Szétszórtság

 

Ő:

Bemegy a szobába, felkapcsolja a villanyt. Kijön a szobából, égve hagyja a villanyt.

Kihúz egy fiókot, kiveszi belőle a kanalat, nem tolja vissza a fiókot.

Elhúzza a függönyt, kinéz az ablakon. Nem húzza vissza a függönyt.

Kinyitja a szekrény ajtaját, kivesz egy könyvet, nem csukja vissza a szekrényajtót.

 

Én:

Átmegyek a lakáson, mondjuk a hálóból a konyhába. Közben: visszahúzok egy-két függönyt a helyére, lekapcsolom itt-ott az égve felejtett villanyt, betolok egypár fiókot, visszazárok néhány szekrényajtót (rosszabb esetben: hűtőajtót). Pár óra múlva automatikusan kezdhetem az egészet az elejéről, azaz függöny, villany, fiók, ajtó. Semmi kis plusznak tűnik így leírva... de vajon hány fiókot zártam vissza az elmúlt egy évben a férjem helyett? Napi öt fiókkal számolva (alsó hangon) az 1825 fiók. Ha ugyanennyi ajtóval, villannyal és függönnyel dolgozunk, az összesen 7300 felesleges művelet a részemről. Még jó, hogy a nők egy idő után elsárkányosodnak, hát ki bírja ezt idegekkel? Néha viccelek, néha mérgelődöm, néha nem mondok semmit, néha becsukatom (lekapcsoltatom, visszahúzatom) vele, pedig már lemondtam arról, hogy a dolog tanítható; nem az. Hogy elfelejti (lekapcsolni, visszahúzni stb.), azt még meg tudom érteni – de hát nincs szeme rá, hogy néz ki a lakás kihúzott fiókokkal, égve hagyott lámpákkal?!

Jó kedv

 

Kovászos kenyér

Miután kitanultam az élesztős kelt tészták készítésének különböző fortélyait, és magabiztosan sütök kenyeret, pizzát és kiflit (a pogácsának nálunk sajna nincs felvevőpiaca), úgy gondoltam, itt az idő, hogy megtanuljak kovászolt kenyeret készíteni. Olyat, amihez korán kell kelni, és amelyről minden gasztroblog azt állítja, hogy a kenyerek királya. Sikerült elég hamar és könnyen, több napos izgatott méricskélés és szagolgatás után kovászt „nevelnem”, majd nekiálltam a kenyereknek.

Az első levont tanulság az, hogy nem lehet megúszni, ahogy a bejlgivel is hiába próbáltam, a több órás interneten olvasgatást a témában, illetve a kudarcokat. Én még nem is tartok ott, hogy a hibákból tanuljak, mert előfordul, hogy fogalmam sincs, mit rontottam el. Két dolgot már kitapasztaltam: elég akár egy kanál rozsliszt, hogy a tészta nyúlós, kezelhetetlen legyen, valamint már tudom azt is hogy hol van a lakás legmelegebb pontja. Ez utóbbi az ágy és a radiátor között található, ezért estére odateszem egy székre az üveg kovászt és a hőmérőt – teljesen úgy, mint amikor Boni volt kicsi, és őt tettem oda, úgy, hogy ébredés után rögtön ráessen a tekintetem. Van, hogy éjszaka felébredek, ránézek az üvegre, nyugtázom, hogy sokat nőtt a kovász, és lecsekkolom a hőmérsékletet. Reggel első dolgom, még kávékészítés előtt – remélem, ezzel illusztrálom a dolog fontosságát – összekeverni a lisztet, kovászt és vizet, ahogy lefekvés előtt is pancsolok egy sort vele. 

Második tanulság, pontosabban inkább meglepetés: a kovászolt kenyér íze egyáltalán nem áll arányban a belé fektetett idővel és energiával. Meglepetten tapasztaltam,  hogy ez ugyanaz a kenyér, amit gyerekkoromban ettünk, amikor még csak egyféle kenyeret lehetett kapni a Közértben, amit Z. évek óta „guminak” nevez az állaga miatt. Se Boni, se ő nincsenek oda érte, és amikor nekiállok sütni, érdeklődve kérdezik, hogy most melyik kenyeret csinálom, a finomat vagy a rosszat? A finom az élesztős kenyér, amely pontosan öt perc munkával jár (és amit egy év alatt csak egyetlen egyszer rontottam el), szemben a kovászos kenyérrel, amelyet egy egész napig kell gyúrni, hajtogatni, pihentetni, és az eredmény a lakás hőmérsékletétől, a liszt milyenségétől és a csillagok állásától függően mindig más és más.

