Ezen a nyáron

De furán keveredhet a kiszolgáltatottság és a szellemi fölény egyetlen emberben! A tizenegy (lassan tizenkettő) éves gyerekem bizonyos szempontokból még önállótlan és ránk van szorulva. Ezen a nyáron Boninak továbbra is én:

– vágtam a körmét,

– kentem a naptejet és a szúnyogirtót,

– magyaráztam el az ismeretlen fogalmakat (pl. veszettség, infláció),

– javítottam ki a helyesírási hibáit,

– segítetem a szünidei matek- és németfeladatokban,

– olvastam esti mesét,

– illusztráltam a present perfect használatát,

de idén nyáron már csak egyetlenegyszer tudtam legyőzni sakkban. Az is valamikor július elején történt. Azóta folyton megver, és gyanítom, ez már mindig így lesz (hacsak nem sikerül felfejlődnöm az ő szintjére) (de hogy?).

 

Érdekes megtapasztalni ezt a kiáltó ellentétet: a gyerek, akit miután megnyugtattunk, hogy nem lesz vihar, és nem csap villám a házba, okosakat lép és előre kalkulál, majd elegánsan mattot ad. A papámnak még sikerült időnként megvernie, de mióta hazajöttünk, szegénykém élőben csak ilyen béna ellenfelekkel játszhat, mint én.

Kötelező nyári olvasmányunk

Boninak „feladtam” nyárra ezt a könyvet. Kettő közül választhatott, és e mellett döntött. Először is az indítékaimról: Bonit bizonyos dolgokra néha kötelezni, sőt: kényszeríteni kell. Általában ösztönösen érzem, hogy mit tudok ráerőltetni (a klasszikus szépirodalmi szövegek olvasása pont ilyen) és mi az, amit hiába várok el tőle (mindenfajta szociális tevékenység, úgymint köszönni a szomszédnak vagy önállóan rendelni az étteremben). 

Másodszor pedig a könyvről: ez egy krimi, az ún. zárt szobás rejtélyek közül. Pont jónak tűnt nyárra, mert az olvasó természetesen addig le nem teszi, amíg csak ki nem derül, hogyan jutott ki egy olyan szobából a gyilkos (ez a szó szerepel a könyvben, noha az áldozat nem hal meg!!), ahol az ajtó-ablak be volt zárva. Bónusz Boninak: az egyik szereplő fizikus, az anyag megmaradásának törvényeivel kapcsolatban végez kísérleteket. Előzőleg kétszer is olvastam a könyvet, de mégsem emlékeztem rá, ki a gyilkos (habár, mondom, nem gyilkol), ez általában így szokott lenni. Most, harmadik olvasáskor inkább azt tűnt fel, hogy a könyv szinte parodisztikusan felsorolja a „kötelező” krimis elemeket: lábnyomok a sárban, hajszál a parketta repedésében, vérnyomok a falon, enigmatikus mondatok, amelyek ajtókat nyitnak meg a nyomozó előtt, elveszett kulcs, ellopott iratok, méreg, altató, hajmeresztő hangokat hallató, titokzatos állat, lőtt és vágott sebek...

A regény 28 fejezetből áll, naponta egy fejezetet irányoztam elő. Én olvastam el először, aláhúztam a megbeszélendőket, majd minden nap odaadtam Boninak, aki fanyalogva ugyan, de elolvasta a pár oldalt. Egyszer egyébként annyira nem akarta elolvasni az aznapi penzumot, hogy a könyv első lapjára mérgesen beírta: BAD BOOK.

Tapasztalataim: Boni baromi jó szövegértő, minden részletet megjegyez, úgymint az események sorrendjét (ki mikor lépett a szobába, illetve a házba), a szereplők közötti (kimondatlan) viszonyokat és hierarchiát, a kastély és a ház (két épület játszik fontos szerepet a krimiben) pontos leírását. Érti a humort, az iróniát. Viszont a legutolsó bekezdésben sejtetett összefüggésre érdekes módon nem jött rá, és sok szót nem ismert. Igaz a könyv 1907-ben íródott, de mégiscsak meglepődtem, hogy nem tudja az épistolaire, presbytère, dot stb. szavakat. Más régies szavakat (objurgation, commensal stb.) én magam sem ismertem. Amúgy a könyv olyan igeidőket is használ, amit még nem is tanultak, fura lehet így könyvet olvasni, nem? Pl. pour que je l'AIDASSE, qu'ils EUSSENT VOULU. Magyarként szinte elképzelhetetlen.

