hétfőn megint sor került egy közös kávézásra: azzal a gondolattal mentem le, hogy ha úgy alakul, esetleg elmesélem. Hát úgy alakult! Az egyik lány ugyanis rejtélyesen ezzel kezdte: - Csajok, mondanom kell valamit. Nos, akkor már tudtam, hogy ez után a mondat után csak egyféle folytatás következhet, de akkor már hallottam is: -Terhes vagyok! Úgyhogy könnyű dolgom volt, én csak elismételtem pár perccel később ugyanezeket a szavakat… és senki nem hitt nekem! Úgy kellett győzködnöm őket. Mintha mernék ezekkel a szavakkal a poén kedvéért dobálózni!
Kedden pedig elmentem UH-ra. Már rég megbeszéltük Z-vel (aki nem tudott jönni), hogy a Prenatest után megkérdezzük a baba nemét. Odafelé azon gondolkodtam, hogy bizony nagyon meg lennék lepődve, ha kislányt mondana. Egyrészt már láttam egyszer egy kis kukit a 13. héten, másrészt az elején mindig picit nagyobb volt a koránál, harmadrészt pedig a kisbaba szó franciául hímnemű, így szerintem automatikusan mindenki kisfiúra gondol egy babánál, és én is így teszek négy hónapja. Negyedrészt pedig pont induláskor láttam, hogy a szomszéd lány kirakott a lépcsőházba egy dobozt, amire ráírta a tartalmát: fiú babaruhák 3 hónaposig (ez volt a Jel) (a doboz azóta is ott van, meg kellene kérdeznem, nem adja-e el).
És…igazam van, kisfiúnk lesz!! Fura módon két érzés kavarog bennem: először is büszke vagyok – amúgy biztos ugyanígy éreztem volna, ha kislány lenne. Másodszor pedig úgy érzem, kedd óta már ismerem ezt a gyereket, tudom ki ő. Összehasonlításképp: még a múlt héten beírattam a céges bölcsibe. Ez így viccesen hangzik, de a pozitív teszt óta mindenki azzal riogat, hogy már most helyet kell találnom neki stb., stb. A Prenatest eredménye után végre be mertem lépni a munkahelyemen abba az internetes alkalmazásba, ami az összes személyes és egyéb információt tartalmazza az emberről. És ott olyan szürreális dolgokat csináltam, hogy pl. megnyomtam azt a gombot, hogy Gyermek hozzáadása (közben azon gondolkodva, hogy miért nem ilyen egyszerű minden az életben) majd bevittem a születendő gyerek adatait, az apja adatait, és elküldtem a bölcsikérelmet. Ekkor még teljesen természetellenes volt az egész. Ma már, hogy tudom, kisfiú, tudom mi lesz (nagy valószínűséggel) a neve, teljesen hihetőnek és elképzelhetőnek tűnik, hogy jövőre egy legénykével a karomon menjek dolgozni, akit először leadok a bölcsiben. (HA kapunk helyet és HA Brüsszelben maradunk…)
(18+4 hét)
2013. június 5., szerda
Kisfiú vagy kislány?
Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna preferenciám. Aztán
amikor évekig nem sikerült teherbe esnem, a kérdés fel sem merült, a lényeg az
volt, hogy sikerüljön már. Kívánni hogy kislány, vagy éppen kisfiú legyen, a
luxus netovábbja lett volna. De amúgy is
sokszor mondtam és gondoltam, hogy micsoda szerencse, hogy nem a szülőknek kell
megválasztaniuk a gyerek nemét: én nem tudnék dönteni! Amúgy is nehezen hozok
meg ilyen típusú döntéseket, de most aztán folyamatos árban-apályban hánykolódom a kettő
között, valahogy így:
Az egyetem mellett baby-sitterkedtem, az évek során összesen 11 gyerekre vigyáztam – 6 kisfiúra és 5 kislányra. Az én saját bejáratú mintámból azt a következtetést vontam le, hogy a fiúk sokkal könnyebben kezelhetők. Legyen tehát fiú! A csajokkal ellentétben nem hisztisek, tovább maradnak gyerekek (gyerekesek), cukik, érdekesek. Kevesebb velük kapcsolatban a rózsaszín is. Amúgy a felnőttekről is az a véleményem (hiába hangzik úgy, mintha közhelyeket puffogtatnék), hogy egy pasi általában véve nem annyira bonyolult és kapriciózus, mint egy nő. Ráadásul ha kisfiam lenne, akkor nyilván Z-t szülném meg kicsiben, és rá hasonlítana, aminek azért nagyon örülnék. Z. nyíltan fiút szeretne, ami plusz érv a kisfiú mellett…
Viszont ha lányom lenne, akkor évekig lenne partnerem a főzés, a varrás, a kötés, a többi másfajta kézműves tevékenység, később pedig a shopping és a nőcis beszélgetések során! Hm. Ez sem lenne rossz. És micsoda tarkabarka ruhákba lehetne öltöztetni! A múltkor, amikor a fonalat vettem, sóhajtozva simítottam végig a Liberty-anyagokat. És nem utolsósorban: a lánynevünk telitalálat, majdnem minden szempontnak megfelel, egyre jobban tetszik. Szóval...
