Ezen a nyáron

De furán keveredhet a kiszolgáltatottság és a szellemi fölény egyetlen emberben! A tizenegy (lassan tizenkettő) éves gyerekem bizonyos szempontokból még önállótlan és ránk van szorulva. Ezen a nyáron Boninak továbbra is én:

– vágtam a körmét,

– kentem a naptejet és a szúnyogirtót,

– magyaráztam el az ismeretlen fogalmakat (pl. veszettség, infláció),

– javítottam ki a helyesírási hibáit,

– segítetem a szünidei matek- és németfeladatokban,

– olvastam esti mesét,

– illusztráltam a present perfect használatát,

de idén nyáron már csak egyetlenegyszer tudtam legyőzni sakkban. Az is valamikor július elején történt. Azóta folyton megver, és gyanítom, ez már mindig így lesz (hacsak nem sikerül felfejlődnöm az ő szintjére) (de hogy?).

 

Érdekes megtapasztalni ezt a kiáltó ellentétet: a gyerek, akit miután megnyugtattunk, hogy nem lesz vihar, és nem csap villám a házba, okosakat lép és előre kalkulál, majd elegánsan mattot ad. A papámnak még sikerült időnként megvernie, de mióta hazajöttünk, szegénykém élőben csak ilyen béna ellenfelekkel játszhat, mint én.

Kötelező nyári olvasmányunk

Boninak „feladtam” nyárra ezt a könyvet. Kettő közül választhatott, és e mellett döntött. Először is az indítékaimról: Bonit bizonyos dolgokra néha kötelezni, sőt: kényszeríteni kell. Általában ösztönösen érzem, hogy mit tudok ráerőltetni (a klasszikus szépirodalmi szövegek olvasása pont ilyen) és mi az, amit hiába várok el tőle (mindenfajta szociális tevékenység, úgymint köszönni a szomszédnak vagy önállóan rendelni az étteremben). 

Másodszor pedig a könyvről: ez egy krimi, az ún. zárt szobás rejtélyek közül. Pont jónak tűnt nyárra, mert az olvasó természetesen addig le nem teszi, amíg csak ki nem derül, hogyan jutott ki egy olyan szobából a gyilkos (ez a szó szerepel a könyvben, noha az áldozat nem hal meg!!), ahol az ajtó-ablak be volt zárva. Bónusz Boninak: az egyik szereplő fizikus, az anyag megmaradásának törvényeivel kapcsolatban végez kísérleteket. Előzőleg kétszer is olvastam a könyvet, de mégsem emlékeztem rá, ki a gyilkos (habár, mondom, nem gyilkol), ez általában így szokott lenni. Most, harmadik olvasáskor inkább azt tűnt fel, hogy a könyv szinte parodisztikusan felsorolja a „kötelező” krimis elemeket: lábnyomok a sárban, hajszál a parketta repedésében, vérnyomok a falon, enigmatikus mondatok, amelyek ajtókat nyitnak meg a nyomozó előtt, elveszett kulcs, ellopott iratok, méreg, altató, hajmeresztő hangokat hallató, titokzatos állat, lőtt és vágott sebek...

A regény 28 fejezetből áll, naponta egy fejezetet irányoztam elő. Én olvastam el először, aláhúztam a megbeszélendőket, majd minden nap odaadtam Boninak, aki fanyalogva ugyan, de elolvasta a pár oldalt. Egyszer egyébként annyira nem akarta elolvasni az aznapi penzumot, hogy a könyv első lapjára mérgesen beírta: BAD BOOK.

Tapasztalataim: Boni baromi jó szövegértő, minden részletet megjegyez, úgymint az események sorrendjét (ki mikor lépett a szobába, illetve a házba), a szereplők közötti (kimondatlan) viszonyokat és hierarchiát, a kastély és a ház (két épület játszik fontos szerepet a krimiben) pontos leírását. Érti a humort, az iróniát. Viszont a legutolsó bekezdésben sejtetett összefüggésre érdekes módon nem jött rá, és sok szót nem ismert. Igaz a könyv 1907-ben íródott, de mégiscsak meglepődtem, hogy nem tudja az épistolaire, presbytère, dot stb. szavakat. Más régies szavakat (objurgation, commensal stb.) én magam sem ismertem. Amúgy a könyv olyan igeidőket is használ, amit még nem is tanultak, fura lehet így könyvet olvasni, nem? Pl. pour que je l'AIDASSE, qu'ils EUSSENT VOULU. Magyarként szinte elképzelhetetlen.

Egy idő múlva Z. elirigyelte a kezdeményezésünket, és becsatlakozott ő is. Nagyon hamar eljutott oda, ahol mi is tartottunk. Ekkor szóltam Boninak, hogy szerintem siessünk, mert az apja nem fogja tudni megállni, hogy ha elmondani nem is, de hogy legalább ne sejtesse, ki a gyilkos. Tudjátok, van az a típusú ember, aki egyszerűen mindent meg akar osztani másokkal, és semmit sem tud magában tartani; Z. pont ilyen.

Ekkor versenyt olvastunk egymással. Mondanom sem kell, Boni a végére nagyon belejött, idő előtt elolvasta, sőt, az egyik résznél (a bizonyítéknál) elismerően kiáltott fel: micsoda csavar! micsoda logika! Addigra már azt állította, hogy ez a kedvenc könyve – na, ezért mondodm, hogy időnként noszogatni kell, és csak legyinteni az olyan kommentekre, hogy bad book.

Miután mindhárman kivégeztük, megnéztük együtt a könyv filmváltozatát. Összességében azt mondom, tetszett: jól visszaadta a könyv hangulatát, hihetetlenül jó volt a forgatókönyv. Kihagytak és betoldottak dolgokat, megkeverték az események sorrendjét, de úgy, hogy a szori változatlan maradt! Az egyik szereplő (a színészt imádom) viccesebb volt, mint a könyvben, DE a szereplőgárda többi tagját borzasztóan rosszul választották ki. A gyönyörű 35 éves áldoztatot egy jó ötvenes nő, a 18 éves nyomozót egy negyvenéves pasi, a jóképű francia vadászt egy indián (??) játszott, aki a legjobb indulattal sem volt mutatósnak nevezhető.

Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy számomra szuper volt ez a családi együttolvasás. Bonival egymásnak üzengettünk a lap szélén, és a mai napig idézgetünk négy-öt mondatot a könyvből. Pluszban én azzal szórakozom, hogy megpróbálom mondatba foglalni a könyvben olvasott ritkán használt szavakat (séant!). Olyan dolgokat is meg lehetett vitatni közösen, mint például a feltétlen engedelmesség: lelőjünk-e valakit csak azért, mert arra utasítottak?

Van a könyvnek folytatása. Z. le is töltötte magának, Boninak viszont nem adjuk már oda a  Kindle-t, úgyhogy csak azt ígérhettem neki, hogy majd Franciaországban megvesszük. Ezt sajnálkozva vette tudomásul, ezért amikor Budapesten vagy az uszodánál könyvesboltban jártunk, mindig kerestük a könyvet, hátha kapható. Z. viszont időközben abbahagyta, mert a Kindle-re töltött változatban nem volt meg az alaprajz, anélkül meg követhetetlen a sztori.

Ekkor elképesztő dolog történt! Itt a faluban van egy kisközért, amelynek a bejáratánál működik egy közösségi könyvespolc. Ott bukkantam rá (lásd a képen). Általában nem vagyok nagy rajongója az utcán talált használt könyveknek, de persze néha nem tudok ellenállni egy-egy darabnak. Idén nyáron is szorgalmasan látogattam ezt a polcot, több könyvet el is hoztam onnan (kettőt ki is olvastam). Egyébként jófajta kezdeményezés, gyakran cserélődnek ott a könyvek, úgy látszik, van rájuk kereslet is, kínálat is. Egyszer pl. egy húszrészes Jókai jelent meg, amit másnapra már valaki el is vitt.

Ezek után én is el fogom olvasni (pedig nem akartam). Boninak azt javasoltam, hasonlítsuk majd össze az eredetit a fordítással. Ezt időnként szoktam csinálni, ha jó a fordító, pl. Ádám Péter, Jancsó Júlia, Lőrinszky Ildikó. A szünidei kötelező olvasmány intézményéből pedig asszem megpróbálok hagyományt csinálni (már van is tippem a következő, októberi könyvre).

Mogorva külső mögött

A kisházat minden évben egy szeszélyes vénembertől béreljük. Olykor gorombán és mérgesen ránk kiabál (mondjuk amikor valami elromlik), olykor kedélyeskedve próbál társalogni. Általában a hülyecigányok és a hülyeorbán vonalon mozog, de a hétvégén pl. előadta szélsőséges elméletét arról, hogy szabályozni kellene a Földön a születések számát, örültem, hogy csak egyetlen gyerekem van. Időnként teljesen váratlanul felhúzza a pólóját, hogy megmutassa a hasán lévő kb. 20 centis vágást, azt sem tudom, hová nézzek, hogy ne ájuljak el. A mamámnak már panaszkodott, hogy néha hetente nem szól hozzá senki, de hát lehet ezen csodálkozni?

Mi vagyunk neki az aranytojást toljó tyúk. Jól tudja, hogy mennyire praktikus nekünk ez a szüleimtől 50 méterre található ház, egy olyan faluban, ahol csak sokkal drágább vagy sokkal lepukkantabb vendégházak és egyetlen szálloda működik. Minden évben emeli az árat, az elmúlt öt évben az emelkedés 40%-os volt – hamar levette, hogy szinte bármit megadunk egy ilyen lehetőségért, és szerintem most azt próbálgatja nagyon ügyesen, hogy hol is van ennek a szinte bárminek a határa. Lassan már én is kiváncsi vagyok, mert amúgy rajtunk kívül senkinek nem tudná kiadni, szóval nekünk is van valamiféle alkupozíciónk. A kérdés az, hogy ki veszítene többet, ha nem bérelnénk ki évről évre több hétre. Szerintem sajnos mi, de idén is nyitott szemmel járok az utcákon.

Nemrég Boni felfedezett egy elektronikus dartstáblát a ház körül. Pókhálós és koszos volt, de megvoltak a nyilak is hozzá egy polcon. Vígan dobálózott napokig, bár én mindig mondtam, hogy ne használja, amíg meg nem kérdeztük, lehet-e. Egyszer összefutottam a pasival (szerencsére ritkán látjuk), aki félvállról leokézta. 

Ezek után Boni már legálisan dobálózhatott, egészen addig, amíg a nyilak rejtélyesen el nem tűntek a polcról. Addig tanakodtunk, míg kisütöttük, hogy valszeg a pasi visszavette őket. Érthetetlen volt, mert közben a lehullott almákat továbbra is kirakta nekem az asztalra. Meggondolta volna magát? Z. szerint valamit félreértettem, és soha nem is engedélyezte.

A hétvégén összefutottam vele, mondtam neki, hogy egyrészt szeretnénk még maradni egy plusz hetet, másrészt hogy eltűntek a nyilak, nem játszhat a fiam többet?

Kiderült, hogy észrevette: a nyilak el vannak görbülve, elvette, hogy megjavítsa őket.

Kánikula

- Az egész ország területén zavartalan a napsütés - hallottam a rádióban, mikor az ebédszünetben elmentem az usziba.

Milyen furának, szinte ironikusnak tetszik ez a megfogalmazás egy olyan napon, amikor a napsütés zavar a leginkább, és amikor épp azt latolgattam, hogy milyen borzasztó lesz a parkolótól elgyalogolni a bejáratig (elmenjek-e egyáltalán a könyvesboltba úszás után??), és hogy a napon felforrósodott autóba mennyire halálos kínszenvedés lesz visszaülni!

A legfontosabb dolog az életben

Prioritásaink

Z. a telefonját kereste, indulniuk kellett a papámmal, vitte be Pestre, de nem találta a telóját. Idegesen benézett ide-oda, én almát pucoltam. Nem tudok elindulni a telefonom nélkül! – pánikolt, majd pár perc múlva boldogan jött vissza a készüléket szorongatva. Meglett! – jelentette ki. – Véletlenül leraktam a dolgozószobádban, majd ottfelejtettem. Na, akkor indulhatunk!