Egy idő múlva Z. elirigyelte a kezdeményezésünket, és becsatlakozott ő is. Nagyon hamar eljutott oda, ahol mi is tartottunk. Ekkor szóltam Boninak, hogy szerintem siessünk, mert az apja nem fogja tudni megállni, hogy ha elmondani nem is, de hogy legalább ne sejtesse, ki a gyilkos. Tudjátok, van az a típusú ember, aki egyszerűen mindent meg akar osztani másokkal, és semmit sem tud magában tartani; Z. pont ilyen.

Ekkor versenyt olvastunk egymással. Mondanom sem kell, Boni a végére nagyon belejött, idő előtt elolvasta, sőt, az egyik résznél (a bizonyítéknál) elismerően kiáltott fel: micsoda csavar! micsoda logika! Addigra már azt állította, hogy ez a kedvenc könyve – na, ezért mondodm, hogy időnként noszogatni kell, és csak legyinteni az olyan kommentekre, hogy bad book.

Miután mindhárman kivégeztük, megnéztük együtt a könyv filmváltozatát. Összességében azt mondom, tetszett: jól visszaadta a könyv hangulatát, hihetetlenül jó volt a forgatókönyv. Kihagytak és betoldottak dolgokat, megkeverték az események sorrendjét, de úgy, hogy a szori változatlan maradt! Az egyik szereplő (a színészt imádom) viccesebb volt, mint a könyvben, DE a szereplőgárda többi tagját borzasztóan rosszul választották ki. A gyönyörű 35 éves áldoztatot egy jó ötvenes nő, a 18 éves nyomozót egy negyvenéves pasi, a jóképű francia vadászt egy indián (??) játszott, aki a legjobb indulattal sem volt mutatósnak nevezhető.

Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy számomra szuper volt ez a családi együttolvasás. Bonival egymásnak üzengettünk a lap szélén, és a mai napig idézgetünk négy-öt mondatot a könyvből. Pluszban én azzal szórakozom, hogy megpróbálom mondatba foglalni a könyvben olvasott ritkán használt szavakat (séant!). Olyan dolgokat is meg lehetett vitatni közösen, mint például a feltétlen engedelmesség: lelőjünk-e valakit csak azért, mert arra utasítottak?

Van a könyvnek folytatása. Z. le is töltötte magának, Boninak viszont nem adjuk már oda a  Kindle-t, úgyhogy csak azt ígérhettem neki, hogy majd Franciaországban megvesszük. Ezt sajnálkozva vette tudomásul, ezért amikor Budapesten vagy az uszodánál könyvesboltban jártunk, mindig kerestük a könyvet, hátha kapható. Z. viszont időközben abbahagyta, mert a Kindle-re töltött változatban nem volt meg az alaprajz, anélkül meg követhetetlen a sztori.

Ekkor elképesztő dolog történt! Itt a faluban van egy kisközért, amelynek a bejáratánál működik egy közösségi könyvespolc. Ott bukkantam rá (lásd a képen). Általában nem vagyok nagy rajongója az utcán talált használt könyveknek, de persze néha nem tudok ellenállni egy-egy darabnak. Idén nyáron is szorgalmasan látogattam ezt a polcot, több könyvet el is hoztam onnan (kettőt ki is olvastam). Egyébként jófajta kezdeményezés, gyakran cserélődnek ott a könyvek, úgy látszik, van rájuk kereslet is, kínálat is. Egyszer pl. egy húszrészes Jókai jelent meg, amit másnapra már valaki el is vitt.

