Az alagút végének a kezdete?

 

Contradictio in adjecto

A felelősségteljes, civilizált emberek rendesen hordják a maszkot, rendszeresen mosnak kezet, betartják az előírt távolságot, nem mennek tömegbe, óvatosan találkoznak családtagjaikkal és mindezeknek köszönhetően nem kapják el a koronavírust, de ha mégis, az a véletlen műve. Ha a felelősségteljes és civilizált emberek mégis elkapják a vírust, az első kétely vagy tünet után tesztelik magukat, karanténba vonaulnak, és mivel jó esélyük van rá, hogy élve megússzák, a karantén letelte után (és egy kilépő negatív teszttel – itt ez kell) mennek csak ki a lakásból, addig is nagyon vigyázva, hogy senkit, de senkit még közvetve se fertőzzenek meg: se a szomszéd nő rákos férjét, se a gyerek osztálytársának az anyukájának a krónikus beteg testvérét, se a bolti eladó pasijának a fiának a barátnőjének az idős nagymamáját.

A felelősségteljes és civilizált emberek nem terjesztik a vírust. Várják szépen, hogy rájuk kerülön a sor és megkapják a védőoltást, amiután majd elkezdhetnek gondolkodni azon, hogy a megfelelő keretek között, de továbbra is betartva az óvintézkedéseket, legalábbis csak egy picit enyhítve rajtuk, szóval hogy lassanként újrakezdjék régi életüket.

De mi a helyzet a fiatalokkal?

Barátnőm 16 éves kislánya kéttannyevű suliba jár, és már beiratkozásnál lehetett tudni, hogy 2021 nyarán az adott országban fognak tölteni egy hónapot nyelvtanulás céljából. Igen ám, de közbejött ez a járvány. És most úgy tűnik, a külföldi utazáshoz szükség lesz egy papírra, hogy a kislány rendelkezik a megfelelő antitestekkel, azaz, hogy – mivel sehol a világon nem oltanak tizenhat éveseket – átesett a Covidon.

De a kislány NEM esett át a betegségen, hiszen egy éve vigyáz minden lépésére; maszkot hord, kezet most, nem bandáik, online tanul. Mivel egy civilizált és felelősségteljes kislányról van szó – aki ezel szerint ezzek a viselkedésével hátrányba került azokkal szemben, akik az orruk alatt hordják a maszkot, egymásra tüsszentenek, tiltott bulikba járnak stb. Vagyis: sokkal jobban jártak a szabályokat áthágó gyerekek. Az igazságtalanság netovábbja.

Úgy tűnik, most a kislány tesója elkapta a Covidot. Gondolom, kitaláltátok már a kérdést, ami ebben a (felelősségteljes és civilizált) családban felmerült: nem lenne egyszerűbb, ha a külföldre készülő, tizenhat éves kislány egyszerűen elkapná a tesójától?! Lehet, hogy elég lenne egy közös vacsora, együttalvás. Aztán vigyázna, nem adná tovább.

A külföldi úthoz szükséges, kötelező védettségi igazolás nem csupán ösztönzés arra, hogy szembe menve a szabályokkal és a józan ésszel, az ember előre megfontolt szándékkal megfertőződjön a koronavírussal: ez már-már FELHATALMAZÁS arra, hogy cilivizálatlanul és tisztességtelenül járjunk el!

Definíciók

Alkotás, kreativitás, önkifejezés, művészet – ha az ember egy hétéves gyerekkel él együtt, ezek a fogalmak rendre terítékre kerülnek. Bonin nap mint nap felfedezem az alkotás vágyát: néha olyan mélyről jövő, meglepő lendülettel tör rá a csinálni!, készíteni!, kitalálni!, megtervezni!, eljátszani!, előadni! parancsa, hogy még szinte be sem fejezett egy könyvet (filmet, mesét stb.) már fut is a rajzlapért, hogy lerajzolja, vagy a kellékekért, hogy eljátsza. Ahogy mi, felnőttek nyúlunk a telefon után, hogy felhívjunk valakit és elmeséljük neki azon nyomban, ami történt velünk, úgy nyúl Boni a művészet eszközeihez, hogy... kifejezze magát – kellene írnom, de nem vagyok benne biztos erről van szó, erre mér visszatérek.