Gyorsan elmeséltem még neki, mit hallottam nemrég a rádióban. Valaki arról nyilatkozott, hogy évente több csecsemő hal meg a világon, mert a szülők a felforrósodott autóban felejtik. Arról beszélt az illető, hogy normálisnak tűnő, felelősségteljes emberek hogyan jutnak ide: általában akkor, amikor nem nekik kellett volna vigyázniuk a gyerekre, sőt, egyszerre több gyerekre, azaz amikor a szokásos menetrend felborul. Egyszerre több dologra kell figyelniük, már szinte fejben sem tudják tartani, hogy melyik gyerek vagy kutya vagy bőrönd jött velük, melyiket kellett hol kirakniuk, időre mennek, rohannak, fejben már a másnapot tervezik, ergo ne vessünk rájuk követ. Talán arra gondoltak, hogy csak pár perc az egész, amíg beszaladnak a boltba, de ott valami vagy valaki feltartóztatja őket stb. 

A megkérdezett személy azt is elmondta, hogy az a pár perc is elég, hogy a gyerek az autóban megfulladjon. Élettani és egészségügyi magyarázat következet, majd a végén egy praktikus jó tanács a józan ember pragmatizmusával: rakjunk hátra a gyereküléshez valami olyan tárgyat, amit BIZTOSAN nem fogunk sehol sem ottfelejteni.

Mondjuk a mobiltelefonunkat.

07:00

Mi az, ami még a pénznél is hatalmasabb luxus, mert soha nincs belőle elég? Számomra ez a pihentető alvás. Évtizedek óta vagyok általában kialvatlan és fáradt. Tök gyakran ébredek úgy, hogy arra gondolok: nem feküdtem le időben, ebéd után pedig szinte mindig kómás vagyok. Nem is tudok elképzelni egy olyan életet, amikor ne lenne az ember alvásdeficitben. Gyakran hallgatok műsorokat az alvásról, és mindig megállapítom, hogy szinte mindent jól csinálok: nem kávézom délután, nem nézek sorozatokat lefekvés előtt, eleget sportolok, normálisan eszem, minimum két órával a lefekvést megelőzően vacsorázunk, nem vagyok túlsúlyos, a szobánk (az esetek többségében) hűvös és (mindig) sötét, az ágy kényelmes, nem stresszelem túl magam (bár ezen biztos lenne mit javítani, de pl. direkt nem olvasok híreket lefekvés előtt), és ha Z. nagyon horkol, elüldözöm a kanapéra.

Egyetlen dolgot nem csinálok jól: minden szakértő egyetért abban, hogy ideális lenne MINDIG ugyanabban az órában ébredni – hét közben és hét végén egyaránt. Én ezt eddig a való élettől teljesen elrugaszkodott, megvalósíthatatlan, antiszociális ötletnek tartottam. Hét közben előfordul, hogy hatkor kell kelnem; de ki az az elvetemült őrült, aki emiatt szombaton és vasárnap is hatkor kel?! Hiszen a hétvége pont arra való, hogy az ember behozza a lemaradást, ugyebár. Ezt hívják ezekben a műsorokban szociális jetlagnek: amikor az ember teljesen más ritmusban fekszik-kel hét közben (mondjuk 23–6h) mint hétvégén (00–9h).

Szerintem nekem inkább nyolc, mint hét órára van szükségem. A hetet mondják ideálisnak, persze egyéni elérésekkel. A hat óra állítólag túl kevés. A franciák átlagban 6 óra 45 percet alszanak (másfél órával kevesebbet, mint 50 éve), nekem a heti átlagom 7 óra 45 perc, köszönhetően a fent említett hétvégi plusz óráknak. Ezzel úgy-ahogy el tudok működni, de jobb lenne a nyolc. 

A délutáni időnkénti alvásra azt mondják, hogy oké, ha 15 óra előtt történik. Akár egy egész másfél órás fázist is végig lehet így aludni, és állítólag még mindig jobb ezzel behozni a lemaradást, mintha a szociális jetlag mintájára össze-vissza kelnénk. 

Az idei nyári projektem az, hogy kipróbálom a mindennapos 7 órás kelést, ami picit ugyan késői a mindennapokhoz, és nagyon korai a hétvégékhez, szóval kompromisszum. Ehhez passzintom a lefekvés idejét, aminek álmosságtól és egyéb programoktól függően 22:30 és 24 óra között kell mozognia. Ha felhalmozódik a hiány, akkor azt hétvégi sziesztával dolgozom le, és akkor azokra az estékre időzítem a futást, hogy biztosan el tudjak aludni. Eddig minden jól megy, csak kurva álmos vagyok, teraszon elköltött, fejedelmi reggelikkel (képen) próbálom magam kárpótolni azért, hogy hétkor keltem, noha tudnék kilencig is aludni. Nem tudom, télen mennyire lesz megvalósítható a dolog. Talán kitolható 7:30-ig az ébredés, mert kisebb kilengések előfordulhatnak. Sőt, mondják a szakértők, a sütievés analógiájára időnként az ember engedélyezhet magának egy-egy késői felkelést hétvégén. Ennek vicces neve van egyébként franciául: kövér délelőtt. És a példa is tök beszédes volt, amit felhoztak: mindenki (franciák!) lemegy reggel vagy este a pékségbe, hogy megvegye az aznapi kenyerét, de nyilvánvalóan nem vesz hozzá minden nap egy krémes süteményt is. Csak nagyon ritkán. A példában az éclair nevű sütit említették, nem is annyira krémes!

Felhők

• Még mindig Magyarországon vagyunk, legfőképp a Dunakanyarban, mert én már dolgozom (Boniék még nyaralnak). A papámat hazaengedték a rehabilitációból. Pár napig nagyon fura volt a jelenléte, hozzá kellett szoknunk, mert teljesen felborult az eddigi csoportdinamika. Nagyon jó érzés viszont, hogy hasznára lehetünk (még mankóval jár és nem vezet).
• Miután megjött, a megkérdezésünk nélkül kölcsönadott Boninak egy kártyás mobiltelefont. Gondban vagyunk, mert mi ebben a kérdésben a legszigorúbb, már-már dogmatikus álláspontot (teljes absztinencia) képviseljük. Boni persze olyan boldog volt, mint amilyennek ritkán látom, és halál cuki, mert percenként szeretné ellenőrzni, hogy hány forintja van rajta, meg hogy jött-e üzenet... ami csak beigazolta a félelmünket, hogy ha telefont kap egyszer, más nem nagyon fogja érdekelni. Olvasás és biciklizés közben is csekkolja, és folyamatosan a Telefonról beszél. Földöntúli örömmel jelentgeti, hogy most ki vagy be kell kapcsolnia a hangot vagy ezt vagy azt le kell fényképeznie. Kosztolányi sora jut eszembe: gyerekszívvel fontosnak látszani. Amúgy meg rájött, hogy az összegyűjtött pénzéből lassan ő is vehetne magának egy ilyet, úgyhogy csak reménykedem, hogy van visszaút.
  
• Van valami, ami sokkal jobban működik itt, mint Franciaországban: a FELHŐ! Először nem is értettem, mire gondol a bőrgyógyász, amikor fejcsóválva azt mondja, hogy sajnos nem tudja felküldeni a felhőbe. Meg amikor a papám mondta, hogy simán kiválthatom a receptjét, mert fent van a felhőben. Ez egy csoda, komolyan! Mi még papírkákkal szaladgálunk a gyógyszertárba, mint az ősemberek. Érdekes (és jellemző), hogy amikor az itt élő magyar barátnőmnek meséltem lelkesen, azt válaszolta, hogy neki nem tetszik az, hogy ennyire átlátható a rendszer, és hogy bármelyik orvos bármelyik vizsgálat eredményét megtekintheti, illetve azt is látja, hogy kiváltotta-e a beteg a gyógyszert vagy sem.
• Felhőről jut eszembe: ISTENI ez az időjárás!
  

Troll

Egy agresszív józsefvárosi kommentelő

Nyári fényképek

A göndörhajú, babaarcú kisgyerekem, aki még simán sírva fakad, h valami nem tetszik neki, aki még nem mutál, aki még eljátszik egy labdával vagy vízipisztollyal és aki cuki dolgokat mond (“Mama, azt hittem, hogy ittfelejtettétek önmagamat!”), a fotókon leginkább egy hosszúlábú

kamaszra

hasonlít, döbbenetes. Nem tudom összeegyeztetni az előttem pózoló kisgyereket azzal a valakivel, aki a fényképeken megjelenik. Mintha pár évet előreszaladnánk, olyan érzésem van.

Vagy csak én látom a kamasz fiamat kisbabának?!

Egy szokatlan, de teljesen felesleges képességére figyeltünk föl. Fel tudja húzni csak az egyik szemöldökét (ld. képen). Ilyet én eddig egyetlen emberen láttam, egy gimis barátnömön, ő volt ennek a mestere. Így amikor Boni ezzel szórakozik, akkor mindig ez a (szintén barnahajú, barnaszemű, a konokságig akaratos) lány jut róla eszembe. Mintha hasonlítanának!

Látomás

Már többször láttam a faluban ezt a családot, valószínűleg ők is itt nyaralnak. Mindig együtt sétálnak: két fiatal szülő, három picike kisfiúval, orgonasípszerűen. Olyan kicsikék, hogy még a legnagyobbnak is fogni kell a kezét. Folyamatosan csiripelnek, dumálnak. Az anyuka egy babakocsit tol, abban egy negyedik gyerek. Közelebb érve az ember észreveszi, hogy az apukára rá van kötözve egy egészen kicsi csecsemő. Mellettük pórázon egy nagy fekete kutya.

Hú… de bátrak…!

Mese- és tankönyvíró tapasztalataim

Már tavaly a fejembe vettem, hogy idén nyárra írok egy mesekönyvet Boninak, amelyben elmagyarázom a magyar nyelv bizonyos szabályait, hogy mégiscsak legyen valami fogalma arról, hogyan épül fel az a nyelv, amelyet ha tökéletesen nem is, de ért és beszél, és amelyen valamilyen szinten írni és olvasni is tud. Már a tanév elején megvolt a könyv felépítésének ötlete: kell egy szimpatikus főszereplő, aki egyes szám első személyben elmeséli a történetet, kellenek segítők és ellenségek, egy érdekes kerettörténet, amelyben lehetőleg érik az olvasót meglepetések, Kellenek párbeszédek, sőt, jöttem rá időközben, a nyelvtani és a helyesírási szabályokat párbeszédben lenne érdemes bemutatni, továbbá feladatok és illusztráció.

A karácsonyi szünetben kezdtem el írni magát a szöveget. Rengeteg melóm van benne, több, mint amire számítottam. Időközben rájöttem, hogy nem is leszek kész az összes szabállyal, ezért a könyv csak az első része lesz egy kétkötetes tankönyvnek (remélve, hogy jövő nyáron is hajlandó lesz még leülni velem tanulni). Ebben az (első) részben tehát csak az összetett szavak, a 6 : 3-as szabály, a képzők, a jelek és a ragok (kivéve igeragok), a hangrendi illeszkedés és a nagy nyelvcsaládok, meg a finnugor nyelvek lesznek benne, és (ha lesz igény rá) jövőre csinálom az igeragozást, az igekötőket, a helyesírási alapelveket és a hangtörvényeket.

Első tapasztalatom az, hogy az író nincs egyedül a fehér lap előtt, mint ahogy ez évszázadokig történt. Az író az egész világgal interakcióban állhat, és a földgolyó összes információja rendelkezésre áll az írás pillanatában... mivel sajnos az író bármikor kinyithatja a netet. És ki is nyitja, értékes perceket, órákat veszítve ezzel... Ami nagy öngól, mert – második tapasztalat – a szöveg tényleg írás közben, mintegy írva készül. Ez teljes meglepetés volt. Miközben írtam, jöttek a gondolatok, nem pedig fordítva, tehát nem a már meglévő gondolataimat, ötleteimet vetettem papírra. Azaz minél többet ír az ember, annál több ötlete lesz, és előfordulhat, hogy olyan irányba kanyarodik a történet, amelyre az ember előzőleg nem is gondolt.

