A mamán egyszerűen zseniálisan, kreatívan, újító szellemben, ugyanakkor a hagyományokat tiszteletben tartva, az erőforrások okos mérleglésével, változatosan, a legújabb egészségügyi ajánlásokkal összhangban és az adott időkeretet figyelembe véve, baromi JÓL FŐZ. Istenien. Én, aki nem szeretem kiadni a gyeplőt a kezemből (kajaügyben pláne) simán rábízom az egész konyha vezetését, amikor nálunk van. Imád főzni, lelkesen veti bele magát a teendőkbe. Hamar leveszi, hogy kinek mi ízlik, személyre szabottan kreál, javasol, kezdeményez, készít, újrahasznosít. Kimerítő listát ír, mindent felhasznál, a hűtőben lapuló legutolsó vánnyadt citromból is készül valami mennyei. Fúziós konyhát visz; a magyar gasztronómiai hagyományok mellett jelen vannak főztjében indiai, albán és francia elemek. Szívesen beszél a főzésről. (Pontosabban: a főzésről beszél szívesen.)
Mindez azért fura, mert a fent felsorolt szuperlatívuszok egyáltalán nem jellemzőek a mamámra az élet más területein. Kezdeményező készség, kreativitás, nyitottság, mások érzékeny megfigyelése, abból konklúzió levonása, érdeklődés, lelkesedés, újítás, remek időérzék, jó ízlés, kivételes intelligencia, a korral való haladás - ez minden, csak nem a mamám... kivéve, ami a konyhaművészetet illeti (mert ez az!).
Úgy örülök, hogy megtaláltam a mamámban mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket mindig is kerestem (és hiányoltam) benne. Még ha egy ilyen picike helyen is, mint a konyha.
2019. február 26., kedd
2019. február 25., hétfő
Konfliktusok
Nem mondom, hogy minden teljesen idilli Bonival. Vannak problémák is, amelyek abból fakadnak, hogy a napok 24 órából állnak. Ez nem ideális, sem neki, sem nekünk. Neki leginkább egy 22–23 órára/nap lenne szüksége, így túlságosan is elfárad estére. Csak görgeti-görgeti maga előtt a fáradságot, mert reggel sokáig aludni képtelen (mindig is koránkelő volt). Nekünk meg túl kevés az a 24 óra; soha nincs időnk semmire, mindennel késésben vagyunk, rohanunk.
Így esténként a türelmetlen, ingerült szülők találkozása a fáradságtól magán kívül lévő, rohangáló és kurjongató gyerekkel nem eredményez szép találkozást. A forgatókönyv szinte minden nap azonos: Boni már fürdésnél kezelhetetlen: ugrál, fröcsköl, szemtelenkedik, nem fogad szót, ellenben röhög rajtunk. Felöltözni nem akar, viszont meztelenül ugrál az ágyon, dobálja a pizsamáját. Vacsoraidőben kétpercenként föláll az asztaltól, ha kér valamit, azt udariatlanul teszi („Kenyér!!!”), sőt, pimaszul hozzáteszi: „Most rögtön!” (amúgy ezt tőlünk tanulta, szóval...).
Mi pedig nem bírjuk már este a hangzavart, az ugrálást, a rohangálást, és felnőttfejjel nem értjük, hogy miért kell mindenért ötször szólni, ha a vége úgyis az, hogy meg kell csinálnia? Hányszor fordult elő, hogy büntetésből egyikünk sem mesélt neki esti mesélt, annyi hülyeséget csinált az asztalnál... Most, hogy hárman vagyunk rá, néha még hárman sem bírunk vele. Pedig még mindig azt mondom, hogy nem egy nehéz természetű gyerek, de elégé heves, és hát ezeket a kergebirkás őrületeket nehéz kontrollálni.
Most hétvégén rászóltam a játszótéren, hogy ne fordítva menjen föl a csúszdára, amikor más (nagyobb) gyerekek bukfencezve jöttek le róla, többször is majdnem fejbe verték. Nem hallgatott rám, újra felment, füle botját sem mozdította. Nálam is elpattant a húr, odamentem és leráncigáltam, hogy indulunk haza. Naná, hogy maradni akart, hiába parancsoltam rá, hogy indulás, sőt, többször meg is ütött. Ez egyébként egy jellemző reakciója: egyszerűen eljár a keze. (ezt viszont tőlünk nem tanulhatta) Jó mérges lettem, mert épp azelőtt fél órával dobta meg a mamámat úgy egy kővel (!!), hogy elrepedt a szemüvege. Fogtam a hisztiző gyereket és kijárat felé vonszoltam, de még ultimátumot is adtam neki: ha még egyszer megüt, egy órás büntetésben lesz része a szobában. Erre persze megütött.
Végigsírta a hazautat, szép látvány lehettünk. Otthon megmutattam neki az órát, és elmagyaráztam, hogy a kismutató hová kell, hogy érjen, hogy kijöhessen a szobából. Duzzogva bement a szobába, ruhástól bebújt az ágyába, majd... elaludt. Délután fél 6-kor. Ő, aki kiscsoport óta nem alszik délután!
Nem mondom, hogy a helyzet magaslatán vagyunk ezekkel a fenyegetésekkel és büntetésekkel, mert ráadásul nem is mindig hatékonyak. De hát, ahogy mondják: a szülő is ember...
Így esténként a türelmetlen, ingerült szülők találkozása a fáradságtól magán kívül lévő, rohangáló és kurjongató gyerekkel nem eredményez szép találkozást. A forgatókönyv szinte minden nap azonos: Boni már fürdésnél kezelhetetlen: ugrál, fröcsköl, szemtelenkedik, nem fogad szót, ellenben röhög rajtunk. Felöltözni nem akar, viszont meztelenül ugrál az ágyon, dobálja a pizsamáját. Vacsoraidőben kétpercenként föláll az asztaltól, ha kér valamit, azt udariatlanul teszi („Kenyér!!!”), sőt, pimaszul hozzáteszi: „Most rögtön!” (amúgy ezt tőlünk tanulta, szóval...).
