Volt idő, főleg 2–3 éves kora körül, hogy a mellem dagadt a büszkeségtől, amikor Bonival valahová mentünk. Annyira könnyen oldódott a felnőttek társaságában: mindenkit az ujja köré csavart a cukiságával és a göndör fürtjeivel, az érthetetlen, de folyamatos dumájával. Most viszont eljutottunk oda, hogy az a gyerek, akit mi ismerünk, idegenben teljesen más. Vannak azért fokozatok, attól függően, hogy kivel és hol találkozunk, de másokkal nyoma sincs benne a cukiságnak, egyáltalán nem beszél, de ha igen, akkor még mindig eléggé érthetetlen akár magyar, akár francia fülnek.
Olyan frusztráló, hogy a környezetem (talán a szüleimet leszálítva) nem ismeri Bonit valójában. Akit lát, az egy olyan kisgyerek, aki nem köszön, nem néz a felnőttek szemébe, elfordul, ha kérdezik, és folyamatosan az anyján lóg. Pedig tök sokat szokott Boni kérdezni mindenkiről, mielőtt találkozunk az illetővel (Mama, a Tündérnek milyen kabátja van? Hogyan is hívják a gyerekeit? Milyen nyelven beszélnek?), várja a vendégeket, rajzol nekik, számon tartja őket, de amint megérkeznek, megkukul. Órák, sőt, ottalvós vendégségben akár napok is eltelnek, míg hajlandó valamilyen kontaktusba lépni idegenekkel – és sajna ez a kontaktus gyakran azzal kezdődik, hogy a pipi!! kaka!! takony!! szavakat kiabálja nagy kuncogások közepette az illetőnek (sejtésem szerint ezt nagyon viccesnek találja).
A gyerekorvos azt tanácsolta ősszel, hogy szocializációs célból hívjunk meg magunkhoz minél több kis havert játszani. Nekem eleve nem tetszett az ötlet, és be is igazodott az, amitől tartottam: Boni ilyenkor csakis velem akar játszani. Nekem meg egyszerre kell a szülőket szóval tartanom és a gyerekeket összeboronálnom (vagy ha Z. intézi a szülőket, akkor én az egész délutánt a gyerekszobában a szőnyegen töltöm és folyamatosan a békebíró szerepét játszom).
Úgyhogy oda jutottunk, hogy nemcsak hogy nem forszírozom a más családokkal való összejöveteleket, hanem kerülöm az ilyen helyzeteket. Mert sem Boni nem érzi jól magát (ellenségesen méregeti az idegen gyerekeket, hisztisen húzza a kezemet, hogy játsszak vele, majd kijelenti, hogy haza akar menni), és én sem érzem jól magam (senkivel nem tudok egy szót sem váltani plusz aggaszt Boni viselkedése).
Tavaly nyáron még azt a konklúziót is levontam, hogy amíg a húgom fia ilyen kicsi, velük sem érdemes olyan gyakran találkoznunk. Boninak kész kínszenvedés volt, hogy akárhányszor együtt voltunk, minden a kis (édes, csodszép, vigyorgó, semmiről-még-nem-tehető) Jonatán körül forgott, úgymint evés, pihenés, játszás. Bonikám pedig a másodhegedűs szerepében és a maga félénksége és érzékenysége miatt hamar megunta, hogy a szüleim folyamatosan megregulázzák, szabályozzák, nevelik, elégedetlenek vele, holott a kis unokaöccse bármit megtehetett (ugyanúgy a húgom pasijának a nagyobbik gyereke is; vendéggyerekre a szüleim sem szólnak rá, főleg nem ilyen ingoványos szituban, ugye).
Tulajdonképpen Boni az a személyiség, akinek a legszerencsésebb az lett volna, ha harmadik-nagyedik gyereknek születik egy népes családba. Sajnos nem adhatjuk meg mindig a lehető legjobbat a gyerekünknek. (Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy nem csak az boldogul az életben, aki tökéletes kezdőtőkét kapott, és szeretném azt is hinni, hogy Boninak a félénkségével szembeni harc lesz az a bizonyos küzdelem, amit saját magának kell majd sikeresen megvívnia).