Amikor régebben Elena Ferrantétól olvastam ugyanezt, nem is hittem neki. Azt írta, hogy az elején nem tudta, hogyan fog végződni a Nápolyi történetek, sőt, egyenesen azt állította, foglama sincs mi történt Lila kislányával! Ezt teljes képtelenségnek éreztem (hát kinek kellene tudnia, ha nem neki??), és sokkal jobban tetszett a J. K. Rowling-féle könyvfelépítés, amikor is a szerzőnek már az elején tudnia kellett, hogy Piton kettős ügynök stb. Hozzáteszem, mindkét sorozat tökre tetszett.

Nekem mégsem sikerült ez az előre elgondolt dolog. Sőt, hiába próbáltam magam arra kényszeríteni, hogy a heti egy órás monoton és ingerszegény (mivel netmentes) úszás alatt a mesekönyvemről gondolkodjak, soha nem sikerült. Folyton elkalandoztak a gondolataim, vagy egyszerűen semmi sem jutott az eszembe. Persze nem akarom magamat Rowlinghoz vagy Ferrantéhez mérni vagy hasonlítani, nem ugyanazok az indítékaim: nekem egy adott gyerekhez (Boni) és célhoz (érdekesen elmesélni a magyar nyelvtant) kellett kitalálnom egy történetet.

Harmadik tanulság, pontosabban tapasztalat: az ember tényeg saját maga állítja fel azokat a szabályokat, amelyek a kitalált történeten belül érvényesek. Tehát van az a szöveg, amelyben a mondat: Egy siető kígyó végigsiklott a sziklán, ivott, odaszólt nekik: „Jó vadászatot!” és továbbsurrant teljesen hihető, mert az olvasó a könyv első mondatától fogva aláveti magát az író által felállított játékszabályoknak, azaz, hogy az állatok beszélnek és megértik egymást. És ebben aztán nem kételkedik, egészen az utolsó mondatig.

Negyedik, ha nem is tapasztalat, de érdekesség: jóllehet Boni odafigyelve olvas, (gyakran emlékszik például szó szerint az előző napi esti mese utolsó mondatára, megkérdezi és megjegyzi az ismeretlen szavakat, értelmezi a történetet, keresi az összefüggéseket), azt már most borítékolom, hogy nem fog annyi időt és energiát belefektetni az olvasásba, mint amennyit én tettem az írásba. Valószínűleg ez mindig így van: az író nagyságrendileg sokkal több időt szöszmötöl (alannyal-állítmánnyal), mint amennyi időt az elolvasás tesz ki.

Klassz és Különleges

Tegnap, kihasználván a hűvösebb időt, bekrémeztem a lábam és zoknit húztam, mert nyaranta sem ezt, sem azt nem nagyon szoktam csinálni (és tök száraz a bőröm). De aztán nem volt kedvem fölvenni a sportcipőmet, ezért belebújtam gyorsan az itteni szandálomba, amit direkt azért vettem, hogy ha jönni-menni kell kertből konyhába, konyhából teraszra, ne legyen macerás. Amúgy olyan bőrből van, és ez a márka fő profilja, ami a tengervizet is jól bírja, de ezt a funkcióját még soha nem próbáltam.

És máris közelebb kerültem egy fokkal a múltkor olyan nagyon kritizált strandpapucs-fehér zokni kombóhoz!

Később, mikorra már kikeveredtünk a konyha-kert-terasz háromszögből, felöltöztem normálisan. Délután egy padon várakoztam Bonira, amikor észrevettem három 10-12 éves kisfiút. Olyan helyesek, elevenek voltak. Valószínűleg barátok vagy unokatesók lehettek, mert egyáltalán nem hasonlítottak, de ugyanaz az idős (energikus, laza) nő volt velük. Hallgatóztam, miről beszélgetnek a Bonikorú magyar kisfiúk (olyan jó kenne, ha lennének itt ilyen barátai), amikor meghallottam, milyen menő, jól hangzó keresztneve volt az egyiknek!

Mindig meglepődöm, hogy itt Magyarországon folyton ugyanabba a 15 fiúnévbe botlik az ember. Tisztára, mint egy orosz regényben (Pjotr, Nyikoláj, Grigorij). Ennek a kisfiúnak a nevét még soha nem hallottam élőben, pedig szerintem szép, egyszerű, de mégis három szótagos; régi, ugyanakkor egyedi; és nagyon illett ahhoz a kis vagány gyerekhez, továbbá jól fog passzolni a majdani jól nevelt úriemberhez is, akár itthon, akár külföldön éljen is majd. Úgy hívták: Kelemen.

Relatív

Megérkeztünk a Dunakanyarba. Tegnap este el is mentem futni: át a falun, le a Dunáig és vissza. Isteni volt. Noha egy picit túl meleg. Közben egy műsort hallgattam a diabéteszről; imádok futás közben eü-s műsorokat hallgatni! Csakhogy ebben a műsorban inkább az 1-es típusú diabéteszről volt szó, amit se megelőzni, se elkerülni, se gyógyítani nem lehet, és nem öröklött, hanem lecsap az emberre, mint derült égből a villám. Tizenhárom éves kor körül szokták diagnosztizálni. Utána életen át tartó inzulinpótlás vár az emberre, akit pluszban a cukorbetegséggel járó mindenféle szövődmény és társbetegség is veszélyeztet.

Na, gondoltam, újabb ok, ami miatt aggódhat egy szülő. Van egy egészséges(nek tűnő) gyereke, és akkor még az is kiderülhet akár, hogy az a gyerek cukorbeteg, te jó ég, ráadásul teljesen függetlenül attól, hogyan étkezik és mennyit sportol az a gyerek. Gondterhelten gyalogoltam haza, miután befejeztem a futást. Vihar készülődött.

A bérelt házunkban Z. borús hangulatban fogadott. Végighallgatta Macron július 14-ét megelőző beszédét, amit már korábban úgy harangoztak be, mint egy Nagyon Fontos Felszólalást. Na, mit mondott, kérdeztem, közben ki is tört a vihar, rohantam zuhanyozni, mert családunk jogrendje szerint viharban nem szabad telefonálni, zongorázni és zuhanyozni (ezt valahol olvasta a férjem).

Dörgött és villámlott, verte az eső a faház tetejét. Macron meg fogja emelni a védelemre szánt büdzsé összegét, mert fel kell készülni a háborúra, foglalta össze tömören és teátrálisan. Boni aggódva hegyezte a fülét; a vihartól és a háborútól is fél (annak viszont örült, hogy nem kell zuhanyoznia). Basszus, amikor van az embernek egy tizenegy éves fia, akit öt-hat év múlva be is hívhatnak katonának, nem szívesen hall ilyen véleményeket és előrejelzéseket.

Hirtelen nem is tűnt olyan borzasztónak az az egyes típusú diabétesz.

Sőt.

Budapesti bosszúságok

• Meglátogattuk a papámat a kórházban. Minden oké, ő jól van, de le voltunk döbbenve az épület és a szoba állapotán. Rosszra számítottunk, de nem ennyire. Leírhatatlan állapotok (és szagok) egy francia korházhoz szokott szemnek (orrnak), még mindig nem tértünk magunkhoz. Azóta Bonit azzal tartom sakkban, hogy ha továbbra is ennyit ugrál a kanapén (ágyon, lépcsőházban, farönkökön stb.) majd mehetünk egy magyar kórházba ügyeletre! Ilyenkor ijedten abbahagyja szegénykém. Nagyon nehéz elképzelni, hogy egy ilyen dzsuvás épületben van egy olyan helyiség, ahol steril körülmények között, precíziós műszerekkel nagy tudású emberek bonyolult műtéteket végeznek el.
• Megbüntetett az ellenőr a kisföldalattin. Nagyon bosszant a dolog, mert noha tényleg érvénytelen jeggyel utaztam, de jóhiszemű voltam, amit be is tudtam bizonyítani. Lehetett volna elnéző az ellenőr, elintézhette volna egy figyelmeztetéssel. Ehelyett láttam a szemén, komolyan mondom: a szadista élvezetetét, hogy büntethet. 
• Ehhez meg nem is kell kommentár, mellbe vágott, többet is láttunk:

• 

A vakáció első napjai

Letöltöttem magamnak egy kottát, egy Händel-tematikára készített zongoraátiratot, azzal a reménnyel, hogy ha egész nyáron gyakorlok, minden nap, akkor esetleg szeptemberre talán le fogom tudni játszani.

Boni másfél nappal később majdnem tökéletesre megtanulta. 

Itt egy részlet belőle, sajnos a blogger nem enged többet. Órákig elhallgatnám.

Szolfézs, matek, logika

A francia rendszer ismeri, de nem használja az A-tól G-ig terjedő jelölést, hanem csak és kizárólag a dó, ré, mi, fá, szó (franciául: sol), lá, tí (franciául: si), dó-t. Tehát a C = dó, és A = lá, és így tovább. Tudják, hogy a németek és az angolok a betűket használják, de én itt a zenesuliban még csak a do-ré-mí-t hallottam. Amúgy a szolfézs szó maga is a skála két hangjából – szó és fa – származik, és állítólag ez volt előbb – tükörfordításban tehát ez az eredeti –, a betűjelölés a későbbi.

De arról, amit mi Magyarországon művelünk, fogalmuk sincs! Szoktam magyarázni, gyakran belebonyolódom. Mert ha jól tudom, a magyar iskolák mindkét rendszert használják: a betűket abszolút értelemben, a szolmizációs neveket relatív értelemben. Tehát amit (mondjuk a zongorán egy billentyűt) a magyaroknál fixen egy betű jelöl, azt itt kizárólag egy szolmizációs névvel nevezik meg. 

Amikor mesélem a franciáknak, hogy Magyraországon a dó BÁRHOL lehet – akkor általában szóhoz sem jutnak a döbbenettől, mert egy francia fülnek ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy kérem szépen a mi bolygónkon 3 + 3 = 12!

Pedig a négyes számrendszerben tényleg ennyi. (Ha jól számolom.)

De fordítva is igaz: ha a magyar barátnőmnek mesélek a francia rendszerről, csak a fejét csóválja. Hogyan lehet dónak aposztrofálni valamit, ami lehet ugyan dó, de nem feltétlenül, azaz nem mindig az? 

Felmerül a kérdés, évek óta latolgatom: melyik a jobb rendszer?

Elsőre úgy tűnik, hogy a magyar jobb, hiába nehezebb. Főleg az elején nehezebb, hiszen két rendszert kell megtanulni. De utána viszont elkerülhető az a furcsaság, ami a francia rendszerben előbb-utóbb megjelenik, és ami szerintem az egész francia módszernek a rákfenéje: mert C-dúrban (franciául: do majeur) még oké a dó-ré-mí, hibátlanul lefedik a hangközöket. De amint van egy előjegyzés a kottában, onnantól kezdve nem működik jól a francia módi, és előfordulhat, hogy ugyanazt a nevet (fá) kell mondani az F-re és a fiszre (F#) egyaránt. Nekem ez nagyon-nagyon fura, sőt, mi több, szerintem ez episztemológiailag nonszensz: hát nem mondhatjuk az almára azt, hogy körte! Ha egyszer az alma!

De a franciák nem zavartatják magukat. A zongoratanárnő szerint, ha tudjuk, hogy milyen hangnemben vagyunk, ez nem lehet gond. Szerintem meg baromi zavaró, mert logikátlan. Boni egyik szolfázstanára ennek a problémának az áthidalására kidolgozott egy saját rendszert (fá helyett fád-ot mond, és így tovább), tehát vannak, akiket mégis zavar. Tudom, hogy a magyar rendszerben is előfordulhat ilyen probléma (előjegyzés feloldáskor pl), és hogy erre magyarul is van egy hasonló megoldás (tí-ből tá stb.). De a két rendszerben az ugyanabból az okból megjelenő probléma nem összehasonlítható, mert mint hallom, a magyarok simán mondanak a ré kereszt-re mi-t, a franciák soha!