Ezek után én is el fogom olvasni (pedig nem akartam). Boninak azt javasoltam, hasonlítsuk majd össze az eredetit a fordítással. Ezt időnként szoktam csinálni, ha jó a fordító, pl. Ádám Péter, Jancsó Júlia, Lőrinszky Ildikó. A szünidei kötelező olvasmány intézményéből pedig asszem megpróbálok hagyományt csinálni (már van is tippem a következő, októberi könyvre).

Mogorva külső mögött

A kisházat minden évben egy szeszélyes vénembertől béreljük. Olykor gorombán és mérgesen ránk kiabál (mondjuk amikor valami elromlik), olykor kedélyeskedve próbál társalogni. Általában a hülyecigányok és a hülyeorbán vonalon mozog, de a hétvégén pl. előadta szélsőséges elméletét arról, hogy szabályozni kellene a Földön a születések számát, örültem, hogy csak egyetlen gyerekem van. Időnként teljesen váratlanul felhúzza a pólóját, hogy megmutassa a hasán lévő kb. 20 centis vágást, azt sem tudom, hová nézzek, hogy ne ájuljak el. A mamámnak már panaszkodott, hogy néha hetente nem szól hozzá senki, de hát lehet ezen csodálkozni?

Mi vagyunk neki az aranytojást toljó tyúk. Jól tudja, hogy mennyire praktikus nekünk ez a szüleimtől 50 méterre található ház, egy olyan faluban, ahol csak sokkal drágább vagy sokkal lepukkantabb vendégházak és egyetlen szálloda működik. Minden évben emeli az árat, az elmúlt öt évben az emelkedés 40%-os volt – hamar levette, hogy szinte bármit megadunk egy ilyen lehetőségért, és szerintem most azt próbálgatja nagyon ügyesen, hogy hol is van ennek a szinte bárminek a határa. Lassan már én is kiváncsi vagyok, mert amúgy rajtunk kívül senkinek nem tudná kiadni, szóval nekünk is van valamiféle alkupozíciónk. A kérdés az, hogy ki veszítene többet, ha nem bérelnénk ki évről évre több hétre. Szerintem sajnos mi, de idén is nyitott szemmel járok az utcákon.

Nemrég Boni felfedezett egy elektronikus dartstáblát a ház körül. Pókhálós és koszos volt, de megvoltak a nyilak is hozzá egy polcon. Vígan dobálózott napokig, bár én mindig mondtam, hogy ne használja, amíg meg nem kérdeztük, lehet-e. Egyszer összefutottam a pasival (szerencsére ritkán látjuk), aki félvállról leokézta. 

Ezek után Boni már legálisan dobálózhatott, egészen addig, amíg a nyilak rejtélyesen el nem tűntek a polcról. Addig tanakodtunk, míg kisütöttük, hogy valszeg a pasi visszavette őket. Érthetetlen volt, mert közben a lehullott almákat továbbra is kirakta nekem az asztalra. Meggondolta volna magát? Z. szerint valamit félreértettem, és soha nem is engedélyezte.

A hétvégén összefutottam vele, mondtam neki, hogy egyrészt szeretnénk még maradni egy plusz hetet, másrészt hogy eltűntek a nyilak, nem játszhat a fiam többet?

Kiderült, hogy észrevette: a nyilak el vannak görbülve, elvette, hogy megjavítsa őket.

Kánikula

- Az egész ország területén zavartalan a napsütés - hallottam a rádióban, mikor az ebédszünetben elmentem az usziba.

Milyen furának, szinte ironikusnak tetszik ez a megfogalmazás egy olyan napon, amikor a napsütés zavar a leginkább, és amikor épp azt latolgattam, hogy milyen borzasztó lesz a parkolótól elgyalogolni a bejáratig (elmenjek-e egyáltalán a könyvesboltba úszás után??), és hogy a napon felforrósodott autóba mennyire halálos kínszenvedés lesz visszaülni!

A legfontosabb dolog az életben

Prioritásaink

Z. a telefonját kereste, indulniuk kellett a papámmal, vitte be Pestre, de nem találta a telóját. Idegesen benézett ide-oda, én almát pucoltam. Nem tudok elindulni a telefonom nélkül! – pánikolt, majd pár perc múlva boldogan jött vissza a készüléket szorongatva. Meglett! – jelentette ki. – Véletlenül leraktam a dolgozószobádban, majd ottfelejtettem. Na, akkor indulhatunk!