Egyáltalán nem várom türelmetlenül, hogy kiderüljön a baba neme. Tudom, hogy nagyon sokan a lehető legkorábban meg akarták tudni, de nekem tetszik ez az állapot, hogy még bármi lehet. Akkor miért kérdezzük meg mégis? A praktikumon kívül van még egy oka is. Noha nem hiszek abban, hogy egy nő (vagy a környezete) megérzi a magzat nemét, mégis hetek óta úgy képzelem, hogy kisfiam lesz. Azért fogjuk megkérdezni (hacsak nem döntünk másképp az utolsó pillanatban…), mert kicsit tartok attól, hogy meglepődnék, ha kilenc hónap kisfiúról álmodozás után a szülőszobán a kezembe nyomnának egy kislányt. Tudom, hogy hülyeség, az ember ott akkor állítólag pont azt a babát szeretné a világon a legjobban, legyen az kopasz, vörös, csípőficamos… kisfiú vagy kislány.
(17+3 hetes)
Az egyetem mellett baby-sitterkedtem, az évek során összesen 11 gyerekre vigyáztam – 6 kisfiúra és 5 kislányra. Az én saját bejáratú mintámból azt a következtetést vontam le, hogy a fiúk sokkal könnyebben kezelhetők. Legyen tehát fiú! A csajokkal ellentétben nem hisztisek, tovább maradnak gyerekek (gyerekesek), cukik, érdekesek. Kevesebb velük kapcsolatban a rózsaszín is. Amúgy a felnőttekről is az a véleményem (hiába hangzik úgy, mintha közhelyeket puffogtatnék), hogy egy pasi általában véve nem annyira bonyolult és kapriciózus, mint egy nő. Ráadásul ha kisfiam lenne, akkor nyilván Z-t szülném meg kicsiben, és rá hasonlítana, aminek azért nagyon örülnék. Z. nyíltan fiút szeretne, ami plusz érv a kisfiú mellett…
Viszont ha lányom lenne, akkor évekig lenne partnerem a főzés, a varrás, a kötés, a többi másfajta kézműves tevékenység, később pedig a shopping és a nőcis beszélgetések során! Hm. Ez sem lenne rossz. És micsoda tarkabarka ruhákba lehetne öltöztetni! A múltkor, amikor a fonalat vettem, sóhajtozva simítottam végig a Liberty-anyagokat. És nem utolsósorban: a lánynevünk telitalálat, majdnem minden szempontnak megfelel, egyre jobban tetszik. Szóval...
Egyáltalán nem várom türelmetlenül, hogy kiderüljön a baba neme. Tudom, hogy nagyon sokan a lehető legkorábban meg akarták tudni, de nekem tetszik ez az állapot, hogy még bármi lehet. Akkor miért kérdezzük meg mégis? A praktikumon kívül van még egy oka is. Noha nem hiszek abban, hogy egy nő (vagy a környezete) megérzi a magzat nemét, mégis hetek óta úgy képzelem, hogy kisfiam lesz. Azért fogjuk megkérdezni (hacsak nem döntünk másképp az utolsó pillanatban…), mert kicsit tartok attól, hogy meglepődnék, ha kilenc hónap kisfiúról álmodozás után a szülőszobán a kezembe nyomnának egy kislányt. Tudom, hogy hülyeség, az ember ott akkor állítólag pont azt a babát szeretné a világon a legjobban, legyen az kopasz, vörös, csípőficamos… kisfiú vagy kislány.
(17+3 hetes)
2013. június 2., vasárnap
Részletesen testem gépezetéről
Mostanában mindenki a hogylétem felől érdeklődik. Hát, tök jól vagyok, főleg az elejéhez képest, amikor vérzésem is volt, kajaundorom is volt, reumás is lettem - jelenleg egy szavam sem lehet. A hasam egyenlőre nem nőtt meg észrevehetően, a terhesfarmer ellenére szerintem senki nem veszi észre rajtam az állapotomat. Én is inkább csak érzem, mint látom, hogy alul a hasam keményebb és dudorodik.
