Az alvásról (5.)

A külön szobában alvás és az altatás sikertörténet lett! Eddig legalábbis minden jól halad. A fő változtatás az eddigiekhez képest, a kiságy, a (viszonylagosan) fix időpontok, és az elalvás előtti hosszú (min 2 és fél órás ébrenlét). Lehet, hogy most ért meg rá, de az is lehet, hogy már eddig is simán elaludt volna az ágyikójában, csak mi hurcolásztuk körbe-körbe a nappaliban, nem tudom. Mindenesetre a mostani állapotokkal simán együtt tudok élni, noha nem alszik el egyedül: vagy ott vagyok vele végig, vagy pedig cicin alszik el.

Az esti elalvásnál jelenleg max. 10 perces sírással kell számolni. Nem csupán Bonhomme-nak jobb így, de a mi életminőségünk is javult. Tudok előre tervezni, főzni, tudunk közösen vacsorázni! A nappali alvásban is történt előrehaladás. Mostanában ugyanis rossz idő, szmogriadó vagy reuma miatt nem tudom kivinni levegőzni, kénytelen voltam a kiságyban altatni - ami eddig egyszerűen lehetetlen vállalkozás volt. Féltem is előre az egésztől, és igaz, hogy kevesebbet alszik bent (másfél órát a kettő és fél helyett), de legalább alszik. Az altatás nappal viszont szívás, néha 45 percig tart.. leülök mellé, simogatom a hasát és éneklek, vagy olvasok neki - a monoton hangtól elálmosodik és egy idő után már nem sír, csak zsolozmázik csendesen, majd lecsukódnak a kis szemei. (A nagy gond viszont az, hogy fél-háromnegyed óra múlva meg kipattannak ezek a szemecskék!)

Gigi kérte, hogy írjam le, milyen volt a kiságyba és a saját szobájába szoktatás a mi szemszögünkből. Hát, nekünk nehezebb volt, mint a gyereknek. Rajta nem láttam semmi változást, én bezzeg! A lelki oldalán hamar túl tudtam lépni (ki gondolta volna?), nem lettem depressziós vagy ilyenek. Viszont annyira elszoktam a sötétben alvástól, hogy éjszaka, ha felébredek, gyakran másodpercekig fogalmam sincs, hol vagyok. Melyik szobában, melyik ágyban? Miért van jobbra az ablak és hol az ajtó? Mi ez a zöld, ami itt világít?* Hol van Bonhomme?? A másik pedig, hogy pizsiben szoptatni egy hideg szobában és egy kényelmetlen fotelben sajnos nem ugyanaz, mint ágyban, paplan alatt..

* A bébiőr. Vettünk egyet, ami két nap múlva elromlott. Visszaküldtük, kaptunk egy újat, ami szintén elromlott két nap múlva. Gyanút fogtunk. Z. felhívta az ügyfélszolgálatot, mielőtt ezt a másodikat is visszaküldtük volna. A vonal végén a világ legtermészetesebb hangján magyarázták el, hogy ha egész éjjelre hagyjuk bekapcsolva, akkor az elem pontosan két éjszakát bír ki, ezen nincs mit csodálkozni. Hah! 39 euró volt a bébiőr, két napra az elem 10 euró... azaz a bébiőr használata 1825 euróba kerülne évente, ha egész éjjelre hagynánk, márpedig miért kapcsolnánk ki?? Visszaküldtük, vettünk egy konnektorba dugaszolósat.

Az esti altatás bizonyos elemein, pl. a szobáből történő kiosonás folyamatán, még van mit csiszolni.