A nagyobbik kisfiam is felenk, de az iskolaban kicsit javult a helyzet. A csunya szavakat ovodas korban nagyon viccesnek tartjak a gyerekek, a pisi es kaki szo ma is oriasi nevetest valt ki beloluk. Talan mar kezd lecsengeni. Boni is biztos oldodni fog, miutan javul majd a kommunikacioja.
VálaszTörlésSzia! Nem járatjátok majd valamilyen szakkörre, sportra? Hátha az segítene neki nyitni mások felé?
VálaszTörlésMilyen fura (nekem) hogy a gyerekorvos javasol ilyet hogy hívjatok meg más gyerekeket. Még jó hogy nem javasolja hogy kikkel barátkozzatok, kikkel ne.
VálaszTörlésNekem egyébként tök normális viselkedés amit leírsz, persze nem látom az egész helyzetet. Én pl. minden olyan vendégségben ahol a gyerekeknek külön kellett játszaniuk a felnőttekkel ültem szorosan az -anyukámhoz simulva. Kb. 7-8 éves koromig. Mégcsak szóba sem álltam más gyerekekkel.
A kaka pisi téma, meg elhiszem hogy kissé kellemetlen, de megint furcsa nekem hogy ezek szerint a francia gyerekeknél ez nem dívik?
Emlékszem a Férjem unokaöccse mikor megtanult írni (még nyomógombos telefonon) 4,5 évesen az első sms amit a nagyanjának küldött az volt hogy "Mama te sekkfej". Ezen mindenki csak nevetett, nem botránkozott meg.
Jaaa, dehogynem, itt is nagy divat a gyerekek korében a kakipisi téma! Csak erted, velunk otthon olyan értekmesen szokott beszélgetni, okosakat mond, meg cuki dolgokat, bezzeg idegenekkel...(vagy akar mas gyerekekkel) ez a kakitéma jon elo folyton.
VálaszTörlésViszont MINDEN gyerek koszon es a legtobbjuk mar a keresztnevünket is tudja, tehat nevunkon szolitanak.
De takan ha majd jobban fog beszelni, tenyleg oldodik majd. Olyan patáliát csak, ha én veletlenul nem értek valamit - elkepzelesem sincs, hogyan erteti meg magat az ovuban. Lehet, sehogy :((((
Érdekes dolog ez a köszönés. Zselyke még mindenkinek köszön, integet - pedig most még nem várja tőle senki. De gondolom ő is úgy lesz, hogy mikor már illik köszönni akkor nem fog.
TörlésVagy hát ki tudja. Én végtelenül szorongó és félő gyerekként világosan emlékszem egy csomó problémára, annyira tudnék ebben segíteni egy gyereknek de lehet hogy az enyém sosem fogja igényelni.
Konkrétan a köszönéssel az alábbi volt a problémám: sosem tudtam eltalálni azt a lélektani pillanatot hogy MIKOR köszönjek. Úgy gondoltam hogy kellene egy pillanatnyi szünet, mindenki rám néz és én akkor köszönök.
Ehelyett, találkoztunk, a felnőttek (és egyéb gyerekek) pikk-pakk "leköszöntek" onnantól ment a konverzáció, én már tudtam hogy el vagyok késve, viszont mikor már rám szóltak akkor már ciki volt mert egyből meg is jegyezték hogy "egy ilyen nagy lánynak illene már köszönnie" az meg már letolás volt. Akkor már nem mertem mivel nem nekem jutott eszembe magamtól.
Nem tudom mennyire érthető.
Szóval én szinte vágyom rá hogy a gyerekemnek ilyenféle problémái legyenek mert ezeket én értem. Soha nem erőltetném a többi gyerekkel való játékot, a köszönést ilyesmit. Tudom hogy milyen érzés mikor csak azért hívnak játszani mert a szülők ráparancsoltak hogy "Pistikét is be kell vonni". A gyerekek annyira tudják éreztetni a gyűlöletet.
