Kicsit nagyot

- Boni azt mondja, nyáron valószínűleg nálatok felejtett egy zsák töltőt, nem találtátok meg? - teszem fel a kérdést a szüleimnek. Nem találja ugyanis a különböző számológépeihez, kütyüjeihez való töltőit, amelyek szerinte összegabalyodva egy textilzsákban szunnyadnak valahol Budapesten vagy a Dunakanyarban vagy Genfben vagy a szobája egyik rég nem takarított, kupis sarkában (?).

- Egy zsák költőt?! - kérdezték meglepve.

- Egy zsák TÖLTŐT! - mondtam hangosabban.

- Ja, töltőt! - kapcsolt a mamám.

- KÖLTŐT?! - értetlenkedett tovább a papám.

- Jaj, dehogy, TÖLTŐT!!! - helyesbített a mamám.

- Hát hogy hagyott volna el egy zsák költőt? - veszítettem el a türelmemet ekkora ökörseg hallatán. Pedig próbáltam türtőztetni magam, de vannak határok. - Mit jelentene az, hogy egy zsák költő?!

A papámat azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy rá lehessen förmedni. Főleg ne a lánya förmedjen rá, nagyképűen, aki annyira más életet él, mint ő, aki Karinthyt olvas a gyerekének esti meseként, magyarnyelvtan-könyvet állít össze szabadidejében és irodalmi idézetekkel dobálózik, sőt: kommunikál a mindennapokban.

- Hát most miért, honnan tudjam. Azt gondoltam, hogy van egy zsák, benne költők neveivel, ki tudja. Abból húzhat. Mindent el tudok képzelni - védekezett.

Még tegnap este is ezen röhögtem. Mit feltételezhet rólam az apám!

Zsebkönyv

A héten Magyarországon vagyok, egyedül. Egyetlen hátizsákkal jöttem, és egy olyan könyvet akartam hozni, ami az őszi kabátomnak a zsebében pont belefér, hogy ne kelljen a reptéren ki-bevenni a táskámból. Körülnéztem a könyvespolcomon, és kiválasztottam a legpraktikusabb, legkézhezállóbb és legvékonyabb könyvet, már nem is emlékszem, hogyan került hozzam. Rémlik, hogy nagyon régóta vár a sorára, hogy elolvassam.

Mint kiderült, arról szól, hogy egy terrorista eltérít egy repülőt! A reptérre menet kezdtem el, estére be is fejeztem. Nem mondom, hogy megnyugtató volt, Boninak nem is mondtam, ő már napokkal az út előtt elkezdett félni, hogy lezuhan a gépem és belehalok (!).

Egy színdarab amúgy, ami annak a vadászrepülő pilótájának a tárgyalását mutatja be, aki a parancsnak nem engedelmeskedve lelőtte az eltérített repülőt. 164-en haltak így meg, de ha a gép a terroristával együtt becsapódik a müncheni stadionba, ami a tulajdonképpeni cél volt, akkor hetvenezren halnak meg. Főszereplők tehát: a vádlott (a pilóta), az ügyész, a védőügyvéd és a bíró. A közönség pedig az esküdtszék szerepét játsza, és a végén szavaznak: elítélhetik vagy felmenthetik a pilótát, és ettől függően az egyik vagy másik befejezést olvassa fel a bíró, gondolom. A könyvben mindkettő szerepel.

Érdekes volt, de én nem tudtam volna szavazni, mert szerintem nem a jó tárgyaláson vettünk részt. Sztem azt az illetőt kellett volna bíróság elé állítani, aki nem üríttette ki a stadiont, és aki miatt (akinek a mulasztása miatt) a pilóta lőtt, lőni kényszerült, morális belső parancsának engedelmeskedve.

Egy jelenet

Tegnap megnéztük a Charles De Gaulle-ról szóló filmet a TV-ben. Elég jó volt, rengeteg mindent nem is tudtam, pedig a francia történelemnek erről az epizódjáról, amikor is a német megszállás után De Gaulle Londonban kikiáltotta a Szabad Franciaországot, sok film és könyv készült. Volt a filmben egy rövid jelenet, a következő:

Egy fontos mellékszereplő ül a vonaton a barátnőjével, aki zsidó. A megszállt övezetből a szabad övezetbe szeretnének átjutni. A fiúnak vannak is ehhez papírjai, de a lány értelemszerűen a tilosban jár. A fiú felajánlja a lánynak, hogy mutassa fel ő a papírokat, úgysem fogják a nevet is ellenőrizni, csak az írást (valami levél kellett). A lány nem akarja. Halkan vitatkoznak, jelekkel, nehogy az utastársaik valamit is meghalljanak. A levegő feszült, mindjárt a határhoz érnek. A kamera az arcokat mutatja: a két fiatalt, és a három-négy másik utast, köztük egy rossz arcú alakot, aki fél szemmel lesi a fiatal párt. A folyosón felhangzik a náci csizmák dübörgése, német utasítások röppennek fel. A mogorva, rettenetes ábrázatú fickó egyre jobban nézi a lányt, valószínűleg rájött, hogy zsidó.

Jaj, istenem, mindjárt beárulja a lányt! – borzadtunk el. A jelenet amúgy klasszikus, mintha már ezerszer láttunk volna hasonlót: a patibuláris ábrázatú gazfickó mindjárt feláll és szól a németeknek. Ezt megelőzendő a lány visszaadja a fiúnak a szabadságot biztosító levelet, feláll és kiviharzik a vagonból. A fiú és a sötét alak egyszerre utána – de a náci megállítja őket. Ellenőrzés. Boni felkiált. Tűkön ülünk. Elmenekült-e a csaj? A német először az idegen pasit ellenőrzi, aki azt mondja:

– Jó napot! Itt vannak az irataim. Jean Moulin vagyok.

Z-vel egyszerre kiálltunk fel, megnyugodva, nevetve. Boni nem érti. Elmagyarázzuk neki, hogy Jean Moulin a leghíresebb francia ellenálló volt, akiből még kínzással sem tudtak a németek egyetlen nevet sem kihúzni, és aki egy marhavagonban halt meg, útban Németország felé.

Tanulság:

1. Soha ne ítélkezzünk a külső alapján.

2. Ezt a rendező valószínűleg már tudja.

Kiitta

Egy hajtásra kiitta - olvastam valahol. Megakadt a szemem a szón: KIITTA. Kontextusból kiragadva, jobban megszemlélve úgy néz ki ez a szó, mint amikor a Scrabble-ben csoportosítva sorakoztatjuk fel a betűket az előttünk lévő kis állványon. Vagy mintha nem is magyarul lenne, hanem inkább valami egzotikus nyelven, mondjuk észtül vagy finnül.

Ágyúval verébre

Tele van a város ilyen reklámokkal, mindegyiknek más a szövege. Ezt tegnap fotóztam:

 

 

„Gemini, öten vagyunk a családban, plusz egy kutyus, és rendet kellene kicsit raknunk otthon. Készíts egy táblázatot, hogy ki milyen feladatot végezzen el.” 

Intelligenciatesztet végeztetek a fiammal

Boni elé teszek egy bögre almakompótot, aki már kezdené is enni. Egyszer csak megáll a kanál a levegőben, Boni elgondolkodik: 

- Mama, ez az almakompót szerinted hány gramm? - néz rám kérdően, majd várakozva beleteszi a kanalat a bögrébe.

- Nem tudom, de lemérhetjük! - már veszem is elő a konyhai mérleget. Titokban arra vagyok kíváncsi, eszébe jut-e először lemérni a bögrét kanalastul, majd lemérni egy üres bögrét egy másik kanállal, és az első összegből kivonni a másodikat.

- 565 gramm! - jelenti.

- Igen, és most mit kell csinálni?  - nézek rá várakozva, de annyi időm sem volt, hogy odavigyek neki egy tiszta bögrét es kanalat.

- Hát megenni! - nevet rám.

Egy-kettőre kikanalazta a kompótot a bögréből, majd az így megüresedett bögrét a kanállal együtt rátette a mérlegre, elvégezte a megfelelő műveletet, és mondta is az összeget.

Basszus! Hát ez a frappáns, eszközök nélküli megoldás nekem nem is jutott eszembe. Jobban teljesítette a tesztet, mint a tesztelő maga!

Mérleg

Úgy érzem, tartozom még valamiféle összefoglalóval a három hónapos fizu nélküli szabimról. Általában hajlamos vagyok mindig azokra a dolgokra koncentrálni, amelyek nem (vagy rosszul) sikerülnek vagy amelyekre nem tudok időt találni az életben (vagy egy bármilyen nap végén), de még így is úgy érzem, ez a szünet tökéletes volt. Biztos lehetett volna még hatékonyabban és még boldogabban eltölteni, de inkább megpróbálom arról az oldalról vizsgálni, hogy mi volt jó benne, mi mindent valósítottam meg.

Az biztos, hogy egy percig sem hiányzott a munka, és soha nem unatkoztam. Csak azért sietek mindezt leszögezni, mert általában mindenki ezt kérdezte. Nagyon furcsállottam ezeket a kérdéseket, titokban felcímkéztem őket, úgy mint az ún. hülye kérdések, pedig jól emlékszem, hogy én is mindig feltettem őket, pl. elsősorban a mamámnak („Mit csinálsz egész nap?”). Na hát ezek után nem fogom.

Az egyik legistenibb pillanat talán az első nap volt, amikor este elmentünk a pizzériánkba és tudtam, hogy van előttem 92 nyári nap, amellyel úgy gazdálkodom, ahogy akarok. Mennyei volt, komolyan. Ebben az első pár napban nem is a földön jártam. Attól féltem egyébként, hogy éttermekben meg ilyen helyeken majd lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy költöm a pénzt, holott nem keresek, de semmi ilyesmit nem éreztem. Teljes lelki nyugalommal költöttem a pénzt.

A másik félelmem az volt, hogy ha történik valami baleset, és nem fogok tudni munkába állni október elsején, akkor mi lesz a munkaviszonyommal. Ezt a mai napig nem tudom, szerencsére nem gondoltam rá sokat, és nem történt semmi ilyen. Sőt, semmiféle más betegséget sem kaptunk el, ami miatt úgy érezhettem volna, hogy feleslegesen vagyok fizu nélkül, mert akár táppénzre is mehettem volna.

A férjem és Boni viccelődve mondogatták augusztus közepétől, hogy már csak ennyi meg ennyi maradt hátra. Igazából tök mindegy volt, 92 vagy 43 ugyanolyan sok, sőt, rengeteg, ha arról van szó, hogy nem kell dolgozni. Még amikor szeptember elején mondtam valakinek, hogy van három hetem (és az illető elképedten nézett rám), még az is sok volt.

Aztán egyszer csak vége lett, és másnap úgy keltem föl, hogy már dolgoznom kell. Reggel úgy ültem le a géphez, mintha nem is lett volna ez a három hónap, és szinte ott folytattam a munkát, ahol abbahagytam, csak más szövegekkel persze (de valójában mind ugyanolyanok). Azóta ez a három hónap egy szuper emlékké változott, amelynek eredményét próbálom fenntarthatóvá tenni. Hogyan lehetne állandósítani azt az állapotot, amikor nem kell soha sehova rohannom, és (szinte!) mindenre van időm? 

Két válaszom van. Először is nem szabadna felhalmozni, majd magam előtt görgetni hónapok, sőt évek nyomasztó adminisztratív és egyéb feladatait, valamint hosszan elhúzódó és mélyen gyökerező kimerültséget. Ezt meg csak úgy lehet elérni, hogy szabit kell kivenni a legkisebb olyan állapot esetén, amikor ennek bekövetkezte fennáll. Az év végéig most már féllábbal is kibírom (főleg, hogy lesz közben egy őszi szünet), de januártól figyelni fogok. Ennél több újévi fogadalmam nem is lesz jövőre.

