A házastársak között való sok konfliktusoknak okairúl

Az őszi szünetet Z. családjánál töltjük, egy olyan régióban, ahol sok családnak száz-kétszáz éves házak szolgálnak lakhatásul. Ebben a faluban régebben állt egy vár (kastély), ami ma már nem létezik. Megmaradtak viszont az uradalmi melléképületek és mezőgazdasági építmények: ezekben a világos kőből épült, vastag falú házakban, amelyek régebben istállók, présházak, magtárak stb. voltak, ma már jómódú francia értelmiségiek laknak. Ahová a teheneket hajtották be régen, ott most szellős konyhasziget áll, amely mellett épp home-office-ozik valaki.

Egy ilyen majorból próbáltam az egyik reggel kiállni a kocsival, hogy elmenjek vásárolni. Baromi nehéz ügy, mert ezeket a házakat lovakhoz, nem pedig autókhoz tervezték. De egy kis odafigyeléssel és számos manőverrel megoldható volt, hogy probléma nélkül kiálljak, gondoltam, még úgy is, hogy az ablakok egy pillanat alatt bepárásodtak.

Azonnal megjelent a férjem, papucsban; a reggelije mellől rohant ki, hogy segítsen nekem, úgymond, kiállni. És hogy ezzel tökéletesen illusztrálja a kettőnk közötti különbséget. Én ugyanis utálom, ha valaki segíteni akar nekem olyankor, amikor magam is jól tudom, hogy mi kell tennem - ő pedig imád segíteni, a rutinját és a hozzáértését mások szolgálatába állítani, önzetlenül, ingyen, jó szándékból.

Ennek mégiscsak az lett az eredménye, hogy azon a reggelen egy idősebb pasi dirigált és mutogatott egy ingerült nőnek, aki láthatólag képtelen lett volna önállóan kiállni az útra. Minél jobban mutogatott, fontoskodott, annál inkább idegesebb és bénább lettem. Már az is megfordult a fejemben, hogy inkább meghúzom a kocsit (enyém), de ezt a basáskodást nem tűröm el!

Aztán végre ráfordultam az útra, épp kelt fel a nap, gyönyörűek voltak az őszi falevelek, és a visszapillantóban még láttam a megkönnyebbült férjemet, amint integet - és akkor röhögve visszaintegettem, köszönet- és búcsúzásképp. Azért nevettem, mert basszus, több mint húsz éve játszuk el, egyre szenvedélyesebben, ugyanezeket a szerepeket. (Mondjuk húsz éve talán még elhittem, hogy nélküle nem tudok kiállni.) (Vagy talán tényleg nem is tudtam?!)

Nézőpontok

– Mama, mit jelent az, hogy assiduité?

– Amikor valaki nagyon kitartó. Például ha valaki addig-addig gyakorol egy nehéz bűvészmutatványt, amíg nem sikerül neki!

– És a végén sikerül neki?

– Igen, persze, addig csinálja, amíg nem sikerül neki.

– Szóval nem sikerül?! 

– De, sikerül...

– Magyarul a sikerül-t úgy mondjuk: nem sikerül?

– ...

Az igazmondás luxusáról és Boni tanítójáról

Ma azon volt lehetőségem elgondolkodni, hogy az igazmondás valójában kiváltság egy olyan ideális világban, ahol az ember szabadon ki mer állni a véleménye és az elvei mellett, és nem kényszerül alantas játszmákra, kegyes hazugságokra, méltatlan elhallgatásokra. Az igazmondás bátorság, és emiatt nem minden esetben nézem le a hazugságot vagy a hazug embert sem: hogyan lehetne elvárni valakitől a kurázsit? A hazugság néha a könnyebb út, és ki nem választja néha a könnyebbik utat?

Ma én például a nehezebbik utat választottam, direkt és önszántamból, mert abban reménykedtem, hogy a tanító lesz olyan intelligens, hogy megértse az álláspontomat (ami nem feltétlenül egyezik meg az övével – de hát végül is, ez a demokrácia, nem?).

Boniék osztálya egész délelőtt a szabadban sportolt: 45 percet gyalogolnak a sportpályáig, ott 25 percig futottak, majd 45 perc vissza. Ez volt a terv. Erre ma reggel szakadó esőre ébredtünk, és az előrejelzés is 100%-os valószínűséggel jósolt esőt. Szerintem egy szülőnek joga van eldönteni, hogy elküldi-e a gyerekét esőben funi-e vagy sem. Én például nem szoktam esőben futni, mert szar. Jövő héten kezdődik a kéthetes szünet, semmi kedvem, hogy Boni elkapjon valamit előtte, mint tavaly. Oké, hogy az iskola kötelező, de esőben futni szerintem nem az. Egyébként milyen érdekes, hogy a házi feladat bezzeg nem kötelező – én pont fordítva csinálnám, és a házit tenném keményen kötelezővé és a futást nem.

