Rémítő reuma

Ha már lassan az évértékelésnél tartunk: asszem túl vagyok az év legnehezebb reumarohamán, legalábbis remélem. Ma volt az első nap, hogy kedvem is volt valamihez, és nem akartam belehalni a fájdalomba. Elképesztő, hogy egy ilyen absztrakt és láthatatlan valami, mint az ízületi gyulladás, ennyi kínt tud okozni és ennyire meg tudja keseríteni az ember életét. Először is van az a fájdalom, amikor mintha kést szúrnának a csontjaim közé: ez néha olyan mértékű, hogy nem is tudok mozdulni, mint pl. múlt csütörtökön. Alapesetben viszont csak bicegek és sziszegek. És van az a fájdalom is, amikor csak tompán sajog, mondjuk az egész hátam, úgy, mintha be lenne rozsdásodva. Ez valamennyivel... hm, kellemesebb, nem akadályoz annyira a mozgásban, csak a levegőt veszem máshogy. Délig általában nem tudok semmi értelmeset csinálni, délutánra jön rendbe úgy-ahogy a közérzetem és csillapul a fájdalom.

Most, hogy vége, belátom: ezek időszakos esetek. De amikor épp egy ilyen krízis közepén vagyok, nem tudom elhinni, hogy egyszer vége szakad. Mert mi van, ha nem? Mi van, ha ez már így marad? Egy terhességet még végigcsinálnék mondjuk fekve, gondolom nem én lennék az első, na de egy életet így leélni? A legrémesebb gondolat: soha többé nem fogok tudni úszni. Ma már el tudom hinni, hogy de, egyszer (jövőre!) biztosan (mondjuk a Dagályt elfelejthetem), de napokig komolyan azt hittem, hogy nem.

Van valami új csodakezelés amúgy, ami mindenkinek beválik, a reumatológusom szokta is ajánlani, de én félek az új terápiáktól. Azt hiszem, csak 10-15 éves múltra tekint vissza, ami egy élethosszhoz viszonyítva nagyon kevés. De főleg: semmi bizonyíték nincs rá, hogy a születendő gyereknél nem okoz semmilyen elváltozást. Úgyhogy marad a fájdalomócsillapító és a gyulladáscsökkentő.

A csodák létezésének tudományos bizonyítéka

Hiába soroltam föl nagy okosan a múltkor az Expatok Sikeres Hazalátogatásának Legfontosabb Aranyszabályait, eddig még semmi sem történt úgy, ahogy elterveztük. Az összes számításomat keresztülhúzta ez a reuma, ami még mindig kínoz. Nem úgy, hogy ne tudtunk volna elindulni, vagy hogy ne tudnék megmozdulni, de de eléggé ahhoz, hogy amikor épp nem családlátogatunk, sok időt töltsek a könyvem fölött, mert máshoz az evésen kívül nincs nagy kedvem. Így megoldódott az a dilemma, hogy olvassak-e vagy sem. Mert miután leírtam a múlt héten azt a kívánságomat, hogy sokat kellene olvasnom, rögtön utána arra gondoltam, hogy tiszta hülyeség 1500 km-t utazni és egy könyv társaságában tölteni ezt a kis időt, ami itthonra és a családra jut. (Viszont mikor olvasson az ember, ha nem szabi alatt?)

Ilyen ütemben nemsokára befejezem az Állat az emberben-t. Ebben az 1890-ben írt regényben (túl) sok szó esik vonatokról: a történet a Párizs-Le Havre vasútvonalon, illetve a két pályaudvaron játszódik. Döbbenetes, hogy ebben az időben még sokan gyertyával világítottak a lakásokban és szénnel fűtött gőzmozdonyok szelték át Normandiát. A vonatok 80 km/órával repítették az utasokat, miközben a mozdonyvezető a feje búbjáig szenes lett és csípte a szemét a hideg. Egyszer elakadtak a nagy hóban, az utasok egy napig vesztegeltek valami Isten háta mögötti helyen, míg ki tudták szabadítani a vonatot. Az elakadásról két óra eltéréssel értesültek Párizsban, ennyi idő kellett ugyanis a pályaőrnek ahhoz, hogy eljusson a fővárosba gyalog.

Vajon mit szóltak volna ezek az emberek, ha valaki megsúgta volna nekik, hogy 120 év múlva ugyanezen az útvonalon négyszer olyan gyorsan lehet majd közlekedni? Miközben a mozdonyvezető biztonságban és kényelmesen csücsül a fülkéjében és ha elakadásra kerülne a sor, arról a világ bármely pontján bárki azonnal értesülhet? És hogy a Párizs-Le Havre útvonalon történő gyilkosság elkövetője egy perc alatt biztosan beazonosítható lehet?

