Bakancslista: olvasni, menni, látni, tanulni, csinálni!

Nem vagyok telhetetlen: ha életem végéig minden ugyanebben a mederbe folytatódna, mint ahogy most, azt hiszem, meg lennék elégedve. Nem mintha minden tökéletes lenne körülöttem, de egyrészt az anyaság tényleg átértékel dolgokat, másrészt pedig nagyon jól ismerem az idő- és kapacitásbeli korlátaimat (hogyan tudnék én felújítani egy házat?!). Meg talán egy kicsit el is lustultam.

Ez a lista ezért nem is tartalmaz ambiciózus tételeket. Sokat (még többet) szeretnék olvasni, elsősorban magyarul, de néha franciául is; klasszikusokat, kortársat, továbbra is elkerülve a gyereknevelési és életmódbeli szakirodalmat. Itt jegyzem meg, hogy a mindenféle ún. könyves kihívások sem hoznak lázba, nem éreztem még soha késztetés arra, hogy egy mások által meghatározott random sorrend szerint járjak el. Mostanában azt hiszem, megoldást találtam arra a problémára, amikor az ember este hullafáradtan már nem tud koncentrálni a hosszú leírásokra: színdarabokat olvasok! Zseniális, mert még azt sem kell észben tartani egy fárasztó nap után, hogy éppen melyik szereplő beszél; ugyanis oda van írva. Ez tiszta felüdülés azután, hogy hónapokig rágtam át magam különféle csatajeleneteken és kommunista mozgalmak részletes bemutatásán Grigorij Pantyelejevics, azaz Melehov, azaz Griska más néven Grisa jóvoltából.

Erről jut eszembe: mi nem szoktunk Z-vel kettesben eljárni, mióta Boni megszületett, mert semmelyikőnkben sincs rá igény. Párszor voltunk, de folyton Boniról beszélgettünk, ennek meg nem látom (látjuk) nagyon értelmét. Mégis, a bakancslistámon van egy egyelőre kivitelezhetetlen tétel: Párizsban együtt sétálni, beülni egy étterembe, majd megnézni egy színdarabot. Annyiszor csináltuk ezt anno, te jó ég, az egy teljesen másik élet volt. Érdekes lenne pár órára visszacsöppenni.

Ami az utazást illeti, nekünk az még mindig nagy macera, ezért gyakorlatilag nem is vágyom nagyon sehova. Elméletben (azaz ha nem számítana a pénz, ha lenne bármennyi szabim, ha nem kellene összepakolni, három ember helyett gondolkodni, munkahelyi szálakat elvarrni, Bonit utazás közben szórakoztatni, főszezonban kényszerülni utazni stb.) nagyon szívesen megnézném Skóciát, a Skandináv-országokat, de legszívesebben mindazokat a helyeket megmutatnám Boninak, ahová az apjával anno eljutottunk. Titkos vágy (még nem is tud róla): húgommal elutazni New-Yorkba. Bár lehet, hogy a második napon összevesznénk... Viszont soha nem szeretnék egyedül utazni; ez a dolog soha nem vonzott, bár körülöttem elég sokan csinálják.

Meg szeretnék tanulni németül. Ez a projekt állandóan húzódik-halasztódik, tulajdonképpen csak neki kellene állni egyszer. Tetszik a német nyelv dallama (igen!), vonz, hogy olyan sokféle fajtái vannak, és kulturális szempontból is érdekes (Európa történelmében játszott szerepe, magyar nyelvre gyakorolt hatása stb.). Bár lehet, hogy előbb fogok elkezdeni zongorázni tanulni, mert egyre nagyobb kedvet érzek hozzá (= minél kevésbé megy jól a gitár, minél jobban fáj a kezem). És még egy: nálunk a városban vannak habcsókkészítő cukrászdák. Imádom nézni, ahogy a habcsókot formázzák, sajna nekem soha nem sikerül egyformára (vagy túl puha, vagy túl kemény, vagy béna a formája, vagy minden ragad tőle a konyhában, áááá). Szóval ezt is meg szeretném tanulni.

Végezetül pedig elszántam magam valamire, legalábbis elvi síkon. Már Z-nek is mondtam nemrég, épp készülödtünk valahová. A tükörben nézegettem a smink és a hajszárítás csapnivaló eredményét, és szomorúan azt mondtam neki: – Annyira elegem van abból, hogy ilyen ronda vagyok.

Erre az egyetlen lehetséges és érvényes választ adta szerencsére, amit csak pasi ilyen helyzetben mondhat a feleségének, még ha hazugság is, azaz: – Ne hülyéskedj, nem vagy ronda. Jellemzően rögtön el is rontotta a hatást, mert gondolom csupa jószándékból és segíteni akarásból hozzátette, hogy: – Csak az a baj, hogy néha a hajad ronda.

Ha! Mintha nem tulajdonítanám az életem összes kudarcát annak, hogy olyan hajam van, amit még csak frizurának sem lehet nevezni, mert vékony szálú, seszínű és szőrös. Úgy érzem, sokkal több minden sikerült volna az életben, ha szép hajam lenne, erős, ami meg tud nőni hosszúra, nem lapul le és nincsenek benne hülye helyjen forgók.. na mindegy. Mert nem is ez volt a lényeg, hanem amit utána mondtam, még mindig a tükörképemet bámulva:

– Azt hiszem, plaszikai műtétre lesz szükségem.

Z. erre (nagyon helyesen) felröhögött: – Ugyan! Ne butáskodj. Majd hozzátette, amit azért semmiképpen nem szerettem volna hallani:

– Majd PÁR ÉV MÚLVA!