Egyik legjobb példa: még ovis volt, amikor elvittük a logopédushoz, ahol egy szót nem volt hajlandó kiejteni a száján vagy bármi más módon közreműködni. Hónapokig voltunk a várólistán, iszonyú beszédhibái voltak, szóval nagyon fontos lett volna a logopédus. De ő megmakacsolta magát, és meg sem szólalt, pedig a nő érdekes feladatot adott neki: öt-hat rajzot kellett sorrendbe állítania (melyik esemény volt előbb, később stb.). Csalódottan és aggódva jöttünk el a logopédustól, az járt a fejünkben, hogy 1) ez a gyerek soha nem fog tudni rendesen megtanulni beszélni (amúgy később odaállt a tükör elé, és addig gyakorolta, amíg sikerült kimondania jól az addig hibásan ejtett hangokat), és 2) mindenki hülyének fogja nézni, ha nem szólal meg (teljesen olyan volt a szitu, mintha nem lett volna képes megcsinálni a feladatot).

Ahogy hazajöttünk, nekiült, és elkészített ő is egy ilyen feladatsort: kis papírlapokra rajzolt történeteket, amelyeket nekünk kellett a helyes sorrendbe állítanunk. Azóta is gyakran gondolkodom ezen a mechanizmuson; vajon ez mi? Alkotás, kétségkívül, ha az alkotást úgy definiáljuk, mint amikor a semmiből lesz valami. Kreativitás is talán, ha Boni nem pont ugyanazokat a történeteket találta ki és rajzolta le. Mondjuk Boni nagyon gyakran utánoz (bármit és bárkit), tehát nem mindegyik alkotása kreatív, ha a kreativitást újításként értelmezzük. Az, hogy saját magát (érzéseit, gondolatait) kifejezné, valamennyire megállja a helyét (gyakran háborús tematikájú műveket alkot, az erőszak gondolom foglalkoztatja), ugyanakkor néha úgy érzem, egyáltalán nem tudja kifejezni magát, se szóban, se máshogy. Máskor pedig én nem akarok holmi színezéshez és zongorán klimpírozáshoz feltétlenül olyan magasztos eszméket társítani, mint az önkifejezés, néha egyszerűen csak elfoglalja magát: színez, zongorázik, mindenféle hátsó szándék nélkül. Néha pedig, mint a logopédusos esetben, talán tényleg üzen nekünk valamit: megértettem a feladatot, tökre tetszett is, nézzétek, én is tudok hasonlót, ha már ott nem mertem megcsinálni!

A művészet gondolom valahol ott kezdődik, ha valaki (a művész) meg tudja fogalmazni az üzenetet – és ez az, amit egy gyerek nem tud, szerintem. Ezért nem műalkotás egy olyan gyerekrajz, amihez hasonlóért Mark Rothko nevével fémjelezve, kapkodtak a galériák. Ezért nem műalkotás egy piszoár otthon, ideológiával megtámogatva azzá válhat viszont egy múzeumban.

Szemelvények két nyelv használatából

– Holnap be kell vinni a suliba az équerre-t! (SZÖGMÉRŐT)

– Nem látod? Nem sept heures cinquante-cinq van, hanem six heures cinquante-cinq! Öt perc múlva lesz hét óra! (nem 7:55, hanem 6:55)

– Mit kérsz, tejberizst vagy semoule-t? (TEJBEGRÍZT)

– Bonikám, vigyázz, ez itt egy si bémol, látod? (BÉ HANG)

– Megmondtad a tanítónőnek, hogy tegnap összekeverted a croissant-t a décroissant-nal? (NÖVEKVŐT a CSÖKKENŐVEL)

Az, hogy Boni vegyíti a két nyelvet, nem újdonság; ha velem beszél, mindig azon a nyelven ejt ki egy szót, amelyiken előbb eszébe jut, és ebből kifolyólag természetesen látja el a francia szavakat magyar ragokkal, képzőkkel vagy igekötőkkel. Na de hogy már én is keverem – ez újdonság! Évekig figyeltem arra, hogy ha magyarul kezdek el egy mondatot, magyarul is fejezzem be, hogy szabatosan fejezzem ki magam, hogy mindennek a magyar megfelelőjét mondjam.