Öt hónap hő(mérséklet)mérési módszerei és eszközei

Mielőtt Bonhomme megszületett, vettünk neki egy lázmérőt, amely tétel rajta volt a kórházi listán. Ott elmagyarázták, hogyan kell és ajánlatos vele hónaljban a baba hőmérsékletét megmérni, hogy tudjuk, nem fázik-e vagy nincs-e melege. Rendszeresen mértem is a hőjét, ami 35,6°C és 36,6°C között mozgott. Ennek alapján öltöztettem-vetkőztettem a gyereket. Meg voltam elégedve ezzel az egzakt és praktikus módszerrel. Ha rajtam múlik, még mindig itt tartanánk – illetve most is itt tartunk, némi kitérővel.

Z. kételkedve figyelte a lázmérőt és annak működését, szerinte hónalj helyett a baba popsijába kellene inkább dugni. Hát ezt én nem engedtem. A kórházban azt mondták, már ők sem ezt a gyakorlatot követik. Ezért hamarosan Z. vett egy infra-lázmérőt, amivel pontosabb mérést kívánt elérni. Ezzel nem is kell a gyerek homlokához érni, csak közel tartani. Na ez aztán mért hülyeségeket! Kétszer egymás után előfordult a 37,3°C és a 38,4°C is. LB férje, amikor nálunk jártak, észrevette az asztalon a lázmérő dobozát, és ezt kérdezte tőlünk: Ti is kidobtatok erre feleslegesen pénzt?

Ekkor vettük meg a harmadik lázmérőt. Ez is infrás cucc, de egy orvosi eszközöket áruló svájci honlapról rendeltük, pontosan onnan, ahonnan a háziorvosunk, ő adta meg ugyanis a lázmérő adatait – neki is ilyen van. Ez az új csodamérő sem vált be, volt itt minden: hőemelkedés, láz, 36,6°C … mindez pár percen belül.

Bonhomme-nak egyébként kétszer volt láza eddig: a 2. és a 4. havi oltás után. Legutóbb Z. már annyit nyaggatott, hogy beleegyeztem: mérjük a hőmérsékletét a kis fenekében, tudjuk meg egyszer és mindenkorra a valóságot! Ekkor vettük a negyedik és egyben utolsó (?) lázmérőt.

Egy héttel az utolsó oltás után Bonhomme kakis pelusában egy kis véres valamit találtam. Nehéz körülírni, egy véres kis cérnaszálra hasonlított. Nem tudom, volt-e valaha a világon széklet, ami ilyen különleges bánásmódban részesült, én biztos, hogy most először tüntettem ki kakit ekkora figyelemmel: fényképeztük, napjában többször is elővettük a gondosan elcsomagolt pelust és megszakértettük, telefonon különböző családtagoknak és barátoknak részletes leírását adtuk. A végén persze az orvosnál kötöttünk ki, aki nem menekült meg attól, hogy az orra alá ne dugjuk a pelust (képletesen, persze) és a végén még laboratóriumi vizsgálatra is elküldte – ahol nem találtak semmit. A doki véleménye: a vér a felsértett végbélnyílásból származhat, amit viszont… a hőmérő okozott!

Így tértünk vissza a legelső, hónaljba helyezendő hőmérőhöz, mert ezek után én másmilyen módszert nem alkalmazok. De ezzel még nincs vége a dolognak. A levegő (kinti, benti, a hűtőben, a mélyhűtőben, a babakocsiban), a fürdővíz és a felmelegített tej hőmérsékletének mérése sem sima ügy nálunk. Fogalmam sincs, hányadik hőmérőnél tarthatunk…

Igaz történet

- A pár 5 éve szeretne gyereket,
- az utolsó 3 évben inszeminációk és lombikok során mentek keresztül,
- a lány idén lesz 43,
- az utolsó sikertelen lombik után az orvosuk széttárta a kezét: nem tudnak nekik már mit javasolni, itt megáll a tudomány,

ÉS

a lány még abban a hónapban spontán teherbe esett!

