Gyerekes

Ha valamit már alaposan elfelejtettem a gyerekkoromból, akkor az a játszás, mint folyamatos életforma. Közhely, evidencia, de...ez a gyerek folyton játszik! Ha valahová megérkezünk, Boni körülnéz, keresi, hogy mivel és hogyan játszhatna. Azt hiszem számára az evés, az alvás és az öltözés (de még a TV-nézés is) csupán egy rövid kis kitérő, kényszerszünet abból, amit ő egész nap csinál (=játszik). Bámulatos, hogyan működnek a gyerekek; micsoda élvezettel és lelkesedéssel bele tudnak feledkezni egészen kis dolgokba, milyen halálosan komolyan veszik a játékot, és tényleg mennyire kevés is elég ahhoz, hogy jól érezzék magukat.

Egy példa: a márciusi iszonyú hideg pont a síszünetre esett. Nem utaztunk sehova (mamám volt itt), és félő volt, hogy egy hétig ki se dugja az orrát Boni. Naponta vittük ezért a játszótérre, de olyan hideg és szeles volt az idő, hogy a fogócskán kívül nem lehetett kb. semmit sem csinálni. Egészen addig, amíg a zsebemben meg nem találtam egy karácsonyról ottragadt zöld szalagot, amivel Boni aznap egy teljes órán keresztül játszott. Röptette, futott utána, kötözgette stb. Egy szalagot! Vagy evés közben: képes a kenyeret és a sonkát repülőnek és pilótának kinevezni, majd berregni.

Nagy vonalakban elmondhatom, hogy Boni első életéve az evésről (szoptatásról majd pürékről), a második a mozgásról, a harmadik a beszédről szólt. Na de azóta minden a játszás körül forog! A szemem előtt történik meg az, amiről eddig csak hallomásból tudtam: a gyerek a játszás révén érti meg a világot és tanulja meg értelmezni. Rengeteget utánoz például: amikor az oviból hazajön, eljátszik egy komplett ovis foglalkozást, ő egyszerre az óvónő, a Hugo, a Robin és saját maga (néha ezek a szereplők veszekednek, azt nagyon vicces hallgatni). Rendszeresen játszik építkezést, mert az oviból hazafelé el kell jönni egy építkezés mellett (amit tátott szájjal bámul). Vagy ma például: be kellett mennünk a belvárosba, hogy szandált és gumicsizmát vegyünk. Itthon már „belvárosast” akart játszani, takarjon az bármit is. Végül legóztunk, házakat, vasúti síneket, szobrokat, állatkertet építettünk, és mindezt ő a végén azzal nyugtázta, hogy „kész lett a belváros”. Soha egy darab mondat, egy szófoszlány sem kerüli el a figyelmét, mindent nyugtáz, megjegyez, regisztrál, majd napokkal később játék formájában előveszi.

Aztán nem tudom, én tápláltam-e bele a tanulás, mint tevékenység létjogosultságát (gyanítom, az ovi keze is benne van a dologban). Boni számon tartja azokat a dolgokat, amit már „megtanult” (betűk, számok, csomót kötni, embert rajzolni, jobb-balkezét megkülönböztetni, kabátot bezipzározni stb.), és amit majd „meg kell tanulni” (mászókára fölmásznni, új dalokat énekelni, kutyát rajzolni). Úgy látom, pontosan érti, hogy van egy olyan folyamat, amellyel a még nem tudott dolgok elsajátíthatók, és hogy ez a folyamat a megértésből és a gyakorlásból áll. Az apját állandóan meg akarja pl. tanítani magyarul beszélni. Ő maga olvasni szeretne megtanulni. Addig mondta, amíg eszembe nem jutott a régi globális módszer, így szókártyákat gyártottunk (baja remélem nem lesz belőle), amelyeket minden nap elővesz, lebetűz, „elolvas”, szótagol. (Azért írom idézőjelbe az elolvas igét, mert rájöttem, hogy nem tudja összeolvasni a betűket: egyszerűen csak fölismeri a szavakat. Onnan gondolom, hogy rendszeresen kever két tök különböző szót: ROI és BANANE) (Amúgy pedig totális rejtély, hogyan tanulnak meg a francia gyerekek olvasni! Vegyük pl. ezt a szót: aujourd'hui. Ejtsd: /ozsordüi/. Ugye?!)

Nemrég itt volt egy barátnőm, aki sokat játszott Bonival külön, meg hárman együtt, voltunk a játszótéren is, jól elfáradtunk. Amikor pár percre le mertünk ülni a konyhában, hogy megigyunk egy kávét, Boni már oda is sündörgött Marihoz, és feltette neki a kérdést, hogy most mit játsszunk?

Egymásra néztünk Marival, és egyszerre mondtuk röhögve, hogy most SEMMIT!! A felnőttek ugyanis néha annyira szeretik... a semmittevést!