Könyvek

Három testvér árván marad, mert az anyjuk öngyilkos lesz. A gyermekvédelmi szervek felkutatják a legközelebbi rokonaikat: egy homoszexuális féltestvért (báty) és egy nőt, akit a gyerekek apja kislány korában a nevére vett, tehát nem vérrokon. 

A gyerekek a bátyjukhoz szeretnének kerülni, de a nővérük, aki évek óta sikertelenül próbál teherbe esni, örökbe akarja fogadni a legkisebb gyereket, mert az kicsi és szép (a másik kettő nagy és ronda).

Időközben a legnagyobbik gyerek rákos lesz, és kemoterápiát kap. A bátyja látogatja a kórházban. Megtetszik neki a gyereket kezelő főorvos. A végét nem árulom el, ez egy ifjúsági regény, Boni és en is nemrég fejeztük be.

Ilyen hajmeresztő a cselekmény - és a könyv jó!! A kellő helyeken megható, és amikor már pátoszba fordulna, akkor meg vicces. És könnyű olvasmány, alig lehet letenni.

Egy másik könyv, amiről be akartam számolni, Anne Godard nemrég megjelent könyve. Nem olvastam, de Olaszországbajöttem nevű kommentelőnek mindenképpen meg akartam írni, hogy ez az, amiről ma minden fórumon beszélnek és amiről mindeni csak ditirambikusokban szól. Valszeg még az egyik « nagy » irodalmi díjat is megkapja. Nagyon jónak tűnik. A téma a családon belüli erőszak, az írónő egyetemi tanár, velünk kb. egyidős. Ezt a műsort hallgattam meg vele, jók a kérdések, jók a válaszok, részleteket is olvasnak föl a könyvből, és még Neige Sinnót is bejátszák.

Antiszemitizmus

„Minden bank a zsidók kezében van. A zsidók uralják, eltiporják és kirabolják a többi népet. A cionisták a lelkük mélyén zsidók. [...] Egy új világrendet akarnak felállítani, amelynek ura Izrael, fővárosa pedig Jeruzsálem. [...] A legfontosabb minisztériumok mind olyan emberek kezében vannak, akik Izraelt és a bankvilág érdekeit a franciák érdekei elé helyezik.” (Jordan Bardella, 2013)

Egy baloldali internetes újság hozta nyilvánosságra a héten, hogy a francia szépsőjobboldali párt elnöke a fenti antiszemita kijelentéseket tette. A pasi tagad és rágalmazási pert indít. Az ügy fél évvel az elnökválasztás előtt hatalmas port kavart, és jelenleg is zajlik.

Márait olvasva folyton azt próbáltam eldönteni: Márai antiszemita volt-e. A jelenlegi eset kapcsán felállított párhuzamból azt a következtetést lehet levonni, hogy igen. Nézzük csak például ezt az idézetet, amit most direkt kikerestem:

„Van egy zsidó összeesküvés a világban – New York ennek az összeesküvésnek a nem is titkos bunkere –, egy kegyetlen, szívós, minden nemesebb érvényesülési módszert megfertőző fajvédő, fasiszta zsidó összeesküvés, amely a kommunizmust is felhasználja eszköznek (mint a nácik) a zsidó faji uralom céljaira. A New York Times ennek a fajvédő összeesküvésnek angol nyelvű szócsöve – éppen úgy nyomtathatnák cionisták számára, héber betűkkel.” (Márai Sándor, Napló, 1971) 

Felmerülhet a kérdés, miért kellett nekem ezen gondolkodni. Analógia nélkül nem tudtam volna megállapítani Márai antiszemitizmusát? Érdekes, nem tudtam, noha azért jól megjelöltem a könyvben ezt a részt. Három okból voltam vak: egyrészt Márai írt mást, máshol, másrészt valszeg elfogult voltam (szeretem a naplóit) harmadrészt pedig nem igen tudtam eldönteni, hol a határ a butaság, a komplotizmus és az antiszemitizmus között (nem mindha a három jelenség kizárná egymást!). Az eset kapcsán most megnéztem az antiszemitizmus definícióját, és hát igen, Márai kijelentése erősen antiszemita.

Egy humoros írás (és nem gunyoros sírás) hatalmas lelkesedést kelt (és nem matracos feltekerést rejt)

Helyszín: könyvesbolt.

Időpont: tegnap délután. 

Tevékenység: flangálás, nézelődés, lapozgatás. 

Illat: nyomdaszag.

Hangulat: nyugalom.

Meglátok egy francia klasszikust, jól láthatóan ki van rakva az egyik polcra. Odanyújtom Boninak, hogy ismeri-e, nézze meg, olvasson bele. A gyerek kinyitja, belelapoz, olvasni kezd. Én nézelődöm tovább, a pápai enciklikát keresem. 

Hamarosn kuncogást hallok magam mögül, majd fel- felcsattanó röhögést. Boni a könyvet olvassa, közben fülig ér a szája. Mama! Ez tök jó! Ezt hallgasd meg! – és már olvassa is fel. Alig hagy nyugton, jön a nyomomban, és hangosan olvas, elismerően nevet. Vegyük meg! – kéri. Azt hiszem megvan otthon (nem volt, talán Budapesten), de nem merem visszautasítani, megtörni a lendületet. Kifizetem, a közben megtalált Enciklikákkal együtt.

Itthon rögtön előveszi, mohón olvassa, gurul a nevetéstől. Estére a felét elolvassa, alig lehet ágyba imádkozni (Kivételesen olvashatok egy kicsit tovább, mama?). Lefekvés előtt határozottan, de enyhe sajnálkozással a hangjában kijelenti, hogy ő is szeretne egy ilyen könyvet írni. A sajnálkozás azt jelenti: basszus, miért nem nekem jutott eszembe. 

Ma reggel az volt az első kérdése, hol a könyv, délben be is fejezte. Nem is értem, hogy nem jutott eddig eszembe neki megmutatni, annyira az ő világa, annyira az ő humora, és olyan mázlista, hogy anyanyelvén teljes mértékben élvezheti, míg nekem gyakran el kell gondolkodnom egy-egy mondaton. Bár emlékeim szerint a magyar fordítás is nagyon jó. Erről van szó.

Pápamánia

Végül a korszellemnek engedelmeskedve én is behódoltam ennek a pápamániának, pedig se katolikus, se hívő nem vagyok. A pápa franciaországi látogatásának utolsó állomása ugyanis a mi városunk volt, erre készült az egész környék hetek óta. A teljes belvárost lezárták a forgalom elől. Mi kívül maradtunk a tiltott zónán, de Boni sulija épp a körmenet egyik szélén fekszik, ezért azt az ellentmondásos üzenetet küldték, hogy hétfőn lesz ugyan tanítás, de nem kell bemenni.

Először csak szombat este kíváncsiskodtam be a városba, hogy megnézzem, hogy állnak az előkészületek: a kordon, a kivetítők stb. A székesegyház gyönyörűen ki volt világítva. Aztán vasárnap délután is elmentem, mert nem akartam kimaradni ebből az izgi eseményből, amelyhez foghatót itt meg nem láttam, pedig egyszer erre kanyarodott a Tour de France. 

Rengeteg rendőr, rendfenntartó es bombaelhárító alakulat volt mindenhol, sétálgattak, hárítgattak, szép napos idő volt, rengeteg érdeklődő (mint én), de úgy általában egész nyugodt volt a város.

Hétfőn, reggeli után kimentem Boni sulijához (képen), mert a gyerekek egy ideje kéjes élvezettel meséltek, hogy mesterlövészek fognak állni az iskola tetején. Nem álltak, de az utcában végig rendőrautók parkoltak, a kordonnál pedig néhány ember várakozott. Ha már ott voltam, odamentem én is kikukucskálni. Épp ott van az autópálya bevezető szakasza, hat látom, hogy vagy ötven motoros rendőr érkezik, utána fekete autók sora, majd az emberek körülöttem felkiáltottak: ott jön a pápa!

Ezt a fotót készítettem a pápáról, ahogy üdvözli a népet. Ez volt az a lélektani pillanat is, amikor teljesen elvesztem! Addigra már három napja csak a pápáról volt szó, én is az esemény hatása alá kerültem. Érdekes, mert pl. a nyári napfogyatkozás és az azt megelőző infodömping egyrészt hidegen hagyott, másrészt idegesített. De most annyira rátapintottam a kor érverésére, hogy ebéd után is kitódultam a suli elé “egyszer jön csak a pápa a városunkba” felkiáltással (két napja röhögtem volna ezen). Z. is jött, Boni otthon maradt, hogy a TV-ben kövesse az eseményt.

Felkapaszkodtam az iskola kerítésére, épp volt még pár hely. Nem is értettem, miért nem mindenki oda állt, igazán kényelmes volt (nem). Pár perc maradt a pápa indulásáig, gondoltam, azt már simán kivárom ebben a testhelyzetben. Negyedóra múlva még mindig nem indult el, én pedig türelmesen csavargattam a fejem. Z. hazament. Fél óra múlva már győzködnöm kellett magamat, hogy ha már árnyékos helyen állok (négy ájulást is láttam) és ha már ennyit vártam, igazán hülyeség lenne most hazamenni. 

Végül egy órán keresztül várakoztam, hogy lássam azt a húsz (!) másodpercet, amíg szó szerint elrobogott előttünk a pápa. Tenyleg csak a tömeghisztériával tudom magyarázni a dolgot. Azt viszont már én magam sem tudom mire vélni, hogy utána otthon végignéztük a TV-ben a szinte kétórás misét, egészen addig, amíg már indulnunk kellett szolfézsra. Valahogy el tudtam vonatkoztatni attól a meggyőződéstől, hogy a katolikus egyház tulképp egy politikai intézmény, élükön kacabajkába bújtatott öregemberekkel, és beleláttam az eseménybe a spiritualitást, a pápába pedig a béke követét, aki rengeteg embernek hitet es megnyugvást ad. 

Na meg pont arra is volt jó ez a három hónap, hogy olyan dolgokra is időt tudtam szánni (szentelni!), amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik abban a hitben élnek, hogy: végtelen idejük van.

A rádióban

Ha sztárokról van szó, engem nem érdekel Céline Dion vagy a pápa - én a rádiós műsorvezetőkért rajongok. Ők az én isteneim, akiket rendszeresen meghallgatok és akiknek a véleménye számít. Így amikor a hét elején kiderült, hogy pénteken közönség részvétele mellett vesznek fel két adást, elhatároztam, hogy elmegyek. Még aznap regisztráltam az eseményre (ingyenes volt) és megvettem a vonatjegyet (Párizsba). Amíg még megtehetem! Októbertől újra dolgozom. 

Itt jegyzem meg, hogy fordító vagyok ugyan, de csak mert egy sajnálatos véletlen folytán az én műsorvezetői tehetségemet mások kapták meg. Hallgassatok csak bele a France Culture valamelyik irodalmi műsorába, megtudjátok, milyen érdekesen és intelligensen tudok beszélgetni, milyen találó kérdéseket tudok feltenni, mennyire szellemesen társalgok! Az vagyok én, nem pedig ez a fordító, akinek lennem megadatott. De mindegy is, majd egy következő életben.