Mi pedig nem bírjuk már este a hangzavart, az ugrálást, a rohangálást, és felnőttfejjel nem értjük, hogy miért kell mindenért ötször szólni, ha a vége úgyis az, hogy meg kell csinálnia? Hányszor fordult elő, hogy büntetésből egyikünk sem mesélt neki esti mesélt, annyi hülyeséget csinált az asztalnál... Most, hogy hárman vagyunk rá, néha még hárman sem bírunk vele. Pedig még mindig azt mondom, hogy nem egy nehéz természetű gyerek, de elégé heves, és hát ezeket a kergebirkás őrületeket nehéz kontrollálni.
Most hétvégén rászóltam a játszótéren, hogy ne fordítva menjen föl a csúszdára, amikor más (nagyobb) gyerekek bukfencezve jöttek le róla, többször is majdnem fejbe verték. Nem hallgatott rám, újra felment, füle botját sem mozdította. Nálam is elpattant a húr, odamentem és leráncigáltam, hogy indulunk haza. Naná, hogy maradni akart, hiába parancsoltam rá, hogy indulás, sőt, többször meg is ütött. Ez egyébként egy jellemző reakciója: egyszerűen eljár a keze. (ezt viszont tőlünk nem tanulhatta) Jó mérges lettem, mert épp azelőtt fél órával dobta meg a mamámat úgy egy kővel (!!), hogy elrepedt a szemüvege. Fogtam a hisztiző gyereket és kijárat felé vonszoltam, de még ultimátumot is adtam neki: ha még egyszer megüt, egy órás büntetésben lesz része a szobában. Erre persze megütött.
Végigsírta a hazautat, szép látvány lehettünk. Otthon megmutattam neki az órát, és elmagyaráztam, hogy a kismutató hová kell, hogy érjen, hogy kijöhessen a szobából. Duzzogva bement a szobába, ruhástól bebújt az ágyába, majd... elaludt. Délután fél 6-kor. Ő, aki kiscsoport óta nem alszik délután!
Nem mondom, hogy a helyzet magaslatán vagyunk ezekkel a fenyegetésekkel és büntetésekkel, mert ráadásul nem is mindig hatékonyak. De hát, ahogy mondják: a szülő is ember...
2019. február 21., csütörtök
Az öregedés jelei (az ismeretlen alak, aki lettem)
Hiába lenne tök jó azt mondani, hogy 43 éves vagyok ugyan, de a fejemben még csak 26 (vagy 32), a valóság nem így áll. Igazság szerint én fejben is nagyon a 43-nál tartok, már nem jellemző rám semmi fiatalos bohémség vagy lelkes extravagancia (legmerészebb lépésem mostanában az, ha rózsaszínhez pirost veszek föl):
– Nem csak, hogy képtelen vagyok éjszakázni, de semmi de semmi kedvem sem lenne hajnalig bulizni. Sokkal boldogabb vagyok, ha egy könyvvel a kezemben korán lefekhetek aludni.
– Koncertplakátokon egyetlen előadó vagy énekes nevét sem ismerem. Lejátszási listámon Beethowen sorakozik Brahms-szal, mostanában szinte egyáltalán nem hallgatok könnyűzenét. Koncertekre már csak akkor járok, ha van ülőhely!
– Simán előfordul, hogy ki se dugom az orrom akár egy egész hétvégén keresztül. Még jól emlékszem, hogy fiatal koromban teljesen megrémültem volna ettől; programokat szerveztem programok hátára. Most viszont kifejezetten jól esnek az ilyen lassú hétvégék, főleg télen!
– Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy mit fogok csinálni nyugdíjba vonulásom után.
– Simán elhangzik a számból olyan mondat, hogy „a múltkor beszélgettem XY-nal” – és ez a múltkor másfél évvel ezelőttöt jelöl. Emlékszem, amikor a nagymamám mondta, röhögtem.
– Kreativitásomat a kajafőzésben és sütisütésben élem ki.
– Könnyedén bevallom – bármilyen élethelyzetben – ha valamit vagy valakit nem ismerek. Fiatal koromban elsüllyedtem volna a szégyentől.
– Emlékszem még, hogy milyen volt szerelembe esni, de ilyet már nagyon-nagyon régen éreztem utoljára.
– Nem akarok már minden vitát megnyerni. Sőt, bele sem megyek parttalan vitákba. Viszont minden hülye véleményt, buta érvelést végig tudok hallgatni – és nem üt meg a guta. Lazaságomat azonban inkább az udvariasság, mint a tolerancia számlájára írhatom.
– Eléggé jobboldali lettem. A múltkor a rádióban (francia) hallottam valakit a javak igazságos elosztásáról, a társadalmi szolidaritásról stb. beszélni, és azt kell hogy mondjam: az elvekkel egyetértek, a gyakrolatban pedig inkább a javait féltő kiváltságos vagyok, aki még büszke is arra, hogy panelból indulva hová jutott el.
– Nem hoznak lázba az ajándékok, sokkal jobban örülök egy-egy telefonhívásnak, beszélgetésnek, csetelésnek, kávézásnak.
– Kábé fél éve nyitottam meg utoljára a Facebookot.
– Nem csak, hogy képtelen vagyok éjszakázni, de semmi de semmi kedvem sem lenne hajnalig bulizni. Sokkal boldogabb vagyok, ha egy könyvvel a kezemben korán lefekhetek aludni.
– Koncertplakátokon egyetlen előadó vagy énekes nevét sem ismerem. Lejátszási listámon Beethowen sorakozik Brahms-szal, mostanában szinte egyáltalán nem hallgatok könnyűzenét. Koncertekre már csak akkor járok, ha van ülőhely!
