Kicsit nagyot

- Boni azt mondja, nyáron valószínűleg nálatok felejtett egy zsák töltőt, nem találtátok meg? - teszem fel a kérdést a szüleimnek. Nem találja ugyanis a különböző számológépeihez, kütyüjeihez való töltőit, amelyek szerinte összegabalyodva egy textilzsákban szunnyadnak valahol Budapesten vagy a Dunakanyarban vagy Genfben vagy a szobája egyik rég nem takarított, kupis sarkában (?).

- Egy zsák költőt?! - kérdezték meglepve.

- Egy zsák TÖLTŐT! - mondtam hangosabban.

- Ja, töltőt! - kapcsolt a mamám.

- KÖLTŐT?! - értetlenkedett tovább a papám.

- Jaj, dehogy, TÖLTŐT!!! - helyesbített a mamám.

- Hát hogy hagyott volna el egy zsák költőt? - veszítettem el a türelmemet ekkora ökörseg hallatán. Pedig próbáltam türtőztetni magam, de vannak határok. - Mit jelentene az, hogy egy zsák költő?!

A papámat azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy rá lehessen förmedni. Főleg ne a lánya förmedjen rá, nagyképűen, aki annyira más életet él, mint ő, aki Karinthyt olvas a gyerekének esti meseként, magyarnyelvtan-könyvet állít össze szabadidejében és irodalmi idézetekkel dobálózik, sőt: kommunikál a mindennapokban.

- Hát most miért, honnan tudjam. Azt gondoltam, hogy van egy zsák, benne költők neveivel, ki tudja. Abból húzhat. Mindent el tudok képzelni - védekezett.

Még tegnap este is ezen röhögtem. Mit feltételezhet rólam az apám!