Ötkor kellett kelnem, a hat-huszas vonattal mentem, épp odaertem kilencre. Két egyórás adást vettek fel, a közönség mindkettőnek a végén kérdéseket tehetett fel (ami már nem volt adásban). Baromi érdekes volt az ismert hangokat, zenéket és szignálokat élőben hallanom. A mikrofonpróba! Nem ám azt mondták, hogy egy-kettő-három, hanem: Nem minden nap jön a pápa Párizsba! Nem, de Isten mindenhol jelen van! A műsorvezetők vérprofik voltak, nem dumáltak sokat, a meghívottak, szociológusok, egy újságíró, egy kutató, egy sztáríró (összesen 4+2 személy) meggyőzőek. Inkább a konszenzust keresték, mint sem a vélemények ütköztetését. Nem vágtak egymás szavába, viszont reflektáltak egymás véleményére. Egyikük sem uralta a beszélgetést. Elhangzott nehány poén is, szóval élvezetes és tartalmas délelőtt volt. Mindkét adás témája a mesterséges intelligencia volt (apokalipszis, alkotás) és inkább egy átfogó képet festettek a jelenlegi helyzetről (szóval gondolom a jövö héten már elavult lesz). Mondtak azonban pár olyan dolgot is, ami nekem újdonság volt, vagy amire nem gondoltam:

- Az emberiség az elektromosság megjelenésével vesztette el a legtöbb tudást és kompetenciát (tűzgyújtás, tájékozódás), ill. változtatta meg leginkább az életmódját (alvás, folytonos ülés).

- Egy tanulmányban (nem ellenőriztem) megíratták a Bouvard és Pécuchet utolsó (hiányzó) fejezetét az AI-val, és állítólag Flaubert-szakértők szerint is tökéletes lett.

- Az AI térhódításával egyre nagyobb hangsúly helyeződik a szóbeliségre (iskolában, emberi kapcsolatokban).

Délután már csomó metróállomás le volt zárva a pápa miatt, örömmel jöttem haza. A vonatom ötven percet késett, amiről eszembe jutott, hogy októbertől ismét osztályrészemül jutnak a francia vonatok, a késések, a járattörlések, a tömeg, a zsúfoltság… még jó is, hogy így, egy ilyen programmal rázódom vissza a melóba. 

Egy bók

Orvos, miközben a laborleleteimet nézi:

“Nahát! Magának olyanok az értékei, mint egy huszonkét éves fiatal lánynak!”

Büszkén álltam fel. Soha nem volt ilyen jó ötvenéves nőnek lenni! Sajnos a tökéletes eredményeim nem zárják ki az egészségügyi problémákat, úgymint  a szar alvást és a folyamatos fáradságot (ez utóbbi talán az előbbi oka), valamint az életem végéig tartó (pontos időpont nem neveztetett meg) gyógyszerszedést. Na de akkor is!

Fóbia

Keresgélem a neten, hogyan hívják azt a fóbiát, ami szerintem nekem van: én ugyanis gyakran attól félek, hogy nem ismerek fel ismerősöket. Úgy szokott történni, hogy megyek az utcán, jönnek szembe az emberek, találkozik a tekintetünk egyikkel-másikkal, majd megy tovább mindenki. Miután elhagyom ilyenkor az egyik-másik illetőt, beugrik, hogy te jó ég, ez nem az X (vagy Y) volt?! Utána azon morfondírozom, hogy de gáz, nem köszöntem. Igaz, ő is köszönhetett volna, mondja ilyenkor a józan eszem. De nem, mert minek köszönt volna egy olyan embernek, aki jól láthatóan nem ismerte fel! - válaszol a fóbiás énem.

Egy emelt szintű változata ennek a félelemnek az, amikor még beszélek is az illetővel. Egy teljesen ismeretlen valakivel, gondolom abban a percben, majd ahogy befejeztük a beszélgetést, megrohan a kétely: te jó ég, ez nem egy régi osztálytársam volt? Vagy Boni egyik tanára?  Vagy a zenesuliból valaki? Rémes, ilyenkor van, hogy még este is azon gondolkodom: nem nézett-e hülyének valaki, mert ismerősök vagyunk ugyan, de ismeretlenként beszélgettünk?

Leírva tök bénán hangzik, és én is érzem: semmi alapja a dolognak. Igaz, nem különösen jó az arcmemóriám, de azért valahogy elboldogulok. Filmnézés közben rosszabb a helyzet, a pasikat a régi, fekete-fehér filmeken, főleg, ha mind zakót (szmokingot! Casablanca!) viselnek, gyakran nem tudom megkülönböztetni. És az is igaz, hogy a Covid után egy-két kollégámat nehezen ismertem fel - de szerencsére a fent bemutatott helyzetek egyike sem valósult meg.

Csodálkozom viszont, hogy ennek a fóbiának (rögeszmének? félelemnek? érzésnek? manírnak?) nincs külön neve. 

Csőváz és rezsó

Elterveztem, hogy a szabim alatt, amikor lesz időm, összeállítok magunknak egy-egy vészhelyzeti csomagot, mert őrület, hogy egy hipochondernek és egy biztonsági játékosnak még mindig nincs ilyenje. 2026-ban! Tudjátok, arról a hátizsákról van szó, amit az EU szerint is mindenkinek birtokolnia kell otthonában, ha vészhelyzet esetén el kell hagynia a lakást. A koncepció érthető, az intézkedés indokolt, a megvalósításra most lesz időm (vagy soha).

De mégsem lesz belőle semmi asszem. Teljesen eltérő nézeteink vannak arról, hogy mi kerüljön egy ilyen csomagba, azaz hogy miért is jönne létre. Én, ártatlan naivitásomban egy pár napos, civilizált és szerevezett, jó hangulatban megvalósított evakuálásra gondoltam, ezért az én cuccaim egy közepes hátizsákban elférnének: iratok (másolata), töltők, fehérnemű, póló, pénz, fájdalom-és gyulladáscsökkentő, fertőtlenítő, könyv, kártya, fogkrém, fogkefe, toll, jegyzetfüzet, ilyenek.

A férjem viszont APOKALIPSZISRE számít. Az ő forgatókönyve szerint MINDENT be kell tenni, amire a világvégéhez közeledve, a kihalt bolygón, ellenséges emberfalkákkal élet-halál küzdelmet vívva szükségünk lesz. Ez akkor esett le, amikor még szabi alatt elmentünk a Decathlonba, és rámutatott a hátizsákra, amit szerinte meg kellene vennünk (három példányban): egy 70 literes, régebben csővázasnak (?) hívott műalkotást, fogalmam sincs, hova tennénk őket a lakásban úgy, hogy menekülés (??) esetén kéznél legyenek.

Aztán megnéztem a sógornőmék felszerelését, amely a férjem vezérgondolatát követve (de tőle teljesen függetlenül) tartalmaz szárított élelmiszert (!) meg rezsót (!!) is, ezekre tutira emlékszem. Z. szerint felelőtlen vagyok, és ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk azt jól. Azzal érvelt, hogy biztosítást is annak reményében kötünk, hogy a rá költött összeg kidobott pénznek fog bizonyulni. Jelszavai tehát: csőváz és rezsó!!

Szerintem meg ő a felelőtlen, mert amióta kiszálltam a projektből (rezsót nem pakolok be!) azóta ő a kisujját sem mozdította. Így nemhogy felesleges túlélőfelszerelésünk, de alapvető vészhelyzeti csomagocskánk sincs.

Kinek a pap, kinek a vasárnap

- Nincs rossz kedved, Boni?

- Nem, de miért?! - néz rám meglepődve. A kérdés pedig nem hülyeség, mert gyakran panaszkodik, hogy lehangolt, kedveszegett.

- Hát csak mert emlékszem, nekem gyerekkoromban ilyenkor volt mindig rossz kedvem: egy borús vasárnap délután.

- De mama - kiáltja -, nekem az a KEDVENCEM!!

Tengeröböl

Tegnap megnéztem ezt a filmet, amelynek témája: milyen elvárásokat támaszthat egy társadalom a szülőkkel szemben. A téma nagyon érdekelt, mert rendszeresen napirenden van itt Franciaországban, sokkal tágabb értelemben is, azaz hogy ráerőszakolhatjuk-e az emberekre a demokrácia univerzálisnak kikiáltott értékeit. Ennek illusztrálásához a rendező egy olyan család történetét mutatta be, akik az ún. hagyományos családmodell szabályai szerint nem riadnak vissza egy pár pofontól, elfenekeléstől sem. Szabad-e ilyet tenni, teszi fel a kérdést a film. Dönthetünk-e mi magunk arról, mi történik a családon belül?

A film elég hosszú volt, jól megválasztott színészekkel, feszültséggel, de mégis úgy éreztem, hogy nyitott kapukat dönget. Persze, hogy a fenti kérdésekre egyértelmű a válasz: nem, nem csinálhatunk bármit egy gyerekkel, és igen, a testi fenyítés minden formája tilos. Ennek ellenére ez sem fekete-fehér, és itt is vannak fokozatok, mint annyi mindenben a nevelés terén. Nyilvánvalóan egy figyelmeztetés elég lett volna a szülőknek az elején, és természetesen van rosszabb és súlyosabb bántalmazás is egy atyai pofonnál; például elválasztani a gyerekeket egymástól, szülőktől. A norvég hatóságok karikatúraszerű rugalmatlansága oda vezet, hogy nincs az a néző, aki ne a szülőknek adna igazat. Főleg, hogy a bántalmazottnak vélt gyerekek sokkal kiegyensúlyozottabbnak állítja be, mint a norvég értékek szerint nevelt szomszéd kamaszlányt.

Mindenesetre elgondolkodtató volt nagyon. Például a tárgyaláson az a párbeszéd, amikor a pedagógus a vád tanújaként elmondta, hogy az egyik (ovis) tanítványa kijelentette magáról, hogy ő leszbikus. Erre a kislány (a megvádolt szülők egyik gyereke, akik a film szerint evangelisták) azt válaszolta, hogy a homoszexualitás a Biblia szerint bűn. 

- Mindenkinek joga van ahhoz, hogy beszéljen a saját szexuális orientációjáról! - kommentálta felháborodottan a norvég pedagógus.

- És ahhoz miért nincs joga senkinek, hogy a vallásáról beszéljen? - vágott vissza a szülők védője.

Sok minden nem volt világos egyébkent. INNENTŐL SPOILER: A film szándékosan nyitva hagyja a kérdést, hogy mitől lett a kislány arca véraláfutásos. Nem tudjuk meg, hogy megbántak-e valamit a szülők. Hogyan tudtak elmenekülni a végén. Mi lett volna ha a büntetőeljárásban elítélik a szülőket, ill. hogyan lehetett volna elképzelni egy ilyen szcenáriót. Miért nem lett írásos nyoma a polgári peres eljárásnak?!

Sulikezdés

Mennyire könnyű így mindennel kész lenni, mindent észben tartani, megszervezni, elintézni, megfőzni, megvenni - hogy nem dolgozom! Megy, mint a karikacsapás! Megvan minden könyv, tornacipő, iskolacucc. Pólók kivasalva, szoba összepakolva, órarend kifüggesztve, házi koszt megfőzve (minden nap), Boni kedvenc sütijei megsütve (és a barátjáé is), idegeim kisimulva, programok megszervezve, üzenetek megválaszolva, és még olvasni is van időm. Nagyon élvezem a háztartásbeli anyuka szerepét.

Két dolog aggaszt a tanévvel kapcsolatban, amikor majd már dolgozni fogok: Az egyik, hogy Boni minden nap nyolckor kezd, és hétfőn egészen 17 óráig nehéz órái lesznek, utána pedig 19 óráig szolfézs. Azaz hétvégén a keddi házijait is meg kellene csinálni, és vasárnaponként korán kellene őt az ágyba imádkozni.

És ide kapcsolódik a másik félelem: elkezdődik ez a mindennapos hálátlan hajcsárszerep, amit mi, hülye szülők önként magunkra vállalunk. Ez azzal jár, hogy ott vagyunk a gyerek mögött, és következetesen és felváltva hol tiltunk, hol követelünk; szép szóval, zsarolással, veszekedve, kedvesen…jajj.