Írhattam volna, hogy fáj a gyerek lába. Írhattam volna, hogy megy a hasa. Írhattam volna, hogy nem érzi jól magát.

Tudom, hogy ezekben az esetben nem kellett volna magyarázkodnom. De engem már gimiben is annyira meglepett, és elképesztően forradalminak tartottam, amikor egy anyuka azt írta be a lánya ellenőrzőjébe, hogy „Fruzsina ma nem ment iskolába, mert egész nap karácsonyi ajándékokat csomagolt”. Nekem tetszik ez a bátorság! Én nem szeretném, hogy Boninak miattam kelljen hazudnia, nem szeretném, hogy azt lássa: hazudok. Nem magam miatt, hanem a világ miatt: mert milyen hely az, ahol nem lehet kimondani az igazságot?

Mivel nem ez volt az ilyen esetünk az iskolával, megfogadtam, hogy a tanító reakciójától teszem függővé a további attitűdömet, és ha problémázik, akkor a továbbiakban gátlástalanul hazudok. Ismétlen, ebben nem annyira a saját gyávaságomat látnám manifesztálódni, mint inkább a helyzet szánalmas voltát, azaz hogy ugyanaz a tett (nem küldöm a gyereket suliba) hazugsággal könnyebben kivitelezhető mint igazmondással. Miután emígyen jól felhergeltem magam, délután visszakísértem Bonit a suliba, ahol a tanár tök szimpatikusan annyit mondott csak, hogy megkapta reggel az üzenetemet („Tisztelt Uram! Boni ma délelőtt nem megy suliba, mert nem akarom, hogy megázzon! Megértését előre is köszönöm, tisztelettel stb. stb.”) de nem volt ideje válaszolni. 

Szóval nem volt semmi akadékoskodás vagy számonkérés, mint ahogy ezt Z-vel vészjóslóan előrevetítettük. Egyébként minél többet érintkezünk ezzel a tanárral és minél többet mesél róla Boni, annál rokonszenvesebb. Egy ideális világban ilyen egy tanár – hogy visszakanyarodjak a poszt elejéhez.

Vaklárma

Pár éve történt, de pont ugyanígy az őszi szünet környékén, hogy azt hittük: Z-nek agyadaganata van. Valójában, és mint utána vizsgálatok sora bebizonyította, egy brutális migrén okozta az összes tünetet, amelyek között olyan durva is szerepelt, hogy nem tudta kimondani azokat a szavakat, amelyeket akart. És miután ezt megtapasztalta (borzalmas lehetett, el sem tudom képzelni), azután természetszerűleg egyéb pszichés tüneteket is produkált, pl. teljesen elment a hangja is.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan követték egymást az események; ez a beszédprobléma többször is előjött, egyszer bement az ügyeletre, az első MR nem is volt túl jó. Az rémlik, hogy pár olyan nap volt (maximim egy-másfél) amíg azt hittük: itt a vég, meg fog halni. Emlékszem egy jelenetre, amikor a nappaliban azt mondta: „Tamkó, nincs többé férjed”.

Arra viszont világosan emlékszem, hogy két dolog aggasztott nagyon, mindkettő teljesen jelentéktelen a tragédia súlyosságához képest. Az egyik az, hogy most mindehol el fogom-e sírni magam. Egy egyszerű „Hogy van a férjed?” kérdésre, Boni előtt, munkahelyen, telefonon, bármikor. Hogy milyen lesz ismeretlenek és ismerősök előtt folyton sírni.

A másik pedig az volt, hogy miképpen fogom megszervezni a mindennapokat, azon belül is elsősorban az, hogy el kell-e majd költöznünk. Rémképként jelent meg előttem egy esetleges költözés lehetősége, amit nekem kell majd levezényelnem, lakáskereséstől kezdve, szerződéskötésen és adminisztráción keresztül egészen a cuccok becsomagolásáig egy olyan élethelyzetben, amikor valószínűleg leginkább nyugalomra és állandóságra lenne szükségünk.

Tanulság nincs, mert miután kiderült, hogy ártatlan fejfájásról van szó, az élet ment tovább, és már csak néha jut eszembe, hogy bárki bármikor meghalhat (holott bárki bármikor meghalhat).