És mintha - sőt, szinte biztos vagyok benne - érezném a magzatot... Pár napja kezdődött, azóta már meg tudom különböztetni a másfajta, hmm.. bélmozgásoktól. Olyasmi érzés, mint ha az ember a két tenyerét összecsukná benne egy lepkével, és a lepke verdesne a szárnyával. (Nem mintha csináltam volna valaha is ilyet, de ez ugrott be elsőre.) Vagy egy nagyon erőtlen és halvány csiklandozás belülről. Vagy mint amikor egy bogár fut az ember bőrén. Főleg ülve vagy fekve érzem. Próbálok nem elérzékenyülni, mert lehet, hogy tévedek... (a könyvem szerint az első terhességnél az 5. hónapban érzik először a nők a babát - én most vagyok 3 és fél hónapos)
A reumám nem jött ki az első hetek megpróbáltatásai óta. Néha nagyon fáj a hátam vagy a nyakam, de ez semmi ahhoz képest, amit az elején el kellett tűrnöm. Akkor azt hittem, 9 hónapig fel sem tudok kelni majd az ágyból. A sótlan diétával pedig az lett, hogy fokozatosan abbahagytam. Egyrészt nem tudtam rászokni, másrészt pedig észrevettem, hogy a sótól mégsem hízom vagy puffadok, ahogy azt a gyógyszer mellékhatásaként ígérték. Most sótlanul főzök és utána sózok egy picit, valamennyit tehát csökkentettem talán. A gond a sóval az, hogy a menzán, az éttermekben rendesen sózzák az ételeket. Emiatt hiába áll le az ember teljesen a sóval otthon, rászokni nem tud a sótlanságra, csak szenvedés az egész. Arról nem is beszélve, hogy az előre elkészített ételek (pl. sütik, müzlik!) is tele vannak sóval. Hiába lehet kapni glutén- és laktózmentes, meg bio cuccokat a boltban, sótlanból max. csak kenyeret árulnak nagy ritkán.
Az egyik hétvégén folyamatosan szomjas voltam, pedig nem lehetne elmondani, hogy az időjárás ezt igazolná. Ezért agyonművelt laikushoz híven rögtön terhességi cukorbetegségre gyanakodtam, ugyanis az a rémálmom, hogy így kellene étkeznem. Fontoskodva rohantam a háziorvoshoz, aki megnyugtatott és le is vette a vért: szerencsére nincs diabéteszem. Próbálok azért odafigyelni arra, hogy mennyit eszem, mertén nem tudnék le a kalappal mindenki előtt, akinek ezt a diétát rendelte a sors.
Összefoglalásképp: úgy tűnik, minden oké velem és a terhességemmel. Eddig eleget teszek annak a közhelynek, miszerint a második trimeszter csupa beteljesülés, derű és harmónia.
(17. hét betöltve)
És mintha - sőt, szinte biztos vagyok benne - érezném a magzatot... Pár napja kezdődött, azóta már meg tudom különböztetni a másfajta, hmm.. bélmozgásoktól. Olyasmi érzés, mint ha az ember a két tenyerét összecsukná benne egy lepkével, és a lepke verdesne a szárnyával. (Nem mintha csináltam volna valaha is ilyet, de ez ugrott be elsőre.) Vagy egy nagyon erőtlen és halvány csiklandozás belülről. Vagy mint amikor egy bogár fut az ember bőrén. Főleg ülve vagy fekve érzem. Próbálok nem elérzékenyülni, mert lehet, hogy tévedek... (a könyvem szerint az első terhességnél az 5. hónapban érzik először a nők a babát - én most vagyok 3 és fél hónapos)
A reumám nem jött ki az első hetek megpróbáltatásai óta. Néha nagyon fáj a hátam vagy a nyakam, de ez semmi ahhoz képest, amit az elején el kellett tűrnöm. Akkor azt hittem, 9 hónapig fel sem tudok kelni majd az ágyból. A sótlan diétával pedig az lett, hogy fokozatosan abbahagytam. Egyrészt nem tudtam rászokni, másrészt pedig észrevettem, hogy a sótól mégsem hízom vagy puffadok, ahogy azt a gyógyszer mellékhatásaként ígérték. Most sótlanul főzök és utána sózok egy picit, valamennyit tehát csökkentettem talán. A gond a sóval az, hogy a menzán, az éttermekben rendesen sózzák az ételeket. Emiatt hiába áll le az ember teljesen a sóval otthon, rászokni nem tud a sótlanságra, csak szenvedés az egész. Arról nem is beszélve, hogy az előre elkészített ételek (pl. sütik, müzlik!) is tele vannak sóval. Hiába lehet kapni glutén- és laktózmentes, meg bio cuccokat a boltban, sótlanból max. csak kenyeret árulnak nagy ritkán.
Az egyik hétvégén folyamatosan szomjas voltam, pedig nem lehetne elmondani, hogy az időjárás ezt igazolná. Ezért agyonművelt laikushoz híven rögtön terhességi cukorbetegségre gyanakodtam, ugyanis az a rémálmom, hogy így kellene étkeznem. Fontoskodva rohantam a háziorvoshoz, aki megnyugtatott és le is vette a vért: szerencsére nincs diabéteszem. Próbálok azért odafigyelni arra, hogy mennyit eszem, mert
Összefoglalásképp: úgy tűnik, minden oké velem és a terhességemmel. Eddig eleget teszek annak a közhelynek, miszerint a második trimeszter csupa beteljesülés, derű és harmónia.
(17. hét betöltve)