Csodaszer

Őrület, hogy mennyit javított az életemen ez az új reumakezelés. Hálás lehetek, hogy Európába születtem, még inkább, hogy Nyugat-Európában élek, mert egy ismerős orvos szerint ezeket a drága injekciókat Magyarországon nem támogatta volna a TB. Hiszen járni tudtam még – sportolni viszont nem.

Szűk három hónapból vonom le a következtetéseket, szóval lehet, hogy a véleményem még változik. De tény, hogy amit már évek óta nem tudtam csinálni, azt három hónapja rendszeresen megteszem: usziba járok. És olyan felszabadultam, euforikusan úszom, mint aki tudja: semmi baja nem lesz tőle, másnap simán lábra tud állni! (és tényleg) Sőt, amit végképp nem csináltam soha: Bonival is járok uszodába. (magyarán: az életemet egy medencében töltöm) És ami régebben tuti kikészített volna, azaz egy órát ázni a gyerekmedencében és várni, hogy a gyerek kipancsolja magát, ma már semmilyen kedvezőtlen hatással nincs az izületeimre.

Sok szenvedéstől, fájdalomtól és ingerültségtől kímél meg ez a cucc. Nem mondom, hogy olyan, mintha ne lenne rajtam ez a kórság, mert de: kicsit olyan fájdalmaim vannak most, mintha folyamatosan izomlázam lenne. De nem összehasonlítható ez azokkal a krízisekkel, amikor nem tudtam lábra állni, programokat kellett lemondani és bicegve jártam. Úgy tűnik, mindez már a múlté! Ebédszünetekben gyakran kimegyek sétálni egy kört, decemberben lejártam a lábam ajándékokért, januárban sokszor voltam a leértékeléseken – és semmi, de semmi problémám nem jött elő!

Kérdeztem a dokit, hogy a kezelés gyógyít is-e vagy csak hatékonyan kendőzi a fájdalmakat. Tök érdekes volt a válasza: azt mondta, ők, orvosok szinte soha nem beszélnek gyógyulásról, mert csak nagyon kevés olyan betegség létezik (konkrétan a streptococcusos torokgyulladást említette), amelyet effektíve meg lehet gyógyítani. Minden más csak tüneti kezelés.

Az egész procedúra viszont kicsit nehézkes: kettesével árulják az injekciókat, azaz havonta van két olyan nap, amikor tuti otthon kell lennem, hogy beadhassam magamnak, és egy harmadik nap, amikor az egész dobozt megrendelem (két nap átfutási idővel érkezik a patikába). Rettegek, hogy valamelyik időpontot elfelejtem. Észben kell tartani a vérvételek időpontját, és a különböző szűrővizsgálatokét is. Mindez nem hangzik olyan bonyolultam, mint amilyen az valójában: az ember már így is ezer határidőhöz igazodik, hozzájöttek még ezek is. Plusz ott van a hűtőprobléma: két olyan hét van a hónapban, amikor ügyelni kell arra, hogy mindig be legyen zárva, különben megromlik a cucc (nálunk valahogy előfordul, hogy tárva-nyitva marad az ajtaja...).

Mindenesetre a régi gyógyszereimről, amelyek nélkül egy tapodtat sem mentem sehova, már azt sem tudom, hová tettem őket. Emlékszem, egyszer egy hosszú magyarországi szabira nem vittem eleget, otthon meg nem lehetett kapni ugyanazt a formulát; hát, az utolsó hétben szenvedtem. Több mint 15 évig szedtem őket, velük keltem, velük feküdtem. Most meg... november óta ha kettőt bevettem talán?

Szóval olyan érdekes, hogy amíg a negyvenen túliak mind alattomos fájdalmakra, újonnan megjelenő ilyen-olyan betegségekre panaszkodnak, változókor, meg minden, addig én a második ifjúságomat élem. Odáig jutottam nagy elbizakodottságomban, hogy talán a futást is kipróbálom, vajon azt is újra tudnám-e kezdeni. Titokban síelésről álmodozom, munkahelyi jógát fontolgatok.