Ha nem ismerném közelről a pár két tagját, ha nem ismertem volna a történetüket és ha nem épp ma kaptam volna egy e-mailt a lánytól, amelyben elmesélte mindezt, meg még azt is, hogy túl van a kritikus három hónapon, én ezt lehet, hogy nem is hinném el. Annyira örülök! Egyrészt miattuk, mert szépek, okosak, szeretik egymást és a boldogságukhoz már tényleg csak egy kisbaba hiányzik. Másrészt pedig ilyen történetek hallatán mindig visszanyerem az emberi reprodukcióba vetett hitemet és beigazolódni látom azt az elméletet is, hogy mindig van remény (vagy legalábbis hinni kell benne).

Cumisüveg-probléma

Tegnap este olyan érzésem volt, mintha visszakaptam volna a régi életemet (ami amúgy egyáltalán nem hiányzik): koncerten voltam.

Őt hallgattuk meg, ismeritek? (szuper volt)

Utána be szerettünk volna ülni egy étterembe, pontosabban már bent is ültünk, amikor jött Z. telefonhívása: Bonhomme már megint csak 25 ml-t ivott a cumisüvegből, a többit fanyalogva otthagyta, jöjjek haza gyorsan. Úgyhogy indultam, mielőtt szervírozták volna a szupét, kicsit csalódottan, kicsit aggódva. Értetlenül állunk a cumisüveg-rejtély előtt. Már harmadszor fordul elő, hogy nagyon keveset eszik, noha előtte simán ivott 120+ ml-t is. Vagy 1) nem éhes, vagy 2) a tejem sokkal zsírosabb, vagy pedig 3) tényleg a cumival van baj és méretet kellene váltani. Most az első lehetőségre tippelek, mert Z. elmondása alapján nem sírt utána. És van egy olyan érzésem, hogy mellből sem eszik sokat mostanában: pár percig normálisan szív, majd elkezd bohóckodni, dobálja magát, rúgkapál, nézelődik, nyammog. Újból mérnem kellene talán, hogy mennyit eszik szoptatásonként, lehet, hogy valmiről megint le vagyunk maradva.

Z. azt szeretné, hogy Bonhomme tápszert kapjon azokban az esetekben, amikor nem vagyok otthon. Szerinte az sokkal könnyebben menedzselhető, mint a lefagyasztott anyatej. Nekem is könnyebb lenne, az igaz, mert ma nem csak a koncertet kellett kipihennem, de azt is, hogy hajnalban keltem fejni.

Párbeszéd egy vidéken és egy városban született nő között, amelyből kiderül, hogy egyik kutya, másik eb

A minap egy ártatlan, vacsoravégi kérdés terminológiai lavinát indított el. Eszembe jutott, hogy végre (és mielőtt Bonhomme-ot megtanítom magyarul) tisztázni kellene néhány alapvető mezőgazdasági szakkifejezést. Azt gondoltam, a mamámból talán elő tudom csalogatni a vidéken fölnőttek tudományát, de be kellett látnom: sokat felejtett. Próbáltam én is, fordítói minőségemben, fitogtatni agronómiai tudásomat, de kiderült, én is pályadíjat nyerhetnék tájékozatlanságból. Félinformációkkal és intuícióval nem megyük messzire. Az a bizonyos első mondat így hangzott: Anyu, megkóstolod ezt a báránysajtot?

- Nem bárány az, fiam. Juh.
- Igen? A juh nem a bárány férje?
- Nem, a bárány a kicsi… birka... ha jól emlékszem…
- Aha. És ki is őrzi őket?
- Jó kérdés… A bojtár! Vagy a juhász?
- A juhászbojtár! És miből van az ürücomb?
- Kiherélt juhból, azaz asszem kosból…
- És ki a tinó? Abból lesz az ökör?
- Nem, az ökör a kasztrált tehén. Akarom mondani bika. A tinó meg a kicsi borjú, ha minden igaz…
- És tudod, hogy mi a különbség, a liba meg a lúd között?
- Hohó, ezt tudom! Ez becsapós! Mert ez ugyanaz!
- És azt tudtad, hogy a hentes a sertéssel, a mészáros pedig a marhával foglalkozik? Izé.. vagy fordítva..
- Persze, hogy tudtam. Na és te azt tudod, ki vigyáz a disznókra?
- Hm.. a kondér?!