– Simán előfordul, hogy ki se dugom az orrom akár egy egész hétvégén keresztül. Még jól emlékszem, hogy fiatal koromban teljesen megrémültem volna ettől; programokat szerveztem programok hátára. Most viszont kifejezetten jól esnek az ilyen lassú hétvégék, főleg télen!
– Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy mit fogok csinálni nyugdíjba vonulásom után.
– Simán elhangzik a számból olyan mondat, hogy „a múltkor beszélgettem XY-nal” – és ez a múltkor másfél évvel ezelőttöt jelöl. Emlékszem, amikor a nagymamám mondta, röhögtem.
– Kreativitásomat a kajafőzésben és sütisütésben élem ki.
– Könnyedén bevallom – bármilyen élethelyzetben – ha valamit vagy valakit nem ismerek. Fiatal koromban elsüllyedtem volna a szégyentől.
– Emlékszem még, hogy milyen volt szerelembe esni, de ilyet már nagyon-nagyon régen éreztem utoljára.
– Nem akarok már minden vitát megnyerni. Sőt, bele sem megyek parttalan vitákba. Viszont minden hülye véleményt, buta érvelést végig tudok hallgatni – és nem üt meg a guta. Lazaságomat azonban inkább az udvariasság, mint a tolerancia számlájára írhatom.
– Eléggé jobboldali lettem. A múltkor a rádióban (francia) hallottam valakit a javak igazságos elosztásáról, a társadalmi szolidaritásról stb. beszélni, és azt kell hogy mondjam: az elvekkel egyetértek, a gyakrolatban pedig inkább a javait féltő kiváltságos vagyok, aki még büszke is arra, hogy panelból indulva hová jutott el.
– Nem hoznak lázba az ajándékok, sokkal jobban örülök egy-egy telefonhívásnak, beszélgetésnek, csetelésnek, kávézásnak.
– Kábé fél éve nyitottam meg utoljára a Facebookot.
2019. február 19., kedd
Imádom
Olyan cuki dolgai vannak ennek a gyereknek, egyszerűen imádom! Kezdve a rajzaival és a mindenféle műalkotásaival: girbegurga vonalakkal, halálosan komolyan rajzolja a búboskemencére hajazó autóit, a rozzant házakat, amelyek teteje a sündisznószerűen tüskés napot verdesi. A részeges, vigyorgó repülőgépeket, az imbolygó létrákat és a mindent beborító hópelyheket. Mostanában szívesen díszíti a képeit dobókockákal, és menő még mindig a karácsonyfa is. Minden valamirevaló avantgárd művész sírva fakadna a gyönyörűségtől, ha meglátná a torzított perspektívában készült, felül- és oldalnézetet ötvöző utcaképet – és minden valamirevaló közlekedésmérnök jót röhögne a körforgalmakkal váltakozó zsákutcákon, a nyilak és behajtani tilos táblák garmadáján..
Rajzait összeragasztgatja, vagy tűzőgéppel összetűzi. Mindenféle borítékokban „ajándékokat” ad nekünk. Nagyon bőkezű. Van, hogy a borítékot csomagolópapírba csomagolja, kétszer, háromszor, majd jól átkötözi szalaggal. Ákombákom betűível rákörmöli, hogy M-A-M-A-N. Ezer szivecskét rajzol hozzá, megnyilazza, hogy mind a mamához tartoznak (elolvadok). Egyébként számon tartja a műveit, ha hiányzik az épp aktuális alkotás, keresi, és azt is leelenőrzi, hogy elteszem-e az ajándékokat. Egyszer a szobájának egyik sarkában hétpecsétes borítékot találtam, benne a balszerencsét hozó Fekete Péter kártyával – szépen eliminálta a játékból. Az íróasztalomra kivágott autókat, betűket rak, az éjjjeliszekrényemre képeket csempész, a dolgozós táskámba egyszer nagy kuncogva egy lufit rejtett el.
Aztán az is olyan cuki, amikor és ahogy magyaráz. Eleve a hibái, a nyelvek bábeli keveredése („olyan jól vagyok INSTALLÉ ICI”, „IL FAUT odaCOLLER a rajzot”), na meg a kiejtése. Amikor foci közben azt mondja úri francia dialekttel: „Én vádok Fránsziáorhszág, te vád Mádárorhszág!” – akkor meghalok a nevetéstől. Hogyan is lehetne másképp? És ahogy a mondás tartja, tényleg annyira ártatlanok még ezek a kicsik. A múltkor elmagyarázta, hogy milyen sokféle felelős van az oviban: ő a Lolával együtt azon a héten az uzsonnafelelős volt, ami azt jelentette, hogy az uzsonnástáskákat tartalmazó ládákat be kell gurítani a terembe. Mert annak a ládának vannak kerekei! – magyarázta lelkesen, mit lelkesen: a kerekek iránti mérthetetlen rajongással, sőt: elismeréssel a szemében, hogy bizony mik vannak a világon! Látszott: halálosan komolyan veszi a rá osztott feladatot. Van még időjárás-felelős is („responsable de météo”), ezt viszont olyan közönnyel, akkora evidenciával mondta, mintha gombnyomással lehetne napsütést vagy esőt rendelni.
Amikor dumál, belelátok a kis világába: tanulságos megtudni, hogy mit jegyez meg, és mit nem, mit tart fontosnak és mit nem. Például lövése sincs, hogy a körülöttünk lévőknek milyen színű a szeme, tudta viszont, hogy Z. hol tartja a Bibliáját (???), és emlékezett arra, hogy „a Papi venni fog egy szép új autót” (nyáron beszéltünk erről utoljára). Komolyan vesz minket, ott csúszik a rendszerbe hiba, amikor ketten kétfélét mondunk neki. Mindent eljátszik és leutánoz; igazi kis majom. Eléggé konok, más értelmezésben: céltudatos. Ha bizonyos dolgokat elhatároz, azokhoz tartja magát. Most sarkítani fogok, de ha pl. eldönti, hogy holnap megkóstolja a kukoricát, akkor ma semmi esetre sem fog belőle enni, holnap viszont saját maga jelentkezik érte (noha nem szereti a zöldségeket). Azt a bizonyos pulcsit, amire egyszer azt mondta, hogy ronda, soha nem hajlandó fölvenni – amúgy pedig nem érdekli, mi van rajta.