Biztosan azt mondták volna, hogy mindez csoda lenne. Például ki hitte volna el akkor, hogy Európából egyszer majd hat óra alatt New Yorkba lehet jutni, és hogy biztosan megállapítható lesz a születendő gyerekek neme (hogy a mesterséges megtermékenyítésről ne is beszéljünk, ugye)? És vajon mi az, ami ma csodának tűnhet, és 2132-ben az élet része lesz? Lehet, hogy soha nem fogunk fázni. Vagy elég lesz 2 óra alvás naponta. Vagy egyszerre két helyen tudunk lenni. És lesz idő, hogy az orvosok megnyugtatóan közlik majd a betegekkel: - Asszonyom/Uram, semmiség, Önnek egy kis rákja van, meggyógyítjuk.

Teherbeesési témától mentes poszt, amelyben mégis szerepel az „embrió” szó

A házidokim tanácsára ma reggel négyszeres adagot vettem be a szokásos gyógyszeremből, majd megnyugodva visszafeküdtem és vártam a Csodát, mert azért mégiscsak négyszeres adag, ugye. Nem történt semmi, délig továbbra is ugyanúgy fájt, mint tegnap (azaz moccanni sem bírtam).

Utána pár kommunikácitechnikailag elképesztő e-mailt váltottam Zsomborral. Mármint nem én voltam elképesztő, én szemantikailag valid üzeneteket küldtem, amire ő grammatikailag korrekt, ám jelentéstanilag elemezhetetlen válaszokat írt, kérdéseimet viszont minden egyes alkalommal konokul ignorálta. Például arra kért, hogy délután mégiscsak vonszoljam be magam elvégezni a munkámat, majd ugyanakkor azt is írta, hogy nehogy bejöjjek. Végül leleményesen azt választottam, hogy itthon maradok, és vessen magára az, aki nem tud értelmesen kérni. Még tegnap felajánlottam neki, hogy megadom a számítógépem jelszavát, hogy le tudja halászni a gépemről a már lefordított két oldalt (nem szívesen adtam volna meg, pedig megbízom benne). Mára kiderült, hogy lefordította újból azt a részt. Hát most sajnáljam?

Nem is tudom, el fogunk-e tudni indulni holnap. Pedig minden össze van csomagolva, ruhák kimosva, ajándékok megvéve, lakásban a fűtés bekapcsolva, de főleg: programok lefixálva. Azt hiszem, mára már megszereztem a kellő rutint abban, hogyan lehet mindenkit végiglátogatni, programokat csinálni, pihenni és ügyintézni két hétben. Miközben mindenkire jut idő és Z. nem unatkozik.

A titka szerintem az, vagyis nekem legalábbis az jött be, hogy a lehető legtöbb dolgot előre leszervezek. Ettől úgy néz ki az azsendám, mint egy miniszteré, és van is olyan érzésem, hogy megérkezés után nincs már semmi másra idő, mint végigjárni a különböző helyszíneket, a véletlen események teljes kizárásával – de valamit valamiért. Aztán: naponta max. két dolog, különben rohanássá válik a pihenés és kötelezően teljesítendő feladatokká minősülnek le a szimpatikus programok. Ez is olyan, mint az embriók: a minőség fontosabb a mennyiségnél (á, nem szűkült be a gondolkodásom!). Bizonyos dolgokat pedig nem szabad erőltetni. Például régebben minden indulás előtt az a naív kényszerképzetem volt, hogy 1) most majd lesz időm kétnaponta kiolvasni egy könyvet 2) el tudok menni végre shoppingolni. Aztán pont ezek a dolgok maradtak ki mindig, és mostanra annyi változott a helyzet, hogy ez nem frusztrál halálra. Azt is el kell felejteni, hogy fél év lemaradást be lehet hozni két találkozással. Ha az ember tényleg tartani akarja a kapcsolatot valakivel, tapasztalatom szerint két hajszolt tali nem elég erre. Folyamatos e-mailváltás és telefonálás szükségeltetik ehhez, az otthon töltött időszakokon kívül is.

Erre a tél szünetre a következőket terveztem be: három koncert, két masszírozós szeánsz (mmmm), egy kiállítás, egy kirándulás, egy scrabble-parti, egy WAMP, egy riasztószerelő, egy ügyvéd (pffff), és persze a szüleim, könyvesbolt, Z. kedvenc helyei, és azért mégiscsak megpróbálok a lehető legtöbbet olvasni. A hagyományos usziprogramot a húgommal viszont sajna elfelejthetem, hacsak meg nem táltosítanak ezek a modern farmakológiai találmányok (szorozva néggyel).

Mindenkinek a maga keresztje

Szerda este még azon gondolkodtam, hogy elmenjek-e usziba, tehát semmi bajom nem volt. Aztán győzött a lustaság, és nem mentem. Ma reggel viszont ébredés után rájöttem: nem tudok megmozdulni. Kijött a reumám. Ilyenkor semmit nem tudok csinálni, még az ágyban megfordulni sem, mert különben olyan fájdalom nyilal az adott testrészbe (mindig máshova), hogy az kibírhatatlan. Ez elő szokott fordulni velem évente 2–3 alkalommal, szóval már tudom, hogy mit kell csinálni: várni, amíg el nem múlik. Lehetőleg meleg vizes palackkal, ami ilyenkor a legjobb barátom. Z. nem volt itt, úgyhogy erről le kellett sajna mondanom. A gyógyszerekért is csak nagy keservesen tudtam kimászni a konyhába, miközben majdnem elájultam egyszer. Abba, hogy mi lesz ilyenkor, ha már meglesz a baba, bele sem merek gondolni. Abba sem, hogy kizáró ok-e ez az örökbefogadásnál.