-          ...

Az alvásról (4.)

Bonhomme lassan 5 hónapos. Egyik napról a másikra kinőtte a 6 hónapos ruháit meg a... mózeskosarat. Mi teljesen vakok voltunk (vagy nem akartuk észrevenni?), de a mamám, amikor megjött, elszörnyedve csapta össze a kezét: Még mindig ebben altatjátok?! Rá kellett, hogy ébredjünk: szegénykének már nagyon kényelmetlen, kilóg a lába, nem férnek el a karjai. Szóval eljött az idő, hogy megreformáljuk az esti alvást és altatást.

A nappali alvással úgy-ahogy elvagyunk most. Mióta jó az idő, délelőtt is kitolom a kertbe és jókat alszik a levegőn. Ha ébredezik, tolok rajta egyet vagy többet, addig, amíg vissza nem alszik. (összesen kb. 2 és fél órát alszik napközben, nekem ez kevésnek tűnik, de úgy látszik, nem akar többet aludni) De az esti altatási ceremónia kiszámíthatatlan, hosszú, fárasztó, esetleges, szóval azon már mi is változtatni szeretnénk.

A cél a 1) fix időpontok bevezetése 2) és az ágyban elalvás 3) ráadásul a saját szobájában és ágyában. Jó kis program, mi?! Remélem, nem vagyok túl tudományoskodó. Megrendeltük végre a bébiőrt, de még nem érkezett meg, úgyhogy addig még a mózeskosárban alszik velünk. A fix időpontokat és az ágyban elaltatást viszont már tegnap elkezdtük. Most, hogy itt a mamám, könnyebb dolgunk van, egyrészt mert legalább egyvalaki higgadtan tudja kezelni a helyzetet, másrészt pedig mert elég profinak bizonyult elaltatás-téren. Ami a fix időpontokat illeti, most megpróbáljuk a 19 órás fürdetést, és a fél nyolcasl ágyba tevést. Nekem ez reálisnak tűnik, noha este hétre már naggggyon nyűgös tud lenni, de korábban meg nem akarom letenni, nehogy már hajnalban itt kukorékoljon nekem.

Nem tudom, le lehet-e játszani ezt a videót. Ezt hallottam tegnap este az ajtó előtt, amikor a mamám altatta Bonhomme-ot. Néha arra gondolok, nem fogom bírni ezt a kétségbeesett sírást. Az a baj, hogy azt a típusú óbégatást, ami a 29-ik mp-nél kezdődik, én segélykérésnek értelmezem, Z. pedig mindig ilyenkor kérdezi meg tőlem aggódva, hogy ugye nem beteg??

Művér és defibrillátor

Múltkor láttam Mimózánál, hogy elvégzett egy babaelsősegély-tanfolyamot. Kicsit utánanéztem és egyre több helyen olvastam, hogy a friss szülők megtanulják, melyek az alapvető sürgősségi teendők vészhelyzet esetén. Nem is tudom, hogyan lehettünk ilyen lazák, de ez nekünk eddig eszünkbe sem jutott! Te jó ég! Pedig nálunk aggódosabb szülőket nehéz elképzelni. Micsoda felelőtlenség!

Kikértük a dokink véleményét, aki a Vöröskeresztet képzéseit ajánlotta. El is határoztuk, hogy mindketten elvégzünk egy ilyen tanfolyamot - itt ugyanis a jogsihoz nincs egészségügyi képzés, se vizsga, szóval én. pl a stabil oldalfekvésen* kívül nem ismertem sok mindent. Azzal pedig nem megyek semmire, ha Bonhomme pl. félrenyel egy paradicsomot, vagy mondjuk megszólal a légzésfigyelő.