De nem adom fel; remélem, hogy rátalálok majd arra a receptre, amely miatt megéeri ez az egész hercehurca! Az itteni pékségekben egyébként nem dolgoznak kovásszal, ezen jól meglepődtem, amikor megtudtam, de most már kezdem érteni.

Kommunikációs problémák

Néha a hatékony kommunikációról azt gondolom, olyan, mint amikor az ember háborúzik (na tessék, milyen praktikus ez a háborús metafora). Főleg, amikor bizonyos típusú emberekhez szeretnék eljuttatni bizonyos típusú üzeneteket. Én ilyenkor először is felmérem a terepet (mikor alkalmas egyáltalán hozzászólni), összeszedem az erőmet (mert a küzdelem nehéz és hosszú), csatasorba állok a gondolataimmal és a mondanivalómmal, majd bevetésre indulok: egy előre eltervezett haditerv szerint adagolom az információkat. Stratégiám az, hogy két-három, jól megfogalmazott, és a téma-réma szerint strukturált mondatnak elégnek kellenek lennie ahhoz, hogy az illető felfogja, mit akarok mondani. Hasonlatokkal, metaforákkal és az iróniával csínján kell bánni. A figyelem elkalandozásának vagy a beszélgetés más síkra terelésének még a lehetőségét is el kell vágni, ha kell, erőszakkal visszaterelni a kívánt mederbe. És mégis, basszus, mennyiszer előfordul, hogy valaki (a férjem!) félreért. 

Például: felfigyeltem arra, hogy a rádió irodalmi műsoraiban egyre gyakrabban használják a novella szót, amit én eddig roman court-nak (kisregény) ismertem. Azonnal arra gyanakodtam, divathóbort kialakulásáról van szó: egy terminust felkaptak, és derűre-borúra használnak, csak mert egzotikusabban hangzik. Mint ahogy az is elég gyakran előfordul, hogy egy francia szó helyett annak angol megfelelőjét használják. Szerintem érdekes téma, izgi megfigyelni, hogyan változik a nyelv. Csak az a baj, hogy nem emlékeztem, használták-e eddig is a novella (nem nouvelle!) szót vagy csak én személy szerint most figyeltem fel erre? Elkerülte a figyelmemet? Simán lehet.

Megkértem hát a férjemet, interjúvolja meg idős, irodalombarát ismerősét a témában. Saját fülemmel hallottam a beszélgetést, ami olyan rövid ideig tartott, hogy közbeszólni sem volt időm:

– Ja, és a Tamkó kérdezi, mit jelent az, hogy „novella”, mert nem tudja.

– „Novella”? Fogalmam sincs. Nézze meg az interneten!

– Ok, köszi, megmondom neki!

Látszik, hogy Z. nagyvonalakban meghallgatott engem, hiszen emlékezett a szóra és arra, hogy megkérdőjeleztem a használatát. De én nem azt akartam tudni, hogy mit jelent (addigra már rég megnéztem) (és te jó ég, 2021-ben miért ad még bárki is olyan tanácsot, hogy nézzem meg a neten?!), hanem arra voltam kíváncsi, hogy tényleg most kezdték-e el ilyen gyakran használni. Z. leegyszerűsítve, lebutítva kapta meg az üzenetemet, amelynek lényege mégiscsak egy picit kifinomultabb volt annál (noha hasonlatos ahhoz), hogy nem értek egy szót.

De miért van ez így? Lehet, hogy rosszul választottam meg az időt, és csak fél füllel hallgatott meg. Lehet, hogy mégsem vagyok eléggé lényegretörő, elveszek a részletekben, ki tudja megjegyezni vagy értelmezni mindazt, amit mondok. Vagy most már tényleg annyira szájbarágósan fogalmazok, hogy éppen a lényeg vész el? Az is lehet, hogy franciául nem vagyok annyira ügyes, hogy árnyaltan, UGYANAKKOR érthetően mondjak el valamit. Illetve gyanakszom arra is, hogy a férjem füle nem képes olyen finom különbségeket észlelni, mint amilyet minden valamirevaló nyelvész barátnőim meg igen. Egyszerűen nem érdekli, hogy pontosan mit is akarok mondani, elfelejti, hogy mi is volt a lényege a mondanivalómnak – tudjátok, mint amikor valaki kabátlopási ügybe keveredett, de azt már rég elfelejtettük (vagy soha nem is tudtuk), tolvaj volt-e vagy áldozat. (Ugyanerre a szisztémára Z. rendszeresen és pontatlanul kijelenti, hogy „A Tamkó nagyon szereti a művészfilmeket”, de ez lehet, hogy inkább már a hülye kategorizálás témakör.)

