Egyszerűen tökéletes: az első gyerek

Az a nehéz az első gyereknél, hogy az embernek nincs viszonyítási alapja. Honnan tudjam, hogy amit éppen produkál (vagy nem produkál), az normális, vagy pedig a kizárólag rá jellemző és egyedi? Esetleg nem normális, és aggódni kellene? Megmagyarázom: még a kórházban, újszülött korában észrevettem, hogy iszonyú aranyos grimaszokat vág, meg lehetett volna zabálni, annyira cuki volt mind a három kilójával. Most már nem is tudom fölidézni konkrétan ezeket az arcjátékokat, meg kellene nézni a videókat, de arra emlékszem, hogy Anne egyszer felsóhajtott: - Istenem, hogy mindegyik újszülött ugyanezeket a mozdulatokat csinálja! Én, aki azt hittem, megszültem a világ legtökéletesebb csecsemőjét, aki már pár naposan is egyedülállóan cuki, jól elcsodálkoztam. Titkon abban azért biztos voltam, hogy Bonhomme-on már most látszódnak későbbi jellemvonásai. A hülye is látja hogy okos, kedves, érzékeny, kreatív, nagylelkű, türelmes, bátor, kezdeményező és jó humorú felnőtt lesz belőle – gondoltam konokul, kb. pár grimaszból általánosítva. Szerencsére vagyok annyira civilizált, hogy ezt a mélyen fekvő, biztos tudást még Z. előtt sem hangoztattam…

A kérdés azonban nem hagy nyugodni, noha már lecsillapodtak a hormonviharok. Vajon minden gyerek ilyen? Mostanában pl. ezeken gondolkodom: Bonikám sokat sír-e, vagy sem? Ez a sírásmennyiség soknak vagy kevésnek számít? Vagy pont átlagos? Én úgy gondoltam, keveset sír (nyilván ez is a jó természetéből fakad, állapítom meg mindig, haha). Annyit hallottam terhesen, hogy készüljek fel a legrosszabbra, blablabla, mert a csecsemők csak a sírással kommunikálnak, blablabla, hogy ez a kis jajveszékelés meg sem kottyan. A mamám szerint viszont Bonhomme a sírós babák kategóriájába tartozik. (igen ám, de mint kiderült, a mamám valószínűleg szelektíven válogat az emlékei közül, szóval..)

Aztán az is érdekelne, minden öt hónapos gyerek ennyire elvárja, hogy foglalkozzanak vele, vagy csak Bonhomme nem tudja magát elfoglalni egyedül? Lusta lesz-e a gyerekem, amiért, noha már át tud fordulni hasról hátra, nem nagyon gyakorolja a tudományát? Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy a fájdalomtűrő képessége elég magas, mert többször is ráejtettem már tárgyakat (játékokat, tubust stb), és meg sem nyikkant. Vagy ez is normális? (nem a tárgyak ráejtése...) És minden csecsemő ennyire szereti, ha foglalkoznak vele (pelenkázzák, öltöztetik, fésülik, szemcseppentik), vagy a miénk kifejezetten szociális? És az alvás: jó vagy rossz alvó a gyerekem? Fura, de erről egyszerűen fogalmam sincs. Erős-e Bonhomme? Olyanokat rúg, hogy majd feldönt, amúgy is tömör izom az egész baba – de lehet, hogy a kisfiúk mind ilyenek.

Ezekre a kérdésekre nincsenek válaszaim. Persze, láttam már más gyereket is közelről, de öt hónaposat nem sokszor, és akkor sem ezekre figyeltem. A barátnőimen pedig azt veszem észre, hogy egyszerűen elfelejtették ezeket a csecsemőkori jellemzőket, felülírták őket a gyerekeikkel kapcsolatos az újabb élmények.

Van egy olyan sejtésem amúgy, hogy olyannak látjuk gyerekeinket, amilyennek szívesen képzelnénk el őket később. Z. pl meg van győződve arról, hogy Bonhomme kifejezetten szereti, ha simogatjuk, puszilgatjuk és igényli, hogy ölbe vegyük – de szerintem csak azért gondolja mindezt, mert ő nagyon szereti simogatni, puszilgatni stb. és reméli, erre Bonhomme később is vevő lesz. Én pedig azért vagyok biztos benne, hogy Boni zenei őstehetség, isteni ritmusérzékkel és kiemelkedő zenei hallással, mert nagyon-nagyon remélem, hogy nem az én botfülemet, hanem az apja muzikalitását örökölte. 

(Persze naponta el szoktam mondani  Bonhomme-nak, hogy ha véletlenül mégsem okos, kedves, érzékeny, kreatív, nagylelkű, türelmes, bátor, kezdeményező vagy jó humorú felnőtt lesz belőle, attól még az anyja mindig is őrülten imádni fogja. Nehogy azt higgye, tétje van  dolognak!)

 

Elfogult szülők