Magyarul: egy fenntarthatatlan módszert próbáltam a lehető legtovább fenntartani. Lassan viszont nem tudok lépést tartani Boni bővülő szókincsével (franciául), másrészt pedig úgy látom, van egy jó alaptudása (magyarul) amire később építkezhet nélkülem is (ha esetleg teljesen átváltunk majd a franciára). Úgyhogy elengedtem magam, én is rendületlenül toldalékolom a francia szavakat, amikor hirtelen nem jut eszembe a magyar (szögmérő, tejbegríz), vagy amikor nem is ismerem a vonatkozó magyar terminust (bé hang – ezt például meg kellett néznem a Wikipédián). És olyan is van, amikor tudom, hogy Boni nem értené meg rögtön magyaril, például ha számokról van szó, illetve van még az az eset, amit az utolsó példamondat illusztrál, amikor konkrétan elhangzott szavakra kell visszautalni.

Mit szól mindehhez a bennem élő maximalista fordító? Hát nem örül, húzza a száját, fáj neki minden egyes kiejtett patchwork-mondat, le nem fordított francia kifejezés. De mit lehet tenni? Amit eddig erőlködve csináltam, az egyáltalán nem volt természetes – sokkal inkább az ez a mostani vegyesfelvágott. N'est-ce pas.

Esti programunk (három hete!)

 

Kitaláljátok, mit csinálunk?

Szemelvények egy nyelv használatából

 

– Na, mit gondolsz, mama? – kérdezget Boni valamiről, századszorra.

– Nem tudom, Boni. Fogalmam sincs. – ismétlem kitartóan.

– De mit gondolsz? Szerinted? – folytatja konokul.

– Nem tudom. Nincs véleményem! – próbálom lezárni a témát.

– De SZERINTÉSED van?

***

Reggel unatkoztam és fáradt voltam, de rájöttem, hogy nem amiatt nem tudtam összepakolni. Nem az unatkozástól és a FÁRADKOZÁSTÓL!

***

Mama, vannak angyalok? Ja persze, biztos vannak a MŰországban! (mennyország)

***

Boni nagyra nyitja, majd becsukja a száját, egymás után vagy tízszer.

– Mit csinálsz? – kérdezem aggódva (rémesen sok tikkje van..)

– RENDEZGETEM a számat! 

***

Egymást csiklandozzuk, de én nem bírom tovább, lerántom a kezét a hasamról. Boni felháborodva diktálja a játékszabályokat: Mama, én nem VITATKOZTAM a kezemmel!

***

Mama, eljátszam az új előadásomat? A címe: A Király FELVETKŐZIK.

***

– Képzeld, tudom a bolygókat kívülről!!

– De ügyi vagy! Elmondod?

– Mars, Vénusz...

– Hé, nem sorrendben kell?

– Hát én GIRBEGURBÁN tudom.

Minden jel arra mutat, hogy az ingerszegény környezetben kicsit beszűkültem

 

Az ő műsora volt a nap Fénypontja! Podcaston szoktam hallgatni másnaponként. Olyan egyedül éreztem magam ma délután!

Meg nem vívott csatáink

Vannak azok a csaták (háborúk!), amelyeket nem érdemes megvívni. Hiába van ezerszer is igazunk, hiába minden szilárd meggyőződés; az elvhűséghez való idealista ragaszkodás mégis sokkal több energiát emészt fel feleslegesen, mintha a frontális összeütközés helyett a kiskapukat keresnénk (amelyeket úgyis mindig megtalál az ember).

Bonit ezen a héten nem akartuk suliba küldeni, attól tartván, hogy a vakációról visszaérkező gyerekek közt lesz egy-kettő covidos, plusz annak fényében, hogy márciusban talán mi is sorra kerülünk az oltandók listáján (a férjem talán már szombaton!). Hétfőn, miután értesítettük a sulit a hiányzásról, kihasználva a felszabaduló időt, Z. el is vitte Bonit a gyerekorvoshoz, a covidtól teljesen független okokból.

Hétfő délután az igazgatónő írt egy e-mailt, amely megnyugtatni volt hivatott minket, hogy „nincs meg a veszélye” annak, hogy Boni elkapja a koronavírust a suliban, tehát nyugodtan küldhetjük, és amellyel a nő tanúbizonyságot tett úgy kedvességéről, mint az égbekiáltó ostobaságáról.

Ma reggel ismét írtunk, hogy Boni itthon marad, de erre a nő már fenyegetőzve válaszolt: még egy igazolatlan nap, és bejelent minket a nemtudomhol. Azt írta, a vírustól való félelem nem tekinthető jogos indoknak.

Oké, hogy a suli kötelező, de vannak vis maior esetek, amilyen pl. ez a mostani. Érveim szerteágazóak:

1) Gyanítom senki sem vigyáz annyira a városban, mint mi, hogy ne kapja el a vírust. Miért kockáztassunk a finisben? 