Persze az én gyerekemnek totálisan más problémái vannak, na azokhoz meg nem értek...
"...várja a vendégeket, rajzol nekik, számon tartja őket, de amint megérkeznek, megkukul. Órák, sőt, ottalvós vendégségben akár napok is eltelnek, míg hajlandó valamilyen kontaktusba lépni idegenekkel ..."
TörlésNekem ez úgy jön le, hogy VÁRJA A MEGFELELŐ PILLANATOT. Ő elképelte hogy hogyan fog zajlani a vendégség, és nem úgy zajlik. Készült rá de nem az történt.
Lehet hogy szituációs játékokkal lehetne gyakorolni otthon. Ti vagytok a vendégek, és mindig más forgatókönyv szerint zajlik a megérkezés a köszönés, és nagyon megdícséritek akárhogy is sikerül. Nem úgy hogy bezzeg Pistike (Francois) milyen ügyesen köszönt, látod?
Egyébként én úgy szoktam (már most is) hogy ha Zselykével megérkezünk valahova (pl orvosi rendelő) én hangosan megkérdezem hogy van kedved köszönni? Ekkor általában elhallgatnak (mert én hangosan kérdezem hogy figyeljenek) és akkor ő köszön. Ettől néhányan elolvadnak, megvan a visszajelzés én meg hangosan mondom hogy nahát te milyen udvarias vagy.
TörlésAz a baj, hogy ha hangosan megkerdezem Bonitol, hogy akar-e koszonni, azt itt nem értik. És tudom, hogy van pl. egy (undok) nő az oviban, akit nagyon zavar, h Boni nem koszon. Multkor mondta is Z-nek, hogy MINDEN MÁS gyerek koszon neki...
TörlésNem gondoltam arra, h esetleg a megfelelo pillanatot varja. Elkepzelheto. Most megkerdeztem, hogy miert nem szokott koszonni, de csak nevet, es azt mondta, h nem szeret koszonni. Es hogy csak nekem, az apjanak es a nagynénjének (hugom) fog koszonni. Szerintem nem akar (mer) kontaktusba lepni senkivel, es van benne egy csakazértis-hozzaallas is...
Ella: egyebkent neked MOST (felnottkent) is vannak ilyen időzítési gondjaid?
TörlésKicsit talan a pusziproblémámra emlekeztet: engem kifejezetten LEBLOKKOL, h nem tudom, kinek, mikor és mennyi puszit kell adni találkozáskor és elkoszonéskor. Rettenetes!!!
Érdekes kérdés, alapban nem de egyszer jártam úgy (nem is olyan rég) hogy egy gázmező látogatást követően (egész napot együtt töltöttünk több különböző helyről és országból érkező emberekkel) én vittem el taxival két amerikait akikkel bár aznap találkoztam először, de már rengeteget beszéltünk leveleztünk előtte és én kiszálláskor automatikusan puszival köszöntem el tőlük, mivel nekem az összes európaival valahogy ez volt a szokás. Köztük az ugyan Svájban élő, de amerikai főnökömmel is. Bele se gondoltam. Szegények nagyon lefagytak. Azóta sem tudom mit gondoltak rólam (nyilván hogy elmebeteg vagyok, mivel az egyikük férfi a másikuk nő volt gondolom - remélem - nem szexuális tartalmú közeledésnek vették).
TörlésEgyébként laza embereknél (de ki kell egészítenem európai azaz humorral is megáldott embereknél én ha elég kontrollált vagyok igyekszem megvárni hogy a másik lépjen, vagy azt hiszem elég jól tudom venni az adást hogy mit várnak el, esetleg meg is jegyzem, hogy jé hát ez a szokás nálatok, stb.
De gőzöm sincs mit csinálnék Ázsiában, és ezek alapján az USA-ban sem.
A humort arra értettem, hogy akár lehet is egyet mosolyogni, hogy nahát elrontottam a búcsúzási formát, milyen vicces ha-ha milyen sokfélék vagyunk, stb.
TörlésÉn az amerikaiknal divatos ölelkezést GYÜLÖLÖM, akkor inkabb a puszi!!