Gyorsan elmeséltem még neki, mit hallottam nemrég a rádióban. Valaki arról nyilatkozott, hogy évente több csecsemő hal meg a világon, mert a szülők a felforrósodott autóban felejtik. Arról beszélt az illető, hogy normálisnak tűnő, felelősségteljes emberek hogyan jutnak ide: általában akkor, amikor nem nekik kellett volna vigyázniuk a gyerekre, sőt, egyszerre több gyerekre, azaz amikor a szokásos menetrend felborul. Egyszerre több dologra kell figyelniük, már szinte fejben sem tudják tartani, hogy melyik gyerek vagy kutya vagy bőrönd jött velük, melyiket kellett hol kirakniuk, időre mennek, rohannak, fejben már a másnapot tervezik, ergo ne vessünk rájuk követ. Talán arra gondoltak, hogy csak pár perc az egész, amíg beszaladnak a boltba, de ott valami vagy valaki feltartóztatja őket stb. 

A megkérdezett személy azt is elmondta, hogy az a pár perc is elég, hogy a gyerek az autóban megfulladjon. Élettani és egészségügyi magyarázat következet, majd a végén egy praktikus jó tanács a józan ember pragmatizmusával: rakjunk hátra a gyereküléshez valami olyan tárgyat, amit BIZTOSAN nem fogunk sehol sem ottfelejteni.

Mondjuk a mobiltelefonunkat.

07:00

Mi az, ami még a pénznél is hatalmasabb luxus, mert soha nincs belőle elég? Számomra ez a pihentető alvás. Évtizedek óta vagyok általában kialvatlan és fáradt. Tök gyakran ébredek úgy, hogy arra gondolok: nem feküdtem le időben, ebéd után pedig szinte mindig kómás vagyok. Nem is tudok elképzelni egy olyan életet, amikor ne lenne az ember alvásdeficitben. Gyakran hallgatok műsorokat az alvásról, és mindig megállapítom, hogy szinte mindent jól csinálok: nem kávézom délután, nem nézek sorozatokat lefekvés előtt, eleget sportolok, normálisan eszem, minimum két órával a lefekvést megelőzően vacsorázunk, nem vagyok túlsúlyos, a szobánk (az esetek többségében) hűvös és (mindig) sötét, az ágy kényelmes, nem stresszelem túl magam (bár ezen biztos lenne mit javítani, de pl. direkt nem olvasok híreket lefekvés előtt), és ha Z. nagyon horkol, elüldözöm a kanapéra.

Egyetlen dolgot nem csinálok jól: minden szakértő egyetért abban, hogy ideális lenne MINDIG ugyanabban az órában ébredni – hét közben és hét végén egyaránt. Én ezt eddig a való élettől teljesen elrugaszkodott, megvalósíthatatlan, antiszociális ötletnek tartottam. Hét közben előfordul, hogy hatkor kell kelnem; de ki az az elvetemült őrült, aki emiatt szombaton és vasárnap is hatkor kel?! Hiszen a hétvége pont arra való, hogy az ember behozza a lemaradást, ugyebár. Ezt hívják ezekben a műsorokban szociális jetlagnek: amikor az ember teljesen más ritmusban fekszik-kel hét közben (mondjuk 23–6h) mint hétvégén (00–9h).

Szerintem nekem inkább nyolc, mint hét órára van szükségem. A hetet mondják ideálisnak, persze egyéni elérésekkel. A hat óra állítólag túl kevés. A franciák átlagban 6 óra 45 percet alszanak (másfél órával kevesebbet, mint 50 éve), nekem a heti átlagom 7 óra 45 perc, köszönhetően a fent említett hétvégi plusz óráknak. Ezzel úgy-ahogy el tudok működni, de jobb lenne a nyolc. 

A délutáni időnkénti alvásra azt mondják, hogy oké, ha 15 óra előtt történik. Akár egy egész másfél órás fázist is végig lehet így aludni, és állítólag még mindig jobb ezzel behozni a lemaradást, mintha a szociális jetlag mintájára össze-vissza kelnénk. 

