Kabátügybe keveredtem (29. nap)

Felmerült a kérdés, hogy meddig szólhat bele az ember a hamarosan kamaszodni kezdő (de még a plüssállatait távirányítós legóval a lakásban ide-oda szállító) gyereke életébe. Mint sokan mások én is azt az iskolát képviselem, hogy feleslegesen ne generáljunk hisztit. Ezzel, mint olyan sok általános nevelési elvvel, csak az a baj, hogy minden annak gyakorlati definiálásától függ, hogy hol a határ a „még felesleges” és a „már fontos” között.

A múltkor mindhárman elmentünk kabátot venni Boninak, rémes volt. Z. kibírhatatlan üzletekben, mert unja, nem érdekli, és Boni kibírhatatlan üzletekben, mert unja, nem érdekli. Pedig azért mentünk, mert Z. már napok óta aggódott, hogy Boni még mindig a sídzsekijében jár, ami nem elég meleg, kellene neki venni egy új kabátot. Végül a boltból kabát nélkül, de mindhárman jól felpaprikázódva léptünk ki. A kabát, ami Boninak tetszett (mert volt benne titkos zseb), az apja szerint nem elég meleg, és ami viszont szerinte elég meleg volt, az meg Boninak nem tetszett.

Aztán jött egy rövid meleghullám és tavaszfíling, és az ügy lekerült a napirendről. Viszont a héten Z. megnézte az időjárás-előrejelzést, és nagyon előrelátóan elrohant, hogy megvegye a Boninak nem tetsző, de szerinte jó meleg kabátot. Ma volt a napja, hogy ebbe belekényszerítettük a gyereket. Reggel nulla fok volt, még én is úgy ítéltem meg, hogy mi döntjük el: felelőtlenül megbetegíti-e magát, vagy pedig felöltözik normálisan. Aztán az utcán már mást gondoltam, ahogy puffogva jött mellettem, mert (szerinte) ronda a kabátja. Szegény, ez is milyen szar lehet. Abban reménykedem, hogy nem gondolja komolyan a rondát, és csak azért ellenkezik, mert egyrészt mindig ellenkezik, másrészt mert ő a másik kabátot akarta volna megvenni, harmadrészt pedig tökre szereti a sídzsekit, mert abban könnyebben mozog, ugrál, pingpongozik. 

Meglátjuk, amikor délben hazajön, hogy megbarátkozott-e a kabáttal. Ahogy ismerem, még az is lehet, hogy imádni fogja. Annak kikényszerítése, hogy sapkát vegyen fel, sajnos meghaladja az erőnket; ekkora harcra még nem állunk készen. Majd talán ha lejjebb megy a hőmérséklet..

Viszont tökre örülök, mert minden munkámat befejeztem a hétre. Most elmegyek az usziba, aztán hazajövök és ebédelek olyan 15 óra körül, majd megpróbálok holnap reggelig böjtölni (16 órát). Múltkor hallottam erről egy műsort és kedvem támadt kipróbálni, bár lehet, hogy ezt nem nekem találták ki, mindegy, meglátjuk. Délután bejlgit fogok sütni, mert decemberben kétszer is jönnek vendégek, akik még soha nem ettek bejglit, és most van csak időm megcsinálni. A tölteléket már elkészítettem, érdekes módon a diósnak a volumene és a súlya (valójában a tömege) sokkal kisebb lett, mint a mákosé. Ez most valami fizikai jelenség, vagy rossz a mérleg? Aztán este Boni zenekari próbára megy, ez a heti énidőm. Lehet, hogy beülök a kádba egy jó könyvvel – most pont öt (!) könyvet olvasok egyszerre: egy a főkönyvem, egy a vonatra, egy, amit Boni szerint mindenképpen olvassak el, egy könyvtári, egyet pedig a kolléganőm adott kölcsön. Hatodiknak lehet, hogy elkezdem azt a krimit, amit Z. most fejezett be, és saját szememmel láttam, hogy annyira izgult, hogy előrelapozott, hogy megtudja a végét!