Viszont ha jobban megnézzük, a francia rendszer tényleg működik a gyakorlatban. Almát mondanak a körtére, kész őrület az egész, az ember a haját tépi, közben pedig viláhírű előadókat és zeneszerzőket nevelnek ki. Márpedig ha ez sikerül nekik, akkor a logika törvénye azt diktálja, hogy őszintén feltegyük a kérdést: mi haszna megtanulni a bonyolultabb rendszert?

Akcentusokról

A suli bejáratában minden órában áll valaki, hogy ki- és beengedje a gyerekeket, és ellenőrizze a belépőkártyájukat. Reggel 8-kor mindig az igazgatónő és a pedellus (CPE) áll a kapuban, különben a négy felügyelő közül mindig más és más. Most már jól ismerjük őket, általában kedvesek, mosolygósak. Van egy nő, akinek idegen akcentusa van, Z. arra tippel, hogy spanyol, és inkább arra, hogy román.

Ma reggel Z. elment szólni, hogy Boni nem megy suliba (csak két órája volt, de napok óta alig alszik a melegtől) és ha már ott volt, megkérdezte a nőt, hogy hová valósi, milyen akcentussal beszél (utólag már nem emlékezett jól, hogy pontosan mit kérdezett tőle, de valami ilyesmit: származás, akcentus). Majd hanyatt esett a nő válaszától, mert ezt mondta:

– Ezt nem mondhatom meg.

Úgy értve, hogy nincs joga megmondani (konkrétan azt válaszolta: je n'ai pas le droit de le dire). Első hallásra arra gondoltam, hogy ez nem igazán lep meg a francia közoktatástól, beleillik a képbe. Annyira ügyelnek az egyenlőségre (vagy annak látszatára), annyira érzékeny téma az identitás és a nemzeti hovatartozás, hogy talán már beszélni sem lehet róla. Z. is meglepődött, el is mesélte neki, hogy én magyar vagyok, szó szót követett, és a nő kijelentette, hogy vallásról nem szabad az iskolában beszélni.

Ez már viszont kezdett paranoiába hajlani. Mennyi köze van az állampolgárságnak a valláshoz? Kevés. Egy marokkói állampolgár lehet zsidó, egy német pedig muzulmán, még ha nem is ez a leginkább jellemző felállás. Az tény, hogy soha, sehol nem kérdezik meg Franciaországban az ember vallását, ez az ember legmélyebb magánügye, tartanak a prozelitizmustól, a szeparatizmustól – de hát Z. sem a vallást kérdezte.

Oda lyukadtunk ki, hogy nem tudjuk elképzelni – legyen is a francia gondolkodás bármilyen rugalmatlan ebben a tekintetben* –, hogy a nőnek megtiltották, hogy elmondja: hová valósi. Szerintünk a nő vagy szégyelli a származását, vagy úgy gondolja, problémái lennének belőle, ha kitudódik. Mi másért nem mondaná el? Nehéz dolga van, mert az akcentusa rögtön elárulja. Illetve nem is tudom, hogy az akcentus árulja-e el, vagy a vétett hibák. Engem például még soha nem javítottak ki annyian, mint az elmúlt évek alatt Boni: az akcentusomat is javítja (kisebb részben), de főleg az zavarja, hogy folyton tévesztek a hím- és a nőnemben. Nem győz kijavítani, és a múltkor nevetve mondta, hogy amikor valakivel beszéltünk, emlékszem-e, hogy többször is kimondtam azt a szót, hogy LE porte, pedig az LA porte! Nem érti, hogy ha egyszer ismerem egy szó nemét, miért tévesztek mégis, amikor beszélek? Amúgy én sem értem. De azt válaszoltam neki, hogy én ezt már soha nem fogom tudni megtanulni. Az akcentuson és a tévesztésen már soha nem fogok tudni változtatni, maximum egy kicsit javítani (ha odafigyelek), a bélyeg rajtam van („NEM SZÜLETETT FRANCIA”), csak ki kell nyitnom a számat. Engem nem zavar (kivéve adminisztratív ügyintézés) és az sem zavar, hogy Boni akcentussal és hibásan beszéli a magyart („Mámá, ébén á kálápbá hogyán fésték ki?” – kérdezte a múltkor).

Visszatérve a nőre, persze beindult a fantáziánk. Honnan jöhet? Miért nem mondja el? Milyen fájdalmas tapasztalatok vagy szerencsétlen félreértések sorozata állhat az egésznek a hátterében?

* Holott a toleranciát hirdeti

 Kánikula

Újratervezés és olvasmánylista

Még május közepén szólt a papám, hogy elképzelhető, hogy idén nyáron megműtik. Azóta ki is derült a műtét időpontja: épp aznap lesz, amikor indulunk Magyarországra. Eléggé átírja ez nekünk a nyaralásunkat, de lesz jó oldala is a dolognak: ott tudunk lenni, ha bármi van, meg tudjuk látogatni Pesten (később meg ott, ahol a rehabilitáció lesz), a mamám pedig nem lesz egyedül egy hónapig. Bár őt ez nem zavarná, volt már rá példa többször is, de mivel nincs jogsija, mégis csak jobb, hogy a bevásárlást majd mi fogjuk tudni intézni. 

Nem lesz például vita abból, hogy ki fizesse a kaját! Eddig ugyanis a szüleim soha nem akarták engedni, hogy mi fizessük, mondván, hogy egész évben nem látnak, igazán meg tudnak vendégelni arra a pár hétre. Z. pedig úgy van vele, hogy nem akar magyar nyugdíjasok nyakára járni enni, hiszen nem ugyanolyan költségvetésből dolgozunk. Szóval ez a probléma kipipálva.

Sajnos Boninak viszont nem lesz barkácsoló nagypapája a nyáron, nem fog tudni dolgozgani vele a kertben. Ez főleg akkor lesz rossz, amikor már távmunkázni fogok, de megoldjuk. Ettől teljesen függetlenül már hetek óta szerzem be azokat a francia nyelvű ifjúsági könyveket, amelyeket ott akarunk hagyni Magyarországon, hogy legyen miből válogatnia Boninak. Irodalmi műsorok, barátnők, barátnők gyerekei, saját gyerekkori emlékek, internetes, sőt, könyvesbolti ajánlók alapján ezeket a könyveket visszük, nagyon remélem, hogy jópárat el fog olvasni belőlük (már jelezte, hogy bizonyos könyveket ki sem fog nyitni, grrrr). Fura egyébként, hogy itt nincs nyári kötelező olvasmány, de Boni sulijában még ajánlott könyvek sincsenek a vakációra.

Egy Jelenség

Egy gyanúsan gyorsan terjedő és a francia városokba egyre jobban begyűrűző szubkultúra meghökkentő stílusjegyére szeretnem felhívni a figyelmet:

És egyúttal reményemet is ki szeretném fejezni az iránt, hogy bárcsak olyan sokáig éljek, hogy saját jószántamból ilyet hordjak!

Van egy fiú

Van egy kisfiú, Boni osztálytársa, még mielőtt véget ér a tanév, elmesélem. Nekem (és Z-nek is) annyira, de annyira szimpatikus! Eleve olyan kis helyes gyerek: normális kisfiú formájú, nem pedig olyan ijesztően nagy méretű, mint Boni néhány osztálytársa, akik 17 évesnek is kinéznek. Ez a gyerek emellett pedig elképesztően udvarias. Már messziről szokott köszönni nekünk, szülőknek, gyakran azt is megkérdezi, hogy vagyunk. Könnyedén lehet vele beszélgetni, nem félénk, nem tartózkodó, de ugyanakkor nem nagyszájú, nem tolakodó. Hatalmas beszédhibája van, a v-t f-nek ejti, de láthatólag ez nem zavarja.

Az a gondom, hogy Boni nem nagyon barárkozik ezzel a szimpatikus, szelíd és udvarias gyerekkel. Azon is csak röhög, amikor mondogatm, hogy Alexandre milyen kedvesnek tűnik („Mama, nehogy azt hidd, hogy az iskolában is ilyen!”), ugyanakkor elismeri, hogy tényleg nem undok, nem erőszakos, nem trágár.

De sajnos nincs meg közöttük a kémia, ezek szerint.

Pedig annyira szívesen látnám, hogy inkább ezzel a kisfiúval barátkozik, mint néhány másik gyerekkel! De nem adom fel a reményt, mert ha belegondolok, általános iskolában én magam is azokkal a gyerekekkel barátkoztam leginkább, akikkel egyfelé mentünk haza. Érdekes, de valahogy így alakultak ki nálunk a barátságok. Sőt, jól emlékszem a gimnázium első napjára: bementem az idegen osztályterembe, láttam, hogy már sokan ülnek itt-ott. Egy csoport csaj az ablakban dumált, köztük volt olyan is, aki ismerős volt a felvételiről. Odamentem hozzájuk. Kérdezték, hová ültem le, mondtam, hogy még sehova. Ekkor egy egyik idegen, rövid hajú, szemüveges, szőke lány azt mondta, hogy mellette még nem ül senki, nem akarok odaülni?

Az a lány lett az egyik legjobb gimis barátnőm, négy évig mellette ültem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Lehet, hogy Boni és Alexandre is egymásra találnak majd, mert egyfelé lakunk. Igaz, a gyerek biciklivel szokott járni, de gyakran leszáll róla és tolja, amikor Bonival megyünk haza. (Olyan cuki!)

Reggeli futás

Csak kánikulaidőben tudom magam rávenni magam arra, hogy hajnalok hajnalán keljek és (a reggeli kávét követő reggeli széklet után, már bocsánat) elmenjek futni. Ilyenkor a nap többi része nem is alkalmas a sportra (kivéve uszoda); 24–25 fok fölött nem nagyon tudok futni, alatta is csak akkor, ha nem tűz rám a nap. 

De basszus ezek a hajnali futások milyen isteniek! Na jó, hajnaliról nem beszélhetek, inkább kora reggelről (8-ra szoktam végezni). Mennyire finomak ezek a reggeli illatok, mennyire más a reggeli fény, napsütés, és mennyire kevesen vannak olyankor!

Előfordul, főleg Magyarországon, hogy a család még akkor is alszik, amikor jókedvűen és elfáradva visszaérek. Belopakodok a lakásba, és vagy rögtön lezuhanyozok vagy leülök egy könyvvel és egy újabb kávéval. Nagyon szeretem, amikor ilyen aktívan és sportosan indul a nap!

Az alábbi képek közül az egyiket este, a másikat ma reggel készítettem. Ki lehet találni, melyik melyik? Nem tudom, vissza tudja-e adni egy fotó (vagy akár egy írás) mindazt, amit egy nyári reggel jelent.

Szavak

Magyarországi nyomdákkal kontaktálok, hol tudnám kinyomtatni Boni könyvét. Erről majd írok bővebben; készítettem neki egy nyelvtankönyvet nyárra. Sajnos a francia cég csak akkorra vállalja, amikor már nem leszünk itt, és nem postázzák külföldre. Ofszet, kifutó, belív, sőt: belív lekenése, ilyen szavakkal bombáznak, vicces, hogy ami nekik mindennapos, azt nekem meg kell néznem a szótárban.

Ma felhívtam a pasit, mert napok óta nem válaszol, legutóbbi e-mailjében azt írta, hogy a borító felbontása nem jó. Elküldtem neki az előlapot nagyobb felbontásban, és megkérdeztem tőle, hogy a fülszöveget küldhetem-e Wordben.

– Milyen fül? Fül is kellene? – kérdezett vissza ingerülten, mint aki lemaradt egy infóról. 

Úgy látszik, nem egy céh tagjai vagyunk. (Barátnőm szerint keressek másik nyomdát!)

