Vagány

Az egyik hétvégén átjött hozzánk egy barátnőm az ötéves kislányával. Hát én még ilyen laza és nagydumás ötévest nem pipáltam! Még soha nem járt nálunk, Z-t nem is ismerte személyesen, és ennek ellenére miután belépett a lakásba olyan otthonosan mozgott, olyan bátran viselkedett, hogy teljesen levett minket a lábunkról. Z. először is megdicsérte a ruháját, amit azzal nyugtázott, hogy a szemébe nézett, és komolyan megmagyarázta, hogy „ez az ünneplőruhám”.

Ez így semmiségnek hangzik, de ha valakinek volt már ötéves gyereke, vagy ő maga is volt már ötéves, tudja, hogy még a legmerészebb ovisnak is kell egy-két perc, hogy feloldódjon idegenek társaságában, idegen helyszínen.

A legviccesebb az volt, amikor Boni zongorázott. Minden vendégünknek el szokott játszani egy-két (-három) darabot. Ez elsőre furcsának tűnhet, az unokatesóm meg is jegyezte a nyáron, hogy miért szerepeltetjük a gyereket, mint valami bazári majmot. De mi nem így látjuk, egyrészt Boni szeret fürdeni a dicsőségben, másrészt jó gyakorlás ez hogy mások előtt játsszon, harmadrész ahhoz is hozzá kell szoknia, hogy mások nincsenek úgy elájulva tőle, mint a saját szülei. És pont ez történt most is. A kislány türelmetlenül végighallgatta ugyan, de az utolsó szonáta végén hátat fordított Boninak, és jó hangosan kijelentette:

– Na most akkor mindenki átjön a nappaliba, és megmutatom, milyen szépen tudom leírni a nevemet!

Dőltünk a nevetéstől. Átmentünk a nappaliba (otthagyta az írószereit), a kislány komótosan leült a földre és ákombákom betűkkel szépen leírta, hogy HÉLOЇSE. A két pöttyöt az „i” két oldalára tette, az „s”-et fordítva kanyarította, nagyon aranyos volt. Kíváncsian fogom nyomon követni ennek a kislánynak az élettörténetét. Ekkora önbizalommal és lazasággal még sokra viheti!