Megtanulta kezelni a vezetékes telefont, derűre-borúra felhív minket a mobilon. Érdeklődik, hol vagyok, mit csinálok, mikor jövök haza? Szerelmi vallomásokkal halmoz el engem is, az apját is: „Sérhétlek, Mama!”, „Je te aime, Papa!”.
Rajzait összeragasztgatja, vagy tűzőgéppel összetűzi. Mindenféle borítékokban „ajándékokat” ad nekünk. Nagyon bőkezű. Van, hogy a borítékot csomagolópapírba csomagolja, kétszer, háromszor, majd jól átkötözi szalaggal. Ákombákom betűível rákörmöli, hogy M-A-M-A-N. Ezer szivecskét rajzol hozzá, megnyilazza, hogy mind a mamához tartoznak (elolvadok). Egyébként számon tartja a műveit, ha hiányzik az épp aktuális alkotás, keresi, és azt is leelenőrzi, hogy elteszem-e az ajándékokat. Egyszer a szobájának egyik sarkában hétpecsétes borítékot találtam, benne a balszerencsét hozó Fekete Péter kártyával – szépen eliminálta a játékból. Az íróasztalomra kivágott autókat, betűket rak, az éjjjeliszekrényemre képeket csempész, a dolgozós táskámba egyszer nagy kuncogva egy lufit rejtett el.
Aztán az is olyan cuki, amikor és ahogy magyaráz. Eleve a hibái, a nyelvek bábeli keveredése („olyan jól vagyok INSTALLÉ ICI”, „IL FAUT odaCOLLER a rajzot”), na meg a kiejtése. Amikor foci közben azt mondja úri francia dialekttel: „Én vádok Fránsziáorhszág, te vád Mádárorhszág!” – akkor meghalok a nevetéstől. Hogyan is lehetne másképp? És ahogy a mondás tartja, tényleg annyira ártatlanok még ezek a kicsik. A múltkor elmagyarázta, hogy milyen sokféle felelős van az oviban: ő a Lolával együtt azon a héten az uzsonnafelelős volt, ami azt jelentette, hogy az uzsonnástáskákat tartalmazó ládákat be kell gurítani a terembe. Mert annak a ládának vannak kerekei! – magyarázta lelkesen, mit lelkesen: a kerekek iránti mérthetetlen rajongással, sőt: elismeréssel a szemében, hogy bizony mik vannak a világon! Látszott: halálosan komolyan veszi a rá osztott feladatot. Van még időjárás-felelős is („responsable de météo”), ezt viszont olyan közönnyel, akkora evidenciával mondta, mintha gombnyomással lehetne napsütést vagy esőt rendelni.
Amikor dumál, belelátok a kis világába: tanulságos megtudni, hogy mit jegyez meg, és mit nem, mit tart fontosnak és mit nem. Például lövése sincs, hogy a körülöttünk lévőknek milyen színű a szeme, tudta viszont, hogy Z. hol tartja a Bibliáját (???), és emlékezett arra, hogy „a Papi venni fog egy szép új autót” (nyáron beszéltünk erről utoljára). Komolyan vesz minket, ott csúszik a rendszerbe hiba, amikor ketten kétfélét mondunk neki. Mindent eljátszik és leutánoz; igazi kis majom. Eléggé konok, más értelmezésben: céltudatos. Ha bizonyos dolgokat elhatároz, azokhoz tartja magát. Most sarkítani fogok, de ha pl. eldönti, hogy holnap megkóstolja a kukoricát, akkor ma semmi esetre sem fog belőle enni, holnap viszont saját maga jelentkezik érte (noha nem szereti a zöldségeket). Azt a bizonyos pulcsit, amire egyszer azt mondta, hogy ronda, soha nem hajlandó fölvenni – amúgy pedig nem érdekli, mi van rajta.
Megtanulta kezelni a vezetékes telefont, derűre-borúra felhív minket a mobilon. Érdeklődik, hol vagyok, mit csinálok, mikor jövök haza? Szerelmi vallomásokkal halmoz el engem is, az apját is: „Sérhétlek, Mama!”, „Je te aime, Papa!”.
2019. február 12., kedd
Tél, mamám, fotók
A sport ellenére olyan nehezen bírom ezt a telet! Pedig nem szoktam az időjárást felelőssé tenni semmiért, és a sokat élt személyek nyugalmával szoktam beletörődve mondogatni, hogy minden elmúlik egyszer... most mégis alig bírom már ezt a hideget és ezt a réteges öltözködést. Főleg a harisnyát utálom, amit én márciusig szoktam a farmerom alatt viselni, és jól emlékszem (szintén a negyvenhárom krumplikapálást megélt asszonyok bölcsességével), hogy márciusban szokott csak igazán fagyni..!