Az egésznek az apropója amúgy nem is a férjem, hanem a reumatológusom, aki ugyanilyen pocsék hallgatóság: hétfőn írtam neki egy e-mailt (a hétfő a heti injekcióm napja) elmagyarázva, hogy a fiam kontaktszemély, majd föltettem neki a kérdést, hogy mi legyen a hétfői injekcióval: várjak pár napot, amíg lesz Boninak teszteredménye? Esetleg teszteljem le magam én is?

Erre olyan választ küldött,  amelyben elmagyarázta a Covid-protokol és a kontaktkövetés részleteit, hogy majd valaki fölhív minket telefonon, de hogy ő most pontosan nem is tudja, mi a szabály, kell-e teszteltetnem magam. Holott én a tesztelést értelemszerűen az injekció miatt kérdeztem, két lehetőséget látván magam előtt, amelyből az egyik az, hogy hétfőn beadom magamnak az injekciót, annak tudatában, hogy esetleg Covid-pozitív vagyok. A másik lehetőség ebből logikusan következik, amit a figyelmes és értő Olvasó elvileg már rég kikövetkeztethetett!

Covidhelyzet (+frissítés)

Pontosan három (!!) nappal azután, hogy Bonikám ebédnél elkottyantotta a covidos kisfiú esetét, jött a Szabadság, egyenlőség, testvériség fejléccel ellátott, francia zászlóval ékesített, hivatalos és szeriőz egyenlevél arról, hogy az egész osztály kontaktszemélynek nyilváníttatott. Három nap alatt, mondanom sem kell, egy fél falut meg lehet fertőzni, főleg, hogy azt írták, a dél-afrikai vagy brazil mutánsról van szó. Nem a sulira vagyok mérges, valószínűleg a hivatalos malmok őrölnek ilyen lassan, csak hát akkor miért csodálkozunk azon, hogy ilyen rossz a járványhelyzet Franciaországban?

A teendő: PCR-teszt Boninak (gyorsteszt nem jó) az 1. és a 7. napon, és persze (??) az első napot nem a csütörtökben állapították meg, hanem a vasárnapban, amikor az e-mailt megkaptuk. A köztes napokon szigorú karantén van érvényben a gyereknek, ami azon kívül, hogy a helyes időintervallum a csütörtök +7 nap lenne, azért is tűnik hülyeségnak, mert minek kínozzuk szegényt két vizsgálattal, ha az első után amúgy is otthon kellene maradnia?

Ha jól értelmezzük a levelet, van egy olyan opció is, hogy nem teszteltetjük, de akkor a karantén tizennégy napos. Bonikám, akit mostanában alig lehet kivonszolni a szabadba, és eléggé fél az orrba piszlálástól (még mielőtt engem teszteltek októberben, elmeséltem neki azokat a rémségeket, amiket hallottam és amelyek nem bizonyultak igaznak), persze kijelentette, hogy erre a lehetőségre szavaz, hagyjuk őt békén.

Délután van időpontunk, addig még próbálom győzködni, de már én sem tudom, mi lenne a jobb. Amúgy nem félek attól, hogy elkapta, a covidos kisfiúval szinte soha nem játszik a szünetekben – micsoda mázli.

Frissítés: tegnap végül elszánta magát a tesztelésre, az eredmény szerencsére NEGATÍV!