Két éve ilyenkor még lelkesen jött haza az iskolából, idén viszont már csak nagyokat legyint, ha a suli szóba kerül. Azt jelenti ez a legyintés, hogy hagyjatok már békén, a suli úgy, ahogy van, egyrészt szar (+kamaszos sóhaj és szemforgatás), másrészt kirázom a kisujjamból (+pökhendi hangnem). Felolvastam neki Esterházyit, mely szerint a puszta tehetség egy ideig elég, aztán majd nem lesz elég, később viszont már egyszerűen nevetséges lesz… kitessékelt a szobájából.

És mint megtudtuk az idei év eredményei már beleszámítanak!

Konok, kegyetlen szenvedéllyel

Számos (vagy számtalan?) élménnyel, ötlettel, tervvel és egy jó adag tettvággyal érkeztünk haza pár napja. Azóta betemetnek a tennivalók, azt sem tudom, mihez kapjak, hol kezdjem el, milyen listát írjak, de lassanként sikerül valamennyire visszarázódnunk. Igaz, nagyon nosztalgikus hangulatban vagyunk az elmúlt nyár miatt. 

Soha nem tapasztaltuk, idén döbbenten láttuk: a ház kertjében, az előttünk lévő téren, a botanikus kertben, mindenhol kiégette a füvet a nap. Noha az idő most teljesen normális (23 fok, gyakori eső), de képet kaptunk róla, hogyan gyilkolt és gyújtogatott a nyár, amíg nem voltunk itt. Számomra ez is hozzájárul a nosztalgiához: lesznek-e még régi nyarak? Lassan harminc éve élek Nyugat-Európában, és évtizedekig fáztam nyáron.

Holnap sulikezdés. Gabriel anyukája írt, hogy valamiféle furfangos módon ki lehet deríteni az interneten, melyik osztályba sorolták a gyerekeket, és hogy Gabriel a B-ben lesz. Boni melyik osztályba fog járni, kérdezte.

Nagy nehezen én is megtaláltam az infót az internet egy eldugott bugyrában, soha nem találtam volna ki, hogy ott található (sőt, eszembe sem jutott keresni). Boni C-s lesz. Nagy megkönnyebbülés ez nekem, de nem tudom, Boni hogy áll ezzel a gyerekkel. Szerintem ő szeretett volna egy osztályba járni vele. Mindenesetre az előbb megkérdeztem tőle, akarja-e tudni, de azt válaszolta, inkább megvárja a holnapot.

Rémálmaim

Én a visszatérő rémálmaimban általában egy metró bejáratánál állok, és a metrótérképet tanulmányozom. A-ból B-be kell eljutnom, több átszállással. Kinézem az irányt, a járatot és a megálló(k) nevét, ahol átszállni tervezek, majd felszállok.

Amikor megérkezem, rémülten veszem észre, megint egy metrótérkép előtt állva, hogy rossz helyen vagyok, egy másik megállónál jöttem fel.

Újratervezem az utat, és ismét felszállok. Mondanom sem kell, megint rossz megállónál jövök fel. EGÉSZ ÉJSZAKA azzal próbálkozom, hogy eljussak az úti célomhoz - EGYSZER SEM sikerül. Minden próbálkozás előtt reménykedem, majd egyre csüggedtebb, frusztráltabb és ijedtebb leszek. 

Egy másik variáció szerint liftben vagyok, és a (mondjuk) 13. emeleten kell kiszállnom. Egyszer túlmegyek, egyszer nem megyek elég magasra, de mindig elrontom. Egész éjjel hasztalan liftezek, egyre idegesebben.

Tegnap egy metrós játékkal jatszottunk (ilyen UNO-szerű, londoni metróállomásokkal, Mind the Gap a neve), erre ma éjjel megint metróztam. Még most is látom magam előtt a két megállót, az egyik valami lila vonalon, a másik egy zöld vonalon helyezkedett el, és basszus, nem találtam el egyikből a másikba!

Atzö nekszt rundabu

Egész délelőtt telefonálgattunk a biztosítónak, hogyan tudnánk továbbmenni, amíg az autót javítják. A biztosító nem talált nekünk a közelben (de még a távolban sem) bérelhető autót, ezért elfogadtuk azt a megoldást, hogy vonattal megyünk tovább. Összecsomagoltunk, és délre visszamentünk a szervizbe, hogy leadjuk az autót, és hogy az út szélén megvárjuk a taxit, ami elvisz minket a legközelebbi pályaudvarra.

A szerelő már várt minket, és nagy meglepetésünkre azt mondta, hogy mehetünk Genfbe tovább az ő autójával, azzal amit a szállodáig adott kölcsön nekünk. Nagyon rendes volt tőle, de ha ezt az előző napon mondja, nem is kellett volna megszállnunk ott, mehettünk volna egyenesen tovább! Na mindegy, Z. nagyon örült, nem akarta ezt a kényelmetlen vonatutat végigcsinálni. Én egy kicsit csalódott voltam, mert mar elterveztem, hogy két nap múlva én egyedül megyek vissza vonattal a kocsiért, nyugiban (a kölcsönautót nem mertem vezetni).

Átpakoltunk mindent az új autóba, és útközben megint beugrottunk a barátnőmékhez ebédelni, ezúttal sokkal jobb hangulatban. Legalább annyi előnye volt az esetnek, hogy többször is találkoztunk. A kölcsönautóhoz amúgy nem írtunk alá semmit, egyszerűen elhoztuk, a szerelő azt mondta, száz frankot számít majd fel érte. A hegyi falu szállodáját nem tudtuk már lemondani, mert a Bookingon foglaltam, én hülye (levontam a tanulságot), így mind a három éjszakát buktuk. Sokba került ez a kaland.

Este értünk Genfbe, de mivel a sogórnőmék két nappal későbbre vártak, nem is volt otthon senki. Az úton azon nevettünk, hogy a telefonom GPS-applikációja meghülyült, és időnként egyetlen félmondatot angolul mondott, francia akcentussal. Magyar átírással valahogy így hangzott: atzö nekszt rundabu, majd folytatta franciául. Egy idő után rájöttünk, mit mondd: at the next roundabout. De miért?! És miért csak néha?! Az informatika rejtélye.

Estére már olyan fáradtak voltunk, hogy csak bedőltünk az ágyba. Reggel gurultunk a nevetéstől, amikor Z. elmesélte (és el is mutogatta), hogy éjszaka felébredt, és nem tudta, hogy hol van. És mivel tök sötét is volt, nem tudta, hogyan es hol kellene kimennie a szobából WC-re. Végig kellett tapogatnia a bútorokat, hogy ráleljen az ajtóra! (Le is vert közben egy poharat.)

Ma reggel telefonált a szerelő, hogy kész a kocsi, Z-vel 10-kor útnak indultunk, Boni pedig a sógornőméknél maradt. Rendben átvettük a kocsit, kifizettük a rengeteg pénzt, csak remélni merem, hogy nincs többe a hús, mint a leves. Újból megálltunk Petráéknál, és most épp visszafelé tartunk. Összesen 800 km-t teszünk ma meg, még van hátra valami háromszáz…

Total kaputt!

Úgy terveztem a hazautat, hogy Salzburg érintése (és megnézése) után eljutunk a francia Alpokig, ahol eltöltünk három éjszakát. Boni kérte még februárban, hogy menjünk el abba a faluba nyáron, ahol síelni szoktunk. A tervek szerint utána hét napot töltöttünk volna Genf mellett a sógornőméknél. 

Ehelyett ezt a posztot egy svájci faluban írom!

Az történt, hogy Boni és Z. szívesebben maradtak volna a Dunakanyarban, én meg beláttam, hogy ha három emberből kettő maradni akar, akkor maradni kell. Lemondtam a szállodákat, és három plusz (isteni) nappal megtoldottuk a hat hetet. Igaz, akkorra már Boni épp kedvet kapott Salzburghoz... Amúgy lehet, hogy nem is egy augusztusi szombaton kell Mozart szülőházát megnézni, nem tudom, húsz éve voltam utoljára.

Újraterveztük az utat; Münchenben foglaltunk szállást egyetlen éjszakára, innen mentünk volna rögtön a francia falucskába. Reggel korán keltünk, időben elindultunk… majd Svájcba érve elromlott a kocsi! Délre a barátnőmékhez voltunk meghívva ebédre (épp útba estek!) és Z. minden pillanatban azt hitte, nem visz el a kocsi odáig. 

Végül sikeresen megérkeztünk, bár az autó rettenetes hangokat adott ki és nem gyorsult eléggé. Képzelhetitek, milyen hangulatban ebédeltünk így, pedig annyira vártam már ezt a találkozást. Fogalmunk sem volt, mit csináljunk. Kockáztassuk meg a további 500 km-t? De mi van, ha végleg megáll az autó? Mondjuk pont egy alagútban? 

Végül a barátnőmék javaslatára elmentünk egy ismerős autószerelőhöz, aki még franciául is beszélt egy kicsit. De a lesújtó diagnózist még az én némettudásommal is megértettem: Die Kuplung ist total kaputt! Javasolta, ne kockáztassunk további kilométereket, nem fog menni. Kicseréli az egész szerkezetet csütörtökre, de kérdezzük meg a Peugeot márkaszervíznél, esetleg ők előbb is elkészülnek. Az ár horribilis, majdnem kétszer annyi, mint Franciaországban. 

Az egész délutánt nála, ill. a Peugeot-nál töltöttük, azon filózva, hogy mi legyen. Érdemes-e rákölteni erre az autóra ennyi pénzt? De ha nem, akkor mit csináljunk? Vontassuk el? De hova?  A csomagtartó tele van könyvekkel, borokkal, lekvárral, dióval, csalamádéval, benne van a gitár, a csomagjaink, egy adag szennyes is. Vonattal macerás lenne továbbmenni. Az aznapi szállodafoglalást (francia hegyi falu) buktuk. Nagyon bosszantott, mert alig szoktam olyan szállodát lefoglalni, amit nem lehet lemondani, és ez pont ilyen volt. 

Végül úgy döntöttünk, hogy megjavíttatjuk a szimpi autószerelővel csillagászati áron az autót, aki adott is kölcsön egyet, hogy eljöjjünk a legközelebbi szállodáig. Itt töltöttük az éjszakát. Megvárhatnánk itt is, amíg kész lesz a kocsi, de nekem holnapra be kell szereznem a reumainjekciómat, és még nem néztünk utána, hogy Svájcban lehet-e venni ilyet egyáltalán. És milyen áron. A francia hegyi falut már valszeg nem látjuk, de Genfbe talán még el tudunk jutni.

Éjszakák

Amikor az a nagyon kegyetlen forróság volt a múlt héten, rászoktam arra, hogy átmegyek a szüleim kertjébe aludni. Van ott egy minden oldalról nyitott, ill. szúnyoghálóval védett szalétli a kert egyik oldalában, akkora, hogy pont elfér benne egy kihúzható kanapé és egy asztal. Ott szoktunk napközben társasozni, és oda viszem át esténként a cókmókomat. 

Istenieket alszom ott! Teljes a sötét és a csönd - akartam írni, de ez így nem igaz, mert fekve rálátni a körben lévő fákra, amelyek a sötétkék ég előtt feketének látszanak, és látni a csillagokat is (ha felveszem a szemüvegemet). És azok a hangok! Ciripelnek a tücskök, a távolban kutyaugatás hallatszik, a szél fújja a fákat, de a legegzotikusabb és legirodalmibb nesz a túlparton elrobogó vonat hangja, amit a Duna felhangosítva visszaver. Olyan érzése van az embernek, mintha a vasút még mindig fontos és megkerülhetetlen közlekedési eszköz lenne, hiszen lám, még éjszaka is jár. Zola, Agatha Christie, Fekete István jut eszembe.