***

Bonit szoktam tesztelgetni meseolvasás közben, hogy milyen szavakat ért. A kelepcére csak legyintett, mintha hülyének nézném („Mama, a Micimackó tele van kelepcével!” – válaszolta szakértelemmel), a pikkelyt nem tudta, viszont másnap emlékezett rá. A frigyre azt hitte, valami növény – talán a rüggyel keverte? Az igába fogott ökörből egy kukkot sem értett, se a szavakat, se a koncepciót. Az özvegy szóra azt mondta, érti, de mikor jobban belekérdeztem, kiderült, a sógorral keveri. A leleményest nem ismerte, azt hitte: liliputi.

 ***

Egyébként ezek a szavak megmaradnak a passzív szókincsében, sőt, ha nem találkozik velük hamarosan, el is fogja őket felejteni. Franciául sokkal-sokkal könnyebb a helyzete, hiszen a suliban és az olvasmányaiban gyakran találkozik ilyen típusú (régies vagy ritkábban használt) kifejezésekkel. De néha meg szoktam lepődni, hogy milyen francia szavakat nem ismer, pl. austral, ami azt jelenti, hogy „ami a déli féltekén fekszik”, vagy ludique, azaz játékos (igaz, a francia szóban nem található meg a játék szó maga), vagy mettre en exergue, azaz kihangsúlyozni, előtérbe helyezni (szótár szerint: jelmondatnak kitűzni).

Ezt a két utóbbit egyébként azért kérdeztem meg tőle, mert valaki mesélte, hogy az érettségiző (francia) diákjai nem ismerték!

Kettesben

Pár napig egyedül vagyunk Bonival, Z. elutazott a temetésre. Néhányszor rápillantottunk a helymeghatározóra a telefonon, amikor ment, és olyan fura volt látni, ahogy átutazott azokon az ismerős helyszíneken, amelyek nekünk minden évben a vakációt, a kikapcsolódást jelentik. Mielőtt Anne-ék falujába ér az ember, át kell menni egy viadukton, amit fenyőfákkal borított hegyek vesznek körül, majd rákanyarodunk az utolsó útszakaszra, ahonnan látszik a Mont Blanc – ez mindig annyira, de annyira szuper szokott lenni. Ehhez az érzéshez soha sem kapcsolódótt még temetés, halál, meg könnyek.

Boni egyébként azt kérdezgeti tőlem, hogy lesz-e olyan, hogy Anne-ék újra kedvesek, vidámak és jókedvűek lesznek-e, vagy már soha többet. Nem tudok erre mit mondani, mert bele sem akarom képzelni magamat a helyükbe. De ők ezerszer erősebbek mint én.

A napjaink amúgy nyugisan telnek, én egy csomó mindent (takarítás, adminisztráció, mosás, bevásárlás, sport, iroda) elnapoltam, vasárnap például egész délelőtt testhálót vagdostunk ki kartonpapírból kockák készítéséhez (matekházi), majd megtanultunk játszani a Ligrettóval (nagyon jó, gyanítom ha többen játszunk még jobb!). Stresszes az, hogy nem szabadna kizárnunk magunkat a lakásból, mert Z. nem tud csak úgy hazaugorni 500 km-ről. Ezért mindig rengetegszer ellenőrzöm, hogy mindkét kulcs nálam legyen, de ilyen nyári időjárás mellett nincsenek mindig nagy zsebeim/táskám, kicsit macerás. Annyiszor gondoltunk már rá egyébként, hogy találunk erre a helyzetre valami tartós megoldást, de csak halogattuk...

Boni sokat kérdezget a temetésről, még nevetni is tudtunk, amikor azt akarta tudni, hogy a másod- és harmadunokatesói is ott lesznek-e a temetésen. Én ezt hittem, azokra gondol, akik Amerikában élnek, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nem lesznek ott, mert nagyon drága a jegy. Értelemszerűen a repülőjegyre gondoltam. A szerencsés Boni, aki még soha nem volt temetésen, megdöbbenve kérdezett vissza:

– Miért, egy temetésre jegyet kell venni?!

Benyomásom a Rendszerről

Csütörtökön volt az osztályozó értekezlet. Előtte már azt fontolgattam, hogy kikapcsolom a telefonomat, nehogy Gabriel anyukája első felindulásában megint felhívjon, de aztán elfelejtettem, és csak egy szmájlis üzenetet kaptam: Gabriel és Boni mindketten dicséretben részesültek! Ez egyébként egy egyszerű félmondat (Gratulálunk!) az amúgy is csupa pozitív értékelésben, szóval nem értem, miért olyan nagy ügy.

Összességében nem tűnik nehéznek a suli, Bonitól is kérdeztem, ő is ezt mondja. Nézegettem a magyarországi nyelvtan és töri tankönyveket, szerintem itt kevesebbet kell tudni, azt viszont kívülről (de nagyon nehéz az összehasonlítás). Háromféle tantárgya van Boninak: az ún. nehéz tantárgyak, amelyeket objektíven osztályoznak (francia, matek, német, töri), a megúszós tantárgyak, amire nem kell sokat tanulni, és könnyű jó jegyet szerezni (angol, fizika, biológia) és a készségtárgyak, ami tök szívás, mert totál szubjektív az osztályozás (ének, tesi, rajz). Boninak tesiből lett a legrosszabb az átlaga, ami szerintem undok dolog, mert igazságtalanul leviszi az átlagát. 

Jézusom, olyan lettem, mint a franciák: folyton átlagot számolok!

Nehéz lehet a tanárok dolga. Harmincan vannak egy osztályban, és ahol az osztályátlag 16,48 (francia) meg 14,39 (töri), ott a legrosszabb átlag a 10 meg a 8,24. Sőt, matekból pl a legrosszabb tanuló 6,3-at kapott. Nehéz lehet így tanítani. Ezek a gyerekek nyilván nem értenek semmit, vagy nem tanulnak semmit, nem tudom. Szerintem nem lenne a helyük egy ilyen iskolában, és én úgy látom, hátráltatják a többiek haladását – talán ez a legnagyobb probléma az egészben szerintem.

Boni kedvenc tantárgyai: az angol és a matek, annyira, hogy ezekből a tárgyakból nem is nagyon kértük itthon számon őt (amúgy minden másban nyüstöltük, főleg németből és töriből), megcsinálta saját maga. Érdekes ez az angol, mert tavaly Amerikában nem láttam rajta, hogy ennyire érdekelné. Lehet, hogy a tanár érdeme? Addig könyörgött gyakorló feladatlapokért, míg a múlt hétvégén elmentünk venni, úgyis szoktunk nyárra ilyen füzeteket vinni (leginkább matekból). Képzeljétek, még azon a hétvégén kitöltötte az össszeset.

A matekszeretete régi, de továbbra is fenntartom, hogy Boni nem matekagy. Viszont szereti a tanárt, eléggé könnyű a tananyag (sok volt a geometria és a számítástechnika), és a matekot nem kell bevágni, tehát úgymond „könnyű”. Boni állítja, szerintem helytelenül, hogy ha egyszer megért az ember valamit (mondjuk háromszög területének kiszámítását), akkor azt mindig tudja alkalmazni, felesleges gyakorolni. Eddig bevált az elmélete, de sajnos szerintem ez nem lesz fenntartható gyakorlat.

Még három hét van hátra a suliból – ez már csupa lógás és lazaság lesz, a jegyeken már nem változtatnak. Egyébként a csütörtökön megírt dolgozatok osztályzatait sem számították már bele, mert, mint hangoztatta Boni, nem engedi a rendszer. Ez az a mondat, amitúl egyébként kiráz a hideg (főleg mh-i kontextusban): mintha az ún. rendszert nem az embert maga hozta volna létre!

Nyelvtan és matek

Nem buli

– Mama, olvashatok még egy kicsit? – kérdi Boni lefekvés után.

– Dehogy, holnap korán kell kelni! – válaszolom azonnal.

– Csak egy percet...? – fog alkudozásba.

– Nem! 

 

Kimondhatatlanul utálom az alkudozást. A 21:30 már eleve egy kialkudott (és túl késői) időpont. Minden reggel (túl) korán ébred, gyakorlatilag nincs meg neki a kilenc óra alvás.

– És ha a papa megengedi...?

– NEM!! – próbálom elejét venni a vitának, könyörgésnek, hisztinek. – Én úgysem engedem!

– Nem vagy aranyos, mama...! – kezd beletörődni a megváltoztathatatlanba, de előtte még egy sértést szeretne a fejéhez vágni ennek az unalmas felnőttnek, aki az alvással töltött órák számát méricskéli, holott kint még szinte világos van, az ablakon bódító nyár- és hársfaillat száll be, és különben is, mindjárt itt az év vége és baromi jó résznél tart a könyvében. – Hogy is mondta Maugli a kobrának..? Fa..? Milyen fa...? Ja igen, mama, Kiszáradt Fa vagy!!

Mindezt itthagyni

Morbid egybeesés, hogy amint befejeztem a rákról szóló könyvet, kaptuk a hírt, hogy Z. unokaöccse meg fog halni. Már elkezdtem a könyvet, amikor kiderült, hogy beszüntettek mindenfajta terápiát, már akkor lehetett tudni, hogy közel a vég. De most már napok kérdése sajnos.

Ez a második unokaöccse, aki fiatalon vastagbélrákos lett. Az első unokaöccs másfél éve halt meg, hátrahagyva egy majdnem kétéves kislányt. Ennek a fiúnak az anyukáját látogattuk egyébként meg tavaly Amerikában, és Boni alig hitte el, hogy akkor alig hat hónapja temette el a fiát. Tényleg hihetetlen volt, egyáltalán nem látszott rajta semmi, sőt, még fotókat is mutogatott a fiáról (akit Boni nem ismert), és egyszer együtt reggeliztünk a kislány anyukájával (tehát a halott fiú volt feleségével) és azzal a bizonyos kislánnyal.

A mostani unokaöccsnek három gyereke van, a legfiatalabb lány Boninál kisebb. Két és fél éve beteg a srác, és az a borzasztó, hogy az elején még nagyon úgy nézett ki, hogy túléli. De most már tudjuk, hogy sajnos túl későn fedezték fel nála a rákot. Lehet, hogy ha pár hónappal korábban kiszűrik, megúszta volna! Kapott kemót, sugárterápiát, műtötték (többször), a két év alatt még vakáción is voltak párszor, valamennyit dolgozott is... és basszus, mégis. És hiába volt olyan pozitív volt a Mukherjee-könyv befejezése, hiába részletezte azokat a szédületes újdonságokat, amelyeket az orvosok és a kutatók pár év alatt kidolgoztak, szegény fiú, rajta mindez már nem segít.

Annyira szimpatikus, most nem is tudom, illő-e hozzátenni: volt. De tényleg, egy szimpatikus család szimpatikus tagja: okos, kedves, segítőkész. A CERN-nél volt mérnök, gyönyörűen zongorázott, három nyelven beszélt. És én különösen hálásan emlékszem vissza arra, hogy amikor a betegsége előtt egy családi találkozón Bonikám félénken áldogált a sok idegen gyerek között (sőt, haza akart menni), ez a fiú és az egyik testvére vették a fáradtságot, hogy megszelidítsék a vad gyerekemet, aki természetesen attól a pillanattól fogva le sem szállt a nyakukról és végig velük akart játszani. És ők ezt a világ legtermészetesebb módján kezelték, azaz végig játszottak vele. Annyira hálás voltam nekik.

Amúgy Boni sajnos nem emlékszik rá, pedig láttuk őt még egyszer a kemó alatt (csak akkor már felismerhetetlen volt). Most rá akartam keresni a képek között, ezért beírtam a keresőbe azt a megyét Genf mellett, ahol laknak, és kiadta a telóm az összes olyan fotót, ami ott készült (évente kétszer szoktunk Z. húgához menni, mínusz a Covid). Keresgéltem a fényképek között, átnéztem az összeset: havas svájci hegycsúcsok, gyerekek (rengeteg gyerek), biciklizés a faluban, csacsik etetése, kirándulás, esti társasjátékozás, közös ebédek, vacsorák, játszóterezés, kártyapartik... azt a rengeteg jó élményt látva, amit ott szereztünk, összeszorult a szívem: szegény, milyen nehéz lehet most neki mindezt itthagyni.