2) Boninak két, kockázati csoportba tartozó szülője van, a legközelebbi rokon 600 km-re. Inkább hiányozzon négy plusz napot, mint éljen szülők nélkül! 

3) Maguk a tanárok közül is sokan az orruk alatt, vagy egyáltalán nem hordják a maszkot! (most eltekintve attól, hogy növelik a fertőzés veszélyét, de basszus, milyen példát mutatnak így?) 

4) Mit számít ez a plusz négy nap, főleg a tavalyi két hónaphoz képest? Ráadásul nem videojátékozva töltötte volna ezt az időt, hanem értelmes tevékenységekkel, tanulással.

5) A kormány és a tudósok is folyton változtatják stratégiáikat; egy év alatt mondtak mindent és annak az ellenkezőjét is (így történt, hogy a szünet előtt két hivatalos levelet is kaptunk három nap eltéréssel: az elsőben nem nyilvánították Bonit kontaktszemélynek, a másodikban igen). Ekkora bizonytalanságban miért nem dönthetnénk a magunk feje után négy darab napról? (szerdánként nincs tanítás, a hét négy tanítási napból áll)

Megdöbbent továbbá az a gyorsaság, amellyel a hiányzásra reagáltak mindkét napon az iskolában. Ugyanebben a közoktatásban, az oviban két évig egyetlen pedagógusnak sem tűnt fel, hogy a gyerek beszédhibás, mivel magától nem szívesen szólalt meg. Utolsó félévében kérdezte az egyik óvónő, hogy tudjuk-e, addig senki sem vette a fáradságot, hogy megfigyelje, hogyan beszél – a sok dumagép gyerek mellett gondolom kényelmesebb volt így.

Csütörtökön Boni már menni fog, a férjem érzékeny a közelezettségekre, én viszont legszívesebben csak azért is itthon tartanám, bebizonyítván a szabadságomat. De mennyivel egyszerűbb lett volna hétfőn valami kamu betegségre (fejfájás stb.) hivatkozva egy hétig itthon tartani. Ugyan miért játszanánk nyílt lapokkal egy olyan hatósággal szemben, akinek a szabályokhoz való görcsös (kicsit buta, kicsit fenyegetőző) ragaszkodása miatt nincs is mozgástere? Vannak olyan alapelvek, amelyekért érdemes küzdeni, míg másokat érvényesíthetünk okosan, konfrontáció nélkül.

Amúgy is most Franciaországban ez az otthontanítás nagyon kényes téma; próbálják a minimumra redulálni az ilyen helyzetek számát. Olyan véleményt is olvastam, hogy az otthontanítás – és így a társadalomból való kivonulás – a szeparatizmus egyik formája, tehát küzdeni kell ellene. Itt még az is a politikai szintű vita, hogy legyen-e vegetáriánus menü a suliban vagy sem. Szóval nem is tudom, mire számítottunk?!

Álmaim helyszínei

Értem ám, hogy senkit, de még a férjemet sem érdekelnek az álmaim, de hát, kérem szépen, nekem fantasztikusan szürreális, részletgazdag, eseménydús és egyedi álmaim vannak! Ja, vagy mindenkinek?...Mindenesetre én a sajátomaimról tudok és szeretnék (gyakran) beszámolni. Mivel nem győzök csodálkozni azon, hogy mi mindent képes előállítani az alvó agy. Összekombinálni egymással nappal megélt eseményeket, régi történéseket, vágyakat, félelmeket – ez még oké, ez montázs. Mostanában például rendszeresen azt álmodom, hogy megkapom a védőoltást (legutóbb a vádlimba adták), vagy azt, hogy maszk nélkül beszélgetek köpködő emberekkel. Régebben pedig gyakran voltak olyan álmaim, amiben én magam nem is szerepeltem! Az üzenet, amelyet a tudatalattim küld, egyértelmű, a mechanizmus, amellyel az elemeket összekeveri, megmagyarázható.

Na de teljesen új, soha nem látott emberekből, soha át nem élt eseményekből hogyan lehet építkezni?! Főleg helyszínekre gondolok. Álmaimban olyan városokban, épületekben járok, amelyeket soha, sehol sem láttam. Budapesten – amely teljesen más, mint a valóságban – bemegyek egy könyvesboltba, noha életemben nem nézelődtem még csak hasonló boltban sem (könyvek egy bizonyos módon elrendezve, a bolti mozgólépcsőnek a bejárathoz viszonyított helyzete, színek stb.). Vagy a múltkor egy olyan, kereszteződésből nyíló, többemeletes házba tértem be, amely az agyam semmelyik kis elbújtatott rekeszéből nem lehetett előrántani, hiszen szó szerint csak álmomban láttam ilyet.

