Intelligenciáról és ajándékokról (11. nap)

• Ma van a szülinapom, holnap lépek az ötvenedik életévembe! (tesztkérdés, hogy figyeltek-e: mennyi idős lettem ma?) A mai nap szünnap és nemzeti ünnep Franciaországan, de a munkahelyemen nem, így ez mindig nehéz helyzeteket szokott szülni. Az elmúlt években hétvégére esett, könnyű volt, de ma dolgoznom kellett, ugyanis egyetlen fia szabadságom sem maradt.
  
• Nem mentem be az irodába (régebben így oldottam meg), mert Boni már nagyon készült. Ezt a nap több pontján is megbántam amúgy, na mindegy. A (munka)napom nagy része az új laptopom beállításaira ment el, rémes, hogy milyen béna vagyok, és hogy alapjaiban nem értem az informatikát. Már szinte az intelligenciámat kérdőjelezem meg; oké, hogy meg tudok érteni olyan elvont fogalmakat, mint a Demokrata Párt vagy az iparosodás, csak hogy a mai Le Monde főcímeiből idézzek, de miért nem tudom, hogy honnan jön (vagy sem) a hang a számítógépből?! Hogy mit takar konkrétan az, hogy kiterjesztés? Grrrr.
• Erről jut eszembe, hogy szombaton két szülő is nagyon kapacitált minket, hogy vizsgáltassuk meg Boni intelligenciáját, lehet hogy kiemelkedően magas, és akkor ez magyarázatot ad egy csomó mindenre. Ezek a vizsgálatok nagyon népszerűek itt, sok gyerekről derül ki, hogy beleesik egy bizonyos kategóriába, és akkor magas szellemi potenciálú illetőnek (franciául HPI) van aposztrofálva. Én, mint a gyerek anyja, 100%-ban tudom, hogy Boni nem kiemelkedően okos (ahogy én sem – lásd az előző vonalkát), még ha az iskolában kiemelkedően teljesít is. Ugyanez a gyerek este hibázott annak kiszámításában, hogy melyik évben születtem, csak mondom...
• Szülinapi torta: ugyanaz, mint tavaly, a kedvencem (Pavlova). Z. kettőt rendelt, érthetetlen, attól félt (?), hogy egy nem lesz elég (??). Az elsőt megettük hárman, de rengeteg volt, ezért a második tortát odaadtuk a szomszédoknak. Boni megjegyzése: a szomszédainkat KUKÁNAK használjuk! És tényleg, mindig nekik adományozzuk a felbontatlan élelmiszert, ha elutazunk, és például a tavalyi blog(v)emberben is vittünk le nekik kaját.
  
• Szülinapi aji: minden évben szoktam magamnak venni egy doboz drága csokit, mert ehhez túl sóher vagyok az év többi napján (hiszen egy sima Lindt is mennyire finom). Idén mondtam Z-nek, hogy a kilóim száma – amiről itt egész hónapban meg fogok emlékezni, és nem, NEM nyugtat meg hogy mások húsz kilóval többet nyomnak a mérlegen – szóval a kilóim száma miatt nem veszek idén csokit, hanem rendeltem magamnak egy futós kardigánt, mert a réginek tönkrement a zipzárja. Erre Z. lecsapott az ötletre, hogy akkor nem adhatná azt ő nekem? Pffff... ez így tök béna, de nekem sem volt jobb gondolatom, így elfogadtam az ajánlatot. Pedig nem várom el az ajándékot, nekem nem ez a szeretetnyelvem.
• A barátnőm kérdezte este, hogy mi volt életem legmeghökkentőbb ajándéka. Arra nem emlékszem, kaptam-e valaha meghökkentő ajándékot, viszont így utólag tudom, hogy egyszer én magam ajándékoztam meghökkentőt, ami pedig akkor nekem nem tűnt annak, legalábbis nem annak szántam. De hát mindenki saját magából indul ki, én pedig akkor a saját gyerekemet vettem etalonnak, aki soha kisgyerek korában nem játszott rendeltetésszerűen szabályszerű játékokkal. Őt mindig a felnőtt dolgok érdekelték, emlékszem, még a vendégek is a gyerekszobában keresték a kávéfőző tetejét, ha kávét akartak főzni. Boni évekig konyhai eszközökkel, szerszámokkal, vizespalackokkal stb. játszott, én meg azt hittem, hogy minden gyerek ilyen. Vettem a húgom kisfiának, azt hiszem az egyéves szülinapjára, egy elektromos metronómot, mert emlékeztem, hogy Boninak nagyon fájt rá a foga annyi idősen, hiszen a szerkezet villogott, hangot adott ki, gombokat lehetett rajta nyomogatni. Látnotok kellett volna a húgom és a pasija arcát! Szerintem teljesen hülyének néztek, és nem is adták oda a kisfiuknak. Aki teljesen „normális” gyerek volt, és órákig eljátszogatott a Duplókkal, az autókkal, meg a gyerekek számára készült villogó, hangot kiadó, nyomógombos játékokkal... Nem vagyok jó ajándékozó, na.