Egy félelmetes ellenség, egy olvasmányos történet

Jaj, annyira lebilincselő és izgalmalmas könyvet olvastam, elképesztően érdekes volt: témája a rákkutatás és -gyógyítás története (ez itt, én a francia fordítást olvastam, látom, hogy magyarul is megjelent). Alig bírtam letenni. Először egyébként azt gondoltam, hogy bekötöm a könyvet, hogy Z. ne is lássa, miről szól (nem bírja az ilyesmit), de a végén még idézgettem is belőle neki, sőt, bizonyos részeket Boninak is elmeséltem! 

Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a történelem és az orvostudomány. Az író klinikai onkológus, Indiában született és Amerikában él. Az egész könyvet áthatja az ún. amerikai szemlélet (vagyis amit én annak képzelek): az író elsősorban erre az országra összpontosít, másodsorban pedig szuperul ért ahhoz, hogy a(z amúgy rövid) fejezeteket mindig ott fejezze be, ahol a legizgalmasabb vagy ahol már épp kezd lankadni az olvasó figyelme, továbbá rengeteg anekdotával és személyes történettel fűszerezi a könyvet.

Az is tökre tetszett, hogy nem feltétlenül halad lineálisan a történet, legalábbis az elején nem. Tehát nem azzal kezdi, hogy már kétmillió (!) évvel ezelőtt is haltak meg ősemberek rákban, amire egy fennmaradt állkapocscsontból következtetünk, meg hogy Hippokratésztől származik maga a szó, hanem egyből a leukémia a téma. Egyébként azért, mert ezt a típusú rákos megbetegedést nem lehet „kiműteni”, mindenképpen találni kellett valami másfajta gyógymódot.

Olyan érdekességeket tudtam meg, hogy pl. a rákgyógyítás elején, főleg ezeken a leukémiás gyerekeken szó szerint kísérleteztek az orvosok. Vagy hogy Pierre et Marie Curie vödörben gyűjtötték, valahol Csehország területén, az ércet, amiből a rádiumot előállították. Baromi érdekes volt a statisztikákról szóló rész is; számításoktól függően egyszer az jött ki, hogy a rákkutatás nem haladt előre egy tapodtat sem, illetve hogy nagyon is sokat haladt és rengeteg életet mentett meg. Érthetően leírta, hogy miért nem tudtak kísérleti alanyokat toborozni egy bizonyos kettős vak vizsgálathoz: mert annyira hittek az emberek az adott gyógyszerben, hogy senki sem szeretett volna a kontrollcsoportba tartozni. A laboratóriumokban található rákos sejtek gyakran olyan emberekből származnak, akik már évtizedek óta halottak – mert a rákos sejt nem hal meg (?)! Ja, és volt szó egy orvosról, aki az általa koordinált kísérlet összes eredményét meghamisította! Meg az amerikai dohánylobbiról, ennek egy külön fejezetet szentelt, olyan volt, mint egy krimi (a tüdőrák gyakorisága 1500%-kal nőtt Angliában 1927 és 1947 között!!).

Az utolsó részek, amikor a molekuláris biológiáról volt szó, kicsit nehezek voltak, de még ezt is sikerül nem csak érthetően, de érdekfeszítően tálalnia (kis gyorstalpaló genetikáról, glosszárium stb.). A könyv nagyon vastag, 700 oldal, de gyorsan lehet vele haladni, és tartozik hozzá egy százoldalas bibliográfia. Irigykedve regisztráltam, hogy egy orvos, aki betegekeg gyógyít (meg asszem kutat is) ezt a rengeteg könyvet mind elolvasta. Szépirodalmi művekből is sokat idéz: Kafka, Szolzsenyicin. És szabadidejében megír egy ilyen best sellert!

Kuktúrsokk

Sokkoló látványban volt ma részem, még mindig nem tértem magamhoz: a botanikus kertben történt, amikor el kellett mennem pisilni a játszótér mellett lévő kávézó-fagyizó WC-jében. Úgy szoktam időzíteni, hogy ne kelljen, de most sajnos így jött ki. Felszerelkeztem egy PZS-vel és beálltam a sorba. Előttem cuki kisfiúk türelmetlenkedtek, hogy megtölthessék a vízipisztolyukat, plusz két kislány, akiknek, állításuk szerint pisilniük kellett. Egy idő után eluntam a várakozást (a kisfiúk már az ajtót döngették), visszaültem a padra Boni barátjának anyukájával beszélgetni. Visszamentem 5 perc múlva. A kisfiúk éppen jöttek kifelé, locsolták mindenfelé a vizet, cukik voltak, magyarázták, hogy végül is nem volt bent senki, csak az ajtó nem nyílt ki. Ahogy jöttek kifelé, benéztem a WC-be, és képzeljétek, azt láttam, hogy az egyik kislány, olyan 3–4 éves lehetett, épp a WC-n ÜLT!!

Ült! Egy közWC-n!! Rózsaszín pörgős kis szoknyácskája beborította az ülőkét, lábaival vígan harangozott. Teljes nyugalomban pisilt. Pár másodpec múlva megjelent az anyukája (normálisnak kinéző nő), és mivel elém kellett állnia, megmagyarázta, hogy jött segíteni a lányának. Láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy a kislánya egy

büdös, 

hányadék,

gusztustalan, 

összepisilt, sőt, összekakilt, 

mert aznap már legalább ezer ember által használt

ülőként csücsült! Komolyan, ilyet én még nem pipáltam. Egy ideje már tudom – de csak közvetett tapasztalásból, regényekből –, hogy bizonyos felnőttek munkahelyen is ráülnek az ülőkére. Nem olyan régen még azt hittem, hogy a Főszabály, mely szerint ismeretlen helyen, amelybe uszoda, vendégség, vonat és repülő is beleértendő, semmilyen körülmények között sem ül az ember rá a WC-re, mindenki számára egyértelmű. Hát nagyon nem, mint az időközben megtanultam!

És hogy ne legyen ez az egyetlen mai napi sokkoló élményem, a második kislány (szintén 4 év körüli), aki előttem várakozott, elmesélte, hogy pisilnie és kakilnia is kell. Udvariasan végighallgattam, vicces volt, ahogy mondta. Neki a nagymamája jelent meg színen kicsit később, megkérdeztem, elém akar-e állni, hogy segítsen az unokájának, de ő csak azt akarta tudni, hol van a kislány.

– El tudja intézni egyedül is! – mosolygott rám a nő, majd visszament a teraszra.

Ekkor megvilágosodtam: ezek a franciák talán túlzásba viszik a gyerekek autonómiáját, mert tényleg ez itt a mantra. Háromhónaposan egyedül elaludni, háromévesen egyedül felöltözni, hatévesen ottalvós táborba menni: ezek itt az értékek. És a sorba beletartozik, hogy egyedül mennek el a gyerekek WC-re. Ha máshogy nem megy, hát felülnek az ülőkére.

Most próbálom megemészteni a dolgot, mert nem akarok azok közé a magyarok közé felsorakozni, akik folyamatosan szidják annak az országnak a kultúráját és szokásait, ahol élnek. Ez nekem soha nem volt se nem szimpatikus, se nem célravezető hozzáállás, de most, bevallom, rezeg a léc... Végül is közös tányérból enni, evőszeköz nélkül (TRUE STORY) miért lenne elfogadhatóbb? (Bár, hozzá kell tenni, hogy Z. és a két további (francia) anyuka osztotta a (magyar) nézetemet.)

Angol

Boni a fejébe vette, hogy megnyeri a házi angolversenyt, egyrészt mert szerinte New York-i utat lehet nyerni vele (szerintem ez hülyeség, két euró volt a nevezési díj), másrészt mert lehet nyerni egy táblagépet is (ha nem veszünk neki, majd nyer magának ő, mondta), harmadrészt meg megígértük neki, hogy ha benne lesz az első tízben, akkor beleszámítjuk az év végi átlagába (ami, ha eléri a 19,35-öt, azzal fog járni, hogy telepítjük neki a Mindcraftot, jajaj).

Amúgy tök érdekes, mert azok a gyerekek nem vehettek részt a versenyen, akiknek az angol az egyik anyanyelvük. Na mármost szeretném azt látni, hogyan és milyen kritériumok alapján dönti el egy intézmény azt, hogy egy francia gyereknek melyik a másik anyanyelve. Ha mondjuk angol vagy ír az egyik szülő? Ez még nem garancia semmire, a német barátnőm kislánya például soha nem szólal meg németül. És mi van, ha rokon él Angliában, és a gyerek rendszeresen látogatja? Értelemszerűen előnyben lenne a többi gyerekkel szemben, de ki kellene zárni ezért? Milyen rendszerességű látogatások esetén? És mi van azzal a kisfiúval, akinek az anyja orosz, de nem tud franciául, ezért a szülők közös nyelve az angol, amit nem tudom, milyen szinten beszélnek? Boni szerint ez a gyerek sem vehetett részt a versenyen, érdekes. És vegyük azt a hipotetikus, de nem lehetetlen (viszont eléggé idétlen) helyzetet, ha mondjuk két francia szülő angolul beszél a gyerekéhez?

Boni nem tudta, hogyan kell felkészülni a versenyre, ezért csak lelkesen Duolingózott (már amikor odaadtuk neki) és angolul olvassa a Harry Potter első részét, amit szerintem csak azért ért, mert már kívülről tudja a franciát. Sajnos nem volt rá felkészülve, hogy lesznek országismereti kérdések, és noha Amerikát egy icipicit ismeri, Angliában még soha nem járt. Úgyhogy kétlem, hogy akár csak az első tízben is benne lenne, mert arra a kérdésre, hogy ki lakik a Downing streeten, kizárásos alapon azt válaszolta, hogy a Paddington maci.

Durrdefekt és húsevés

• Hétvégén kiszakadtam egy kicsit a mókuskerékből, és találkoztam ezzel a barátnőmmel egy németországi városban. A helyszínt úgy választottuk ki, hogy ráböktünk a térképre kábé ott, ahol a félutat sejtettük. Mint aztán kiderült, én nem tudtam vonattal eljutni oda, ezért autóval mentem, teljesen idegesen, mert Z. az előző héten durrdefektet kapott az autópályán. Szerencsére megőrizte a hidegvérét és sikerült megállnia baleset nélkül. De borzasztó belegondolni, hogy ha az előző héten nem kellett volna elutaznia (nem volt betervezve), akkor az a kerék akkor durrant volna ki, amikor ezen a hétvégén Németországba megyek! Én megúsztam volna vajon? Na, ezzel a tudattal vezettem le az 500 km-t.
• Pont ezen a hétvégén lett volna szüksége Z-nek az autóra Bonit szolfézsvizsgára (szombat) és szülinapra (vasárnap) furikázni. Az uszodán kívül SOHA nem kell itt a városban az autó, annyira rövidek a távolságok. Most viszont mindkét helyszín tök messze volt, így úgy csinálták, mint mi gyerekkorunkban: gyalogoltak!
• Kathrinnal tök sok mindenben megegyezik az ízlésünk, elsősorban öltözködésben, lakberendezésben és kajákban. Ezért egész hétvégén istenieket ettünk, főleg ázsiait. Este nem átallottunk sorban állni egy koreai étterem előtt, de mindketten úgy ítéltük meg, hogy megérte!
• Gyereknevelésileg viszont teljesen eltérő állásponton vagyunk, úgyhogy érdeklődve hallgattam mindent, amit a svájci mindennapokról és az oktatási rendszerről mesélt. Neki szoktam elküldeni Boni németházijait javításra, és most mondta, hogy alig bírja a francia folyóírást elolvasni (Svájcban nem tanulnak folyóírással írni a gyerekek). Szuper könyv- és társasjáték-ajánlást kaptam tőle, remélem, neki is bejönnek majd az én ajánlóim.
  