És ezeket a helyszíneket nem felejtem el azon nyomban, még délelőtt. Nem, egyesekre a mai napig emlékszem, annyira mélyen belémívódnak. Egy utcára, ahol alkonyatkor éttermet keresünk, még mindig emlékszem, pedig hónapokkal ezelőtt álmodtam. Brüsszelre, ami az álmomban csak annyiban hasonlított az igazi városra, hogy ugyanazok a villamosok jártak benne, különben minden más volt. Még mindig előttem van, hogy hol kanyarodott el a villamos: egy olyan utcában, amely a valóságban nem létezik. Mindent én találtam ki, akaratlanul és öntudatlanul: Budapestet, a könyvesboltot, az alkonyati utcát, a többemeletes épületet, Brüsszelt.

Álmodom olyan helyszínekkel is, amelyeket jól ismerek: főleg lakásokkal, ahol laktam, utcákon, ahol jártam. Rendszeresen álmodom Párizzsal, a párizsi cselédszobámmal, ahol öt évig éltem. De ezek az ismeretlen, megálmodott terek, házak és utcák rejtélyesek: honnan jönnek? És miért nem tűnnek el az ébrenlétben? Mert nem tűnnek el, hanem maguk is emlékanyaggá válnak. Szívesen emlékezem vissza rájuk!

 Legalább azt elmondhatom magamról, hogy... tehetséges álmodó vagyok.

Nagymama szeretnék lenni

Máris? – kérdezhetnétek. Erre azt válaszolnám, hogy jó nekem ez az anyukás életforma is, de néha olyan szívesen változnék át pár órára nagymamává, hogy legyen elegendő időm, energiám Bonira. Hogy úgy tudjak odafigyelni rá, mint egy nagymama, akihez pár órára áthozzák a gyereket. Ne kelljen egyrészt nevelnem (Ülj le ebéd közben! Már megint felhívtad X-et telefonon?? Hogy kell szépen kérni? És tudod, hogyan kell helyesen írni ezt a szót? Rakj rendet a szobádban! stb.), másrészt ne járjon folyton máson az eszem, mégpedig a munkán, a háztartáson, vagy épp azon, hogy mikor fogom összetakarítani a játék közben keletkezett dzsuvát és rumplit.

Próbálok azért időt szakítani rá, hogy legyenek szimpi közös programjaink, most a szünetben például közösen megterveztünk és megvarrtunk egy zászlót. Direkt erre az alkalomra hoztuk föl a pincéből a varrógépet, így volt ennek a több napig tartó programnak egy kis ünnepélyes jellege, jaj, nagyon jó volt. Ügyesen és nagyon odafigyelve nyomta a pedált és forgatta az anyagot, én meg büszke voltam magamra, hogy rá mertem bízni a varrást anélkül, hogy attól féltem volna minden másodpercben: átszúrja a tűvel az ujját. Egyébként nagyon komolyan és felelősségteljesen viselkedett egészen addig, amíg el nem kezdett bohóckodni; na, ilyenkor kellett átvennem az irányítást.

Olyan jó volt ez a pár pizsamás nap, el is határoztam, hogy nem leszek sóher a szabijaimmal, legközelebb is fogok belőlük szánni arra, hogy csak úgy itthon legyünk együtt, kötöttségek és kötelezettségek nélkül.

Őseink

Én vagyok az a nő, aki imád hasonlítgatni, és most csak és kizárólag a fizikumról beszélek: arcról, hajról, mozdulatokról, tekintetről stb. Én vagyok az ember, aki gyereket szülőkhöz, testvéreket egymás között, sőt, ismeretleneket ismerősökkel szívesen és gyakran összehasonlítgat, hogy felfedezzen egy-két közös vonást, hasonló fogazatot, csontozatot, forgót a hajban (vagy amit éppen talál). 

Több oka is van az imádatomnak; először is elképeszt a hasonlóságok sokfélesége, azaz hogy a vakvéletlen folytán milyen különböző módon keveredhet egy család génállománya az utódokban. A férjem nagyobbik fia például sokkal kevésbé hasonlít rá, mint az egyik unokaöccse a sok közül. Aztán az is fura, noha nagyon gyakori, hogy valaki a saját arcán viselje több, esetenként nem is vérrokon vonásait! Ilyenkor az illető egyszerre hasonlít két különböző emberre, gyakran a két szülőre, saját magában egyesítve ezáltal az apját és az anyját. Mintha a természet hol innen, hol onnan vette volna a nyersanyagot az új ember megalkotásához –  mert végül is pontosan ez történt. 

