Egy szürreális élmény

– Borzasztó dolog az élet! – siránkoztam a barátnőmnek – Senki sem kíváncsi az ember véleményére, senki! Valójában mindenki csak azt hallja meg, amit hallani szeretne, azaz a saját hangját. De levontam a tanulságot... minden kommunikáció értelmetlen. Az individualizmus korunk mételye.

– De miért, mi történt??? Különben is, nem te mondtad épp, hogy kíváncsi vagy, mit mondott volna Esterházy a járványról?

– Hát ez az. Esterházynak ittuk a szavait. Én viszont nem érdeklek senkit! Sen-kit. Képzeld, munkamegbeszélésem volt nyolc kollégával. Te, ott engem senki sem kérdezett meg, senki sem figyelt arra, amit mondtam, senki tekintetbe nem vett engem! Senkit nem érdekelt, mit gondoltam! Jaj, jaj!

Ezek után elmeséltem: a megbeszélés célja az volt, hogy négy-öt projekt közül kiválasszuk a legjobbat. Szempontjaink eléggé szubjektívek voltak, következménye a dolognak ránk nézve nulla volt; döntenünk kellett, ennyi. A projektek szerteágazók és különbözőek voltak, kábé mintha egy almáról és egy esernyőről kellett volna eldöntenünk, melyik a szebb. Lehetetlen volt jól dönteni, viszont mindenkinek volt jól megalapozott, sokáig érlelt és nagyon egyéni véleménye, amit hosszan fejtegetett. Ezeket a kollégákat csak felületesen ismerem, vannak köztük nagyon okos és/vagy nagyon sokat beszélő fordítók (a magányos munka átka). A csoport vezetőjét viszont jól ismertem, ő is engem, az egy nagyon kedves nő.

– Én jelentkeztem be elsőnek. Nem kapcsoltam be a kamerát, vártam a többieket. Sorra jöttek, beköszöntek. Hamarosan elkezdődött a vita. Alig tudtam követni őket, mert én a számok alapján, a többiek meg a név alapján hivatkoztak a projektekre. Próbáltam közbekérdezni – senki sem reagált. Vártam, hogy megkérdezzenek engem is – senki nem szólt hozzám. Pedig már a szavazásnál tartottunk. Kialakult egy olyan beszélgetés, amelynek nem voltam részese. Pedig mindenhez lett volna hozzáfűznivalóm. Mérgemben cseten odaírtam, hogy mennem kell (ez igaz is volt) és hogy az X. projektre szavazok. Dühösen bontottam a vonalat. Azóta még egy e-mailt sem kaptam, hogy melyik lett a győztes, semmi! Te, olyan érzésem volt, mintha... – a dolog roppant súlyához mérten hosszú és vérfagyasztónak szánt szünetet tartottam – mintha meghaltam volna! Tudod, mint a Hatodik érzékben. Amikor Bruce Willis anélkül jár-kel a lakásában, hogy tudná: rég halott! Én is halott voltam! Az ő szemükben legalábbis...! Egy méltatlanul elfelejtett, ignorált, huszadrangú hulla!

– Figyelj.. biztosan be voltál te jelentkezve arra a megbeszélésre? Nem lehet, hogy a többiek egyszerűen csak... nem láttak?

– Hát.. nem is tudom... mondasz valamit. Mert azért fura, hogy senki még csak oda sem köszönt. Pedig a csoportvezetővel előtt váltottunk pár e-mailt... érdekes felvetés... nem is tudom.

(Azóta elgondolkodtam, hogy megkérdezzem-e a csoportvezető csajt, látott-e engem bejelentkezve. De arra jutottam, jobb, ha nem tudom. Így még mindig hihetem azt, hogy egyszerűen csak nem láttak, holott talán tényleg senki nem volt kíváncsi a véleményemre.)