A dél ugyanabban a pozícióban talált az ágyon, mint amelyben a gyógyszeres konyhai kirándulásom után feküdtem vissza. Ha legalább tudnám, mitől jön elő! Ugyanolyan rejtély, mint a teherbeesés. Próbáltam már gluténmentes diétát, ittam már hetekig tehéntej helyett rizstejet, figyeltem a munkahelyi stresszre (haha), de az ég világon semmilyen összefüggést soha nem fedeztem fel. Szóval ebben is, mint a teherbeesésben, nem hiszek az alternatív gyógymódokban. Én a kemény drogokban utazom, azok viszont hatnak is. Úgyhogy én a holdra, meg a lakatlan szigetre gyulladáscsökkentőket vinnék (+ Uminski-cédét!) (+ a Harmonia caelestis-t!).

Az egészben most az volt a legrosszabb, hogy karácsony előtt rengeteg a munka bent és már csak ketten vagyunk a kollégámmal (nevezzük mondjuk Zsombornak) mert S. és G. már elment. Zsombor ráadásul ma délutánra szabit vett ki, én pedig vállaltam, hogy lefordítom az ebéd után beérkező sürgős anyagot. Egyszóval, nem most kellett volna megbetegednem. S-sel és G-vel, noha nem vagyunk különösebben jó viszonyban, legalább tudjuk egymásról, hogy semelyikőnk sem élne vissza betegszabikkal és nem hagynánk senkit egyedül rémes mennyiségű munkával, kivéve az olyan vis maior eseteket, mint a mostani. A reumámat is tudják. De ez a Zsombor, aki nyáron jött hozzánk dolgozni, vajon tudja-e mindezt?

Délután, amikor már jobban lettem, váltottunk pár e-mailt, amiből az derült ki számomra, hogy nem. Hogy közönséges naplopónak néz! És ráadásul, ahelyett, hogy a luxemburgiakhoz fordult volna segítségért, mindent maga próbált megoldani egyedül, magyarán: négy ember helyett dolgozott. Teljesen feleslegesen, teszem hozzá, mert ezt nem várja el senki tőle, de hát ő alapból ilyen furán lelkiismeretes. A délutáni sürgős anyag miatt bennmaradt dolgozni, így nem tudott részt venni a gyerekei karácsonyi ünnepségén. Rémes! Emiatt egészen mostanáig bűntudatom és a helyzethez illően világvége-hangulatom volt.

Most viszont jól átgondoltam az egészet, és lenyugodtam. Ha azt hiszi, hogy jókedvemben maradtam itthon, hát higgye. Nem fogom az orra alá dörgölni az orvosi igazolásomat, mert az egyetlen válasz a rágalomra (még ha az ki nem mondott is) a hallgatás. Igen, lemaradt a gyerekei fellépéséről, de ezt én nem kértem tőle. Joga lett volna elmenni délben, nem a versenyszférában dolgozunk. Sem az egészségügyben, hogy életek múlnának rajta. Olyan munkahelyen dolgozunk, ahol a főnököknek semmi tennivalójuk nincs, csak dísznek vannak és reprezentálnak. Ha már ez így van, akkor miért nem állította a megoldandó feladatot eléjük?

Rövid póráz

Az agyamra meg Z. féltékenysége. Nem tudom, kulturális különbségekről vagy generációs szakadékról van szó, mindegy is, annyit tudok, hogy rémisztő ez a jelenség. Nekem alapból bűntudatom van, akkor is bűnösnek érzem magam, ha pl. a reptéren csipog a fémdetektor: noha tudom, hogy nincs nálam semmi, mégis úgy érzem magam, mintha egy 10 centis kést rejtegetnék. Ha pedig azzal vádol valaki (mondjuk Z.), hogy egy esti találkozás és beszélgetés egy magyar kollégával (akivel ráadásul egy gimibe jártunk) nem normális dolog, akkor tisztára összezavarodom, és még megvédeni sem tudom magam. Az a problémája ugyanis, hogy félreérthető helyzetekbe keveredem, olyanokba, ahonnan már csak egy lépés a szerelembe esés és házasságtörés (szerinte).

Minden itt kezdődött Brüsszelben, mert amíg Párizsban együtt éltünk, az egész valahogy fel sem merült (és úgyis folyamatosan egymás nyakán lógtunk). Luxemburgban inkább csajokkal voltam körülvéve. De mióta itt élek Brüsszelben és társasághiányom van, terítékre került ez a féltékenység. Egyszer egy volt kollégámmal ebédeltem együtt, pár nappal azután, hogy átjött Brüsszelbe dolgozni. Akkor döbbentem meg először Z. reakcióján. Azt vágta a fejemhez, hogy ebből jó nem sülhet ki, a férfiak mind egy dologra (ugyanarra) vágynak, és hogy vigyázzak, milyen üzenetet közvetítek egy pasi felé. El is szégyelltem magam akkor, és nem is találkoztam azzal a sráccal többet (mondjuk fura fazon volt), de nagyon sokat gondolkodtam az eseten. És arra jöttem rá, hogy az a tény, hogy semmi titkolni- vagy félnivalóm nem volt, hogy nem játszottam kettős játékot, és hogy nem adtam a lovat alá, már önmagában is legitimálta a helyzetet. Még akkor is, ha ehhez be kellett buszoznom a belvárosba, mert érdekes módon, ha a menzán ebédelek kollégákkal, az nem zavarja.