TörlésSzerintem is sokkal intimebb az oleles mint a peek on the cheek jellegu puszi. De ez a ket ember inkabb csak kezfogast vart szerintem mert nagyon megdobbentek. Kozepnyugatiak voltak (Colorado) szoval ki tudja regionalis kulonbsegek is lehetnek.
TörlésPeck.
TörlésObviously.
Kissmajom felnőttekkel tök ugyanolyan elbűvölő dumagép, mint velünk (mondjuk köszönni pl. ő sem hajlandó senkinek), idegen anyukákat vesz le a lábukról a játszótéren a szövegével, hozzánk érkező barátokkal tökéletes házigazda (mindent bemutat, elmagyaráz, megindokol, stb.), de az egész pici kora óta tartó trend alig változik: a gyerekekkel való kapcsolatba lépés annyira nem foglalkoztatja, nincs vele egyidős legjobb barátja, egykorú csoport kellős közepén is szívesebben játszik, bringázik, játszóterezik, stb. egyedül, vagy csapódik azonnal a szülőkhöz, amint alkalom nyílik rá.
VálaszTörlésNekünk van egy tök jó ovis társaságunk, akik összejárunk, és mi olyankor kicsit azért erőltetni szoktuk, hogy ne rajtunk anyukákon lógjon, hanem szálljon be a kicsikhez, mert úgy vettük észre, hogy tök fontos szocializációs lépések maradtak ki, amíg ráhagytuk. És azt marha nehéz korrigálni, mert ördögi kört generál - ha sokszor mond nemet, amikor játszani hívják, akkor egy idő után már nem számolnak vele: előbb nem szólnak többször mikor móka indul, aztán már hiába menne magától (ha valami olyan téma van, ami kifejezetten érdekli, nagy ritkán beszállna, sőt kezdeményezne), nem vonják be szívesen, mert csomó előzményből (pl. szereposztások, közös emlékek) kimaradt. Az elején kicsit zsarolni kellett, hogy nem megyünk/jönnek többet (imád új helyekre vagy vendégségbe menni, és azt is, ha hozzánk jönnek), ha nem próbál legalább egy kicsit beillezskedni, mondjuk akkor mikor direkt értejönnek beavatni - és most már eljutottunk oda, hogy magától is élvezettel megy mondjuk ötből egyszer. Ennél többet nem akarunk inszisztálni, amíg egyértelmű, hogy ő szólóban is jól érzi magát, és szuperül elszórakozik, de azért mi is sokszor érezzük azt, hogy egy korban nagyon közeli tesó rengeteg előnnyel járt volna.
szerintem ez vastagon valtozhat. a fiam is ilyen kisfiu volt, most meg... hat nem eppen felszeg, idegen tarsasagban is tok jol feltalalja magat. ment itthon a Spektrumon jo reg egy sorozat, Child of Our Time volt a cime (lehet, h mar ajanlottam), ahol egy csomo gyerek sorsat kisertek vegig (pszichologusok is). abban is szerepelt egy anyuka, akinek ilyen gondjai voltak (arra is emlekszem, Yorkshire-ben laktak), és ott is gyerektarsasagot javasoltak, meghozza tobbfelet (nem csak az ovis baratok, hanem az utcabeli gyererkek is stb). par ev utan o is kinotte, es kifejezetten pimasz kissrac lett belole.
VálaszTörlésszerintem sincs semmi baj Bonival - mondjuk, talán introvertált, de az nem baj. Á.-t be sem lehetett olyan játszótérre cibálni kiskorában, ahol mások is voltak, utálta a gyerekeket (míg V. rajongott mindezekért, könnyű helyzet volt, persze), az oviban nem játszott senkivel, alsóban alig volt kortárskapcsolata - felsőben és gimiben barátai is voltak/vannak, akikkel eljár, akik meghívják, ott is alszik (ő hozzánk senkit), néhány táborba is szívesen jár, évfolyamszinten az egyik (ha nem A) legjobb előadóként tartják számon, olyan prezentációkat tart, hogy még azt is korrekten elmondja, amihez nem ért, pompásan érvel - ugyanakkor ha vendégek jönnek, kb fél perc alatt megeszi a kajáját és elvonul egyedül (de amúgy ha megszólítják, udvarias, köszön, válaszol, stb)
VálaszTörlésBv, emlekszem, irtad már, és több ilyen sztorit is ismerek. Ebből merítek reményt!!