A februári szünetben a körülöttem élők kétféle stratégiát folytatnak: vannak azok (főleg a gyerektelenek) akik ilyenkor utaznak el Thaiföldre meg a Karib-tengerre, a télből a nyárba jeligére. Engem soha nem vonzottak valahogy ezek az úti célok (bár most azért úgy gondolom, nem lehet olyan rossz...). És vannak azok, akik ilyenkor mennek a hegyekbe, sportolni. Na, ezt már én is szeretem! De idén nem együnk sehová:
És olyan jó dolgom van! Idén olyan jól kijönnek Bonival, és mi is megtaláltuk a hangot. El sem hiszem, hogy még több mint két hétig itt lesz! Amikor este jövök haza (tegnap pl. usziban voltunk Bonival), akkor megterített asztal és vacsi vár minket! Listát készítettem azokról a dolgokról, amiket az ittléte alatt el kell intéznem, meg kell csinálnom, ki kell keresnem, le kell foglalnom stb., és készült egy másik lista is azokról a boltokról, ahová el kell mennem, és a mamámmal együtt persze sokkal jobb lesz (IKEA, Décathlon stb.). Megyünk majd Párizsba is, csak ketten.
(Ehhez képest vasárnap belebonyolódtam egy máig is tartó, óriási fényképválogatásba, nem is értem magam... nem is volt rajta a listán...)
A februári szünetben a körülöttem élők kétféle stratégiát folytatnak: vannak azok (főleg a gyerektelenek) akik ilyenkor utaznak el Thaiföldre meg a Karib-tengerre, a télből a nyárba jeligére. Engem soha nem vonzottak valahogy ezek az úti célok (bár most azért úgy gondolom, nem lehet olyan rossz...). És vannak azok, akik ilyenkor mennek a hegyekbe, sportolni. Na, ezt már én is szeretem! De idén nem együnk sehová:
a mamám jött el hozzánk segíteni.
És olyan jó dolgom van! Idén olyan jól kijönnek Bonival, és mi is megtaláltuk a hangot. El sem hiszem, hogy még több mint két hétig itt lesz! Amikor este jövök haza (tegnap pl. usziban voltunk Bonival), akkor megterített asztal és vacsi vár minket! Listát készítettem azokról a dolgokról, amiket az ittléte alatt el kell intéznem, meg kell csinálnom, ki kell keresnem, le kell foglalnom stb., és készült egy másik lista is azokról a boltokról, ahová el kell mennem, és a mamámmal együtt persze sokkal jobb lesz (IKEA, Décathlon stb.). Megyünk majd Párizsba is, csak ketten.
(Ehhez képest vasárnap belebonyolódtam egy máig is tartó, óriási fényképválogatásba, nem is értem magam... nem is volt rajta a listán...)
2019. február 8., péntek
Csodaszer
Őrület, hogy mennyit javított az életemen ez az új reumakezelés. Hálás lehetek, hogy Európába születtem, még inkább, hogy Nyugat-Európában élek, mert egy ismerős orvos szerint ezeket a drága injekciókat Magyarországon nem támogatta volna a TB. Hiszen járni tudtam még – sportolni viszont nem.
Szűk három hónapból vonom le a következtetéseket, szóval lehet, hogy a véleményem még változik. De tény, hogy amit már évek óta nem tudtam csinálni, azt három hónapja rendszeresen megteszem: usziba járok. És olyan felszabadultam, euforikusan úszom, mint aki tudja: semmi baja nem lesz tőle, másnap simán lábra tud állni! (és tényleg) Sőt, amit végképp nem csináltam soha: Bonival is járok uszodába. (magyarán: az életemet egy medencében töltöm) És ami régebben tuti kikészített volna, azaz egy órát ázni a gyerekmedencében és várni, hogy a gyerek kipancsolja magát, ma már semmilyen kedvezőtlen hatással nincs az izületeimre.
Sok szenvedéstől, fájdalomtól és ingerültségtől kímél meg ez a cucc. Nem mondom, hogy olyan, mintha ne lenne rajtam ez a kórság, mert de: kicsit olyan fájdalmaim vannak most, mintha folyamatosan izomlázam lenne. De nem összehasonlítható ez azokkal a krízisekkel, amikor nem tudtam lábra állni, programokat kellett lemondani és bicegve jártam. Úgy tűnik, mindez már a múlté! Ebédszünetekben gyakran kimegyek sétálni egy kört, decemberben lejártam a lábam ajándékokért, januárban sokszor voltam a leértékeléseken – és semmi, de semmi problémám nem jött elő!
Kérdeztem a dokit, hogy a kezelés gyógyít is-e vagy csak hatékonyan kendőzi a fájdalmakat. Tök érdekes volt a válasza: azt mondta, ők, orvosok szinte soha nem beszélnek gyógyulásról, mert csak nagyon kevés olyan betegség létezik (konkrétan a streptococcusos torokgyulladást említette), amelyet effektíve meg lehet gyógyítani. Minden más csak tüneti kezelés.
Az egész procedúra viszont kicsit nehézkes: kettesével árulják az injekciókat, azaz havonta van két olyan nap, amikor tuti otthon kell lennem, hogy beadhassam magamnak, és egy harmadik nap, amikor az egész dobozt megrendelem (két nap átfutási idővel érkezik a patikába). Rettegek, hogy valamelyik időpontot elfelejtem. Észben kell tartani a vérvételek időpontját, és a különböző szűrővizsgálatokét is. Mindez nem hangzik olyan bonyolultam, mint amilyen az valójában: az ember már így is ezer határidőhöz igazodik, hozzájöttek még ezek is. Plusz ott van a hűtőprobléma: két olyan hét van a hónapban, amikor ügyelni kell arra, hogy mindig be legyen zárva, különben megromlik a cucc (nálunk valahogy előfordul, hogy tárva-nyitva marad az ajtaja...).
Mindenesetre a régi gyógyszereimről, amelyek nélkül egy tapodtat sem mentem sehova, már azt sem tudom, hová tettem őket. Emlékszem, egyszer egy hosszú magyarországi szabira nem vittem eleget, otthon meg nem lehetett kapni ugyanazt a formulát; hát, az utolsó hétben szenvedtem. Több mint 15 évig szedtem őket, velük keltem, velük feküdtem. Most meg... november óta ha kettőt bevettem talán?