• Mesélte, hogy ismer egy vegetáriánus családot, ahol se az anyuka, se az apuka, se pedig a fiuk (13 év) nem eszik húst. Az egyetlen húsevő családtag a farkaskutyájuk! Amúgy Kathrin kislánya (szintén 13) is vegetáriánus, és amikor ezt itthon meséltem ezt Boninak, csak a fejét csóválta: milyen csodabogarakat hord a hátán a Föld! Csak egyetérteni tudok vele, ha a húsevő farkaskutyára és a vegetáriánus gazdáira gondolok.
  
• Képzeljétek, hazajöttem, és amikor le akartam ellenőrizni Boni földrajzháziját láttam, hogy az egyik feladatban Freibourg im Breisgrau-t adta fel a tanárnő! (már több órája az intelligens városokat tanulják, szegény Boni, nagyon szenved, unja, teljesen megértem). Én ebben az intelligens városrészben nem jártam, csak az óvárost és az egyik parkot néztük meg Kathrinnal. Regensburgra emlékeztetett nagyon az egész, pedig az jóval arrébb van. Számomra a német városok nagyon egzotikusak, inkább Magyarországra hasonlítanak (biztos a sok Müller meg DM miatt), mint Franciaországra, kis belga beütéssel (biciklik!).
  

Van egy lány

Van egy lány. Az alattunk lakó család kb. 14–15 éves kislánya. Évekig egy iskolába járt Bonival, gyakran találkoztunk vele és az anyukájával a suliba menet vagy jövet. Szép kislány volt, magas, sok hajú, értelmes tekintetű, vidám, rengeteg barátnővel körülvéve.

Ez a kislány az elmúlt években úgy megváltozott, hogy alig ismerünk rá. Hirtelen még jobban megnőtt: most már magasabb az anyukájánál. Még mindig szép haja van, de az arcát a felismerhetetlenségig sminkeli (nevethetnékem van, ha látom). Nulla fokban is kint van a dereka és folyton a telefonján lóg. Ezt látjuk.

Hallani viszont sok minden mást is hallunk: iszonyú, borzalmas, elképesztő hisztirohamokat esténként. Olyan ajtócsapkodás, állati üvöltés, tébolyodott sírás és lábdobogás hallatszik fel hozzánk időnként (mondjuk hetente kétszer), hogy beleremeg a ház. Néha, ha nem ismerném őket (tök szimpi család!) azt hinném, hogy ölik egymást alattunk. Így, hogy a szemünk előtt változott át a kislány (gyerekből – kamasszá), olyan érzésem van, hogy amikor rájönnek ezek a hisztirohamok, épp most bolondul meg.

Ilyenkor felkapjuk a fejünket, hegyezzük a fülünket, és megjegyezzük Bonival, hogy a Julie megint hisztizik, hallod?

Annyira sajnálom a szülőket!! Először is azért, mert egy ilyen sárkánnyal kell együtt élniük. Régebben a pasit azért sajnáltam, mert még a Covid alatt is be kellett járnia a munkahelyére – most már szerintem szívesen tölti bent az idejét a nyugiban. Szerintem minden reggel megkönnyebbülten lép ki az ajtón, és minden este félve megy haza. Az anyuka viszont főállásban van otthon, és ezzel kell megküzdenie nap mint nap, szegény, borzasztó lehet.

Ráadásul jól tudom – saját tapasztalat –, hogy mindenki a szülőket hibáztatja. Szerintem az egész ház azt gondolja (rajtam kívül), hogy a szülők nem tudják megneveli ezt az akaratos, elkényeztetett hisztérikát. Pedig van egy nagyobb fiuk is, annak a hangját sem halljuk. Néha szokta mondani a nő amúgy, hogy a Julie jár pszichológushoz, de semmi konkrétabbat nem mondott még ezekkel a rohamokkal kapcsolatban. Szívesen megkérdezném tőle, hogy amikor elmúlnak a rohamok, vajon amúgy Julie normális és kedves, vagy folyamatosan ilyen hisztipók?

Mert Bonira is rá szokott jönni ilyen kiabálós-ajtócsapkodós ötperc, de ezek rövid ideg tartanak szerencsére, és előtte és utána is kedves, együttműködö. Csak azt a pár percet kell kibírnunk, amíg nekünkront és megharap és lekiabálja a fejünket (Mama, nagyon rossz anyuka vagy! Nem szeretlek!), de amint kiadja magából a mérgét visszaváltozik cuki kisfiúvá (Mama, imádlak! Te vagy a legjobb anyuka a világon!). Vajon Julie is ilyen? Vagy, ami rémes lehet, folyton morog és kritizál, és időnként üvölt?

(Erről eszembe jutott, hogy írnom kell egy posztot „Van egy fiú” címmel is, mert már olyan régen el akarom mesélni Boni egyik kis osztálytársát!)

A nyelv, amelyen gondolkodunk

Fel szokták tenni a kétnyelvűeknek a kérdést, hogy milyen nyelven gondolkodnak (álmodnak). Én erre a kérdésre nem igazán tudok válaszolni, azt hiszem, nem szavakkal gondolkodom, hanem érzésekkel, képekkel. A gondolataimnak nincs nyelve.

Ezt az elméletet jól megcáfoltam tegnap. Tök érdekes dolog történt: vasárnap meghallgattam egy francia nyelvű műsort egy írónővel. Az egész interjú tök érdekes volt, de különösen egy konkrét mondat ragadta meg a figyelmemet. Arra gondoltam, hogy jól meg is jegyzem, mert frappáns összefoglalása az írónő mondanivalójának (amivel szinte teljesen egyet tudtam érteni). 

Másnap idézni akartam a konkrét mondatot Z-nek, és képzeljétek, magyarul jutott eszembe. Holott franciául hallottam. Másodpercekig gondolkodtam, amíg eszembe jutott az eredeti. Mikor fordította le az agyam a francia mondatot magyarra? Fogalmam sincs róla. De tény, hogy a magyar szó: megfosztani, jóval előbb jutott eszembe, mint a francia eredetije: priver. Sőt, amikor franciául akartam mondani, a déposséder igét akartam használni, az meg eleve benne sem volt a mondatban. Az valahogy megint az én agyam tekervényeiből jött elő.

Lehet, hogy így történt: meghallottam a francia mondatot (ige: priver) → megjegyeztem magyarul (ige: megfoszt) → azt visszafordítottam franciára (ige: déposséder).

Az eredeti mondat amúgy így hangzott: on ne peut pas priver les opprimés de l'histoire de leur oppression. Magyarul: nem szabad megfosztanunk az elnyomottakat az elnyomás történetétől. Arra a szintén elterjedt kérdésre válaszolva, hogy érdemes-e utólag kiszedni a klasszikus irodalmi műalkotásokból az antiszemita, rasszista, gyarmatosítóbarát stb. mondatokat. Van az a nézet, ami mögé én is szívesen felsorakozom, hogy ne másítsuk meg a múltat, inkább helyezzük kontextusba a szöveget. De érdekes, hogy pont emiatt tettem le arról, hogy felolvassam Boninak a Tíz kicsi négert esti mese gyanánt. Elkezdtem az elejét, mielőtt felolvastam volna neki, és annyira poros, régimódi volt a szöveg (legalábbis a magyar fordítás), tele antiszenimta és patriarchális utalásokkal, hogy teljesen elment tőle a kedvem. Nem akartam minden mondat után magyarázkodni. Majd elolvassa később, és kontextusba helyezi ő maga. Viszont ha lenne gyerekeknek szóló, megszelídített és kilúgozott változat (fordítás), talán azt elolvastam volna neki (ami ellentmond az előbbi elvnek)

Egyetértek az írónővel: ha egy klasszikus a mai szemmel rasszista, nőgyűlölő, homofób stb. – akkor még mindig megtehetjük, hogy nem olvassuk.

Kamaszok

Reggelente, suliba menet és a suli előtt hallom a kamaszokat magunk körül beszélgetni:

– Putain... putain de merde... ça me fait chier... rhhhlà..là..là... le con... rhhhh je te jure... putain.... c'est chiant....l'enculé, va... putain de bordel de merde... le salaud... ta gueule, putain!

A fenti mintát a napokban gyűjtöttem, tele van válogatott káromkodással és trágársággal (ún. csúnya szavak). Nagyon megdöbbentő és sokkoló, még egy nem francia anyanyelvűnek is, mint aki vagyok. Egyre több gyereket hallok így beszélni Boni környezetében is, kötőszavakként használva ezeket (az amúgy közhelyszerű, lapos, fantáziátlan és ősrégi) trágárságokat.

Gondolom, ez a menő. Rémes lehet kamasznak lenni! Örülök, hogy soha többé nem leszek kamasz, és soha többé nem kell senki előtt semmit bizonyítanom vagy határokat feszegetnem. Rettegve várom az időt, amikor Boni kamasz lesz (nem is olyan sokára). Őt még soha nem hallottuk ilyen útszéli módon beszélni, ami gondolom nem jelenti azt, hogy a suliban nem használna fülsértő szavakat, érdekes lenne megtudni. Csak remléni tudom, hogy elültettük benne annak az igényét, hogy az ember elegánsan, változatosan, választékosan, célratörően stb. fejezze ki magát.

Személyeskedés

Kértem a ChatGTP-t, hogy adjon egy bizonyos valamire konkrét ötleteket. Kiadott pár dolgot, voltak köztük jók is, meg rosszak is, majd a legutolsót így vezette fel: Személyes kedvencem: xxx.

Ha! Felhúztam a szemöldököm. Még mit nem?! Már eleve azt nem értem, hogy a pusztán statisztikai alapon működő rendszer hogyan tud mégis értelmesen kommunikálni, Oké, azt felfogtam, hogy nem gondolkodik, nem érez, nincs teste – de hogy ennek ellenére hogyan tud mégis létrehozni szenzációs megoldásokat és hibátlan hülyeségeket (néha rögtön egymás után) már maga ez is rejtély.

De honnan jön vajon az (honnan veszi a bátorságot, akartam írni), hogy a hat-hét ötletből az egyikre ráfogja, hogy személyes, ráadásul kedvenc?! Azt hittem, kapcsolatunk tisztán professzionális. Az algoritmusok bugyrai kifürkészhetetlenek. Még egy dolog a repülőgép, a telefon és az euró-forint árfolyam mellett, amit rendszeresen használok anélkül, hogy érteném a működését. Frusztráló.

Bicikli

Ma reggel egy újabb biciklibalesetnek voltam szemtanúja, pár hónapon belül ez a harmadik. Nagyon megviselt megint, pedig szerencsére (azt hiszem) törésen kívül nem történt komolyabb baj. Ismét a Boni sulijába tartó, eszeveszetten hajtó gyerekek ütköztek. Ma reggel a sarkon történt a baleset, két srác úgy egymásnak ment, hogy az egyikükük egy hatalmasat esett előre, még jó, hogy nem az útra, ahol az autók mentek. Azt hittem, szívbajt kapok, pár méterre voltam tőlük, mindent láttam.

És ez a harmadik eset, hogy fogalmam sincs, mi a teendő. Komolyan. Le voltam bénulva. De így utólag sem világos, hogy mit kell tenni, hiszen a mentőt ők maguk is tudják hívni, és amilyen érzékeny kamaszokról van szó (mindhárom eset mind a hat résztvevője esetében), úgy éreztem, hogy lelki támogatásra sincs szükségük. Az egyik esetben azt tanácsoltam az érintett gyereknek, hogy ne mozduljon, de egyrészt mindenképpen fel akart állni, másrészt időre mentünk Bonival, nem nagyon tudtam volna ott maradni vele (és ott volt a tesója).

Ma reggel egy nálam sokkal talpraesettebb és energikusabb nő szerencsére pont ott volt, és „intézkedett”, álljon ez bármiből is (lehet, hogy csak fontoskodott?). De ez így nem mehet tovább, fel kellene frissítenem az egészségügyi ismereteimet, betanulni valami protokollt, hogy egy picit hasznos tudjak lenni ilyen helyzetekben.