Nekem például van egy képem, amin az unokatesóim 4 és 6 évesek. A szőke, kék szemű kislányról és a barna hajú, barna szemű kisfiúról meg nem mondaná senki, hogy tesók, de basszus, Boni egyszerre hasonlít mindkettejükre! Mégpedig néha olyan szinten, hogy amikor Boni rámnéz, akkor a fiú unokatesómra, ha pedig elfordul és lesüti a szemét, a lány unokatesómra hasonlít, de döbbenetesen.

És akkor el is érkeztünk a második okhoz, ami miatt ennyire szeretek hasonlítgatni: az az érzésem, hogy az egyes családokban föllelhető hasonlóságok túlmutatnak a megfogalmazhatóság határán. Nem lehet pontosan megnevezni, hogy mi az, ami pl. Boniban annyira emlékeztet a kuzinomra, amikor lesüti a szemét. Képtelenség megfogalmazni a hasonlóságot; csak látni lehet (és azt sem állítom, hogy mindenki pontosan ugyanazt látja). Van ebben a szavakon túlmutató párhuzamban valami rejtélyes, izgalmas. Hogyan lehetne pl. megmagyarázni, szavakba önteni azt, hogy valakinek a járása olyan, mint az apjáé?

Boniról már az UH-on lehetett látni, hogy rám fog hasonlítani, és amikor megszületett (olyan fura, hogy akkor szőke volt) úgy nézett ki, mint az unokatesóm egyik fia, de nagyon hamar, intenzíven és együntetűen elkezdett aktívan rám hasonlítani, amit én örömmel nyugtáztam. Olyan volt, mintha előállítottam volna a kisfiú másomat. Rajtam kívül az említett unokatesókra és a saját anyámra hasonlított még rendületlenül; attól függően, milyen pillanatban és nézőpontból vizsgáltuk a gyereket.

Én soha, egyetlen egyszer sem láttam volna igazán, hogy Boni az apjára hasonlított volna, de mivel volt pár ilyen vélemény is, előfordult, hogy már-már beleláttam a duci csecsemőbe az apja duci csecsemőkori fényképét; nagyon kellett erőlködni. Nem, Boni teljes mértékben made in Hungary, és ezt annál könnyebb volt észrevenni, mivel belső tulajdonságaiban is nagyon emlékeztetett a gyerekkori önmagamra.

Aztán mi történt! Valamelyik nap nézegettük az elmúlt hónap fotóit, és az egyiken Boni az apjára hasonlított. Még számomra is egyértelműen, megkérdőjelezhetetlenül. És ami a legfurább: a szeme volt olyan, mint az apja fiatalkori képein! (tehát nem most) A szeme, ami az első naptól fogva az enyém, azaz a sajátom, és amivel, ellentétben csomó minden más vonásommal, konkrétan semmi bajom. Letakartam a képen a többi részét, csak a szemét hagyva meg: a hasonlóság még nagyobb lett. Azóta már a való életben is látom, hogy Boni szeme elkezdett az apjáéra hasonlítani, főleg – fura, de így van – ha fáradt. Hirtelen mintha az apja beleköltözött volna a gyerekbe, és ő nézne ki belőle, teljesen össze vagyok zavarodva, és még szoknom kell a gondolatot (látványt).

Mert én már majdnem azt hittem, hogy ha Boni hét évig rám hasonlít, akkor az már örökre így lesz; hogy Franciaországban él egy kisfiú, akinek hasonmásai valahol Kassa környékén élik az életüket, nem tudván, hogy vérrokonuk franciául beszél, de minden másban különben olyanok (olyasmik), mint ők.

Mert a harmadik ok, ami miatt szeretek hasonlítgatni, akár az utcán mellettem elmenő idegent egy gyerekkori barátnőmmel összevetve, vagy Matt Demont hasonlítgatva egy ismerős magyar pasihoz az az, hogy ilyenkor, amikor egymástól több ezer vagy tízezer km-re élő embereket hasoníltunk össze, akik tuti nem ismerik egymást, mégiscsak konkrétnak tetszik az a gondolat, hogy közösek az őseink.