Szóval olyan érdekes, hogy amíg a negyvenen túliak mind alattomos fájdalmakra, újonnan megjelenő ilyen-olyan betegségekre panaszkodnak, változókor, meg minden, addig én a második ifjúságomat élem. Odáig jutottam nagy elbizakodottságomban, hogy talán a futást is kipróbálom, vajon azt is újra tudnám-e kezdeni. Titokban síelésről álmodozom, munkahelyi jógát fontolgatok.
Szűk három hónapból vonom le a következtetéseket, szóval lehet, hogy a véleményem még változik. De tény, hogy amit már évek óta nem tudtam csinálni, azt három hónapja rendszeresen megteszem: usziba járok. És olyan felszabadultam, euforikusan úszom, mint aki tudja: semmi baja nem lesz tőle, másnap simán lábra tud állni! (és tényleg) Sőt, amit végképp nem csináltam soha: Bonival is járok uszodába. (magyarán: az életemet egy medencében töltöm) És ami régebben tuti kikészített volna, azaz egy órát ázni a gyerekmedencében és várni, hogy a gyerek kipancsolja magát, ma már semmilyen kedvezőtlen hatással nincs az izületeimre.
Sok szenvedéstől, fájdalomtól és ingerültségtől kímél meg ez a cucc. Nem mondom, hogy olyan, mintha ne lenne rajtam ez a kórság, mert de: kicsit olyan fájdalmaim vannak most, mintha folyamatosan izomlázam lenne. De nem összehasonlítható ez azokkal a krízisekkel, amikor nem tudtam lábra állni, programokat kellett lemondani és bicegve jártam. Úgy tűnik, mindez már a múlté! Ebédszünetekben gyakran kimegyek sétálni egy kört, decemberben lejártam a lábam ajándékokért, januárban sokszor voltam a leértékeléseken – és semmi, de semmi problémám nem jött elő!
Kérdeztem a dokit, hogy a kezelés gyógyít is-e vagy csak hatékonyan kendőzi a fájdalmakat. Tök érdekes volt a válasza: azt mondta, ők, orvosok szinte soha nem beszélnek gyógyulásról, mert csak nagyon kevés olyan betegség létezik (konkrétan a streptococcusos torokgyulladást említette), amelyet effektíve meg lehet gyógyítani. Minden más csak tüneti kezelés.
Az egész procedúra viszont kicsit nehézkes: kettesével árulják az injekciókat, azaz havonta van két olyan nap, amikor tuti otthon kell lennem, hogy beadhassam magamnak, és egy harmadik nap, amikor az egész dobozt megrendelem (két nap átfutási idővel érkezik a patikába). Rettegek, hogy valamelyik időpontot elfelejtem. Észben kell tartani a vérvételek időpontját, és a különböző szűrővizsgálatokét is. Mindez nem hangzik olyan bonyolultam, mint amilyen az valójában: az ember már így is ezer határidőhöz igazodik, hozzájöttek még ezek is. Plusz ott van a hűtőprobléma: két olyan hét van a hónapban, amikor ügyelni kell arra, hogy mindig be legyen zárva, különben megromlik a cucc (nálunk valahogy előfordul, hogy tárva-nyitva marad az ajtaja...).
Mindenesetre a régi gyógyszereimről, amelyek nélkül egy tapodtat sem mentem sehova, már azt sem tudom, hová tettem őket. Emlékszem, egyszer egy hosszú magyarországi szabira nem vittem eleget, otthon meg nem lehetett kapni ugyanazt a formulát; hát, az utolsó hétben szenvedtem. Több mint 15 évig szedtem őket, velük keltem, velük feküdtem. Most meg... november óta ha kettőt bevettem talán?
Szóval olyan érdekes, hogy amíg a negyvenen túliak mind alattomos fájdalmakra, újonnan megjelenő ilyen-olyan betegségekre panaszkodnak, változókor, meg minden, addig én a második ifjúságomat élem. Odáig jutottam nagy elbizakodottságomban, hogy talán a futást is kipróbálom, vajon azt is újra tudnám-e kezdeni. Titokban síelésről álmodozom, munkahelyi jógát fontolgatok.
2019. február 4., hétfő
Hogyan derült ki a kollégámról, hogy valójában ő is ember?
Juj, remélem, soha nem olvassa el ezt a bejegyzést. Bár nem az ő stílusa a blogolvasás, mindjárt el is mondom, miért. Egy olyan pasiról van szó, aki a legmesszemenőbbig korrekt és professzinális, szinte alig hibázik, de aki extrém módon távolságtartó. Ennek ellenére imádok vele dolgozni, mert precíz és lelkiismeretes. Egyszer pl. egy péntek délután kiszúrta egy hosszú szövegemben a következő elütést: „az épület Spaaktól kapta a nevét” (-ról, hiszen nem ő nevezte el, hanem az ő nevét viseli). És olyan jól fordít, hogy sírok, komolyan. Hogyan juthat eszébe valakinek pl. hogy az angol „to start” igét – amelyet minden halandó valami olyasmivel próbálna lefordítani, hogy kezd, indít, esetleg, ha már van egy kis rutinja: valaminek a kezdete, eleje – ő úgy fordítja le, hogy nyitány?