Tegnap megint kirobban egy ilyen vita, és most, hogy józanul átgondolom és szavakba öntöm a történetet, nem is értem Z. álláspontját. De hiába: amikor veszekszünk, képtelen vagyok a saját nézőpontomat védeni, Z. lehengerel a jól fölépített érveivel, a dacos hallgatásával és a személyeskedő megjegyzéseivel.

Szóval csak annyi történt, hogy 1) egy barátnőm volt pasija is itt dolgozik Brüsszelben már három éve, lassan lejár a szerződése, és még soha nem találkoztunk (viszont telefonáltunk és e-maileztünk). 2) A brüsszeli hétköznapjaim elég sivárak, Z. gyakran nincs itt. 3) Van egy japán étterem, amit nagyon szeretek, de Z. nem, így csak ritkán jutok el oda. Szóval minden adott volt, hogy kedd este ezzel a pasival sushit vacsorázzunk együtt, és a régi giminkről, meg az örökzöld témáról, a közös munkahelyünkről beszélgessünk. Egyáltalán nem éreztem, hogy ez az egész bármilyen szempontból is fura lett volna. Na de majd megkérdezem az egyetlen férfi barátomat, aki megmaradt gyerekkorból (és aki Japánban él, szóval veszélytelen).

Még ha igaza lenne is  Z.-nek, és a pasinak (aki egyébként tök szimpi) bármilyen szándéka lenne velem, hát akarnám én? Nem. Le tudnám ügyesen és diplomatikusan szerelni? Le. Meg egyáltalán: ügyes taktika-e halálosan féltékenynek lenni és balhézni? Szerintem nem. Én fordított esetben inkább lapulnék, hogy a másik továbbra is nyílt lapokkal játsszon. És ne gondolja azt, hogy nyomon követik minden egyes lépését (sőt, rosszabb: korlátozzák).

Z. még Uminskire is féltékeny volt. A mai napig bánom, hogy a koncert után, mikor a maroknyi luxemburgi vette a kalapját-kabátját, nem mentem oda Philippe-hez, hogy megmondjam, mennyire szuper volt az előadás és milyen telitalálat az album. Szerintem tök jól esett volna neki és én is szívesen váltottam volna vele pár szót. De nem tettem, mert szegény Z.-re gondoltam, aki otthon féltékenykedett.

Ez a féltékenység pont arra jó, hogy problémát kreáljon ott, ahol nem volt. Őrület.

Ha már Kosztolányinál és a fiánál tartunk

Ismeritek ezt a verset? Végig tudjátok olvasni könnyek nélkül?

Kosztolányi Dezső

Most elbeszélem azt a hónapot

Most elbeszélem azt a hónapot,
mikor torokgyíkban feküdt fiam,
s hosszú kaszárnyák, házfalak között
az őszi éjben mentem orvosért.
A többi ember rám meredt az utcán,
nem tudva, mért futok, mint a veszett eb
a híg csatakban.

Ó, isméred-e
azt a szorongó, szörnyű életet,
mely lomha medrén hömpölyög közönnyel,
a kocsikat, a víg csilingelést,
a boltokat, a kávéházi zajt,
a kacagókat, és a fecsegőket,
akik szivarral sétaútra mennek,
s az ablakokban a meleg derengést,
amely aranyat szitál az estebédre?
Csupán te futsz versenyt - tovább - a lázzal,
hogy el ne késs, mert vágtat a halál,
s vágtatni kell tenéked is.

Szegény,
hogy ráaléltál végül a kilincsre,
ahol az orvos volt, s megáhitottad
nyugodt szobáját és az esti békét,
komor szakállát és okos fejét,
ámulva, hogy egy másik ember őés nem te vagy.

Otthon pedig eközben
házunkra szállt a Rém. Egész szokottan,
majdnem barátin kuksolt a szobában,
sötét talárjában, piros szemével
a kisfiam ágyára ült. Kezét
kezébe vette, halkan a fülébe
súgott néhány szót, melytől összeborzadt,
térdére tette és ringatta lágyan,
mint a tulajdon, édes gyermekét.

A doktor a betegszobába ment,
hol lámpaláng volt, tikkadó meleg
s langyos pityergés. Ő lázas kis arcát
felénk emelte, mintha mélybe volna,
egy kútba, s onnan nézne föl reánk.
Majd sírt, a fénytől és a félelemtől.
Fehér fogán ezüst kanálka koccant,
torkába néztek. Hosszú-hosszú csönd volt.
Vártunk, sötéten.

