Sok hűhó semmiért

Ez a poszt Bezzeg felvetése nyomán arról fog szólni, hogy miért érzem hülyeségnek azt, ha egy szülő idegen nyelvre próbálja megtanítani a gyerekét. Olyan nyelvre, amely sem a saját anyanyelve, sem pedig annak az országnak a nyelve, ahol élnek, tehát egy közömbös, semleges nyelv, amelyet a szülő általában nagyon jól, de akcentussal beszél, és amelynek a tanítását rendszerint kiskorban kezdi a gyerekével – jellemzően az első gyerekkel, mert megfigyeléseim szerint a második gyereknél ez a buzgalom jóval alábbhagy.

Nem vagyok se szakértő, sem pedig 5-6 felnőtt kétnyelvű gyerek anyukája, szóval a véleményem teljesen magántermészetű és biztos sok helyen téves is. Megfigyeléseimet egy 2,5 éves kisfiúra, barátnők gyerekeire, és felnőtt, kétnyelvű kollégáimra alapozom és ezek alapján azt mondhatom, hogy az ilyenfajta tanítás szerintem felesleges erőlködés.

Tudom, hogy vonzónak tűnik az a lehetőség, hogy egy gyerek könnyen és játszva tanul nyelveket, de sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ha megvizsgáljuk azokat az eseteket, amelybe Boni is tartozik (tehát: szülők egymás között „A” nyelven beszélnek, az ország és az intézmény nyelve is az „A” nyelv, viszont az egyik szülő anyanyelve „B” nyelv) láthatjuk, hogy ez szinte megegyezik az első bekezdésben vázolt helyzettel, azaz amikor pl. Magyarországon magyar szülők angolul beszélnek a gyerekükhöz újszülőtt kortól kezdve.

Erről már sokszor írtam: akárhány ilyen Bonihoz hasonló kétnyelvű gyerekkel vagy felnőttel találkozom, mindig kiderül, hogy a „B” nyelvük az anyanyelvükhöz képest jóval gyengébb (nyilvánvaló fokozatokkal, persze). Pedig tudom, hogy az adott szülő vért izzad, szenved, erőlködik stb. hogy saját anyanyelvét megtanítsa gyerekeinek. Nyaranta hordja őket Magyarországra. A gyerekek magyarul Skypeolnak a nagyszülőkkel. Az érintett szülő a lehető legtöbbet próbál magyarul beszélni hozzájuk. És mégis! Ennyi személyes kötődés ellenére ezek a szülők csak ímmel-ámmal tudják megtanítani gyereküket a saját anyanyelvükre – akkor hogyan sikerülne ez személyes kötődés hiányában, sokkal kevesebb erőfeszítéssel, egy tökéletesen idegen nyelvvel? Boni már most le van maradva a magyarral, pedig tényleg nyüstölöm vele (most még lehet is), mennyire le lenne maradva, ha az angolt próbálnám a fejébe verni?

Most nyaralás alatt találkoztam egy rokon családdal, ahol a (francia) anyuka angolul beszélt a pont Bonival egyidős kislányához. Nekem egyébként – de ez aztán már tényleg tök személyes – eleve unszimpi és versenyistálló-hangulatú ez az egész helyzet. Tök kellemetlenül éreztem magam, amikor hallottam őket, és Bezzeg posztját olvasva rájöttem, tényleg olyan volt, mintha bohóckodna a csaj. Megkérdeztem tőle, hogy végülis mi a célja ezzel? A lány azt válaszolta, hogy azt szeretné elérni, hogy a lánya kommunikálni tudjon angolul.

Szerintem erre vannak a kétnyelvű bölcsik, ovik, ahol anyanyelvi tanárok, akcentus nélkül, természetes helyzetben tudják megismertetni a gyerekekkel az idegen nyelvet. Számomra az anyanyelv átadása is hatalmas, véget nem érő és izgalmas feladat! Véleményem szerint egy valódi poliglottnak elsősorban kiváló anyanyelv-tudásra van szüksége – én legalábbia ezzel nyugtatom magam, amikor azt látom (hallom), hogy Boni milyen jól kezdi el beszélni... a franciát.