Egyszóval, szeretek vele dolgozni, mert okos, hatékony, iszonyú munkabírása van és sokat tanulok tőle. A személytelenséggel viszont nem tudok mit kezdeni, én nem ilyen vagyok. A volt főnökünk pl. azt mondta nekem, hogy szerinte Zsombor tulajdonképpen egy gép – és valóban. Amikor még egy épületben dolgoztunk, próbáltam kávézni, ebédelni hívni, de mindig kibújt előle. Most, hogy e-mailben tartjuk a kapcsolatot, hetente egyszer ír valami személyeset, mégpedig péntekenként: jó hétvégét!, pedig szakmai és munkaszervezési okokból rengeteget kell leveleznünk-egyeztetnünk. Semmi felesleges terefere vagy luxuscsevegés! Szabik után tömören megkérdezi, hogy jól telt-e (költői), öt évben kétszer érdeklődik Boni hogyléte felő (udvariasság), nagy tásradalmi-politikai eseményekre röviden reflektál (ha nagyon kérdezi az ember). Nem lelkizik, nem szmájlizik, nem poénkodik, az én fordításomra pozitív visszajelzést kétévente, ha ad („Ez elég jó volt Tamko” – szigorlati ötöst ér egy ilyen komment tőle). Félreértések elkerülése végett: mindezt (személyeskedést, szmájlizást, humorérzéket, dicséretet) nem is várom el tőle, csak hát mégiscsak fura.
A múltkor viszont egy olyan fordítását lektoráltam neki, amely a szokásos zsurnalisztikai szövegtől eltérően egy I. szám 1. személyben megírt, gyerekekhez szóló rövid narráció volt, méghozzá egy nagymama szemszögéből. Valamilyen interaktív játékhoz kellett. Szokása szerint gördülékenyen és frappánsan fordította le, ugyanakkor hű maradt az eredetihez is, nem is vártam mást. De egyszer csak azt látom, hogy a „children” szóra – a szöveg tartalmához és stílusához teljesen odaillően – azt írta: CSILLAGVIRÁGAIM.
A mondat úgy hangzott, hogy: Nagyon köszönöm, csillagvirágaim, ezeket a csodálatos ajándékokat! Értitek, fordítói kötelezettségeinek teljesen elegett tett volna egy gyerekekkel, ha nagyon akarta volna cifrázni: kedveskéimmel. Na de csillagvirágaim?! Ha többes számú főnév, akkor mi általában uniós tagállamokkal, fentartható fejlesztési célokkal vagy szigorú környezetvédelmi előírásokkal találkozunk, nem pedig csillagvirágokkal!
És akkor hirtelen megláttam a kis Zsombort ötévesen, akit a nagymamája csillagvirágomnak hív. Láttam aztán a felnőtt Zsombort is, ahogy a gyerekeit becézi, félti őket, büszke rájuk. Elképzeltem a férfit is, aki szereti a feleségét, romantikus neveket ad neki, amit csak ők ketten ismernek. Őrület, hogy mi mindent elárul ez a szó az emberről: kell lennie olyan időnek (és térnek), amikor ez az ember leveszi a munkahelyi álarcát, és kedves, érzékeny, gyengéd apa/fiú/férj. Hiszen akinek a csillagvirágom benne van az aktív (vagy legalábbis fordítói) szókincsében, az valószínűleg mégsem robot!*
Olyasmi ez, mint amikor az ember meghallgat Nádas Péterrel egy interjút. Ott ül az a finom úriember a székben, érthetően és intelligensen, kicsit távolságtartóan magyaráz. Tudjuk, hogy a feleségével él vidéken, és hogy szereti a természetet. És akkor elolvassuk a Párhuzamos történetet, és azon kezdünk el gondolkodni, hogy honnan tudta ez a pasi ilyen hosszan, aprólékosan, plasztikusan, minden kis részletre (testnedvek!!!) kiterjedően leírni a férfiak közötti szexet?! Hasonlóan turkálok – ezzel a zseniálisan odavetett csillagvirágaimmal – a kollégám titkos gondolataiban, a magánéletében, az emócióiban – hiszen leleplezte magát!
Ha ez egy más munkatársammal történt volna meg, tuti felhozom neki a következő beszélgetés alkalmával, sőt, ahogy magamat ismerem, az első adandó e-mailben úgy szólítanám meg az illetőt, hogy Szia Csillagvirág! Nagy a kísértés, de szerintem Zsombor nem értené.
Bár egy pici csillagot vagy egy incifinci virágot el kéne rejtenem a következő levélváltásunkban....
* Bár – és most itt teljesen ellentétes dolgot fogok vizionálni – a dolgok mai állása szerint, és figyelembe véve, hogy az emberi repülés, a születésszabályozás vagy akár a telefon is mekkora agyrémnek tűnt mondjuk a 16. században –, egy-két nemzedék múlva egy fordítógép is ugyanígy le fogja tudni fordítani a children-t csillagvirágaimra.
Egyszóval, szeretek vele dolgozni, mert okos, hatékony, iszonyú munkabírása van és sokat tanulok tőle. A személytelenséggel viszont nem tudok mit kezdeni, én nem ilyen vagyok. A volt főnökünk pl. azt mondta nekem, hogy szerinte Zsombor tulajdonképpen egy gép – és valóban. Amikor még egy épületben dolgoztunk, próbáltam kávézni, ebédelni hívni, de mindig kibújt előle. Most, hogy e-mailben tartjuk a kapcsolatot, hetente egyszer ír valami személyeset, mégpedig péntekenként: jó hétvégét!, pedig szakmai és munkaszervezési okokból rengeteget kell leveleznünk-egyeztetnünk. Semmi felesleges terefere vagy luxuscsevegés! Szabik után tömören megkérdezi, hogy jól telt-e (költői), öt évben kétszer érdeklődik Boni hogyléte felő (udvariasság), nagy tásradalmi-politikai eseményekre röviden reflektál (ha nagyon kérdezi az ember). Nem lelkizik, nem szmájlizik, nem poénkodik, az én fordításomra pozitív visszajelzést kétévente, ha ad („Ez elég jó volt Tamko” – szigorlati ötöst ér egy ilyen komment tőle). Félreértések elkerülése végett: mindezt (személyeskedést, szmájlizást, humorérzéket, dicséretet) nem is várom el tőle, csak hát mégiscsak fura.