VálaszTörlésEsti, Boninak pont hogy egy korban távolabb álló, nagyobb testrvér(ek) lenne (lennének) hasznosak, ha hasznalhatom ezt a kifejezést. Kisgyerekekkel nem tud mit kezdeni, a felnottekkel es a nagyobb gyerekekkel talalja meg jobban a hangot.
Martine: baj vagy nem baj: nem tudom. Ez Bonitol fogg függni. Ha ő szeretene jatszani, csak a félénksége miatt nem mer közeledni, akkor baj. Ha nem érdekli a társaság, és csak nyűg a közös játék, egyedül jól elvan, akkor nem baj. Ezek szerint Á is ebbe az utobbi kategőriába tartozik, jó neki! (En ANNYIRA csodálom a jó előedókat és érvelőket, sztem ez egy szuperképesség!!!)
Olyan fura, hogy Boni apja meg pont az ellenkezője: imadja a tarsasagot, vendegseget, allandoan beszelgetni szerete az ovonovel, a tobbi szulovel, neha mar en szolok ra, hogy ne tartsa föl oket :)
Nem azt mondtam, h Boninak nem ldhet ez kenyelmwtlen, hanem h nincs vele baj, h nem vmi rendellenesseg az ilyesmi. Z.kicsinek milyen volt?
TörlésNégy éves korabol nincsenek emlekei, de az a gyanum, nem ilyen volt ;-)
Törlésén arra emlékszem, hogy egy időben azért nem köszöntem senkinek, mert nem tudtam, mi a megfelelő: kit szabad tegezni és kit kell magázni, és nem tudtam választani a szia/jó napot/jó estét/jó reggelt /csókolom közül.
VálaszTörlésIgen ez is tipikus. Minket úgy tanítottak hogy bácsiknak jónapot kívánok-kal köszönünk, míg mindenki más nekik is kezicsókolomot köszönt. Ez hatalmas belső konfliktust okozott. És nem csak belsőt. Gimis voltam mikor egy barátnőm apukája fröcsögve felhívta apukámat hogy mi az hogy én lejónapotoztam őt?
TörlésValóban, Magyarországon a köszönésnek sokszor megérzésen alapuló kódjai vannak és ez megoldhatatlan fejtörést okoz idegen felnőttnek is, nemcsak gyereknek! Emlékszem, a férjem élete végéig nem tudta megfejteni, hogyan köszönjön a család idős tagjainak, szomszédnak, rokonnak stb... Mennyivel egyszerűbb itt a franciáknál az egyetemes "bonjour", esetleg az intimebb "salut"...
TörlésA köszönés útvesztői
TörlésBevallom, bennem akkor tudatosult igazán a Magyarországon a 70-es években használatos köszönések széles skálája és még bonyolultabb kódrendszere, amikor Gilbert probált bennük eligazodni s magától értetődően engem kért meg, hogy elkalauzoljam e dzsungelben.
A tanáriban a jóreggelt, jónapot stb. volt a támpont. A fiatalabbak között a "szia", "sziasztok" még csak érthető volt, bár etimológiája talányos. Még a "viszontlátásra" akadályát is vette, bár kicsit nyelvtörőnek találta.
