Néhány olvasmány

Mutatom, miket olvastott Boni mostanában. A humor és a kaland továbbra is a legnagyobb vonzerő számára, amiről viszont elhatározza, hogy nem érdekli, azt simán félbehagyja (vagy el sem kezdi!).

1) Ezt még a tavaszi szünetben olvasta ki, én meg kaptam az alkalmon, és újraolvastam. Eegyetlen dolgora emlékeztem csak: hogy ki a gyilkos. Nem fogom elfelejteni Boni meglepetését, amikor a könyv végén rájött! Csak úgy hebegett-habogott a döbbenettől! Örültem, hogy ilyen jól sikerült ez a klasszikus irodalmi meglepetés, mert el tudom képzelni, milyen szar az, amikor valakinek a könyv olvasása közben mondják meg. Utána én elolvastam ezt a könyvet, amiben az író (irodalomkritikus) végigvezeti a nyomozást és bebizonyítja: nem az a gyilkos, akit Poirot annak vél, hanem egy másik szereplő. Nagyon izgalmas volt ez is, és utólag belegondolva tényleg voltak a történetnek olyan részei, amelyek (ha utánaszámolunk) nem voltak logikusak, pl. egy táskába nem fér el annyi minden, mint amennyit Agatha Christie beletesz.

2) Z. teljesen fel volt háborodva, amikor mesértem neki, mit hallottam a rádióban arról, hogyan választanak maguknak könyvet a 10–15 éves gyerekek. Azt mondták ugyanis, hogy felmérések szerint leggyakrabban az anyjuk dugja nekik az orruk alá a könyveket, majd, tettem hozzá, ez nálunk tényleg így van! Ezt a könyvet is egy műsorban ajánlották, amely műsort direkt azért hallgattam meg, hogy hátha ajánlanak jó regényt gyerekeknek. A közeljövőben játszódik és arról szól, hogy egy gimnazista lány arca megjelenik 44 másodpercre a világ összes képernyőjén, majd sorra veszi a következményeket és a lehetséges magyarázatokat. Én is elolvastam, izgalmas volt, kamaszkoromban én is imádtam volna. (Boninak is nagyon tetszett).

3) Ezt ugyanabban a műsorban ajánlották. Az iskolai zaklatásról szól, ami folyamatosan téma a suliban, újságokban, könyvekben. Még nem olvastam el, Boninak tetszett, csak sérelmezte, hogy egy kutyát megölnek benne.

4) Újra akarta nézni a filmet, amit csak azzal a feltétellel hagytam, hogy előtte elolvassa a könyvet. A francia kiadás (amit amúgy angolból fordítottak) előszavában a zongorista fia elmeséli, hogy ő is tizenkét évesen olvasta el a saját apja könyvét, úgyhogy meg is nyugodtam, pedig addigra már Boni elolvasta. Nagyon jól megírt, jól felépített könyv, érdekes, hogy milyen magától értetődő módon, természetesen meséli el a történteket valaki, aki elsősorban nem is író. Érdekesen, de nem bonyolultan, kiemelve egy-egy kisebb részletet. És hogy mikor írta: 1946-ban! Döbbenetesen korán! Utána ötven évig nem is jelentették meg, mint megtudtam.

5) Jaj, istenem, hát ez annyira jó volt! Ez az elejétől a végéig egy paródia. Azt az angol gyerekkönyv-sorozatot figurázza ki, amelyen francia generációk sora nőtt fel, és amely mai szemmel kicsit divatjamúlt, kicsit bugyuta. A paródia baromi jól sikerült, az ember kétszer nevet: először a vicceken, majd azon, hogy rájön: éppen mit figuráz ki velük az író. Bonival jó párost alkottunk, mert a kulturális utalásokat én értettem jobban, ő pedig a szójátékokat magyarázta el nekem. A mai napig idézünk a könyvből. Érdekes, hogy Z. egyáltalán nem vevő erre a fajta humorra, teljesen hülyének nézett minket, amikor egymásnak olvastunk föl részleteket. Azóta elolvastam az író egy másik könyvét (egy képregényt), úgy látom, ez a stílusparódia a pasi védjegye.

6) Ezt Biolujza ajánlotta (köszönöm!), Boni egy nap alatt kivégezte, én is tervezem, hogy elolvasom. Sajnos ebben is meghal valaki, rákban, mégpedig a narrátor nagymamája, Boni már alig bírja idegekkel ezt a sok halálesetet az ifjúsági regényekben.

 

Most éppen ezt a sorozatot fejezi be, a hetedik kötetnél tart. Egy pszichológusról és a klienseiről (betegeiről? ügyfeleiről? hogy mondják?) szól, ilyen témákról, mint: pedofília, válás, felnőttek szerelmi élete, vetélés, öngyilkosság, nemváltás, menstruáció, rasszizmus. Ezt az első kötet alapján mondom, amit én is elolvastam, Boni további borzalmakról is beszámol a következő részekben (gyilkosság, rák, baleset, csupa rettenet). Meg voltam lepődve, hogy ez tetszik Boninak, főleg, hogy nyárra a Monte Cristo grófját irányoztam elő neki, gondolván, hogy a kalandregény majd beszippantja.

(Megvettem egy gyerekeknek szóló, rövidített – de nem átírt! – változatot, de Boni állítja, hogy megbírkózik az 1600 oldallal. A rövidítettet azért vettem meg, mert hallottam erről egy nagyon jó műsort a rádióban, ahol azt állították, hogy inkább olvassa a gyerek rövidített klasszikusokat, mint hogy egyáltalán ne olvassa el őket...)