A múltkor viszont egy olyan fordítását lektoráltam neki, amely a szokásos zsurnalisztikai szövegtől eltérően egy I. szám 1. személyben megírt, gyerekekhez szóló rövid narráció volt, méghozzá egy nagymama szemszögéből. Valamilyen interaktív játékhoz kellett. Szokása szerint gördülékenyen és frappánsan fordította le, ugyanakkor hű maradt az eredetihez is, nem is vártam mást. De egyszer csak azt látom, hogy a „children” szóra – a szöveg tartalmához és stílusához teljesen odaillően – azt írta: CSILLAGVIRÁGAIM.
A mondat úgy hangzott, hogy: Nagyon köszönöm, csillagvirágaim, ezeket a csodálatos ajándékokat! Értitek, fordítói kötelezettségeinek teljesen elegett tett volna egy gyerekekkel, ha nagyon akarta volna cifrázni: kedveskéimmel. Na de csillagvirágaim?! Ha többes számú főnév, akkor mi általában uniós tagállamokkal, fentartható fejlesztési célokkal vagy szigorú környezetvédelmi előírásokkal találkozunk, nem pedig csillagvirágokkal!
És akkor hirtelen megláttam a kis Zsombort ötévesen, akit a nagymamája csillagvirágomnak hív. Láttam aztán a felnőtt Zsombort is, ahogy a gyerekeit becézi, félti őket, büszke rájuk. Elképzeltem a férfit is, aki szereti a feleségét, romantikus neveket ad neki, amit csak ők ketten ismernek. Őrület, hogy mi mindent elárul ez a szó az emberről: kell lennie olyan időnek (és térnek), amikor ez az ember leveszi a munkahelyi álarcát, és kedves, érzékeny, gyengéd apa/fiú/férj. Hiszen akinek a csillagvirágom benne van az aktív (vagy legalábbis fordítói) szókincsében, az valószínűleg mégsem robot!*
Olyasmi ez, mint amikor az ember meghallgat Nádas Péterrel egy interjút. Ott ül az a finom úriember a székben, érthetően és intelligensen, kicsit távolságtartóan magyaráz. Tudjuk, hogy a feleségével él vidéken, és hogy szereti a természetet. És akkor elolvassuk a Párhuzamos történetet, és azon kezdünk el gondolkodni, hogy honnan tudta ez a pasi ilyen hosszan, aprólékosan, plasztikusan, minden kis részletre (testnedvek!!!) kiterjedően leírni a férfiak közötti szexet?! Hasonlóan turkálok – ezzel a zseniálisan odavetett csillagvirágaimmal – a kollégám titkos gondolataiban, a magánéletében, az emócióiban – hiszen leleplezte magát!
Ha ez egy más munkatársammal történt volna meg, tuti felhozom neki a következő beszélgetés alkalmával, sőt, ahogy magamat ismerem, az első adandó e-mailben úgy szólítanám meg az illetőt, hogy Szia Csillagvirág! Nagy a kísértés, de szerintem Zsombor nem értené.
Bár egy pici csillagot vagy egy incifinci virágot el kéne rejtenem a következő levélváltásunkban....
* Bár – és most itt teljesen ellentétes dolgot fogok vizionálni – a dolgok mai állása szerint, és figyelembe véve, hogy az emberi repülés, a születésszabályozás vagy akár a telefon is mekkora agyrémnek tűnt mondjuk a 16. században –, egy-két nemzedék múlva egy fordítógép is ugyanígy le fogja tudni fordítani a children-t csillagvirágaimra.
2019. február 1., péntek
A francia nyelv találkozása a magyarral (és az ebből időnként származó agglutinációs kavar)
- Ez jól van beSCOTCH-olva! (beragasztva, becelluxozva)
- Amikor te öreg leszel, én meg nagy, csinálunk egy CHATEAU-t, lesz mellette egy PRISON és egy kicsi templom. (várat, börtön)
- Tu apportes le SYNTHÉ ide? (a szintetizátort)
- Tu vois le ciel? Il est SÖTÉTbleu! (sötétkék)
- A következő PAGE-on van! (oldalon)
- Itt nincs DE LA PLACE! (hely)
- Úgy TOUSSE-ogok, ahogy a papa. (köhögök)
- DIMANCHE-ig leszek beteg! (vasárnapig)
- Nézd, a rövidítése DE POSTE. (a „Posta” rövidítése)
- Három NOEUDS-t csináltam... három BOUCLE-ot, ahogy a CHAUSSURES-nél. (hurkot, masnit, cipőnél)
- A PIRATES-ről és a POLICE-ról beszéljünk, ahogy tegnap! (kalózokról, rendőrségről)
- Hol van a TON FIL? (fonalad)
- Nem mehetek! PUNITION-ban vagyok! (büntetésben)
- Mama, egész nap SAGE voltam! (kb. ügyes, jól vislekedtem)
- Amikor te öreg leszel, én meg nagy, csinálunk egy CHATEAU-t, lesz mellette egy PRISON és egy kicsi templom. (várat, börtön)
- Tu apportes le SYNTHÉ ide? (a szintetizátort)
- Tu vois le ciel? Il est SÖTÉTbleu! (sötétkék)
- A következő PAGE-on van! (oldalon)
- Itt nincs DE LA PLACE! (hely)
- Úgy TOUSSE-ogok, ahogy a papa. (köhögök)
- DIMANCHE-ig leszek beteg! (vasárnapig)
- Nézd, a rövidítése DE POSTE. (a „Posta” rövidítése)
- Három NOEUDS-t csináltam... három BOUCLE-ot, ahogy a CHAUSSURES-nél. (hurkot, masnit, cipőnél)
- A PIRATES-ről és a POLICE-ról beszéljünk, ahogy tegnap! (kalózokról, rendőrségről)
- Hol van a TON FIL? (fonalad)
- Nem mehetek! PUNITION-ban vagyok! (büntetésben)
- Mama, egész nap SAGE voltam! (kb. ügyes, jól vislekedtem)