Amikor a családot kezdte látogatni, a helyzet rendkívüli módon bonyolódott. Engedelmesen köszönt a "jónapot"-tal, de megmagyaraztam, hogy családi kötelékeken belül ez hidegen, hivatalosan hat, mintha a postás vagy a végrehajtó érkezne... A "csókolom" használatának számtalan árnyalatát nehéz volt megemésztenie. Pl. nagynénémhez szólva kiválóan megfelelt, de lányát, unokatestvéremet már öregítette... Nem beszélve a férfiakról, akikhez nem volt tanácsos ily módon fordulni... Anyának se köszönt így soha, s ebben tükrözodött bonyolult viszonyuk is, mely megértésből és ütközésből ötvöződött. Azt is megmagyaráztam, hogy abban az esetben, ha a családi kapcsolat lazább, nyugodtan jöhet a "jónapot" is... Sőt, vannak személyek, akiknek én "csókolom"-ot köszönök ugyan, de neki főleg nem muszáj! Mindez még jobban megerősítette a gyanújában, hogy a magyar nyelv sokmindenben a "feeling"-re hagyatkozik, ahelyett, hogy világos, vonalzóval meghúzható szabályoknak engedelmeskedne. Ezzel én is mélyen egyetértettem.
A francia nyelvben mindez sokkal egyszerűbb, demokratikusabb. Fiatalabbak között a "salut!" járja. A "bonjour", "bonsoir" mindenkinek megfelel, mellékzönge nélkül, de udvariasabb hozzátenni a Monsieur, Madame megszólítást, esetleg az illető keresztnevét bizalmasabb viszony esetén, távolabbi esetben a családnevét: "Bonjour, Monsieur Legrand", "Bonjour, ma chère Anne". Unokáimnak kijár reggelente a "Bonjour, ma chérie", este pedig a "Bonne nuit, ma beauté" és a becézés egyéni és végtelen verziói.
(közös blogunkon írtam e téma kapcsán)
De a franciaknal ez tenyleg annyira egyertelnu, hogy Boninak kizart, h ez lehyen a gondja. Neki egyszeruen Bonjourt vagy Au revoirt kellene mondania (meg Mercit...). Amagyar ilyen szempontbol tenyleg bonyolult. Bar en ugy erzem, mi magyarok sokmindent elnézunk egy kulfoldinek. Amikor a férjem megértette a szia -sziasztok kozotti kulonbseget, es miután ledöbbent azon, hogy mashogyan kell koszonni attol fuggoen, h egy vagy több ember van jelen, utana évekig boldog-boldogtalant lesziázott. En meg nem javitottam, mert olyan vicces volt :))) es altalaban senki nem vette zokon.
TörlésNyugalom, pont ilyen voltam én is, a szüleim lelki betegek voltak, nem álltam szóba gyerekekkel, felnöttekkel sem szívesen, köszönni egy horror volt, pedig mindenki ezt kívánta meg. Ez nagy elöny az iskolában, a tanárok pont az ilyen gyerekeket szeretik, ettöl sikerélményei lesznek, szemben a folyton csínytevö társaikkal. Nekem kamasz koromban valahogy kinyílt a szám, felnöttként egyenesen vezetö személyiség lettem, rengeteg dolgot elértem, amihez szükség volt az önbizalomra, a határozott fellépésre és a kezdeményezökészségre. ìgy visszagondolva valahogy akkor olyan voltam, azután minden különösebb ok nélkül meg ilyen lettem. Szerencsére ma sem én vagyok az, aki bödületes marhaságokkal tartja szóval a társaságot, és nincs is megszámlálhatatlanul sok barátom, de aki van, arra az életemet is rábízhatnám.
VálaszTörlésEn mondjuk elvarom a felnöttektöl, hogy ök köszönjenek elöször egy kicsinek, forduljanak oda, nezzenek ra, mutassak, hogy eszrevettek, hogy erdeklödnek. Aztan a gyerek vagy köszön, vagy nem, de amig kicsi, a felnöttek dolga, hogy figyeljenek ra, es nem forditva. Szerintem.
VálaszTörlésAz meg, hogy visszahuzodo...hat Istenem. Kiprobaltad, milyen raereszteni egy csomo gyereket, nem szerette, ez van. A lenyeg, hogy ö jol erezze magat, nem? Lehet, hogy kesöbb majd akar bandazni, de az is lehet, hogy nem. Tök mindegy, mit is gondolnak rola a random felnöttek (az egyetlen problema, hogy mit gondolnak a nagyszulei, de ez nem Boni hibaja, ha jol ertem.)