És vannak azok a zajok, amelyektől frászt kapok: egy gyümölcs félelmetes puffanással leesik a földre, valami állat megy el a közelben (remélem, nem patkány), bogár koppan. Ennek ellenére (vagy pont emiatt) hamar elalszom, és ha éjjel vagy hajnalban megébredek, a kék különböző árnyalatait látom az égen. Hajnal felé pedig: fázom. Újabban imádom az érzést.

Reggel, azaz most, isteni kávéillat száll felém valamelyik szomszéd felől. Mindjárt felkapom a paplant és sietve megyek is át a kisházba Boniékhoz, mert pisilnem kell. Nem tudom, mit gondolhatnak a szomszédok, egyszer még a szemmaszk is  a nyakamban lógott, amikor papucsban-pizsamában vonultam az utcán.

Mi az, ami idegesít?

.

Ha valaki:

• …visszakérdez, mert nem hallotta, mit mondtam,
• … újra megkérdezi ugyanazt, miután a válaszom a kérdésre az volt: “Nem tudom”,
• … játék közben folyton panaszkodik, hogy rossz lapokat húz,
• … feltesz nekem egy kérdést, majd nem figyel a válaszra,
• … túl gyakran (vagy mindig) azzal kezdi a mondanivalóját, hogy: “Ebben az a rossz, hogy…”,
• … érvek helyett kiabál,
• … megbeszélés közben hirtelen áttér egy másik, lényegtelen témára,
• … amikor szóba kerül egy város neve,  megakasztja a beszélgetést azzal, hogy megkérdezi, hány lakosa van a városnak,
• … elfelejti, hogy már elmesélt egy történetet, és újra elmondja.

Tűzgyújtási tilalom

Szeretném magamról azt gondolni, hogy bármiről tudok higgadtan és érzelemmentesen beszélgetni: politika, helyesírás, gyereknevelés stb., mert nem érdekel (illetve magánügynek gondolom), hogy ki hogyan szavaz, helyesen írja-e a sétálóutca szót vagy ad-e a hétéves gyereke kezébe mobiltelefont. De ezen a héten megint bebizonyosodott, hogy bizonyos témakörök kapcsán én is indulatba tudok jönni. Az egyik pl. a környezetvédelem - amikor a svájci barátnőm azt bizonygatja, hogy Svájc sokkal jobban teszi, hogy nem engedélyezi a klímát a lakásokban, akkor inkább leteszem a telefont, és legközelebb majd akkor hívom vissza, ha elült a mérgem. Könnyen beszél, a gleccserek és az örök hó mellől, egy hatalmas ház teraszán hűsölve, amely ház garázsában három autó, egy lakóautó es egy motor áll, és nagyon könnyű így a budapesti panellakások lakóiról ítélkezni, akik esetleg egy harmincfokos irodából esnek haza, hullafáradtan, és nagyon örülnek annak, hogy megcsináltatták a klímát és legalább éjszaka fognak tudni aludni.

De nem is erről akartam írni, hanem a “Tűzgyújtási tilalom” táblák (és piktogramok!) ellenére minden este meggyújtott 5-6 tábortűzről, amelyek vígan égnek annak a falunak a kempingjében, ahol nyaralunk. Minden évben. Úgyhogy kijelenthető, hogy valszeg hallgatólagos egyezmény van érvényben a rendőrség, a tűzoltóság, az önkormányzat és a kemping (talán az egész falu?) lakosai között. Minden évben zavart, de idén felháborít, hallgatván a franciaországi híreket. Hogyan képzelhetik, hogy rájuk nem vonatkozik az országos szabály, hogyan merészeli egy-egy család vagy baráti társaság többezer ember életét veszélyeztetni? De főleg: hogyan hagyhatja a hatóság?!

Mit mond az ilyen a gyerekének? Figyelj, manó*, igaz, hogy minden huszadik fára ki van írva a tiltás, de mi most mégis tüzet fogunk gyújtani! Milyen felnőtt lesz az ilyen gyerekből?!

Valaki azt mondta, hogy föl kellene hívnom a tűzoltókat, ha legközelebb nyárson sütögető vagy bográcson főző nyaralókat látok. Elgondolkodtam ezen és beláttam: igaza van. Mégsem tettem (eddig), mert nem akarok nyaralás alatt konfliktust, jegyzőkönyvet, ellenségeket es bonyodalmakat… de talán legközelebb, ha lemegyünk a partra. Nem tudom, talán megteszem, a lelkiismeretem kedvéért. Bizonyítékokat már gyűjtöttem:

* Boni szerint minden magyar anyuka manónak hívja a gyerekét.

Olvasás

Eltelt a fizetés nélküli szabim első harmada, amely alatt egy fontos megfigyelést, ill. egy hosszú távú elhatározást is tettem. Nem gondoltam komolyan, de azért reménykedtem benne, hogy majd kétnaponta elolvasok egy könyvet - ez nem így lett. Az elolvasott könyvek száma (es az átaludt óráké is!) konstans: hetente egy (könyv). 

De hová tűnik az a napi nyolc óra, amit rendes esetben fordítással töltök, és ami most felszabadult?! A kérdésre nincs megnyugtató válaszom: valszeg elszarom az időt. Vagyis elpihenem, elfőzöm, elgyerekezem, eljátszom, elálmodozom, elbeszélgetem, eladminisztrálom, elcsetelem, eltakarítom… szóval eltöltöm így-úgy. Kifolyik a kezem közül anélkül, hogy ha nem is nyolcat, de legalább két órát a napból olvasással töltenék.

Nem illeszkedik az olvasás a napomba, mert mindig van mit csinálni vagy valaki mindig megzavar. Elhatározásom: úgy fogom kezelni az olvasást, ahogy a sportot, azaz külön idősávot fogok fenntartan kizárólag az olvasásnak!

A képernyőt szokták okolni az olvasási idő csökkenéséért. Ez én is észreveszem magamon, noha nem görgetem agyatlanul a FB-ot és nem nézek macskás videókat. De olyan könnyű úgy kezdeni a napot, hogy az ember a kávé mellett elolvassa a híreket, megnézi az üzijeit, válaszol is egypárra, majd megcsinálja a Duolingót. Közben új üzenetek érkeznek, vagy válaszok az előzőleg küldöttekre, így érdemes azokat is megválaszolni. Aztán gyorsan megnézi, meddig van nyitva a bobpálya, asztalt foglal az étterembe, majd elolvassa a cikket a hőkupola es a hőhullám közötti különbségről, amit valaki küldött épp. Eszébe jut, hogy azt is meg akarta nézni, hogy meddig volt Michael Jackson fekete (vagy hogy hol kapható műanyag függönykampó) es ha már nyitva van, azt is megérdeklődi a ChatGPT-től, hogy veszélyesek-e a papírdarazsak (nem), és hogy mikor volt az iráni forradalom (1979). Csak még egy gyors kattintás a hírekre, pár rövid egyeztetés családtagokkal a napi programról, az Instát gyorsan át kell futni, közben frissült egy blog… és már el is telt másfél óra!

Amit értelmesebben is el lehetett volna tölteni. Persze ez definíció kérdése.

Tűz

A francia média eléggé egysíkú, és az Epstein-ügy alatt szinte csak az Epstein-ügyről, a Hanta-vírus alatt szinte csak a Hanta-vírusról, a kánikula alatt pedig szinte csak a kánikuláról tájékoztatták a lakosságot. Most napok óta nem lehet megnyitni rádiót/hírportált úgy, hogy ne az erdőtüzekről legyen benne szó. 

Z. el is gondolkodott azon, hogy a napsugárzás és a kullancsok mellett ne vegye-e fel a Nyári Aggódásainak listájára az erdőtüzet. Kitalálta (és valszeg igaza van), hogy ha itt erdőtűz keletkezne, nem tudna az egész falu az autóúton menekülni, a Dunába kellene ugranunk, és átúsznunk. Olvasott valamit pánikoló emberekről és a füstben be nem induló autókról.

Úgyhogy egyik nap bementünk a Decathlonba Budapestre és vettünk… három mentőmellényt! A környezetünk reakciója nagyon vegyes volt, komolyan egy tanulmányt lehetne belőle írni. Azt nem mondom, hogy Z. azóta békésen alszik, mert ma hajnalban 4-kor keltett, hogy szerinte tűz van a szomszédban. Még pisilni sem volt időm kimenni, kirángatott az ágyból, odacibált az ablakhoz, ahonnan rámutatott a szomszéd napelemes, kültéri, lánghatású lámpáira. Tényleg olyan, mintha tűz égne… na de azok már azóta ott vannak, hogy megérkeztünk ide több mint két hete!

Ezt ma fotóztam egy cukrászdában. Van benne egy nagyon találó szó, imádom, szinonimája szinte Tamási Áron élvezni a jövedelmet kifejezésének (hirtelenjében így definiáltam Boninak, rögtön megértette) meg egy másik, amit Boni és Z. csak többszöri nekifutásra tudtak kiolvasni. Kitaláljátok, hogy melyek azok?

Nem volt titok

Befejeztem ezt a könyvet, amit azért vettem meg, mert előzőleg hallottam egy interjút a szerzővel. Az interjút pedig azért hallgattam meg, mert láttam, hogy a szerző a mi városunk egyetemén tanít filozófiát és teológiát, és mert a témája lenyűgöző és ellenállhatatlan: az örökbefogadás. Az íróról születésekor lemondott a szülőanyja, amit franciául szó szerint úgy mondanak, hogy X-szülésből született, tehát, hogy az anyja neve helyett egy X állt. Praktikus kifejezés, nem is tudom, hogyan lehetne egy esetleges fordításban visszaadni, az író ugyanis többször is hivatkozik erre a betűre, pl. a DNS-spirálhoz hasonlítja az X szárait, melynek a karjai összefonódnak (vagy sem), szóval fontos szerepet szán neki az elbeszélésben. Szerintem a könyv gondolatmenetét nem is lehetne végigvinni enélkül a betű nélkül. Hivatkozik Georges Perec könyvére is, amelyben egy másik betű szerepel: W vagy egy gyerekkor emlékezete.

Öt hónaposan fogadta örökbe egy akkor már hét éve gyerekre vágyó pár. Soha nem csináltak belőle titkot, sőt, a pasi úgy nőtt fel, hogy a történet mesébe illő és sorsszerű: egymásra talált egy gyerekre vágyó pár és egy szülők nélkül maradt csecsemő! A harmincas éveiben jött rá arra, hogy de basszus, az ő boldog gyerekkora egy lemondással és egy elhagyással kezdődött. Ekkor kezdte el felgöngyölíteni a szálakat, noha, mint írja, egyúttal tiszteletben akarta tartani a biológiai anyja azon harminc év előtti kérését is, hogy névtelen és felkutathatatlan maradjon. 

Végül sikerült neki megtalálnia a szülőanyját, de a könyv inkább arról szólt, hogy miért szerette volna kideríteni, honnan származik genetikailag, hogy milyen elvek vezérelték a keresésben, hogy milyen gondolatok és elméletek kavarogtak a fejében a folyamat közben (pl. Descartes, Freud), és hogy mit kapott a történettől. Nagyon érdekes volt pl. amikor azt írta, hogy a biológiai rokonság és a fizikai hasonlóság valahol mégiscsak fontos volt neki, bár megmagyarázni nem tudja, hogy miért (“megtudni, honnan jött az ember teste”).

Amikor az interjút hallgattam, még Franciaországban, épp futottam, mert ezek az egyórás interjúk tök jók az egyórás futásaimhoz. De amint lefutottam a távot és befejeztem a műsort, rögtön rákerestem a pasira, hogy ki lehet ez az ember, aki ilyen fantasztikusan összeszedetten és értelmesen mesél, és ilyen szép hangon, a könyvéről. És megmondom, hogy az egészben a mai napig, amikor is befejeztem a könyvet, ez a legdöbbenetes számomra, bár Z. szerint felületes vagyok és komolytalan: hogy milyen jóképű a pasi!