Én és a könyvek

 

Az internet térnyerésével egyre szenvedélyesebben olvasok könyveket (bármilyen formátumban). Ennek oka, hogy jobban szeretem az állandó és visszakereshető szövegeket, ellentétben a módosítható, vagy törölhető netes szövegekkel, amelyeket ki tudja, ki írt és én hol olvastam. Ugyanebből az okból (és még másból is – minden fordító hibázik) jobban szeretem az eredeti szöveget a fordításnál.

***

Simán megválok azoktól a könyveimtől, amelyekről tudom, hogy soha többet nem fogok beléjük nézni. Évente egyszer, mint a ruhatáromban, szelektálok közöttük.

*** 

Nemrég, amikor a zenesuliban Bonira várakozva egy könyvet olvastam, meglátott egy két-hároméves kisfiú. Odafordult az anyjához és rám mutatva megkérdezte: Az a néni mesét olvas? És, hát, végülis, tényleg.

***

Egyre inkább úgy gondolom, nem az a fontos: olvas-e valaki*. Az a lényeg, hogy mit olvas és hogy mit kezd vele.

*** 

Ennek ellenére meglepődtem, amikor a múltkor a főnököm egy háromórás vonatútra nem hozott magával könyvet.

 

* Az egyik legjobb barátnőm például az én ízlésemhez képest borzalmasan színvonaltalan könyveket olvas. Mégis ő az, akivel a legjobban tudok beszélgetni; választékosan fejezi ki magát, kérdésfelvetései érdekesek, álláspontjai ideológiáktól mentesek, véleményére adok. Ezt a jelenséget szuperul megfogalmazta Proust az Albertine nincs többé c. könyvben: „Egy bizonyos életkortól emlékeink olyannyira összefonódnak, hogy a dolgoknak, amire gondolunk, a könyveknek, amit olvasunk már-már nincs jelentőssége. Mindenbe beledtunk valamennyit magunkból, minden termékeny, minden veszedelmes, s egy szappanreklámban épp oly becses dolgokra bukkanhatunk, mint Pascal Gondolataiban.” (Jancsó Júlia fordítása)

Kultúrsokk

Én nagy barátja vagyok, na nem az alázatoskodó, hanem az ún. civilizált udvariasságnak (nem kommentelünk sehol névtelenül – például), és egyetértek azzal, hogy mindenki megérdemli az egyenlő és méltányos bánásmódot, a tisztességes hangnemet és az ártatlanság vélelmét. Ennek ellenérede teljesen értetlenül állok a francia rádió beszélgetős és egyéb hírműsoraiban naponta többször elhangzó szókapcsolattal szemben, amely így hangzik:

Monsieur Poutine.

Boni és a könyvek

 

A könyvtár gyerekrészlegén max. 18 könyvet lehet kivenni egyszerre, és a nő felajánlotta, hogy az én kártyámra is ráterhelhetek gyerekkönyveket, max hatot. Először nem értettem, miért kellene ennyi könyvet hazacipelnünk. Már értem!

*** 

Megtörtént már, hogy olyan hatást tett Bonira egy szomorú olvasmány (kutyának meghalt az anyja), hogy teljes letargiába esett. Mérgesen leszögezte, hogy ilyen borzalmakat nem olvas tovább (aztán mégis befejezte).

***

Rendszeresen újraolvas bizonyos könyveket, ezt magyarul úgy mondja: visszaolvasom. Nincs szívem kijavítani!

***

Előfordult, hogy elkoboztam tőle könyvet, mert a füle botját sem mozdítva olvasott a kupi közepén, és meg sem hallotta, amit mondtam neki.

*** 

Bizonyos könyveket, valamiféle negatív előítélettől hajtva (borító? cím? illusztráció?), még csak elkezdeni sem hajlandó.

***

Vannak olyan könyvek (sorozat), amelyeket sajnos megvettünk neki anélkül, hogy előzetesen áttanulmányoztuk volna. Jóval később, amikor elolvastam az első részt, jöttem rá, hogy – és ide most tényleg ez a patetikus kifejezés illik – nem azt az értékrendet közvetíti, amelyet mi fontosnak és követendőnek tartunk. Úgy hat rá ez a sorozat, mintha rossz társaságba keveredett volna!

*** 

Be lehet vinni könyvet a suliba, és lehet órán olvasni (ha a gyerek befejezte az órai feladatot).