Istenem.

Reménység.
Szüntelenül dajkáltam ezt a szót,
mint a bolond. Jártam le-föl ijedten
a könnyeim közt, és az éjbe néztem.
De már a ház nem volt a régi többé.
Vak székek és sohajtó asztalok,
síró kilincsek és sötét-nagy ajtók
csak hánykolódtak s nem pihentek el,
mint máskor, amikor leszállt az éj.
Kis homlokán meg lüktetett a láz,
hogy megtapintottam, vadul dübörgött,
akár a gyorsvonat, szilaj erővel
ragadta édesem az ismeretlen
partokra és a ferde-furcsa tájra,
melyet én is láttam gyerekkoromban,
torz éjszakáimon.

De virradatkor
ott álltam a kórházban, várakozva,
hogy mit hoz a jövő. Fehér köpenyben
egy orvos a górcső fölé hajolt,
s hosszan figyelt, morcolva a szemét.
Én meg remegve szívemet figyeltem,
és láttam önmagam a földgolyón,
magamba rogyva és kétségbeesve,
mert végtelen és hosszú az a perc,
amelybe fordul a sötét kerék.
Az egyszeregyet mondtam olaszul
és angolul néhány virág nevét,
szájam haraptam, hogy a fájdalom
enyhítse azt, mi fáj, s az ablakok
rácsát megolvastam figyelmesen,
minthogyha attól függne élete,
hogy el ne vétsem. Akkor azt kívántam,
hogy lássam a valót, majd, hogy ne lássam.
Jaj, doktor úr, fordítsa föl a kártyát,
mutassa meg, én kissé nagyba játszom,
de mit törődik véle, mondja ki.
Legyen kedves s mégis legyen igaz,
kérem, nekem igazságot hazudjon,
s valljon hazugságot, mely mégis áll.
Ő erre feltekintett, egyszerűen,
és mint ki látta, amiről beszél,
kimondta.

Végre elröpült a szó,
s vittem magammal. Az úton loholtam,
hol annyi arc volt, annyi-annyi sors,
s én egyedül, mint árva remete.
Ki értené, ha fölkiáltanék,
vagy porba hullnék? Volna itt egy ember,
testvér, ki rám hajolna könnyesen?
Csak mentem és a mocskos ősz sötét
párázatán idéztem a tavaszt,
az áprilist, mikor világra jött
s felém ölelt kis, röpködő kezével,
és kék szemét bandzsítva rám nyitotta.
Hogy építettem ezt az életet.
Minden nap egy piciny követ. De most
megváltozott - egyszerre - az egész,
és évekig megszokni sem lehetne,
mit perc alatt kellett megérteni.

Bódulva, fulladozva, mint iszákos
korcsmába tér, játékosboltba mentem,
s bámultam ott a tarka holmikat.
Az ócska gyáriárú szívemig fájt,
amint figyeltem furcsa zagyvaságát,
bajszos huszárt, kis tengerészt, bohócot,
négert, vasútat, gépkocsit, hajót,
nagy életünk tündéres, csöppnyi mását,
mely - itt s amott - örökre céltalan.
Mivégre van az ember és a bábú,
bajszos huszár és tengerész, bohóc,
néger, vasút és gépkocsi, hajó,
ki tudja azt megmondani nekünk?
Még a fabáb is összeborzadoz,
kaján vigyorral fintorog felém,
hogy kérdezem, és a kereskedő ámulva sürget, melyiket veszem?

Azóta nem volt se reggel, se este,
se dél, se délután, csak egy idő volt:
a nagy virrasztás. Fényes, tiszta délben
megtébolyultan ég a lámpa is,
s az óra áll, vagy össze-vissza üt.
Ő meg hever a vánkosok dagályán,
és úgy tekint a megszokott szobára,
melyet nem ismer, mert tüzes szalag
veszi körül az ablakot, falat,
és néha a szekrény röpülni kezd,
hullámzik a megbolygatott tükör,
az asztal egyik lábát emelinti,
s az öblös és zöld kályha a sarokban
lassan megindul, mint az elefánt.

Mért sírsz olyan nagyon halkan fiam?
Jobb lenne nékem, bár kiáltanál,
de oly szelíden pillantasz reám,
mintegy kérdezve: ezt adod nekem?
Ezt a nyilallást, ezt az émelyítő,
forró zavart, ezt a balog rebengést
a láz piros párnáin, én szülőm,
ezt a fanyar és fekete gyümölcsöt,
melyet a többiek úgy hívnak, élet?
Még csak nem is vádaskodol velem,
és félrefordulsz, mint aki csalódott,
vén bölcsességgel, látva, hogy magad vagy,
mint az apád, aki nem óriás,
és nem segíthet ő se már terajtad.
Mert csak hazudtunk, hogy veled megyünk,
de egy tapodtat sem tehet a lábunk,
az úton, ahol most te tébolyogsz.
Tudván-tudod ezt. Látom arcodon.
Vigasztalásom eltolod fanyalgón,
s társalkodol a láthatatlan Úrral,
ki mint egyenlő néz szemedbe most,
mint egy emberre, mint akárki másra.

