A kórház, ahol szülni fogok

Közeledik az az időpont, amikor búcsút intek az itteni terhesgondozásnak. Hogy mi lesz utána, az még nem teljesen világos, bár már kezd összeállni. Még nyáron felhívtam azt a francia kórházat, ahol szülni szeretnék. A döntés nem volt nehéz, arrafelé ott szülnek a nők, ráadásul nagy és jó hírű a szülészeti részleg. A telefonon csak be kellett diktálnom az adataimat, ők beírtak, és felőlük ennyi volt az adminisztráció. Mehetek szülni, ha arra kerül a sor, csak előtte azért konzultáljak majd egy aneszteziológussal.

Az egyáltalán nem zavar, hogy idegen helyen, idegen orvosnál/szülésznőnél fogok szülni, ez még az elveimmel is megegyezik, azaz hogy miattam ne kelljen ki az ágyból senki éjnek idején. Van annyi bizalmam az orvosokban, hogy elhiggyem: az ügyeletes személyzet is ugyanúgy (ha nem jobban) el tudja látni a feladatait, mint egy olyan orvos, akinek akkor épp máshol kellene lennie. Legalábbis most ezt gondolom, de azért majd kérdezzetek meg utána.

Ami viszont picit aggaszt az az, hogy ebben a kórházban (és asszem Franciaországban úgy általában) orvost alig lát egy terhes nő, szülésznőt viszont annál többet. Ha nincs semmi komplikáció, akkor nőgyógyász nincs is jelen a szülésen. Még ezt is el tudnám egyébként fogadni (mindig van azért doki a közelben), ha legutóbb a reumatológusom nem mondta volna azt, hogy szerinte az én esetem orvost kíván, és hogy nálam sem a terhességet, sem a szülést nem lehet "normálisnak" aposztrofálni. 

Nőgyógyászhoz bejutni viszont nem egyszerű eset, hetekig hiába hívogattam naponta többször is a kórházat. Sikerült időpontot kapnom viszont egy szülésznőhöz, akivel múlt pénteken találkoztunk és aki egy nyílt nap keretében körbe is vezetett minket az osztályon. Hasznos annyiból volt a dolog, hogy már tudjuk, hol kell bejelentkezni, hol kell utána csöngetni, melyik váróteremben kell vizsgálatra várni, milyen szülőszobák vannak (kétféle: ahol vajúdik az ember, és ahol szül), és hogy néz ki egy kórházi szoba. Nőt és csecsemőt nem láttunk (sírást vagy sikoltozást nem hallottunk), annál több elveszettnek és/vagy mámorosnak tűnő apuka keringett a folyosón, némelyikük műtősruhába öltöztetve, némelyikük mózeskosárt cipelve, vicces volt. 

Azt is megkérdeztem, hogy miképpen fogja nekem azt elhinni a kórház, hogy francia egészségbiztosítási kártya hiányában nyugodtan lássanak fel, mert a belga munkáltatóm majd visszatéríti a költségeket. Nem lesz könnyű, de állítólag el lehet intézni (LB, aki pont ilyen helyzetben volt anno, hónapokig tartó e-mailváltásra emlékszik). De még ennél is hasznosabb volt az, hogy a szülésznőnek (ez is egy szép, jófej és dinamikus csaj, mint a belga) sikerült számomra időpontot kérnie és kapnia egy nőgyógyászhoz (ez azért neki is két órájába telt..) október közepére. Most azt remélem, hogy ez a doki majd megmondja a hogyantovábbat, azaz hogy az utolsó hónapban kihez kell járnom, mikor és milyen gyakran.

Több hónapos kötögetés után ma végre befejeztem a babatakarót! 

(Z. szerint a felmosórongyot)