((PS:en imadom a rosszul idomitott gyerekeket))
Köszönés: persze, egyértelmű!!
VálaszTörlésMIt gondolnak róla random felnőttek: hát lehet h hiú vagyok, de olyan jó lenne, ha egy kicsit többen tudnák, hogy milyen vicces és mennyire együttműködő, hogy mennyi mindent megjegyez, milyen sok mindenre emlékszik, milyen ügyes és mekkora benne a tudászszomj, hogy hogyan kalkulálja ki az élet nagy dolgait (pl. egyszer a férjem kérdezte, hogy kivel ebédeltem a munkahelyi menzán, mire a választ hallva Boni megütközve kérdezte: Mama, de te dolgozni játsz oda, vagy hogy a BARÁTAIDDAL EBÉDELJ??). Szóval, ilyenek. Ezeket rajtunk kívül senki sem látja, tudja.
HOgyan érzi ő magát: hát ezt nem tudom. Én az ő korában, vagy amikor kicsit nagyobb voltam, SZENVEDTEM. Most ezt nem látom rajta, de ki tudja. Tény, hogy levontam a tanulságot, és nem erőltetem a közös családi összejöveteleket (ahogy a posztban is írtam). De mint ahogy fent is javasolta valaki, lehet h meg kellene próbálni a csapatsportokat, ki tudja. Majd még írok erről, mert vannak KONKRÉT dolgok, amiben előrehaladást kellene elérnie, de nem megy neki, túl félénk.
Jól értem akkor, hogy ez valójában téged zavar, nem Bonit; ö tulajdonképpen köszöni, jól van?
TörlésTudom, hogy nagyon PC meg divatos azt mondani, hogy mindenki ugy el, ahogy akar, ha ugy jo neki. De most oszintén: a szorongó emberek jól vannak? Szerintem nem. Nem tudom elképzelni. Tudod, mindenkinek van pár csodabogár, marginális ismerőse, és én nem szeretnem hogy Boni olyan legyen, mert nem tudom elhinni, hogy ezek az emberek boldogok. Nem tudom, ertheto vagyok e.
TörlésDe igen, egyelore sztem ugy van, ahogy irod: Boni tok jol elvan VELÜNK, neki igy kerek a világ. :)) egyelore sztem nem “ciki” neki semmi (pl. Reggeli siras az oviban), nem hianyoznak az eletebol a haverok, a szerelmek, a bandázás. De hogy kesobb mi lesz?!
Én sem azt állitom, hogy a szorongóknak jó, hanem csak azt, hogy a leirásodból számomra az derül ki, hogy Boni jól érzi magát, vagyis nem szorong. Ellenben benned van aggodalom/szorongás amiatt, hogy valami mégsem jó neki. A leirásod alapján Boni nem tünik csodabogárnak, egy kisfiú, aki nem akar szerepelni, nincs szüksége sok kapcsolatra, megkockáztatom, hogy elégedett azzal, amit töletek kap és azzal tölti fel magát. Nem tudom, milyen az oviban, van-e olyan érzésed/beszél-e arról, hogy nem hallgatják meg az óvónénik,stb.,stb. Éshát végülis:még csak négy éves, ti vagytok neki a világ, ráadásul a beszédét is ti(te) értitek a legjobban. Vsz. ha átlépi a nyelvi küszöbét méginkább kinyilik neki a világ.
TörlésTalán a nyelvi fejlődés segítség lesz neki, igen!
TörlésAzért gondolom, hogy szorong, mert másfél éve rágja a körmét (itthon is), az oviban pedig képes izzadni egész nap, de nem akar (mer?) szólni az óvónőnek, hogy segítsen neki levenni a pulcsiját. Az óvónő elmesélése alapján egyébként ott nincs baja a gyerekekkel, játszik velük, ellenben az óvónőhöz nem szól egy szót sem. Ez akkor derült ki, amikor azt kérdeztük a nőtől, hogy mit gondol Boni beszédhibáiról. Azt válaszolta, h nem nagyon tudja, mert soha nem hallja!