Így ér a reggel. Ó, micsoda reggel.
A lompos éj után. Oly ismeretlen,
hogy félni kezdek. Ezt még sose láttam,
akkor se, hogyha hajnali vonathoz
keltem, vagy hogyha dolgoztam virradtig,
s gyulladt szememmel bámultam, hogy ődöng
néhány alak a sete-suta utcán.
Milyen reménytelen, sötét november
a fellegek s a kancsal csillagok közt,
köd és nyirok, nem-látható eső,
híg nyálka minden és hideg lucsok,
éles torokfájás. Az ég köhög.
Az is beteg.

Jaj istenem, mi lesz,
ha mostan újra kezdődik a tegnap,
és majd unottan, sírva viszolyog,
ellökve a findzsát, a jó tejet,
mely a beteg kisgyermeknek barátja?

Könnyű, fehér árnyként az ápolónő,
az ágya mellett ül, s az anyja is,
komor szemölddel, régimódi arccal,
s szemlélik őt, amint vizes ruhákban
forrón piheg, mintegy sietve alszik,
nehéz zihálással. De majd fölébred,
iramlik a lázmérőn a higany,
s oly dolgot mond, amelyre nem tudunk
felelni, csak a fénybe tartjuk és
egymásra nézünk. Már a rosszat is
úgy elfogadnánk, mint ami mienk,
csak megmaradna és ne lenne rosszabb,
csak változás ne jönne, az a vad
és gyors, amely a földre ver le minket,
s torkunkra fojtja a bomolt sikolyt.

Mert láttam én a gyermek-temetőket,
hol törpe sírok rendre púpozódnak -
kis csúnya játékok - s ez áll a fejfán
"élt három évet..." Zöld gyíkok rohantak
a hantokon, részeg legyek zsibongtak,
veréb csiripelt, és csak ők aludtak,
álomszuszék lányok, fiúk a földben,
oly csöndesen, mint nyolcvanéves aggok,
és oly kitartón. Hogyha ez a törvény,
akkor hamúvá válik ételem,
és a borom is savanyú ecetté,
s megvádolom a közönyös eget.
Én a szivemben életet neveltem,
s úgy láttam őt is, mint örök hegyet,
vagy a napot, a halhatatlan-égőt.
De most a lecke megtanít örökre,
s bármerre fordul életem sora,
eltörte a torkomban a kacajt,
mely mint repedt harang, sikoltani
fog, hogyha kedvem a magasba hág,
s a szájamon oly bölcs lesz a mosoly,
mint a sírás.

Egy percre elmegyek,
s viszem magammal a betegszobát,
a fülleteg légkört, a jajkiáltást.
Ki rám tekint, meglátja a jegyet,
és szánva tisztelettel, elkerül.
Nincs is sehol számomra nyugalom,
és vágyom újra a borúba már,
hol mardosás van, rettegő vigyázás,
s hogy visszatérek, messziről figyel
szegény szemem a fájó-régi házra,
hogy nincs-e nyitva egyik ablaka,
valami baljós jellel, mintha ottan
fölfordulás lakozna és iszony,
és kiáltanak: "Kanalat! Vizet!
Vizet hamar!" De nem, az utca csöndes.
Az anyja áll nyugodtan ágya mellett,
orvosságot tart reszkető keze.

Ha nő a láza, csak beszél, beszél,
emlékezik aprócska életére,
hogy egyszer a ligetbe járt velem,
s a szél lefújta hirtelen kalapját,
vagy hogy üveggyűrűje elveszett,
és nem került meg többé sohasem.
Egy hároméves élet roncsai.
Csöpp, kandi emlékek. Kiönti őket
a paplanára, s nézi csöndesen.

Hosszú napok és hosszu-hosszu éjek,
hosszú hetek gyötrődve múltak el.
Reménytelen léptem be a szobába,
s reménytelen jöttem ki újolag.
A kisverandán sírt az anyja és
dajkája, én pedig a könnyeim
torkomban nyeltem, hogy ne lássa senki,
s csak félszememmel néztem őreá,
mert vágytam őt meglátni, s mégse mertem.

Ott künn az élet ment tovább az útján.
Az ablakunkkal szemben zongoráztak,
két gyertya közt egy kisleány dalolt,
s ingatta hátravetve a fejét.
Egy délután meg leesett a hó,
szétbontogatta vattaszőnyegét,
olyan idilli volt s karácsonyi,
a dombokon szánkázni kezdtek el.
Sivalkodó örömmel szállt a szán,
piros fiúkkal, akik integettek,
prémes kabátban, hógolyó röpült
s szikrázva porzott a vidám napon.
És a szobánkba elhatott a harsány,
pogány zsivaj. Döbbenve fölfigyeltünk.
Ő is figyelt. Kissé fölült az ágyban,
emelve vézna sápatag fejét,
aztán a vánkosára visszadőlt,
tűrő, öreg mosollyal, mint ki tudja,
hogy elrohan az élet és kacag.