Megmagyarázom: az örökbefogadás hatalmas rizikónak tűnik innen kívülről, nekem, aki szembemenve a mai kor konyhapszichológiájával, nem a szülőknek tulajdonít sok mindent, hanem a genetikának. Az ember megkap egy csecsemőt, és ki tudja, milyen problémacsomagot és nehézségeket kap vele együtt. És basszus ennek a párnak milyen hatalmas szerencséje volt: a gyerekük nem csak okos, értelmes, szimpatikus, szép hangú, hanem, ráadásul, még jóképű is. Most komolyan, ezek kihúzták a főnyereményt! Egy használt árut kaptak, rejtett hibák nélkül, amely egy kinccsel is felért.

Persze ezt a gondolatot csak ide merem leírni, meg a férjemnek merem elmondani, mert értem én, hogy nagyon nem publikus és PC gondolat. Z. azt mondja, hogy a szülők a ronda és buta gyerekeiket is ugyanúgy szeretik (lehet, hogy nekünk is ronda gyerekünk van, csak nem látjuk, tettem hozzá félig viccesen, félig komolyan), és én ebben nem is kételkedem, ha saját, biológiai gyerekről van szó. De mégiscsak mennyivel könnyebb lehet egy olyan örökbefogadott fiúnak a szülője lenni, aki sikeres egyetemi tanár, és aki egy olyan vonzóerővel bír, ami szerintem felbecsülhetetlen: érdekesen és intelligensen beszél a saját könyvéről.

Ezt az utolsó mondatot Boni is hallotta, amikor mondtam egyszer Z-nek. Lehet, hogy nem volt okos dolog ezt ilyen sarkosan kijelenteni, mert Boni el is gondolkodott a dolgon. Lehet, hogy elültettem benne a komplexust, mely szerint csak az okos és szép hangú egyetemi tanárokat szeretik a szüleik?! A beszélgetés alatt épp a kocsiban ültünk, és az úton később majdnem elütöttünk egy macskát. Boni azzal szórakozott hazáig, hogy ecsetelte, mennyire szomorú lett volna az anyamacska, ha elütöttük volna a kicsinyét! Akinek pedig milyen szép selymes a szőre, és aki milyen kellemes hangon nyávog, meg különben is a macskaegyetemen tanít egérfogást!

Lendület

- Mikor mentünk Németországba nyaralni, az autópályán láttunk egy balesetet - kezdte mesélni a barátnőm.

- Jézusom, el ne mondd!! - rémüldöztem. 

- Mi? Ja, jó! Amúgy nem volt semmi, csak a belső sávban helyszíneltek, mert ott ütközött két autó, és a jobb oldalon meg a trailer meg a dirib-darabok miatt nem lehetett menni, de amúgy nem volt sérült, mert csak rendőrök voltak, hogy eltereljék a forgalmat…!

Tapasztalatom, hogy ha megkérek valakit arra, hogy NE folytassa a megkezdett sztorit, mert nem akarok borzalmakat hallani, vagy mert félek a spoilertől, vagy mert már ismerem a viccet - akkor a legtöbb ember nagyon ritkán tudja abbahagyni, és valamilyen módon - a kifejezett kérés ellenére - mégis megtalálja az útját, hogy VÉGIGMONDJA.

Törzsvendégek

Tegnap elmentünk végre az itteni termálfürdőbe is. Nyolcra szoktunk járni, és rendszerint kàbé tízig maradunk. Utàna Boni másodszor is megreggelizik (tegnap fish and chipset!), majd kimegyünk az usziból, át az út túloldalán található könyvesboltba, ahol kávézni is lehet. Ott nézelődünk egy ideig, és ebédre már otthon is vagyunk. 

Tegnap, ahogy bementünk a könyvesboltba, az eladó lány megszólított, hogy “ Boniface tavaly ittfelejtette az úszódeszkáját!” - és valóban előhúzta a deszkát, amire még régen nagy betűkkel ráírtam, hogy BONIFACE. Amúgy nem ismerjük a lányt, csak így látásból, de basszus, nem gondoltam volna, hogy ennyire emlékszik ránk. És megőrizte a deszkát egy évig! Annyira rendes tőle. Utána hozzátette:

- Láttam ma reggel a férjét, gondoltam, hogy jönni fognak! - ezen meg Z. csodálkozott el, mikor később elmeséltem neki, mert állítása szerint ő nem ismerte volna fel az eladó lányt. Pedig neki jobb az arcmemóriája, viszont nagyon figyelmetlen.

Úgy látszik, törzsvendégek (más szóval habitüék) vagyunk.

Cucc

A múltkor elmentünk a Palatinusra, ahol érdekes szót olvastam, akár egy Dániel András-mesekönyvben: cuccmegőrző. Angol fordításban locker. Első látásra nagyon pongyolának tűnt, bár értem hogy miért nem értékmegőrzőt írtak: a naptej, a pézsé, a könyv meg a törölköző nem értéktárgy, hanem cucc (ennek mondjuk ellentmond a tárgyak angol fordítása, ahova már belesorolható a mobiltelefon is). A tárgymegőrző béna lett volna. De miért nem szekrény, ahogy lejjebb?

Merész és vicces és szokatlan, és így egyes számban nem is olyan rossz!

Szabadság

Nem teljesen függetlenül a múltkor említett fáradságtól, de nem pontosan amiatt, valóra váltottam egy évek óta vágyott, majd hónapokig tervezgetett luxusálmomat: kivettem egy három hónapos, fizetés nélküli szabit. Tavaly nyáron kezdtem el komolyan gondolkodni a dolgon, amikor az éves szabim leteltével elkezdtem távmunkázni Magyarországról. Amit ilyenkor érezni szoktam, azt a tantaluszi kínok kifejezés adja vissza legjobban: a nyár helyett bezárkózom a szüleim emeleti szobájába, és dolgozom. Olyan jó lenne az egész nyarat végigpihenni! 

Nem panaszkodom, mert tudom, hogy privilegizált helyzetben vagyok. De arra gondoltam, hogy életem koordináta-rendszerében most érkeztem el arra a pontra, ahol a pénz már nem annyira fontos, a fiamnak viszont még sokat számít a jelenlétem. Így körvonalazódott a gondolat, hogy erre a nyárra abbahagyjam a munkát, amit amúgy szeretek, de hát… sok időt elvesz.

Nem ment ám ilyen könnyen az elhatározás. Hónapokig csak azt gondoltam, hogy én ezt nem merem megvalósítani: elszakadni ennyi időre a munkahelyemtől, elvágni a köldökzsinórt! Vissza kell adnom a laptopot, belépőkártyát, törlik a belső e-mail-fiókomat (benne húszévnyi levelezéssel), és ráadásul nem lesz egészség- és balesetbiztosításom arra az időre, mert ezt a mh-em biztosítja, és nagyon drága gyógyszereim vannak.

Voltak, akik lebeszéltek, Z. ellenezte ugyan, de nagyon bölcsen nem befolyásolt, és voltak, akik bátorítottak. “Nem fogod megbánni” - mondta Petra, és talán ez a mondat volt az, OV áprilisi bukásával együtt, ami meghozta az elhatározást. Szabiból visszatérve, egy áprilisi hétfőn 8:34-kor benyújtottam a kérelmemet, és délre a hierarchia sorában álló négy ember már nyugtázta is (a közvetlen főnökömnek már januárban említettem a tervet).

Azóta isteni. Az első három napot a közeli kávézóban kezdtem, ahol a saját magam paródiájaként hol jeges matchát, hol gyömbéres kombutchát iszogattam az épp aktuális könyvemmel. A nyomás elég nagy, hogy értelmesen használjam ki az időt, mert nyilvánvalóan nem lesz erre többet lehetőségem. Nem szabad elrontanom. Jelen soraimat Budapestről írom, a hétvégén már a Dunakanyarban leszünk. Élvezem a jövedelmet - mondogatom, amikor arról van szó, hogy mit fogunk csinálni. 

(Az idézet az Ábel a rengetegben c. könyvből van, amit most esti mese gyanánt olvasok Boninak. Nagyon vevő erre a fajta humorra, tetszik neki!)

Berenci, a tiritarka kisróka

Kihasználom az alkalmat, hogy amíg Boni iskolában van én pedig már szabin, rendet rakjak a szobájában. Iszonyú dolgokra bukkantam: egy egész tolltartó, még általános iskolából, tele megfeketedett (??) ceruzákkal, radírral, körzővel. Kibelezett telefonok, órák, távirányítós autók. Szétcincált tollak, vagy éppen ragasztóval egymáshoz illesztett tollbetétek (hogy 2x tudja leírni ugyanazt, gondolom). És rengeteg papír, füzet, iromány, megkezdett regények, félig teleírt naplók, jelszavas mappák, kották, saját magának írt feljegyzések, sakkparti-kivonatok…. És köztük ezt a mesekezdeményt, fogalmam sincs, mikor írta:

Fáradság

Múlt héten voltam a háziorvosnál, és megint rákérdeztem a folyamatos fáradságom okára. Pár hónapja ugyanis elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, és mindent kivizsgáltatok. Talán ha megszüntetni nem is, de csökkenteni sikerülhet ezt a letaglózó enerváltságot, amely miatt a napi teendőimet el tudom ugyan látni, de nem igazán marad erőm semmi másra (ha a sportot is a napi teendőkhöz soroljuk).

Az orvos meghúzta a vállát, és kijelentette, hogy mivel a vérképem és a vérnyomásom is jó, szerinte ez a fáradság nem orvosi probléma.

Hát, jól meglepődtem! Pontosabban először is felháborodtam. Évek óta abban a tudatban élek, hogy valami nem stimmel, nem igaz, hogy ébredéskor már fáradt vagyok, és este úgy alszom el, mint akit agyonvertek (kivéve, amikor nem tudok aludni). Azt hittem, hogy ez tipikusan orvosi probléma.

Mi van, ha igaza van? Lehet, hogy nem is vagyok fáradt, azt én csak úgy érzem?! 

Lehet, hogy az igényeimet kellene alábbadni, kevesebbet beleszuszakolni próbálni egy napba, lemondani egyról-másról. Elképzelhető, hogy ami van (a folyamatos fáradtság) az nem is probléma, hanem az élet maga, ezzel meg igazán nem kellene a háziorvoshoz rohangálnom.

Aki egyébként azt javasolta, hogy: menjek pszichológushoz. 

Egy negyvenméteres mamutfenyő a botanikus kertben (a város legmagasabb fája)

Néhány olvasmány

Mutatom, miket olvastott Boni mostanában. A humor és a kaland továbbra is a legnagyobb vonzerő számára, amiről viszont elhatározza, hogy nem érdekli, azt simán félbehagyja (vagy el sem kezdi!).

1) Ezt még a tavaszi szünetben olvasta ki, én meg kaptam az alkalmon, és újraolvastam. Eegyetlen dolgora emlékeztem csak: hogy ki a gyilkos. Nem fogom elfelejteni Boni meglepetését, amikor a könyv végén rájött! Csak úgy hebegett-habogott a döbbenettől! Örültem, hogy ilyen jól sikerült ez a klasszikus irodalmi meglepetés, mert el tudom képzelni, milyen szar az, amikor valakinek a könyv olvasása közben mondják meg. Utána én elolvastam ezt a könyvet, amiben az író (irodalomkritikus) végigvezeti a nyomozást és bebizonyítja: nem az a gyilkos, akit Poirot annak vél, hanem egy másik szereplő. Nagyon izgalmas volt ez is, és utólag belegondolva tényleg voltak a történetnek olyan részei, amelyek (ha utánaszámolunk) nem voltak logikusak, pl. egy táskába nem fér el annyi minden, mint amennyit Agatha Christie beletesz.