Szóval az első tavaszi hétvégét bezárva töltöttem, egy teremben, de azt hiszem megérte. A képzés nem kizárólag a babaelsősegélyre helyezte a hangsúlyt, úgyhogy bárkit újra tudnék éleszteni elvileg - ha meglenne hozzá a hidegvérem, ezt pedig nem tudhatjuk, mivel nem kerültem még ilyen helyzetbe. (Mint visszaeső ájuldozó, azt viszont tudom, hogy nagyon eltérően reagálnak az emberek a váratlan rosszullétekre metrókon.) Érdekes volt a végén a vizsgaszerűség: minden résztvevőnek (hatan voltunk) egy-egy esetet kellett megoldania. Nekem az overdose jutott, és annyira siettem meg stresszeltem, hogy nem láttam meg rögtön a pasi vénájában a tűt (iszonyú profin csinálták az oktatók, még műbőrt is ragasztottak a tű végére).

Szombaton lefejtem a tejet, de Bonhomme most először nem kért cumisüvegből: csak 30 ml-t ivott, utána állítólag csak játszadozott vele, meg üvöltött. Vasárnap ezért eljött Z. Bonhommal és a parkolóban megszoptattam.

* A stabil oldalfekvés arra jó, hogy a lélegző, de tudatát vesztett személy ne fulladjon bele a saját hányásába. De akkor a babákat nem veszélyes háton altatni? Találtam egy újabb aggodalomforrást. 

Vajon ki volt az a résztvevő, aki önszántából ment el a képzésre, és kiket írattak be a munkaadóik?

Az alvásról (3.)

Sírnihagyni vagy nem sírnihagyni?

Szívesen visszarepülnék 38 évet az időben és titokban bekukkantanék egy VII. kerületi lakás ablakán. Meglesném, hogyan csinálta ugyanezt a velem a mamám. Pontosabban nem ugyanezt, mert elmesélése alapján ő mindent teljesen máshogy csinált - de pont ez érdekelne, hogy mégis hogyan?

Most megint itt van három hétre segíteni (egy áldás, komolyan. Ez is a késői szülés előnye: a nagymamák ráérnek), és  míg az első egy hónapban teljes volt az összhang és az egyetértés közöttünk, most már megmutatkoznak a generációs vagy nem is tudom én milyen problémák jelei. A legsarkosabb különbség gyereknevelési elképzeléseink között persze az altatás kérdése.

A legutóbb említett napirend azóta annyiban változott, hogy Bonhomme (1.) délelőtt már nem hajlandó rajtam aludni, és hogy (2.) az esti altatás néha horror. Így annyiban korrigáltuk a szokásainkat, hogy délelőtt én énekelve hurcolászom addig, míg el nem alszik ölben. Ha elalszik, le is tudok ülni a fotelba, még olvasni is sikerül olykor, de ha elkezd mocorogni, azonnal föl kell pattannom és rónom a köröket.

Az esti altatást felváltva csináljuk Z-vel. Mostanában 45 perces menetek vannak, addig üvölt magából kikelve, vörös fejjel, aztán beájul. Ha ügyesen csináljuk, nem ébred fel, amikor az ágyba tesszük, de ha elbénázzuk, kezdődik az egész elölről.

Nos, a mamám teljesen el van képedve. Csak ül a nappaliban és sóhajtozik, meg forgatja a szemét. Miért nem teszitek le? - értetlenkedik. Hát, mert akkor zokogni fog. Rá kell csukni az ajtót, úgy nem halljátok! - érkezik a logikus felelet.

Azt hozzá kell tennem, hogy a mamám a legcukibb és a legkedvesebb anyukák egyike a világon. Elképzelni sem tudom, hogy ő magunkra hagyott volna minket könnyek között egy kiságyban, egyedül, a sötétben. De akkor mégis hogy csinálta?* Elmesélése szerint minket csak betett az ágyba, és már aludtunk is. Talán eddig a problémáig el sem jutott, ugyanis mi Bonhomme-ot frankón hozzászoktattuk ahhoz, hogy elaludni úgy kell, hogy a személyzet felváltva hurcolássza addig, amíg le nem csukódnak a szemei, sőt még azután is.

