Jaj, nem vagyok normális!

Kb. az ukrán háború kitörése óta estefelé már egyáltalán nem olvasok híreket, mert különben nem tudok aludni. A múltkor mesélte egy anyuka, hogy ő még a híradót is megnézi a tízéves fiával, hát, erre nem lennék képes. Erre most tudjátok mit csinálok? Önszántamból egy rákos nő podcastsorozatát hallgatom – komolyan, nem vagyok normális!

Először asszem nyáron hallottam erről a fiatal lányról. Meghívták az egyik reggeli rádióműsorba vendégként, mert az (akkor még csak hatrészes) podcastsorozata már nagyon sikeres volt. Amúgy ő maga is a rádiónál volt újságíró. Elmesélte, hogy 29 évesen diagnosztizáltak nála egy olyan agresszív rákot, amelyben idős, kövér, dohányos férfiak szoktak megbetegedni (a lány vékony, sportos és fiatal volt, nem dohányzott). Nagyon szimpatikusan beszélt a betegségéről, rá is kerestem a lányra utána az interneten, és teljesen elképedve állapítottam meg, hogy nemcsak a hangja szép, de az egész lány gyönyörű. Érdekes és igazságtalan, hogy mennyire empatikusabb lettem, miután megláttam a fotóját. Azzal fejeződött be a műsor, hogy az interjút készítő újságírónő szinte remegő hangon kívánt neki sikeres felépülést.

Pont karácsony reggelén olvastam a Le Monde-ban, hogy a fiatal lány másfél éves küzdelem után meghalt.

Nemrég ugyanabba a reggeli rádióműsorba meghívták az elhunyt lány férjét, aki szintén értelmesen, szimpatikusan és meghatóan mesélt a fiatal lány küzdelméről, utolsó heteiről stb. Nem is tudom, hogyan volt képes viszonylag kevés sírással végigcsinálni a húszperces adást. Ráadásul annyira őszinte volt: elmesélte, hogy akkor költöztek össze, amikor a lány már beteg volt, és hogy természetesen egy pillanatig sem hezitált, de hogy azért benne volt a félelelem: mi lesz, ha a lány meghal és ő pedig nem fogja tudni fizetni egyedül a lakbért?

Ezek után kíváncsi lettem a podcastsorozatra, és elkezdtem hallgatni. Most közzétették a fennmaradó hat részt is. Sajnos nem tudom abbahagyni. Nem lehet abbahagyni. Teljesen a hatása alá kerültem. A lány annyira szimpatikusan beszél a diagnózisáról, a terápiákról, az érzéseiről.. huh. Világosan és összeszedetten fejezi ki magát szóban (pedig ez még írásban is nehéz) például a környezete reakciójáról és arról, hogy milyen érzés halálraítéltnek lenni (4. rész). Szívszorító az egész. Csak nem biztos, hogy fogok tudni éjszaka aludni.

Az elmúlt időkben annyit mérgelődtem és idegeskedtem felesleges hülyeségeken. Már akkor is tudtam, hogy ezek mind felesleges hülyeségek: krónikus időhiány, unszimpi kolléganő, kupi a gyerekszobában, idióta troll, szüleim hülye szomszédja, napok óta a nappaliban hagyott vasalódeszka, a megválaszolandó e-mailek sora, január, IT-problémák, a mindennapos „mit főzzek”-luxusprobléma stb. de az ember ilyen podcastot hallgatva még jobban rádöbben arra, hogy minden percben külön kell választani a lényeget a feleslegestől.