Rövid póráz

Az agyamra meg Z. féltékenysége. Nem tudom, kulturális különbségekről vagy generációs szakadékról van szó, mindegy is, annyit tudok, hogy rémisztő ez a jelenség. Nekem alapból bűntudatom van, akkor is bűnösnek érzem magam, ha pl. a reptéren csipog a fémdetektor: noha tudom, hogy nincs nálam semmi, mégis úgy érzem magam, mintha egy 10 centis kést rejtegetnék. Ha pedig azzal vádol valaki (mondjuk Z.), hogy egy esti találkozás és beszélgetés egy magyar kollégával (akivel ráadásul egy gimibe jártunk) nem normális dolog, akkor tisztára összezavarodom, és még megvédeni sem tudom magam. Az a problémája ugyanis, hogy félreérthető helyzetekbe keveredem, olyanokba, ahonnan már csak egy lépés a szerelembe esés és házasságtörés (szerinte).

Minden itt kezdődött Brüsszelben, mert amíg Párizsban együtt éltünk, az egész valahogy fel sem merült (és úgyis folyamatosan egymás nyakán lógtunk). Luxemburgban inkább csajokkal voltam körülvéve. De mióta itt élek Brüsszelben és társasághiányom van, terítékre került ez a féltékenység. Egyszer egy volt kollégámmal ebédeltem együtt, pár nappal azután, hogy átjött Brüsszelbe dolgozni. Akkor döbbentem meg először Z. reakcióján. Azt vágta a fejemhez, hogy ebből jó nem sülhet ki, a férfiak mind egy dologra (ugyanarra) vágynak, és hogy vigyázzak, milyen üzenetet közvetítek egy pasi felé. El is szégyelltem magam akkor, és nem is találkoztam azzal a sráccal többet (mondjuk fura fazon volt), de nagyon sokat gondolkodtam az eseten. És arra jöttem rá, hogy az a tény, hogy semmi titkolni- vagy félnivalóm nem volt, hogy nem játszottam kettős játékot, és hogy nem adtam a lovat alá, már önmagában is legitimálta a helyzetet. Még akkor is, ha ehhez be kellett buszoznom a belvárosba, mert érdekes módon, ha a menzán ebédelek kollégákkal, az nem zavarja.

Tegnap megint kirobban egy ilyen vita, és most, hogy józanul átgondolom és szavakba öntöm a történetet, nem is értem Z. álláspontját. De hiába: amikor veszekszünk, képtelen vagyok a saját nézőpontomat védeni, Z. lehengerel a jól fölépített érveivel, a dacos hallgatásával és a személyeskedő megjegyzéseivel.

Szóval csak annyi történt, hogy 1) egy barátnőm volt pasija is itt dolgozik Brüsszelben már három éve, lassan lejár a szerződése, és még soha nem találkoztunk (viszont telefonáltunk és e-maileztünk). 2) A brüsszeli hétköznapjaim elég sivárak, Z. gyakran nincs itt. 3) Van egy japán étterem, amit nagyon szeretek, de Z. nem, így csak ritkán jutok el oda. Szóval minden adott volt, hogy kedd este ezzel a pasival sushit vacsorázzunk együtt, és a régi giminkről, meg az örökzöld témáról, a közös munkahelyünkről beszélgessünk. Egyáltalán nem éreztem, hogy ez az egész bármilyen szempontból is fura lett volna. Na de majd megkérdezem az egyetlen férfi barátomat, aki megmaradt gyerekkorból (és aki Japánban él, szóval veszélytelen).

Még ha igaza lenne is  Z.-nek, és a pasinak (aki egyébként tök szimpi) bármilyen szándéka lenne velem, hát akarnám én? Nem. Le tudnám ügyesen és diplomatikusan szerelni? Le. Meg egyáltalán: ügyes taktika-e halálosan féltékenynek lenni és balhézni? Szerintem nem. Én fordított esetben inkább lapulnék, hogy a másik továbbra is nyílt lapokkal játsszon. És ne gondolja azt, hogy nyomon követik minden egyes lépését (sőt, rosszabb: korlátozzák).

Z. még Uminskire is féltékeny volt. A mai napig bánom, hogy a koncert után, mikor a maroknyi luxemburgi vette a kalapját-kabátját, nem mentem oda Philippe-hez, hogy megmondjam, mennyire szuper volt az előadás és milyen telitalálat az album. Szerintem tök jól esett volna neki és én is szívesen váltottam volna vele pár szót. De nem tettem, mert szegény Z.-re gondoltam, aki otthon féltékenykedett.

Ez a féltékenység pont arra jó, hogy problémát kreáljon ott, ahol nem volt. Őrület.