Tervek

Az utóbbi időben olyan napokra vágyom, amikor 1) nem szól hozzám senki (csak az, akit én kérdezek) és 2) nem kell semmit sem fordítani. Arról álmodozom, hogy annyit olvashatok, amennyit csak tudok, mondjuk a nyolc óra fordítás helyett nyolc órát. Úgy érzem, manapság nincs elég irodalom az életemben. Erre egyetlen megoldás létezik: akkor kell szabit kivennem, amikor Boni iskolában van, hogy így lelkiismeret-furdalás nélkül ülhessek (feküdhessek) a könyvem fölött. Ezt elhatározván a megvalósítás útjára léptem, és a tegnapi meg a mai napot kivettem szabinak, előre örülvén, hogy kétszer nyolc óra alatt simán kiolvashatok egy 500, vagy két 250 oldalas könyvet!

A tegnap délelőttöm ennek az elhatározásnak a jegyében telt, isteni volt. Miután Bonit az apja elvitte a suliba, még sötétben visszafeküdtem az ágyba, majd beültem a kádba, és majdnem végeztem is az első könyvvel. Micsoda luxus! Már azt tervezgettem, hogy március végén megismétlem az akciót, nem leszek sóher a szabijaimmal, hiszen pont erre valók – hogy végre azt csináljak, egyedül, amihez kedvem van és anélkül, hogy magyarázattal szolgálnék bárkinek! A munkám mostanában tarthatatlanul sok, Boni noha aranyos és megértő, mégis rengeteget dumál (ez a suliban is probléma), csendre és pihenésre vágyok!

Utána elmentem a suliba, hogy hazahozzam Bonit ebédre (ez is ünnepszámba megy), és ebéd közben, amikor tananyagról meg gyerekekről volt szó, teljesen mellékesen megjegyezte: az Éliot hiányzik, mert covidos. Gondolhatjátok, hogy megfagyott a levegő! Bonikám teljesen természetesen folytatta, hogy képzeljük el, az Antonin már a szünetig (ami február 22-én kezdődik) nem fog jönni suliba, a mázlista, mert ő olyan kontaktizé.... és még a hittanról is el kellett mennie, az apukája vitte haza! És a Raphaelt, Éliot padtársát is hazavitték még ma!

Rövid családi kupaktanács után tegnap már nem vittük vissza Bonit ebbe a fertőbe, csak azt a kérdést hagytuk nyitva, hogy ma (pénteken), illetve a jővő héten menjen-e még (utána kéthetes „síszünet” – haha! – kezdődik). Én arra hajlottam, hogy menjen csak, de éreztem, hogy ez már mégsem a merjek-e-buszra-szállni kategóriás probléma, hanem annál súlyosabb ügy. Tegnap még (teljesen civilizált módon) megbeszéltük, hogy ki mit gondol, próbáltunk gyorstesztet szerezni Boninak (NINCS!!), de már este, és ma reggel is a fő hírek között szerelt a megyénk, mint az új variánsok gócpontja. Állítólag a kórházak megteltek, a polgármester be szeretné záratni a sulikat. Hát, így már tuti, hogy szünetig nem küldjük Bonit suliba, de – és én ezzel érveltem akkor is, amikor infók hiányában vissza szerettem volna küldeni még csütörtök délután – ha most nem megy, akkor szerintem ennek a tanévnek nár lőttek, miért lenne a márciusban, meg áprilisban jobb a helyzet, mint most?

Szóval így esett kútba az a tervem, hogy kipihenem magam. Most jönnek megint azok az idők, amikor nemcsak, hogy olvasni sem fogok tudni, de még dolgozni sem nagyon! Tegnap este egyébként Z. egyik barátja írt nekünk, akiknek akkora vidék házuk van, hogy van benne egy „északi” meg egy „déli” szalon is, hogy szerinte azonnal teszteltessük le magunkat mind a hárman, csomagoljunk be, és meneküljünk el hozzájuk, ott nem dúl annyira a járvány. Egy pillanatra el is gondolkodtunk az ötleten, én a tavaszi vakációmat láttam megvalósulni hirtelen és varázsütésre, de persze győzött a józan ész: én nem karanténozom magam össze bárkivel, és gyanítom, ők se viselnék jól Bonikám folyamatos dumáját és időnkénti hisztijét.

Felemás

– Köszönöm, fantasztikusan! Ilyen jó évem, mint ez a 2020 már nem is tudom, milyen rég nem volt! – válaszoltam tegnap a reumatológusomnak arra a kérdésre, hogy vagyok. És tényleg. De miért felejtem el mindig, hogy a pont egy éve elkezdtett gyógyterápiának köszönhetően tavaly egyáltalán nem voltak fájdalmaim, szinte mintha nem is lenne ez a betegségem?! Erre tényleg csak egy magyarázat van: a jót könnyű megszokni.