De tényleg bennem talán nagyobb az aggodalom, mert az az emlékem, hogy introvertáltnak, visszahúzódónak lenni nem jó, hiszen az emberi kapcsolatok fontosak (ha nem a legfontosabbak) az életben, hogy önfeledt játék, bohóckodás (megkockáztatom: rosszalkodás) nélkül nincs gyerekkor stb!
Persze megváltoztatni nem fogom tudni, nem is akarom, de ha egy kicsit is tudnék neki segíteni, az jó lenne. Jelenleg sztem a legnagyobb segítség az, ha nem kényszerítem idegen gyerekek közé, és ezt pl. figyelembe is fogom venni a tavaszi szünetben, amikor hazamegyünk Bp-re. Nem fogok leszervezni barátnők gyerekeivel közös játszóterezést, ilyeneket, mert szerintem Boni nem élvezné.
(egyszer írtad, hogy a nagyobbik fiad eljutott oda, hogy MERT szófogadatlan lenni az óvónővel. Hát nagyon irigyeltelek :)))) Érted, mire gondolok ;-)
TörlésMiert fajdul meg a gyomrom minden alkalommal, amikor az ovirol irsz...szegeny kicsi ott van egesz nap, kenytelen alkalmazkodni, igyekszik megfelelni a felnötteknek, akik meg azt sem veszik eszre, hogy izzad es segiteni kellene neki...csoda, ha nincs jol? Mindenkinek szuksege van arra, hogy lassak es elfogadjak, egy visszahuzodo gyereknek meginkabb, ezt egy pedagogusnak tudnia kellene.
Törlés(En is introvertalt vagyok, de nem elem meg dramanak. Volt egy idö, kiskamaszkoromban, amikor nehezebb volt, de aztan elmult es elfogadtam, hogy ez nekem ilyen. Keves barat, Keves kapcsolat, de nekem eleg.)
Rengeteg a gyerek (kb 25) és közöttük is sok az olyan (legalább hármat ismerek) aki folyamatosan az óvónőn lóg, dumál hozzá, mutogat, figyelmet követel.. fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt jól csinálnia a nőnek. Sehogy, valszeg. :(( ez van. Ennek ellenére az az érzésem, hogy szereti Boni a foglalkozásokat, itthon állandóan ovisat játszik, kéri, hogy csináljak neki feladatlapokat stb. Szóval nincs dráma, de tény, hogy kevesebb gyerekkel sokkal jobb lehetne. Még "szerencse" hogy hamar (15:45) vége van és sok a szünet...
TörlésAz én gyerekemnek nagyon bejött a sport, volt, hogy harmat is csinált egyszerre párhuzamosan, mar az iskolában. A csapatsportok valahogy jobban az ínyére valók, de szerintem a fő motivációt az adta, hogy hasonszőrű barátokra lelt, talán jobban is, mint az iskolában, és ettől máshol is jobban megnyílt.
VálaszTörlésNyugi, én is ilyen voltam, a fiam is rettenetesen félénk. Szeptember ota ovis, most kezdte el kerülgetni a gyerekeket. Köszönése hektikus, van hogy hangosan, de van, hogy sehogy. Soha nem szolok, elfogadom. Nem akarok gátlást, vagy dacreakciot kiváltani.
VálaszTörlésOff: amikor irtál a kuflikrol, mi is rajongok lettünk. És képzeld, tegnap tök véletlenül a gyerekkönyveknél szembe jött velem egy kuflis társasjáték. Nyomozni kell, bizonyitékot gyüjteni a réten. Még én is élvezem, nemhogy a gyerek.
Woooooow, köszönöm a szuper tippet!! Épp tegnap nézegettem neki új társasátékokat. Most akkor ezt meg is rendelem. NAGYON köszi :)))
VálaszTörlésA köszönönéssel kapcsolatban:Én arra tanítottam meg a lányomat, hogy engem utánozzon és úgy köszönjön, ahogy én. Így ebből sosem volt gond. Ma már
VálaszTörlés(5 éves volt márciusban) köszön önállóan - titkos segítség nélkül is - megfelelő módon.