Az uborka!

Megnéztük A zongorista c. filmet Bonival. Z. szerint tiszta hülye vagyok, hogy ilyen filmeket mutogatok Boninak, de az okok a következők voltak: Boni épp azt a Chopin-darabot tanulja, amit az elején játszik a főszereplő, továbbá pedig talán már nem is olyan fiatal ahhoz, hogy megtudja, mikre képes az ember (amellett hogy fantasztikus zongoradarabokat is komponál).

A film a varsói gettóban játszódik, és olyan jelenetek vannak benne, hogy az embernek döbbenetében a lélegzete is elakad: SS-tisztek felmennek egy lakásba, ahol egy család tagjai épp az asztal körül ülnek, vacsoráznak. Mindenki feláll, kivéve a kerekesszékben ülőt, aki értelemszerűen nem tud mozdulni; a tisztek ezért egyszerűen kidobják az ablakon, székestül, mindenestül („De hát, mama, nem tudott felállni!!!”); egy fazék kaja kiömlik a járdára, egy szerencsétlen éhező az aszfaltról nyalja fel az ételt; egy anya megfojtja a kisbabáját, hogy ne sírjon tovább, és ne fedezzék fel a rejtekhelyüket stb., stb.

És mégis, Boni azóta egy teljesen más jelenetet emleget fel nekem, nem az éhezést nem a kegyetlenséget, nem a halált, hanem az uborkát. Azóta is azt emlegeti, néha csak ennyit mond: mama, emlékszel? Az uborka!!! Szerintem az uborkás jelenet rázta meg leginkább.

Ez a jelenet a következő volt: a zsidó főszereplő egy elhagyatott házban bujkál. Nincs mit ennie, nagyon le van gyengülve. Talál egy uborkakonzervet, de nem tudja mivel kinyitni. Egyszer csak betoppan egy SS-tiszt, meglátja a bujkáló zsidót. Aki a kezében szorongatja az konzervet. Szó szót követ, kiderül, hogy a rejtőzködő személy zongorista. A német katona meg szeretne bizonyosodni ennek az igazáról ráparancsol, hogy játsszon valamit. A szerencsétlen végig a kezében szorongatja a konzervet. Odabotorkál a zongorához, leül. Csak ekkor engedi el a zsákmányt, amit rátesz a zongora tetejére.

Most télen, a koncentrációs táborok felszabadításának 80. évfordulója alkalmából több francia túlélőt is meginterjúvoltak a rádióban. Nagyon érdekes volt, de gyakran úgy éreztem, nem a jó kérdéseket teszik fel nekik („hogyan őrzi meg az ember a méltóságát” meg ilyen közhelyek). Én arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon tényleg olyan volt minden, mint a filmekben? Mit szólnak a túlélők (még vannak páran) az amerikai és egyéb holokauszt-filmekhez? Kertész Imrétől negatív kritikát olvastam egyszer. De mit mondanak a többiek? Vizuálisan tényleg ilyen volt?

Olvasás evés közben

Nem tudom minek nevezzem, mániának vagy elvnek, de megtiltottam Boninak, hogy evés közben olvasson. Inkább mánia ez, mint elv, mert nincs rá épkézláb magyarázatom. Pontosabban van, több is, de nem tudom, megállják-e a helyüket. 

1) Az első és legfontosabb az, hogy olvasás közben nem lehet rendesen enni. Z. és Boni szerint ez hülyeség, nagyon jól lehet a kettőt egyszerre csinálni, és valóban, tényleg tudják. De vajon ez ugyanolyan egészséges, lassú megrágása és élvezete az ételeknek?!

2) A könyv sérül: leeszi, leissza stb. Érdekes, mert amennyit mégis olvas Boni evés közben, annyira nem evett le sok könyvet. Igaz, több pohár is felborult már stb. de be kell, hogy lássam: a könyvek továbbra is jó állapotban vannak.

3) A közös étkezések arról szólnak, hogy beszélgetünk. Szörnyen bénának gondolom, amikor együtt ebédelünk vagy vacsorázunk, és valamelyikünk társalgás helyett a könyvébe temetkezik.

Mint a fentiekből kiderül, Z. nem ért velem egyet, mert nosztalgiával gondol a gyerekkorára, amikor kép- és egyéb regényeket olvasott ki az asztalnál. Én meg borzalommal gondolok a saját gyerekkoromra, mert nálunk szinte soha nem evett együtt a család! Egyébként szerintem ez annyira durva, hogy megérne egy külön posztot.

Boni folyamatos kampányolásának köszönhetően (lyukat beszél a hasamba, az ember kénytelen engedni) az alábbi kompromisszumot kötöttük: reggelinél lehet olvasni, desszertnél lehet olvasni, illetve ha én nem eszem (jellemzően ha usziba megyek kajaidőben), akkor is lehet olvasni.

Hársfa, platánfa

A harmincéves hársfát állítólag azért kellett kivágni, mesélte az alsó szomszéd, mert túl közel állt a garázshoz, amelynek a falát a hársfa gyökerei tönkretették.

Szerintem a garázst kellett volna lebontani.

Egy borzasztó betonszörnyetegrúl van szó, három fakkal, amit senki sem használ garázsnak, mert csak hatvan manőverrel lehet beállni. Így aztán csak használatlan lim-lomok gyűlnek fel bennük. Baromi mérges vagyok, szerintem felesleges volt szegény fát kivágni. Felmentem a fölső szomszédhoz (a rákos nőhöz). Tudtam, hogy neki a konyhája és a hálószobája nézett a fára, és azt is tudtam, hogy szereti a madarakat (ezt egy régebbi reakciójából gondoltam, amikor meséltem neki, hogy etetjük a cicákat). Szegény nő, teljesen ki van borulva ő is. Totálisan megértem. Neki valószínűleg ez az utolsó lakóhelye – én még talán reménykedhetem benne, hogy valamikor újból lesz egy hársfára néző dolgozószobám.

Találtam egy régi, 2019. novemberi képet a fáról. Még ránézni is fáj a képre. Csütörtökön (május elsején) délután átrendeztem a dolgozószobámat. Az íróasztalt megfordítottam, tehát nem az L hosszabb oldala, hanem a rövidebbik van az ablakkal szemben, így a képernyő (és a székem) pont az ellenkező irányba néz, mint ahová eddig néztem. Ezzel sikerült legalább azt elérnem, hogy nem látom a fa hűlt helyét. Viszont a szobába belépve most már nincs abban a szép látványban részem, amit ez a fa nyújtott; azon gondolkodom, hogy veszek egy függönyt. (Amikor ideköltöztünk, ebbe a szobába és az étkezőbe nem vettünk függönyt, mondván, hogy úgysem lát be senki, és úgyis olyan gyönyörű a kilátás).

Pénteken egyébként órákon keresztül fűrészelték (a hóhérok, hogy Márai találó szavaival éljek) szegény hársfa törzsét. Rossz volt hallgatni.

Amúgy most egy platánfára látok rá, arra, ami az étkezőnkből is látszik. Jóval messzebb van, nem látom a leveleit vagy a madarakat, de az a fa is gyönyörű. Érdekes, hogy én mindig ezt a platánfát féltettem, mert már jóval túlnőtt a környező házakon. Egy hatalmas, erős, gömbölyű koronájú fa; néha megmetszik az ágait, de nem tudom, vajon valamelyik városvezető irodájának mappájában nem írták-e már alá a halálos ítéletét?! A fölső szomszéd azt mondta, hogy azt a fát ő a testével fogja védelmezni. Csak az a baj, és ezt mindketten tudjuk, hogy az élet nem így működik. Ezeket a kivágásokat nem tudjuk előre. Csak jönnek reggel.. és estére már nincs fa.

 

Egy író, egy (másik) fa

 „December 3. Itteni lakásunk ablaka előtt, a patio közepén állott egy szépséges, tropikus pálma: három emelet magas, a talajba két méter átmérőjú törzs kapaszkodott, a magasban lengett a különös növényi őslény, zsiráfszerú búbján a bubifrizurára emlékeztető lombozata. Legalább félszáz éves, megélte a Csendes-óceán orkánjait, az aszaló, forró szárazságokat és a tropikus záporokat. Élőlény volt, élt, minden évben hozzáadott a törzshöz egy évgyűrűt. Ma reggel ármádiaszerű készültség jelent meg a ház előtt, a városi kertészet rendeletére kivágták – egyidejűleg tűzoltókocsik, mentők sorakoztak fel a gépszörnyek mellett, és tucat hóhérlegény sürgött órákon át, amíg a pálmát sikerült ledönteni. A tönköt teherautóra tették, és elvitték, olyan volt, mint egy óriás, akit eltett az útból az erőszak, mert az emberek nem bírják el, ha valaki vagy valami túlnő a törpe átlagon. A rönk úgy hevert a teherautón, mint Julius Caesar a senátus lépcsőjén, gyilkosság után... Egy fa élőlény, érez, nem csak a fotoszintézis érintésére virul és hervad. Az óriáspálma sok mindent megélt, van növényi tudat is. Egy óriással kevesebb.”

Márai Sándor: Napló, 1981

Fa

Borzasztóan szomorú vagyok.

Vigasztalhatatlan.

Rossz kedvű.

Ez történt ma: A dolgozószobám előtt állt egy fa, a jobb oldali képek közül fentről az ötödiken látszik is. Egy gyönyörű hársfa, télen is szép, nyáron meg ősszel egyenesen varázslatos. Bármikor, ha felnéztem a képernyőről, ráesett a tekintetem, megnyugtatott. Árnyékot is adott. Nyaranta lakott rajta két galamb, soha nem tudtam, hogy vajon ugyanaz a pár-e vagy minden évben másik? Cinkék is jöttek. Pár hete ez a fa kirügyezett, reggelente azt a harsány zöldet! Nem is tuom leírni! És de kár, hogy nem fotóztam le! Még ma reggel is, amikor bejöttem a kávémmal, akkor is itt állt a fa, ahogy tíz éve minden nap. Olyan jó volt egy ilyen fa előtt dolgozni.

Gondolom, kitaláljátok, milyen szomorú, és borzasztó és visszavonhatatlan és végérvényes dolog történt: most este visszaültem a géphez, hogy megírjak pár e-mailt, lezárjak ezt-azt... és a szívverésem is megállt.

A fát kivágták!

A gyönyörű, életerős, jó illatú, szép színű fámat kivágták! Ami most van helyette: az űr, a hiány, a semmi. A ronda szomszédos házak. Komolyan, majdnem elsírtam magam. Lenéztem az udvarra (a másodikon vagyunk): ott álltak szép gúlákban az összevágott fadarabok. Basszus, én annyira el vagyok keseredve. Hogyan fogok így dolgozni ezután? Nem tudom érzékeltetni, mit jelentett egy ilyen szép fa szomszédságában eltölteni 8 melós órát, és milyen lesz most. 

Z. azt mondta, pár napja találkozott a ház atyaúristenével (gérant, most nem jut eszembe a magyar szó), aki kérdezte, hogy mi az a sok falevél, csak nem a másik házból esik át? A fa ugyanis a másik ház udvarán állt. Lehet, hogy egyszerűen kivágatta a fát, mert nem tetszettek neki a falevelek? Akárhogy történt is, a dolog visszavonhatatlan és végérvényes. Nincs többé fám. Már a költözést fontolgatom.

Mi a tanulság? Az ember ne kötődjön a szomszéd udvar fájához? Nem tudom, de jaj, annyira, de annyira szomorú vagyok. Z-nek azt mondtam, hogy az egész életem meg fog válozni, ő erre azt válaszolta, hogy ne túlozzak. De nem túlzok: nekem baromi fontos, hogy szép dolgok vegyenek körül, neki nincs annyira szeme az ilyesmikhez.

Kivágni egy egészséges, szép fát, jaj, hogy lehet, hogy lehet?!