2) Z. teljesen fel volt háborodva, amikor mesértem neki, mit hallottam a rádióban arról, hogyan választanak maguknak könyvet a 10–15 éves gyerekek. Azt mondták ugyanis, hogy felmérések szerint leggyakrabban az anyjuk dugja nekik az orruk alá a könyveket, majd, tettem hozzá, ez nálunk tényleg így van! Ezt a könyvet is egy műsorban ajánlották, amely műsort direkt azért hallgattam meg, hogy hátha ajánlanak jó regényt gyerekeknek. A közeljövőben játszódik és arról szól, hogy egy gimnazista lány arca megjelenik 44 másodpercre a világ összes képernyőjén, majd sorra veszi a következményeket és a lehetséges magyarázatokat. Én is elolvastam, izgalmas volt, kamaszkoromban én is imádtam volna. (Boninak is nagyon tetszett).

3) Ezt ugyanabban a műsorban ajánlották. Az iskolai zaklatásról szól, ami folyamatosan téma a suliban, újságokban, könyvekben. Még nem olvastam el, Boninak tetszett, csak sérelmezte, hogy egy kutyát megölnek benne.

4) Újra akarta nézni a filmet, amit csak azzal a feltétellel hagytam, hogy előtte elolvassa a könyvet. A francia kiadás (amit amúgy angolból fordítottak) előszavában a zongorista fia elmeséli, hogy ő is tizenkét évesen olvasta el a saját apja könyvét, úgyhogy meg is nyugodtam, pedig addigra már Boni elolvasta. Nagyon jól megírt, jól felépített könyv, érdekes, hogy milyen magától értetődő módon, természetesen meséli el a történteket valaki, aki elsősorban nem is író. Érdekesen, de nem bonyolultan, kiemelve egy-egy kisebb részletet. És hogy mikor írta: 1946-ban! Döbbenetesen korán! Utána ötven évig nem is jelentették meg, mint megtudtam.

5) Jaj, istenem, hát ez annyira jó volt! Ez az elejétől a végéig egy paródia. Azt az angol gyerekkönyv-sorozatot figurázza ki, amelyen francia generációk sora nőtt fel, és amely mai szemmel kicsit divatjamúlt, kicsit bugyuta. A paródia baromi jól sikerült, az ember kétszer nevet: először a vicceken, majd azon, hogy rájön: éppen mit figuráz ki velük az író. Bonival jó párost alkottunk, mert a kulturális utalásokat én értettem jobban, ő pedig a szójátékokat magyarázta el nekem. A mai napig idézünk a könyvből. Érdekes, hogy Z. egyáltalán nem vevő erre a fajta humorra, teljesen hülyének nézett minket, amikor egymásnak olvastunk föl részleteket. Azóta elolvastam az író egy másik könyvét (egy képregényt), úgy látom, ez a stílusparódia a pasi védjegye.

6) Ezt Biolujza ajánlotta (köszönöm!), Boni egy nap alatt kivégezte, én is tervezem, hogy elolvasom. Sajnos ebben is meghal valaki, rákban, mégpedig a narrátor nagymamája, Boni már alig bírja idegekkel ezt a sok halálesetet az ifjúsági regényekben.

 

Most éppen ezt a sorozatot fejezi be, a hetedik kötetnél tart. Egy pszichológusról és a klienseiről (betegeiről? ügyfeleiről? hogy mondják?) szól, ilyen témákról, mint: pedofília, válás, felnőttek szerelmi élete, vetélés, öngyilkosság, nemváltás, menstruáció, rasszizmus. Ezt az első kötet alapján mondom, amit én is elolvastam, Boni további borzalmakról is beszámol a következő részekben (gyilkosság, rák, baleset, csupa rettenet). Meg voltam lepődve, hogy ez tetszik Boninak, főleg, hogy nyárra a Monte Cristo grófját irányoztam elő neki, gondolván, hogy a kalandregény majd beszippantja.

(Megvettem egy gyerekeknek szóló, rövidített – de nem átírt! – változatot, de Boni állítja, hogy megbírkózik az 1600 oldallal. A rövidítettet azért vettem meg, mert hallottam erről egy nagyon jó műsort a rádióban, ahol azt állították, hogy inkább olvassa a gyerek rövidített klasszikusokat, mint hogy egyáltalán ne olvassa el őket...)

Iskola, 2026-ban

Nem értem, hogy manapság, amikor már semmit sem lehet mondani (rádióban hallottam pl. ezt a körülményeskedő PC kifejezést: túlsúllyal ÉLŐ emberek), akkor hogyan juthat eszébe egy osztályfőnöknek a következő:

Az utolsó előtti tanítási héten (azaz most) osztályfőnöki órán a gyerekek szavazhattak egymásra az alábbi kategóriákban: a legpontosabb, a legkevesebbet késő, a legtöbbet jelentkező, a legdivatosabban öltözködő, a legtöbbet dumáló, a legokosabb stb. gyerek, ill. a legjobb gyerekpáros. Más is volt még gondolom, de Boniból csak ennyit tudtam kihúzni.

Egyrészt teljesen le vagyok döbbenve ezen a megbélyegzésen, amely ellen amúgy az iskola tűzzel-vassal küzd. Mi az, hogy legokosabb gyerek?? Ilyen nincs, mindenki tudja, hogy az okos jelző mennyire relatív és sokszínű és mérhetetlen. Másrészt az „óra alatt a legtöbbet dumáló” kategóriával például pozitívnak állítják be azt a tulajdonságot, amiért amúgy egész tanévben a megrovás jár. Harmadrészt pedig mert 15 kategória volt és 30 gyerek, tehát volt olyan, akinek nem jutott semmiféle címke.

Annak a kisfiúnak volt igaza, aki mindenféle hülyeségeket írt be, pl. Kylian Mbappé, a saját nevét mindenhova, meg a tanárnőét...

Másik döbbenetem, hogy az iskolai angolversenyen az első helyezett egy iPhone-t nyert!! Még szerencse, hogy ez nem Boni volt. Mi annak idején még könyveket kaptunk az év végén, és szerintem most még inkább az lenne az iskola feladata, hogy kijelölje a színvonalat, az értékeset, a maradandót.

Apropó, könyvek: a franciatanárnő azt javasolta a gyerekeknek, hogy mivel délután nem kell bejárniuk a suliba, használják ki jól az így felszabadult idejüket, és nézzenek meg minél több klasszikus filmet. 

– Te, Boni, nem inkább azt kellett volna mondania, hogy olvassatok el minél több klasszikus regényt?! – tört ki belőlem a boomer.

– Jaj, mama – legyintett az Alfa-generáció –  erről a tanárok már rég lemondtak!

Kánikula

Rájöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha fél hatkor kelek, ilyenkor ki tudom használni a friss (20 fokos) levegőt, és főzök, futok vagy dolgozom. Átszellőztetem a lakást, és a benti hőmérséklet akár 27 fokra is le tud csökkenni (ezek az új ablakok szerintem nem izolálnak jobban, minden hőhullám idején 29 fokra megy fel nálunk a hőmérséklet, most is). Egyébként csak ilyen kora reggel van lehetősége az embernek normálisan, fuldoklás és hőguta nélkül létezni. Elég sokan vannak ilyenkor az utcán, és ahogy látom, mindenki akkor szellőztet.

Kilenc körül be kell zárni az ablakokat, le kell ereszteni a redőnyöket, és onnantól fogva a sötétben, villanyfénynél élünk, rémes. Délig a hőmérséklet elviselhető, de onnan kezdve a finom, meleg nyári napsütés kegyetlen és életveszélyes pörköléssé változik. Ez a hirtelen átfordulás a magyarországi nyarakra emlékeztet amúgy, csak ott korábban történik. Délután semmi mást nem lehet csinálni, mint itthon kókadni. Errefelé nem jellemző a klíma, és a múltkor említett védett városkép nem is teszi lehetővé, úgyhogy a legtöbb lakás (és iskola) egy katlan. Boniéknak ezen a héten délután nincs is tanítás.

Usziba ritkán járok ilyenkor (heti egyszer) mert sokkal többen vannak, mint rendesen. Ott is hoztak rendkívüli intézkedéseket a melegre való tekintettel: nem működnek a hajszárítók (logikus) és nincsenek edzések (ez mondjuk érthetetlen).

Tegnap este fél tízkor kint még harminc fok volt (ekkor amúgy tök jól esik az egész napos bezártság után egy vásárlással egybekötött séta), így csak lefekvés előtt tudjuk felhúzni a redőnyöket, tiszta depi. Redőnyök nélkül aludni meg borzasztó, de még mindig ez a jobb választás (mert a másik a sötét, de 28 fokos szoba).

Hamar megtanulja az ember kategorizálni az épületeket: a könyvesboltban és a zenesuliban nincs légkondi, az orvosnál, a pékségben (!) és a pizzériában van. A közvélekedés is kétféle: az emberek nagy része a globális felmelegedést emlegeti, kisebb részük arra figyelmeztet, hogy sok országban van gyakran ennyire meleg, miért csinálunk az egészből ilyen nagy ügyet. 

 Jövő kedden várható enyhülés, és mi még jól jártunk: egyes francia városokban 42 fok is lehet

Instagram

Követem a francia rádiót, a polgármesterünket, követek néhány magyar és francia írót, kiadót, lakberendezőt, illusztrátort, humoristát, zongoristát és kajás oldalakat – az Instagam az egyetlen közösségi média, amit rendszeresen nézek (napi 15 perc). A legkedvencebb fiókjaim:

Az awkwardfamilyphotos-t ismeritek? Van, hogy hangosan röhögök nem csak a képeken, de a kommenteken is. Leginkább a 80-as, 90-es évekből tesznek közzé fényképeket amerikaiak, kanadaiak. Azok a hajak, azok a beállítások, őrület! Előfordulnak elkapott pillanatok is, pl. családi képen az egyik gyerek két kézzel nekiesik a másik torkának... vagy máshol nagy egyetértésben a WC-ben dobolnak egy kis sámlin... így leírva persze nem vicces, ezt tényleg látni kell, meg olvasni a találó hozzászólásokat.

Csak a franciásoknak vicces, gondolom, ez a fiók. Mesterséges intelligenciával generált képeket mutat a politikai eliről hétköznapi és eléggé tré helyzetekben, pl. edzőteremben, buliban. A legnagyobb egyetértésben és barátságban láthatók a való életben amúgy esküdt ellenségek (lásd fotón). A legjobb az egészben a helyszín, a testtartás és az öltözet megválasztása.

Nem tudom, hogyan keveredtem ennek svédországi csajnak az oldalára (Anszki talán ismeri), akinek tizenegy gyereke van (1–18 évesek). A publikációk középpontjában értelemszerűen a gyerekek állnak, gyönyörű mindegyik, és olyan kedvesnek tűnnek (egymással is). A csaj meg nagyon laza, és egyáltalán nem így képzeli az ember a trad wife-okat: szőkített hajú, műszempillás, szűkruhás.

Nagyon érdekes ez az oldal, kizárólag térképeket és statisztikai adatokat ábrázol, bár a kommentek alapján néha hibákkal. Boninak is meg szoktam mutatni, tanulságos dolgokat lehet megtudni belőle, pl. hogy melyik európai országban olvasnak a legtöbben (Svájc), merre ment pontosan a Titanic, hogyan mondják a különböző nyelveken azt, hogy tea, vagy ezt itt lent:

 

A reklámokat az Instagramon elviselem, és azokban az esetekben utálom, amikor egy amúgy szimpi személy úgy próbálja eladni a terméket, mintha az amúgy nem reklám lenne. Tehát pl. a lakásában tesz-vesz, közben minden másodpercben belóg az adott üdítőital. Vagy kijelenti, hogy szarul aludt (ami elképzelhető) és már jönnek is a skincare cuccok. De persze tudom, hogy meg kell élni valamiből, csak sajnálom ezeket a pillanatokat, amikor a kapitalizmus belopakodik a mindennapokba. Kicsit átverve érzem ilyenkor magam.