De sajna a tegnapi napom már nem volt ilyen fantasztikus. A dokim kórháza elköltözött; eddig a belvárosban rendelt, tőlünk kb. huszonöt percre gyalog. Most viszont a várostól jó messzire, a semmi közepén épült kórházba kellett mennem. Vasárnap bosszankodtam egy kicsit, de aztán kikerestem egy jó kis közvetlen buszjáratot, ami húsz perc alatt odavisz. A férjem viszont felhördült: csak nem akarsz buszra szállni?! Tömegközlekedni ebben a vírusos világban? Menjek inkább kocsival, javasolta – de én nem szeretek időre menni kocsival egy olyan helyre, amit nem ismerek, és ahol azt sem tudom, hogyan lehet parkolni. Meg ugye minek, ha van busz?

Ezen jól összevesztünk – írhatnám, de nem írom, mert nem vesztünk össze. Tavasszal már belementem pár ilyen felesleges vitába, az majdnem válással végződött, úgyhogy tudtam, most is két teljesen különböző álláspont ütközne össze, és a vélemények kibékítése: lehetetlen vállalkozás. Az „győz” aki hangosabban érvel. Úgyhogy veszekedés helyett szótlanságba burkolóztunk. Felesleges is volt minden szó, végig voltam sértve és nagyon sajnáltam magam. Két választásom volt: elmegyek busszal, magamra vonva ezzel egy napokig tartó, szótlan konfliktust (de ki bírja ezt cérnával), vagy elmegyek autóval, amit viszont az önbecsülésem bán.

Tegnap reggel új ötlettel állt elő: elvisz ő kocsival, leparkol, hazajön gyalog (mert nincs ideje megvárni), én pedig a konzultáció után már könnyebben hazatalálok. Így is történt, de én az egész út alatt nem szóltam hozzá, hanem magamban puffogtam, hogy hogy kerülhetek ilyen helyzetbe, miért vagyok mindig annyira gyáva és gyenge, hogy nem állok ki magamért. A kórház rettenetes ipartelepek és logisztikai zónák között feküdt, borzalmas havaseső esett, nagy nehezen találtunk parkolóhelyet. Mikor kiszálltunk az autóból, láttuk, hogy innen nincs gyalogos út vissza a városba, csak autópálya (én ezt mondjuk már a térképről sejtettem), a buszmegálló viszont csábítóan terült el a bejárat előtt... Z. ekkor megkérdezte, nem bánnám-e, hogy ha esetleg ő most busszal menne haza.

Nem tudom, jól érzékeltetem-e az ellentmondásos helyzet parodisztikus voltát. Pokoli kacajjal ezeket a szavakat öklendeztem neki oda: Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! Én NEM parancsolok neked! – majd beviharzottam a rendelésre (egyszóval, hülyepicsa lettem, noha minden okom megvolt rá – még akkor is, ha erre soha semmi oka nincs az embernek). Az üvegépület falán át még láttam, ahogy az esernyővel szerencsétlenkedik és elindul a havasesőben az autópálya felé. Másfél óra alatt ért haza.

Aztán lehiggadtam. Várakozás közben (egy író anyjának az öngyilkosságáról olvasva) azon gondolkodtam, hogy basszus, ennél bármi jobb. Ennél a Covid is jobb*. Még ha olyan durván kapjuk is el, mint néhány ismerősünk, még akkor is jobb túlesni rajta, mint hogy egymás agyára menjünk, és hogy mindketten – ki-ki saját szempontrendszere alapján – úgy érezzük: a másiknak elment a józan esze és tébolyát a másik félre erőlteti.

Behívott a doki, aki föltette a fenti kérdést, amire én lelkendezve válaszoltam (lásd első bekezdést). Aztán megkérdeztem, ő hogy van, mert tudtam, hogy márciusban nagyon beteg volt. Már oké, de amin meglepődtem: épp most oltatta be magát. Szóval szerinte sincs semmi garancia arra, hogy egy alapos betegség hosszú védettséget adna. Lesújtó... ennek így belátható időn belül nem lesz vége...talán még éveket fogunk azon vitatkozni, ülhetek-e buszra, ehetek-e epret. Itthon átgondolva a dolgot arra jutottam, hogy nem is ez a buszügy zavart a legjobban, hanem én titokban és naivul már tavaszti vakációról álmodozom, de hát nem tudom, ezek után mi lesz belőle.