*** 

Könyvek hevernek mindenfelé: konyhaasztalon, WC-ben, ablakpárkányokon, éjjeliszekrényen, ágyban stb. Ezeket jól viselem. Egyetlen, de sajnos nagyon elterjedt esetet nem viselek jól, ez pedig: könyvek a földön.

*** 

Esténként ő olvas föl nekem.

Elköszönés

Figyelem a szülőket reggel, hogyan köszönnek el a gyerekeiktől. Általában így: Érezd jól magad!, ami jól is illik az alsó tagozat játékos és gyerekbarát szellemiségéhez. 

Én hű vagyok saját magamhoz (és szerintem logikusabb is, hiszen ezeknek az elszórakoztatásra vágyó gyerekeknek a figyelmét nem kell külön felhívni arra, hogy élvezzék az iskolát), így minden reggel ösztönösen ez jön ki a számon:

VIGYÁZZ MAGADRA!!

A mesevilág és a valóság találkozása

– Mama, mondd meg őszintén, de ne hazudj!! – kérte lámpaoltás után Boni, abban a fél órában, amikor rátörnek a szomorú és megnevezhetetlen gondolatok, úgymint: meddig tart az örökkévalóság, és mit jelent a soha – A Télapó létezik?!?

A kérdés nem először merült fel, de egyrészt eddig valahogy mindig ki tudtam bújni alóla, vagy ő maga válaszolt rá, másrészt pedig csak most éreztem először, hogy komolyan kérdezi. Vártam is rá, hiszen már évek óta saját magának választja ki az olvasmányait, ráadásul nemrég egy osztálytársa is az orrunk előtt mesélte (amikor nálunk ebédelt), hogy ő tudja, hogy a szülők hozzák az ajándékot (ami persze formálisan nem zárja ki a Télapó létét).

Szóval azt gondoltam, itt az idő. Ebben a hónapban kilenc éves lesz. Ki tudja, mit mesélnek egymás között ezek a nagymenők az iskolában, akik közül sok már egyedül is hozzáférhet az internethez. Attól szerettem volna megkímélni, hogy mástól tudja meg, vagy hogy esetleg hülyének nézzék az osztálytársai (mert ebben a kérdésben roppant hiú, és nem szeretne kisbabának látszani). Valójában nem is tudtam elképzelni, hogy ebben az egészben még hisz. Úgyhogy megmondtam neki.

 

ISZONYÚ

 

CSALÓDOTT

 

VOLT.

 

Sírt, nem akarta elhinni, majd elhitte és megint sírt. Kérdezgette, hogy de akkor honnan tudtam, hogy tavaly kémiai készletet kért telefonon a Télapótól. Nekem ki adta a nagy csomag könyvet. Honnan van a karácsonyfa, és hogy termett a nappaliban, amikor mindhárman sétáltunk. Ki veszi a Szuszinak (kutya) az ajándékot. Azt mondta, hogy ha nem létezik Télapó, akkor ő már mindig egyedül fogja érezni magát a világon. Alig bírt elaludni, folyton odahívott magához, siránkozott, láttam rajta, hogy szomorú. Kérdeztem tőle, hogy gyanította-e, azt állította, hogy nem. Nos, nem tudom, mennyire őszinte ilyenkor; az érzelmeivel kapcsolatban hajlamos ködösíteni. Kérdeztem, hogy hazudnom kellett-e volna, azt válaszolta, igen.

Reggelre már továbbgondolta a kis fejében a dolgokat, és frissen, információkra éhezve elém állt:

– Mama, és a Mikulás... az létezik??

Na már most én addigra már átláttam, hogy két parancsnak kell itt engedelmeskednem. Boni egyszerre szetetett volna tájékozott is lenni és továbbra is hinni a Télapóban. Úgy gondoltam, hogy az első parancsot előző este teljesítettem, és a kétely magját elültettem. Úgyhogy ami a Mikulást illeti, azzal pedig a hitet és a varázslatot akartam erősíteni.

– Igen, a Mikulás, az létezik! – feleltem

– Biztos? Nem hazudsz? – nézett keményen a szemembe

– Nem – válaszoltam szemrebbenés nélkül, és hogy most elkárhozok-e ezért vagy sem, az majd később fog kiderülni.

– És a Nyuszi? – folytatta

– A Nyuszi is létezik, persze – hazudtam rendületlenül.