Ennek örömére jelentem, hogy feliratkozhattok heti hírlevelemre, amit minden péntek délben fogok küldeni azoknak az olvasóimnak, akik támogtaják a munkámat...

... ja, nem, természetesen VICCELEK!! :)  

Véletlenek

Tegnap elkísértem Bonit a suliba, majd felszálltam a 8:16-os vonatra, amit ilyenkor kényelmesen el szoktam érni. Már tíz perce ültem, amikor 8:22-kor ránéztem az órámra. A vonat még mindig nem indult el. Gyanút fogtam. Körbekérdeztem, hogy ez valóban a 8:16-os vonat-e, amiről hamar megerősítést kaptam. Egyesek viszont tudni vélték, hogy a 8:33-as előbb fog elindulni, le is szálltak és átloholtak a másik vágányhoz. Miután kiürült a vagon, úgy döntöttem, hiszek a szóbeszédnek, és pár perc múlva már lihegve én is a tömött 8:33-as vonaton voltam. Reggel két szerelvényből álló, dupla vonatokat indítanak, kb. 600 férőhellyel, és ezen a vonaton a 8:33-as utazóközönségen kívül a pórul járt 8:16-osok is rajta voltak. Ülőhelyet keresgéltem, hátamon a táskával, kezemben a könyvemmel, fülemben a fülhallgatóval. Egy négyes ülésnél találtam helyet. Leültem, és eszembe jutott, hogy írok a barátnőmnek, akiről tudom, hogy mindig a 8:33-assal szokott járni, hátha itt van valahol, és esetleg a következő megállónál megkereshetjük egymást. Épp elküldtem neki az üzenetet, amikor a velem szemben lévő, szintén üres helyre, szintén loholás után leült valaki – az említett barátnőm!

Olyan jó volt úgy kezdeni a napot, hogy 50 percen keresztül beszélgettünk erről-arról. Főleg, hogy otthon áll a báll: épp ablakcsere zajlik. Nyolc ablakot, ill erkélyajtót cserélnek ki, bútoraink a szobák közepére halmozva, letakarva, amúgy mindenhol kosz, törmelék, por, idegen emberek ki-be járkálnak naphosszat, rémes.Több mint tíz éve lakunk itt, és évek óta kérjük a főbérlőt, hogy csináltassa meg az ablakokat. Erre pont most kerül rá sor, amikor Budapesten én is erre készülök! Amúgy teljesen véletlenül, múlt héten tudtuk meg, hogy jönnek, amikor az alsó szomszédnál zajlott a csere. Az egész ház egyetlen család tulajdonában van (sosam láttuk őket), nem nagyon akarnak pénzt költeni erre az épületre. Húzták-halasztották az ablakcserét, amíg lehetett, de most az állam már kezdni nagyon komolyan venni a szigetelés és az energiatakarékosság kérdését, és a fölső, üres lakást (ahol meghalt a nő) már nem tudták volna kiadni a régi ablakokkal. Így az egész épületet megcsinálják, de amilyen sóherek, az udvari fronton nem az összeset.

Rájöttem, micsoda szerencsém van azzal, hogy Budapesten nem szól bele senki abba, hogy milyen ablakokat csináltatok. Mert ebben az utcában, ahol itt (Fro) lakunk az ún. védett városkép jegyében csak faablakokat engedélyeznek, ami jóval drágább. És sajnos azt is megadták, hogy mindegyiken középen kell lennie az osztásnak. Emiatt, ill. mert az erkélyajtók alja tömör fa lett, Boni szobájában és a mi hálószobánkban az eredeti üvegfelület 40%-át elveszítettük (lemértem). Nagyon bosszús vagyok. Eddig hatalmas (igaz, rosszul záródó és rosszul szigetelő) ablakaink voltak, ahol áradt be a fény, ezentúl ez a két szoba egy-egy sötét odú lesz. Mindenki azzal vigasztal, hogy majd megszokjuk, ami persze egyáltalán nem vigasztal.

Tegnap a dolgozószobámat csinálták, este láttam meg a végeredményt; itt a fény helyett picit kárpótol a bukó-nyíló vasalat, ami eddig ebben a szobában nem működött. Ez a bukó-nyíló funkció zseniális találmány amúgy, Budapesten például nagyon hiányzik. Szépek, szépek a százéves ablakok, persze, de baromira nem praktikusak.

Szokatlan

Sem Boni, sem én nem szokta(m) meg, hogy az elmúlt években ennyire megnőtt én meg (következésképpen) ennyire összementem. Az amerikai fotókon (két éve) még teljesen gyerekméretű volt, most meg már le kell hajolnia, ha puszit akar adni nekem vagy ha meg akar ölelni. Magas, izmos és erős, ezért gyakran úgy meg is ropogtat, ha felkiáltok fájdalmamban. A múltkor vártam a suli előtt, de nem látott meg rögtön a tömegben. Miután megtalált, szomorúan csóválta a fejét, hogy azért nem vett észre, mert olyan kicsi és törékeny vagyok.

Miközben néha még egy kétéveshez hasonló módon hisztizik, vagy pedig egy hatéveshez méltóan rohangál a lakásban tanulás közben (állítja, hogy úgy jobban megy).

Gyerekjáték

Vettem Boninak (mert kérte) egy könyvet Hogyan improvizáljunk zongorán? címmel. Belekukkantott, majd pár perc múlva jött lelkesen, hogy tud jazzt játszani! Képzeljem, bal kézzel csak három hangot (sorolja), jobbal meg akkordokat (sorolja) kell játszani, tök könnyű! Már mutatja is:

Baguette és rozskenyér

Tegnap a szórakozott professzor férjem bebizonyította, hogy mennyire gondoskodó természet – azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek!

Reggel elkísértem Bonit a suliba, és hazafelé beugrottam a pékségbe. De mivel tegnap esős és borús idő volt, nem vettem baguette-et. Ez meglepőnek tűnhet, de nem az: esős időben ugyanis sokkal sötétebbre sütik őket. Szerintünk így szinte ehetetlen, már-már oda is vannak égetve. Ha már ott voltam, beálltam viszont a sorba, mert akartam venni magamnak rozskenyeret, ami minden időjárási körülmény között ugyanolyan, és gondoltam, majd baguette-ért később lemegy Z. az ötven méterre arrébb lévő másik pékségbe (ahol nem passzintják a sütés idejét a meteorológiához, és ahol nincs a kedvenc típusú rozskenyerem). Hazajöttem, kezemben a mondott rozskenyérrel, és szóltam Z-nek, hogy:

– Nem vettem baguette-t, mert esik, de nem akartam átmenni a másikba, mert vettem magamnak rozskenyeret! 

Az előző bekezdésben leírtak alapján ez világos, nem? Igaz, az ok-okozati következményt időben felcseréltem, és olyan burkolt információkat kellett kikövetkeztetni, mint hogy (1) elfogyott a rozskenyerem (hetente-kéthetente szoktam venni) és hogy (2) nem volt időm két pékségben sorban állni. De levezetve és röviden így néz ki a két posztulátum és korollárium:

1. Ha eső → rossz baguette 

2. Ha rozskenyér → nincs jó baguette

Boni simán megértette volna. Z viszont csak annyit hallott, hogy NINCS KENYÉR, és nem szúrta ki a szemét a rozscipó sem, ami ott virított az asztalon.

Két óra múlva lement baguette-ért a másik pékségbe, majd beugrott az elsőbe, hogy vegyen nekem egy hatalmas rozskenyeret, olyanra szeletelve, amilyenre szeretem. (Most tele van velük a mélyhűtő)

Imádom, hogy ilyen figyelmes, ugyanakkor megőrjít, hogy ennyire figyelmetlen! 

 

Részletkérdés

Boniék I. Szulejmán szultánról tanulnak, aki 1526-ban elfoglalta Magyarországot. Figyelmeztettem Bonit, hogy nehogy ezt írja be a dolgozatba, mert ez így nem igaz: csak Magyarország egy részét foglalta el. Kisebbfajta vita kerekedett a dologból, Z. ugyanis azt javasolta, hogy inkább azt írja a dolgozatba, amit a tanárnő mondott és ami a tankönyvben szerepel, én viszont kötöttem az ebet a karóhoz. Hiszen csak jobban tudom már! Érintettként! Aki amúgy egész gyerekkorában úgy tudta, hogy mi védtük meg Európát a töröktől.

Már azon gondolkodtam, hogy milyen e-mailt fogok írni a tanárnőnek, ha Boni válaszát nem fogadja el. Arra értelemszerűen nem lehet hivatkozni, hogy én így tanultam. Internetes oldalakra sem. Előkerestem tehát egy francia nyelvű könyvet Magyarország történetéről. Még Magyarországon vettem egyszer Z-nek, magyarok a szerzők, a könyv fordítás. Na, majd erre fogok hivatkozni, gondoltam.

Meg is mutattam Z-nek a vonatkozó részt: egy térkép alatt szó szerint szerepel, hogy három részre szakadt Magyarország.

– Na látod, hogy nem az egész országot foglalták el! – kiáltottam diadalmasan.

– Hmmm... és ez itt – mutatott rá a férjem Erdélyre – ez ma már nem Magyarországhoz tartozik, ugye?

– Hát ma már nem – ismertem el kelletlenül.

– És ez – kérdezte tovább, Felvidékre mutatva – ma már ez sem magyar terület, vagy igen?

– Nem, ma már az sem magyar terület – vallottam be.

– Hát... akkor szerintem nyugodtan kimondhatjuk, hogy az egész Magyarországot elfoglalták – zárta le a vitát a francia, a felvilágosodás megteremtője, volt gyarmatosító, két világháború győztese, az EU alapító atyja és atomnagyhatalom.

N vagy L

Az alábbi beszélgetés után eszembe jutott, hogy folyamodványt szeretnék benyújtani a Magyar Tudományos Akadémia nyelvhasználati csoportjához:

– Mit mondtál, mikortól leszel szabin? JúNi?

– Nem, dehogy, júLi! 

– Nem hallak jól, júúúLLLi?

– Igen, júúúLLLi!

– Ja jó, mert már azt hittem, júúúNNNi... 

Javaslatom célja ennek a sajnálatos etimológiai malőrnek a helyrehozása, amelynek következtében egyesek folyton elfelejtik és összekeverik, mikor utazunk Mo-ra, mások meg nevetséges módon kénytelenek fejhangon megnyújtani ezt vagy azt a magán- és mássalhangzót.

Nevezzük át valamelyik hónapot a kettő közül!

De úgy, hogy soha többé ne kellnen a bolondot játszanunk, kiabálnunk vagy idétlenül artikulálnunk, hogy n vagy l.

Amúgy nem is értem, hogyan fejlődhetett ilyen hülyén hasonlóvá ez a két szó. Teljesen szembemegy azzal a városi legendával, hogy a nyelv gazdaságos és felhasználóbarát, hát nem az! Miért nem választódott ki természetes úton az egyik szó, a másik helyett meg miért nem talált ki a népetimológia egy újat?

Javaslatom: január, február, március, április, május, június, FITYFIRITTY, augusztus, szeptember, október, november, december.

Boni javaslata: január, február, március, április, május, júNINI, júLILI, augusztus, szeptember, október, november, december.