* Ez túlzás, természetesen

Egy szürreális élmény

– Borzasztó dolog az élet! – siránkoztam a barátnőmnek – Senki sem kíváncsi az ember véleményére, senki! Valójában mindenki csak azt hallja meg, amit hallani szeretne, azaz a saját hangját. De levontam a tanulságot... minden kommunikáció értelmetlen. Az individualizmus korunk mételye.

– De miért, mi történt??? Különben is, nem te mondtad épp, hogy kíváncsi vagy, mit mondott volna Esterházy a járványról?

– Hát ez az. Esterházynak ittuk a szavait. Én viszont nem érdeklek senkit! Sen-kit. Képzeld, munkamegbeszélésem volt nyolc kollégával. Te, ott engem senki sem kérdezett meg, senki sem figyelt arra, amit mondtam, senki tekintetbe nem vett engem! Senkit nem érdekelt, mit gondoltam! Jaj, jaj!

Ezek után elmeséltem: a megbeszélés célja az volt, hogy négy-öt projekt közül kiválasszuk a legjobbat. Szempontjaink eléggé szubjektívek voltak, következménye a dolognak ránk nézve nulla volt; döntenünk kellett, ennyi. A projektek szerteágazók és különbözőek voltak, kábé mintha egy almáról és egy esernyőről kellett volna eldöntenünk, melyik a szebb. Lehetetlen volt jól dönteni, viszont mindenkinek volt jól megalapozott, sokáig érlelt és nagyon egyéni véleménye, amit hosszan fejtegetett. Ezeket a kollégákat csak felületesen ismerem, vannak köztük nagyon okos és/vagy nagyon sokat beszélő fordítók (a magányos munka átka). A csoport vezetőjét viszont jól ismertem, ő is engem, az egy nagyon kedves nő.

– Én jelentkeztem be elsőnek. Nem kapcsoltam be a kamerát, vártam a többieket. Sorra jöttek, beköszöntek. Hamarosan elkezdődött a vita. Alig tudtam követni őket, mert én a számok alapján, a többiek meg a név alapján hivatkoztak a projektekre. Próbáltam közbekérdezni – senki sem reagált. Vártam, hogy megkérdezzenek engem is – senki nem szólt hozzám. Pedig már a szavazásnál tartottunk. Kialakult egy olyan beszélgetés, amelynek nem voltam részese. Pedig mindenhez lett volna hozzáfűznivalóm. Mérgemben cseten odaírtam, hogy mennem kell (ez igaz is volt) és hogy az X. projektre szavazok. Dühösen bontottam a vonalat. Azóta még egy e-mailt sem kaptam, hogy melyik lett a győztes, semmi! Te, olyan érzésem volt, mintha... – a dolog roppant súlyához mérten hosszú és vérfagyasztónak szánt szünetet tartottam – mintha meghaltam volna! Tudod, mint a Hatodik érzékben. Amikor Bruce Willis anélkül jár-kel a lakásában, hogy tudná: rég halott! Én is halott voltam! Az ő szemükben legalábbis...! Egy méltatlanul elfelejtett, ignorált, huszadrangú hulla!

– Figyelj.. biztosan be voltál te jelentkezve arra a megbeszélésre? Nem lehet, hogy a többiek egyszerűen csak... nem láttak?

– Hát.. nem is tudom... mondasz valamit. Mert azért fura, hogy senki még csak oda sem köszönt. Pedig a csoportvezetővel előtt váltottunk pár e-mailt... érdekes felvetés... nem is tudom.

(Azóta elgondolkodtam, hogy megkérdezzem-e a csoportvezető csajt, látott-e engem bejelentkezve. De arra jutottam, jobb, ha nem tudom. Így még mindig hihetem azt, hogy egyszerűen csak nem láttak, holott talán tényleg senki nem volt kíváncsi a véleményemre.)