Majd jött a gyógyulás. Arany-ruhában,
sebes, szelíd szárnyon, oly hirtelen,
hogy még örülni sem maradt időnk.
Hajnal felé egyszerre enni kért,
hozták neki a lanyha borlevest,
és piskótát aprítgatott belé.
Halványka volt. De tiszta a szeme,
s oly bíztatóan-hűs a homloka,
mint kályha, hogyha végre hűlni kezd.
A házba többé nem fülelt a Rém,
ki fölborított széket, ágyat, asztalt,
éreztük újra, hogy magunk vagyunk.
A bútorok aludtak a homályban,
s édesdeden aludt a dajka is.
Én meg leültem csöndesen a székre,
akár az utas, aki messziről jön,
kicsit lehúnytam elgyötört szemem.

De nem pihentem. Egy maró szivart
kerestem, égetőt és keserűt,
s olyan mohón szívtam, hogy a parázs
pörkölte szájamat és orromat.
Mert most nyilalt belém a vad öröm,
a végtelen, mit a halál fogant,
és láttam őt, ki újra az enyém,
megszülte nékem az örök csoda.

Az életem hevert megint előttem,
és mámoros, tört szavakat dadogtam,
úgy boldogoltam ottan önmagam,
hogy nem kell eztán úgy szeretnem őt,
fájásig és az ér-megpattanásig,
csak mint a vérem és a gyermekem,
és élni, újra élni, élni, élni.
Aztán pihenni, és jóllakni, enni,
majd inni bort, rumot, vörös rumot,
könnyezni is tán a veszély letűntén,
álszent könnyekkel, és imát susogni,
megáldani a biztos tudományt
és a kezet, amely reá vigyázott,
himnuszt jajgatni, vígságot riadni,
s végül lerogyva, láztól elcsigázva,
megrészegülten és egész betelten,
kimondhatatlan, állati örömmel
üvölteni.

LB, azaz Legjobb Barátnő

Annyira jó, amikor vannak az embernek legjobb barátnői. Nekem minden életkorban volt(ak), az a típusú gyerek, majd kamasz voltam, akinek mindig volt egy (néha több) legjobb barátnője az osztályban. Mára már letisztultak ezek a viszonyok és vagy megszűntek, vagy most már szerintem egy életre megmaradnak. Azt hiszem, amikor idős fejjel visszatekintek majd az életemre, a sikerek közé könyvelhetem el ezeket az életre szóló kapcsolatokat, és úgy fogom gondolni, hogy már ezért is megérte.

A legeslegjobb barátnőmet már felnőtt fejjel ismertem meg. Bár ő ilyen kizáró és leredukáló jelzőkkel nem operálna, én mégis úgy gondolom, hogy az összes jó barátnőm közül ő az, akivel a legszorosabb, már-már testvéries a viszonyom. Ilyen barátság nem köttetik gyakran az életben – akartam írni most hirtelen, de elbizonytalanodtam. A barátságunk tényleg szoros és hétpróbás, de nem is ez a kivételes ebben. A kivétel asszem pont LB maga.

Mert LB nemcsak tökéletes barátnő, hanem tökéletes ember is, már ha van ilyen. LB maga a tömény jóság, a szellem és a tolerancia. Ő egy munkahelyen mindenkivel megtalálja a hangot és felkarolja a kirekesztetteket. Bárkivel el tud beszélgetni őszintén, úgy, hogy tapintatos is marad közben. Nemcsak én vagyok oda érte: mindenhol az általános rokonszenv kereszttüzében áll. D. meg is kérdezte egyszer tőlem, miután találkoztak, hogy vajon LB férje tudja, hogy mekkora szerencséje van?

Szóval méltán népszerű lányról van szó, aki törődik másokkal és megbízható. Egyszer este 10-kor sírva hívtam fel altatás és esti mese közben (mármint nem én néztem mesét: ő olvasott a kisfiának), hogy nem sikerült a lombik és ott akarom hagyni Z-t. LB. rögtön lepasszolta a gyereket a férjének és órákig tartotta bennem a lelket, egészen addig, ameddig az össze vezetékes- és mobil telefon le nem merült a lakásban. Én mostanában jöttem rá, hogy a barátságok nemcsak abból állnak, hogy mindenről tudunk beszélni és jókat nevetünk. Egy barát lehetővé teszi azt is, hogy a rossz periódusokat átvészelje az ember (eddig, mondjuk úgy, nem voltak rossz periódusaim).

LB-t nem egy unalmas, erkölcsi felsőbbrendűségét fitogtató szentfazéknak kell ám elképzelni: bölcsessége első osztályú humorral párosul. Folyamatosan vidámságot és jó kedvet áraszt a környezetére. Emlékszem, amikor még mindketten Luxemburg és Párizs között ingáztunk, meg sem kottyant az út, mert tudtam, hogy szórakoztató 4 órának nézek elébe (és félúton mindig helyet kellett cserélnünk, mert annyira elmacskásodott a nyakunk a nagy beszélgetésekben és nevetésekben).