Ennek ellenére a mamám teljesen kooperatív, és a múltkor, amikor esett az eső, ő tologatta helyettem a lakásban a babakocsit. De ilyen alkalmakkor szinte hallom a ki nem mondott gondolatait: ekkora hülyeséget! (amúgy meg: tényleg az).

Volt egy jó ötlete is, amibe most nagy reményeket fektetek. Bonhomme ugyanis egy ideje minden büfiztetős pelenkát, kendőt, pulcsiujjat stb. elkap, megmarkol, és az arcához emel (ilyenkor, hogy Molly szavaival éljek, elviselhetetlenül aranyos). Én rendszeresen kiveszem ezeket a kezéből, attól tartva, hogy az arcára húzza és még a végén megfullad nekem. A mamám ötlete volt, hogy adjunk neki alvórongyot (rongyő-t), azt gyömöszölheti kedvére.

* Gondolom nem volt választása (ideje), mert ehelyett mosta és vasalta a pelenkákat.

Optimista születik

Sajnos az a típusú ember vagyok, aki mindig a múlton kesereg. Sok mindent bánok. Sok mindent másképp csinálnék. Egy ideig azt sajnáltam, hogy miért nyelvészetet tanultam, miért nem inkább építészetet, most nem kellene irodában ücsörögnöm egész nap. Dolgozhatnék különböző országokban, nem lennék helyhez kötve. Aztán persze nagyon bánom, hogy csak most lett gyerekünk. Ha előbb észbe kapok, talán könnyebben sikerült volna teherbe esnem. Kihagytuk volna ezt a három borzalmas évet, amire még mindig nehéz visszagondolnom.

Azt is nagyon szoktam bánni, hogy miért nem csináltam bizonyos dolgokat. Például miért nem élveztem felhotlenul a kamaszéveimet, amíg még fiatal és szép voltam, és előttem állt az élet? Most, amikor mar nem görcsölök feleslegesen hülyeségeken, és ezáltal sokkal lazább vagyok (bizonyos dolgokban), sajnos már kevesebbek a lehetőségek és megkopott a fiatalság is.

De a minap egy barátnőmmel beszélgetve megvilágosodtam. Ha valamit is másképpen csinálok az életben, az azt jelentené, hogy most nem  Bonhomme anyukája lennék. És mivel ő az álmaim kisbabája, ez azt jelenti, hogy eddigi életemben egyszerűen mindent TÖKÉLETESEN csináltam! Hát nem fantasztikus?

(Ennek a barátnőmnek az anyukája egyszer elpanaszolta a barátnőmnek, hogy mennyire bánja, hogy feleségül ment az apjukhoz, aki aztán csalta és durva válásuk is volt. Petra erre azt válaszolta, hogy de akkor nem lennénk neked itt mi, a lányaid. A nő válasza az volt: Lennének más gyerekeim! Tök durva, nem?)

A papám

(Karinthy Frigyes)

Elhatároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre később, mint naturalista írónak, szükségem lehet. Szűk környezetem csak kevés teret enged a szemlélődésre, s így egyelőre néhány állandó jelenséggel foglalkozom: ezek között az én szolgálatomra kirendelt személyzetnek egyik sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már érdeklődésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatú és leereszkedő szánalmat vált ki belőlem. Ez a személyzetem középtermetű, kuszált hajú és sárgás arcbőrű ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár, mondom, sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja vétetni magát. Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre odaugrik hozzám, és naiv, lelkesedő arcán csak úgy világít a forró vágy, hogy valamiben szolgálatomra lehessen, szegényke. Főleg az utóbbi időben minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az arcát és a nevét. Naponta százszor bemutatkozik nekem: "Papa, papa - én a papa vagyok", mondta újra és újra, kétségbeesetten és reménykedve, hogy talán egyszer mégis méltatom majd arra, hogy megjegyezem magamnak.