Videók

Mostanában Bonival visszanézzük a kiskori videóit. Az, hogy valaha önmagáról mit sem tudó újszülött, majd hadonászó és kalimpáló csecsemő volt, még számomra is hihetetlen. Szinte olyan, mintha a videókon egy másik, szinte idegen gyerek szerepelne. Nem emlékszem a fogására – arra, hogy milyen volt fölemelni azt a pici babát. Istenem, milyen régen volt mindez!... már a szoptatásról sincsenek nagyon emlékeim, a pelenkázásról inkább. Szerintem én vagyok a földkerekségen az egyetlen anyuka, ami még nem használta azt a kifejezést, hogy úristen, mindjárt leérettségizik. Nekem ugyanis (szerencsére!) az idő sokkal lassabban telik, mióta megszületett, és egyáltalán nincs (soha nem is volt) olyan érzésem, hogy Bonival az évek csak úgy röpülnek.

De milyen jó, hogy elkészültek ezek a videók! Így legalább valamennyire fel tudom idézni ezt az ismeretlen gyereket ezeket az régmúlt és félig-meddig elfelejtett éveket, amelyek a mostani helyzetben irigylésreméltóan boldognak tűnnek. Kábé két és fél-hároméves korára vált Boni beazonosíthatóan saját magává; az akkori videókon már hasonlít a mostani hétévesre. De előtte nem! Főleg a haja miatt (addig nagyon kopaszka volt) és asszem amíg nem nőtt ki rendesen az összes foga, addig még az arca is más alakú volt. Érdekes felidézni ezeket a korai éveket, amikor ez a gyerekformájú és Bonifejű, járkáló és saját akarattal rendelkező kisfiú még nem tudott beszélni. Nem tudott beszélni, és folyton beszélt – mi meg próbáltuk megtippelni, hogy mit mond. Ilyen helyzetekből születtek zseniális kisfilmek: Boni magyaráz, hadovál, én a kamera mögül próbálom kitalálni, hogy mi az istent akar mondani, a gyerek már majdnem sír, minden erejét összeszedve artikulál, mutogat a kis öklével a pocakjára, köhög, „tottóníni” - ismételi sokadjára, mígnem leesik és akkor szegény Bonikám felcsillanó szeméből tudom, hogy eltaláltam! („doktor néni”) Olykor meg elcsodálkozom: a videóból kiderül, hogy pontosan értettem amit franciául és hibásan mondott (pl. mésoló, mésolóóó), mert relevánsan válaszoltam neki, de a mai fejemmel már nem tudtam kitalálni hogy méchant loup-t mondott (gonosz farkas).

Ezeket a videókat nem nagyon nézegettük eddig. Én a házi videózást a fényképezés mostohatestvérének tekintettem; mindig is törekedtem arra, hogy szép fotók készüljenek (aranymetszés, megvilágítás stb.), lehetőleg ne a kukával a háttérben, és hogy ezekből a fotókból minden évben össze tudjak állítani egy albumot (amit rajtam kívül nem nézeget senki). De a videóról mindig azt tartottam, hogy úgyse lesz jó, kupi van, zaj van, kimászik (kimegy, kifut) a képből a célszemély. Ezért sajnos, és mivel kizárólag elküldésre készítettem videókat, általában max. harminc másodpercnél (néha a legjobb résznél!) elvágtam őket. Borzasztóan bánom. Van egy olyan háromrészes sorozat, amikor a papucsát ügyeskedi föl, nagy szakértelemmel és türelemmel a lábára: addig próbálkozik, külöbzöző pozíciókban, míg a végére sikerül neki – na de miért vettem fel három részben, sietősen? Néha a legviccesebb részeknél kapcsoltam ki a kamerát. A mellékszereplők sem kapnak elég hangsúlyt, volt olyan év, hogy a mamámat nem is videóztam, csak a gyereket!

Levontam a tanulságot. Videókat készíteni fontos. Igenis lesz olyan helyzet az életben, amikor ezeket vissza fogjuk nézni, meg kell kísérelni tehát, hogy jó minőségű és tartalmas filmek készüljenek; de ha gyenge és erőltetett lesz, még az is jobb, mint a semmi. Mostanában 2–4 perces, tematikus filmeket készítek, Boni beleegyezésével és közreműködésével. „Meginterjúvolom”, hogy éppen mit csinál, mint dolgozik, mivel játszik, és szerencsére Boni ügyesen veszi a lapot, magyaráz (néha még mindig érthetetlenül), mutogat, kommentál. Hétévesen még mindig van benne egy nagy adag természetesség és báj, és spontán előfordulnak vicces fordulatok is („...ha bedugom a telefont, akkor működik, de ha kidugom, akkor nem...”).