LB-nek mindenről árnyalt és intelligens véleménye van, de előfordul, hogy ez nem egyezik az enyémmel. Például ő egyetértett a múltkori sztrájkkal, én nem. Ő nem szeretne egy olyan társadalomban élni, ahol a homoszexuálisok összeházasodhatnak, én igen. Ő hívő, én nem. Ő fideszes, én nem. Igen, az otthoni napi politikai kérdésekben totálisan eltérő az álláspontunk, de ennek ellenére egyike azoknak az embereknek, akikkel úgy utaznék át egy sivatagon, hogy náluk van a kulacs. Persze Orbán Viktor nem tartozik a kedvenc beszélgetési matériánk közé (úgy általában, kedvenc gondolataim közé sem tartozik), a talaj azért még így is ingoványos, de arról, hogy LB jóhiszemű, nem rasszista, se nem homofób, tetteiért és gondolataiért felelősséget vállaló ember, meg vagyok győződve.

Női hobbi

Hétvégére itt van nálunk Z. lányának kislánya, magyarán Z. unokája. Nagyon okos és vicces 12 éves kislány, nevezzük mondjuk Lilinek. Lili már többször volt nálunk hétvégén, egyszer nyaralni is elmentünk vele, nagyon élvezem a társaságát és beigazolódni látszik az az elképzelésem is, hogy egy (vagy kettő) gyerekkel az élet sokkal vidámabb. Egyetlen furcsaságra vagyok mindig figyelmes vele kapcsolatban: amikor étkezésre kerül a sor, ez az ízig-vérig francia kislány elképesztően válogatós, és akkor még enyhén fogalmaztam. Semmilyen zöldséget vagy gyümölcsöt nem hajlandó megenni. A kantoni rizsből kipiszkálja a borsót. Emlékszem egyszer nyáron fél órán keresztül ült könnyes szemmel és sírásra görbülő szájjal egy fél paradicsom fölött, mert Z. ráparancsolt, hogy egye meg (nem ette meg). Most hétvégén is finnyásan visszautasította az isteni finom almás sütit, mert hogy van benne gyümölcs.

Most itt egy gyors kitérőt teszek, mert mint tudjuk, ez az anektodázás a blogolás legfőbb ékessége. Amikor gyerek voltam, annyira sajnáltam mindig a mamámat, aki munkából (és bevásárlásból) hazatérve órákat töltött a konyhában. Délután 5-6 körül elkezdte és rabszolgaként hámozott, berántott, főzött, habart, sütött, hogy nekünk aznapra, meg másnapra legyen mit enni. Néha többfélét is, kinek-kinek mi volt épp az aktuális kedvence. Hétvégén piaci nagybevásárlás, szombat délután és vasárnap: főzés. Szegény, gondoltam, semmi ideje sincs másra a konyhán kívül. Aztán egyszer csak beugrott, hogy az anyukám nem kényszerből tette mindezt, hanem mert imád főzni. Akkor jöttem erre rá, amikor riderült, hogy én is imádok főzni. Még hét közben is, amikor nincs annyi idő, annyira jól esik a sok gondolkodás (haha) és ülés után kikapcsolni és főzni vagy sütni valamit. A lehetőségek végtelenek, az alapanyagok jó minőségűek, nekünk már minden gépesített is, mosogatni sem kell, egyszóval minden megadatott, hogy a legkisebb ráfordítással, gyorsan, a lehető legfinomabb ételeket készítsük el. Mert enni is imádok, gondolom ez a két tevékenység (főzés és evés) elválaszthatatlanok egymástól.

Szóval, Liliről szóltam, de a jövőbeli gyerekünkre gondolok. Mert mi van, ha az is ilyen válogatós lesz? Hol élem majd ki főzési kényszeremet?  Nem tudom, azon kívül, hogy nagyon szeretném, hogy mihamarabb megszülessen ez a csimota, kívánhatok-e még valamit, de ha igen, akkor az az lenne, hogy legyen gourmet. Mert szeretni fogom-e a konyhai sürgésforgást akkor is, ha a végeredménynek nem lesz felvevőpiaca? Illusztrálásképp, Lili eddig a következőket ette: szombaton: csokis péksüti, Nutellás keksz, pattogatott kukorica (édes!), kóla, sült krumpli, marhahús (félig). Ma reggel: Nutellás croissant, és kíváncsian várom a folytatást, amihez azért nagy reményeket nem fűzök.

Az idő nagy tragédiák felé sodor?

Valamit már régóta nem értek. Minél több ideig nem esik egy nő spontán teherbe, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valami probléma van a pár egyik tagjával, vagy mindkettővel. Érdemes meddőségi központhoz fordulni. Minél több sikertelen lombikon van túl az ember, annál gyanúsabb a dolog, hogy valami komoly baj van. Logikus, nem? Közben ráadásul megy az idő, ezáltal is csökkennek az esélyek.

Ugyanakkor pedig azt mondják, hogy míg egyetlen lombikkal 33% az esély, öttel viszont 80%. Most akkor hogy van ez? Nő vagy csökken az esélye a teherbeesésnek az idő előrehaladtával?