Ennyiben maradtunk. Boldogan számolgatta magában, hogy a karácsonyi ajándékok és a fa, azok mi vagyunk, oké, de a mikuláscsokik és a tojások, azok nem. Mire indulni kellett a suliba, egészen megvigasztalódott. Elképedve és izgatottan regisztrálta, hogy a lakás bizonyos pontjain karácsonyfadíszek vannak eldugva, és lelkesen jelezte, hogy akkor ezek után a dekorációról ő szeretne majd gondoskodni, meg hogy majd a fát is szívesen kiválasztja... Azért valami tényleg véget ért; évek óta titokban vesszük meg a fát és cipeljük fel, majd díszítjük lóhalálában éjszaka, majd januárban ugyanezt visszafelé.

Gyerekkel múzeumban

Szombaton lehetőségünk volt tanulmányozni a 21. századi gyerekek természetrajzának két alapvető vonását, úgy mint a képernyőfüggőséget és a fogyasztásmániát: múzeumban voltunk.

A múltkori olvasmányom adta az ötletet, hogy menjünk el a párizsi Evolúciós Múzeumba. Témába vágott, Boniék úgyis hétfőn írtak felmérőt az elő- és ősemberekből, bennem meg még élénken élt a könyv emléke. Jól sikerült a nap, bár a múzeum kicsit csalódás volt: Z. is és én is jobbra emlékeztünk. Évekkel ezelőtt ott láttam először indiánok által készített zsugorított fejet, soha nem felejtem el, most pedig nem volt sehol! Lehet, hogy jobban tetszett volna a múzeum, ha el tudtuk volna olvasni rendesen a magyarázatokat, de hát Bonikám fel-alá szaladgált, egyik csontváztól a másikig, esélyünk sem volt elmélyedni a látni- és olvasnivalókban. Rácuppant viszont az interaktív képernyőkre, sajna ha nem szólunk rá, fel sem emeli a fejét belőlük, rémes. Ezek után úgy hajtott minket végig a kiállításon, mit valami hajcsár; egyetlen vágya az volt, hogy menjünk már le a shop-ba (ahogy ő nevezi ezeket a múzeumi boltokat) és... vásároljunk!

Nem is értem, mikor vette át a hatalmat a romlott kapitalista rendszer Bonikám fölött! Mikor ilyen szép csontvázakat is megcsodálhatott volna!

Mikor este kérdeztem, hogy mi fog neki megmaradni a múzeumi látogatásunkból, azt válaszolta nagy dülyfösen, hogy az, hogy nem vettem meg neki meg a nemtudommit a shopban. Kikönyörgött amúgy drága pénzért valami játékot, amivel, mint azt előre tudtam, tíz percig játszott összesen. Én viszont vettem magamnak egy szuper könyvet, ami jó kiegészítésnek tűnik a múltkor elolvasotthoz.

A kiállítás után meguzsonnáztunk a múzeum kávézójában (ott fotóztam az Eiffel-tornyot az ablakból) és a szomszéd asztalnál figyelmes lettem egy családra: papa, mama és három kislány, Boninál kicsit fiatalabbak. Az öltözetük és a lányok keresztnevei alapján beraktam őket abba a skatulyába, ami úgy van fölcímkézve, hogy „jómódú, katolikus párizsiak”. Vicces volt hallgatni az apukát, amint kérdezte a kislányokat, hogy mit gondolnak a tartósított elefántagyról, mire a lányok, mintha meg sem hallották volna a kérdést, csak tömték a sütit a szájukba és látszott rajtuk, hogy legalább annyira érdekelte őket a kiállítás, mint Bonit.

Amúgy nekem az a cím maradt meg leginkább a látogatásból, hogy: „művészet az őskorban”, ebből is ez a szó: művészet. Az jutott róla eszembe, hogy az ember ha nem is félve, de mindenképpen óvatosan bánik ezzel a szóval, akár a főnévi, akár a melléknévi alakjával, és azokra az alkotásokra tartogatja, amelyek elismertek, és amelyekért valakik valahol sok pénzt is hajlandóak kiadni. Nem mondanám például, hogy Boni művészi rajzokat hoz létre, azt meg végképp nem sütném rá, hogy Boni művész. Pedig lehet, hogy jobban tenném, ha lazábban állnék hozzá a szóhoz, mert ha az ősember barlangi firkálmányait művészetnek aposztrofáljuk, akkor miért ne tennénk ugyanezt a gyerekek rajzaival?

Sokat, majdnem 19 km-t gyalogoltunk, Boni hősiesen bírta. Utólag úgy látom, leginkább a gyorsvonatot élvezte, azon belül is az étkezőkocsit, ahol hazafelé komótosan megvacsorázott. Otthon vettük észre, hogy az egész napot (7-kor keltünk) pisilés nélkül csinálta végig...!

Ősember

 

Boni