Felemás

– Köszönöm, fantasztikusan! Ilyen jó évem, mint ez a 2020 már nem is tudom, milyen rég nem volt! – válaszoltam tegnap a reumatológusomnak arra a kérdésre, hogy vagyok. És tényleg. De miért felejtem el mindig, hogy a pont egy éve elkezdtett gyógyterápiának köszönhetően tavaly egyáltalán nem voltak fájdalmaim, szinte mintha nem is lenne ez a betegségem?! Erre tényleg csak egy magyarázat van: a jót könnyű megszokni.

De sajna a tegnapi napom már nem volt ilyen fantasztikus. A dokim kórháza elköltözött; eddig a belvárosban rendelt, tőlünk kb. huszonöt percre gyalog. Most viszont a várostól jó messzire, a semmi közepén épült kórházba kellett mennem. Vasárnap bosszankodtam egy kicsit, de aztán kikerestem egy jó kis közvetlen buszjáratot, ami húsz perc alatt odavisz. A férjem viszont felhördült: csak nem akarsz buszra szállni?! Tömegközlekedni ebben a vírusos világban? Menjek inkább kocsival, javasolta – de én nem szeretek időre menni kocsival egy olyan helyre, amit nem ismerek, és ahol azt sem tudom, hogyan lehet parkolni. Meg ugye minek, ha van busz?

Ezen jól összevesztünk – írhatnám, de nem írom, mert nem vesztünk össze. Tavasszal már belementem pár ilyen felesleges vitába, az majdnem válással végződött, úgyhogy tudtam, most is két teljesen különböző álláspont ütközne össze, és a vélemények kibékítése: lehetetlen vállalkozás. Az „győz” aki hangosabban érvel. Úgyhogy veszekedés helyett szótlanságba burkolóztunk. Felesleges is volt minden szó, végig voltam sértve és nagyon sajnáltam magam. Két választásom volt: elmegyek busszal, magamra vonva ezzel egy napokig tartó, szótlan konfliktust (de ki bírja ezt cérnával), vagy elmegyek autóval, amit viszont az önbecsülésem bán.

Tegnap reggel új ötlettel állt elő: elvisz ő kocsival, leparkol, hazajön gyalog (mert nincs ideje megvárni), én pedig a konzultáció után már könnyebben hazatalálok. Így is történt, de én az egész út alatt nem szóltam hozzá, hanem magamban puffogtam, hogy hogy kerülhetek ilyen helyzetbe, miért vagyok mindig annyira gyáva és gyenge, hogy nem állok ki magamért. A kórház rettenetes ipartelepek és logisztikai zónák között feküdt, borzalmas havaseső esett, nagy nehezen találtunk parkolóhelyet. Mikor kiszálltunk az autóból, láttuk, hogy innen nincs gyalogos út vissza a városba, csak autópálya (én ezt mondjuk már a térképről sejtettem), a buszmegálló viszont csábítóan terült el a bejárat előtt... Z. ekkor megkérdezte, nem bánnám-e, hogy ha esetleg ő most busszal menne haza.

Nem tudom, jól érzékeltetem-e az ellentmondásos helyzet parodisztikus voltát. Pokoli kacajjal ezeket a szavakat öklendeztem neki oda: Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! Én NEM parancsolok neked! – majd beviharzottam a rendelésre (egyszóval, hülyepicsa lettem, noha minden okom megvolt rá – még akkor is, ha erre soha semmi oka nincs az embernek). Az üvegépület falán át még láttam, ahogy az esernyővel szerencsétlenkedik és elindul a havasesőben az autópálya felé. Másfél óra alatt ért haza.

Aztán lehiggadtam. Várakozás közben (egy író anyjának az öngyilkosságáról olvasva) azon gondolkodtam, hogy basszus, ennél bármi jobb. Ennél a Covid is jobb*. Még ha olyan durván kapjuk is el, mint néhány ismerősünk, még akkor is jobb túlesni rajta, mint hogy egymás agyára menjünk, és hogy mindketten – ki-ki saját szempontrendszere alapján – úgy érezzük: a másiknak elment a józan esze és tébolyát a másik félre erőlteti.

Behívott a doki, aki föltette a fenti kérdést, amire én lelkendezve válaszoltam (lásd első bekezdést). Aztán megkérdeztem, ő hogy van, mert tudtam, hogy márciusban nagyon beteg volt. Már oké, de amin meglepődtem: épp most oltatta be magát. Szóval szerinte sincs semmi garancia arra, hogy egy alapos betegség hosszú védettséget adna. Lesújtó... ennek így belátható időn belül nem lesz vége...talán még éveket fogunk azon vitatkozni, ülhetek-e buszra, ehetek-e epret. Itthon átgondolva a dolgot arra jutottam, hogy nem is ez a buszügy zavart a legjobban, hanem én titokban és naivul már tavaszti vakációról álmodozom, de hát nem tudom, ezek után mi lesz belőle.

* Ez túlzás, természetesen