Az idei nyári projektem az, hogy kipróbálom a mindennapos 7 órás kelést, ami picit ugyan késői a mindennapokhoz, és nagyon korai a hétvégékhez, szóval kompromisszum. Ehhez passzintom a lefekvés idejét, aminek álmosságtól és egyéb programoktól függően 22:30 és 24 óra között kell mozognia. Ha felhalmozódik a hiány, akkor azt hétvégi sziesztával dolgozom le, és akkor azokra az estékre időzítem a futást, hogy biztosan el tudjak aludni. Eddig minden jól megy, csak kurva álmos vagyok, teraszon elköltött, fejedelmi reggelikkel (képen) próbálom magam kárpótolni azért, hogy hétkor keltem, noha tudnék kilencig is aludni. Nem tudom, télen mennyire lesz megvalósítható a dolog. Talán kitolható 7:30-ig az ébredés, mert kisebb kilengések előfordulhatnak. Sőt, mondják a szakértők, a sütievés analógiájára időnként az ember engedélyezhet magának egy-egy késői felkelést hétvégén. Ennek vicces neve van egyébként franciául: kövér délelőtt. És a példa is tök beszédes volt, amit felhoztak: mindenki (franciák!) lemegy reggel vagy este a pékségbe, hogy megvegye az aznapi kenyerét, de nyilvánvalóan nem vesz hozzá minden nap egy krémes süteményt is. Csak nagyon ritkán. A példában az éclair nevű sütit említették, nem is annyira krémes!

Felhők

• Még mindig Magyarországon vagyunk, legfőképp a Dunakanyarban, mert én már dolgozom (Boniék még nyaralnak). A papámat hazaengedték a rehabilitációból. Pár napig nagyon fura volt a jelenléte, hozzá kellett szoknunk, mert teljesen felborult az eddigi csoportdinamika. Nagyon jó érzés viszont, hogy hasznára lehetünk (még mankóval jár és nem vezet).
• Miután megjött, a megkérdezésünk nélkül kölcsönadott Boninak egy kártyás mobiltelefont. Gondban vagyunk, mert mi ebben a kérdésben a legszigorúbb, már-már dogmatikus álláspontot (teljes absztinencia) képviseljük. Boni persze olyan boldog volt, mint amilyennek ritkán látom, és halál cuki, mert percenként szeretné ellenőrzni, hogy hány forintja van rajta, meg hogy jött-e üzenet... ami csak beigazolta a félelmünket, hogy ha telefont kap egyszer, más nem nagyon fogja érdekelni. Olvasás és biciklizés közben is csekkolja, és folyamatosan a Telefonról beszél. Földöntúli örömmel jelentgeti, hogy most ki vagy be kell kapcsolnia a hangot vagy ezt vagy azt le kell fényképeznie. Kosztolányi sora jut eszembe: gyerekszívvel fontosnak látszani. Amúgy meg rájött, hogy az összegyűjtött pénzéből lassan ő is vehetne magának egy ilyet, úgyhogy csak reménykedem, hogy van visszaút.
  
• Van valami, ami sokkal jobban működik itt, mint Franciaországban: a FELHŐ! Először nem is értettem, mire gondol a bőrgyógyász, amikor fejcsóválva azt mondja, hogy sajnos nem tudja felküldeni a felhőbe. Meg amikor a papám mondta, hogy simán kiválthatom a receptjét, mert fent van a felhőben. Ez egy csoda, komolyan! Mi még papírkákkal szaladgálunk a gyógyszertárba, mint az ősemberek. Érdekes (és jellemző), hogy amikor az itt élő magyar barátnőmnek meséltem lelkesen, azt válaszolta, hogy neki nem tetszik az, hogy ennyire átlátható a rendszer, és hogy bármelyik orvos bármelyik vizsgálat eredményét megtekintheti, illetve azt is látja, hogy kiváltotta-e a beteg a gyógyszert vagy sem.
• Felhőről jut eszembe: ISTENI ez az időjárás!