Annyit erőlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sőt ki is tudnám mondani a "papa" szót, de direkte nem teszem, az ember ne bizalmaskodjék a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbízza magát, úgyis eleget a terhemre van.

Bár, ismétlem, ez a kutyahűség bizonyos szánakozó jóindulatot kelt bennem. Bokros teendőim közt (most kezdenek kibújni a fogaim, nagyon el vagyok velük foglalva) néha futólag gondolok rá: miféle ember lehet szegény?

Múltkor, reggel, még ágyban fekve, miután néhány parancsoló kiáltással berendeltem Mama nevű szolgálómmal a reggelit, és jóízűen elfogyasztottam: eluntam magam, szórakozottan nézegettem körül, és megpillantottam őt, az asztal előtt ült, valami fekete rudacskát tartott a kezében, és ezzel a rudacskával kapirgált egy előtte heverő papírdarabkán. Hirtelen szánalom fogott el: milyen fejletlen, tudatlan ember lehet! Lám, ott van a kezében egy tárgy, előtte az asztalon papír - és ez a gyermekes csacsi ember, a helyett, hogy mind a kettőt bedugná a szájába, mint ahogy értelmes emberhez illik, egyikkel kapirgálja a másikat, mintha viszketne neki a papír. De ez még semmi. Egy másik, hajlottvégű csőnek a végét meg néha szájához emelte, füstöt szítt belőle, aztán megint kifújta, a helyett, hogy az egész csövet megpróbálta volna lenyelni; szegény, buta ember, hiszen ez még azt se tudja, hogy a dolgokat, amik a kezünkbe kerülnek, kivétel nélkül be kell dugni a szájunkba, ez az egyetlen mód, hogy kívül ne maradjanak.

Mondom, nagyon megszántam és halkan felnevettem. Persze rögtön odanézett, felugrott, és sugárzó arccal, sopánkodva futott hozzám, mint egy kiskutya. Kegyesen rámosolyogtam, hogy buzgalmát megjutalmazzam, és megengedtem neki, hogy időközben átnedvesedett toalettemet szárazzal cserélje ki. Ezután intettem neki, hogy leülhet mellém, sőt azt is tűrtem, hogy felemeljen, és ölébe tegyen. Mindezt azért, mert kíváncsi voltam rá, mit mível azzal a fekete rudacskával, minek az neki, szegénykének. "Kö, kö" mondtam neki értelmesen, franciául (Que faites vous? ezt akartam kérdezni).

Erőlködve figyelt, hogy megértse, mit parancsolok, de rögtön láttam, hogy szűk kis agya nem fogja fel szavam jelentését. Zavartan elvigyorodott és ismételte, amit beszéltem. "Kö, kö" mondta, és ugrált, mint egy papagáj. Bosszantott ez az együgyűség, és kicsit összehúztam a szemöldököm, mire aggódva és ijedten figyelni kezdett. "Gagyigó!" mondtam neki, de ezt se értette, csak mondta utánam. "Vevegyő!" próbálkoztam most már haragosan, de nem tudott értelmesen felelni. Homályosan érezhette azonban, hogy akarok valamit, mert dadogni kezdett. "Bubu", mondta, "Bubuka", és más ilyen értelmetlen, artikulátlan szavakat ejtett. Lehetetlen ember, igazán nem megyek vele semmire. Megfogtam a fülét, és cibálni kezdtem, erre visszarántotta, ahelyett, hogy értelmes ember módjára levette volna a fejéről, hogy ideadja nekem játszani. Látva, hogy reménytelen az eset, meguntam szegénykét, és hangosan kiabálni kezdtem, hogy jöjjön a másik személyzet, és vigye innen ezt az embert. Jött is már, futva, jól összeszidta a "papá"-t, és átvett tőle. Szegény "papa" elszontyolodva, lehorgasztott fejjel ódalgott vissza az asztalhoz.