Én rászólok.
Egyrészt mert azt képzelem, hogy az én feladatom a gyerekbôl embert faragni, azaz: megnevelni. De valójában szerintem inkább azért, mert baromira zavar, ha valaki csámcsogva eszik, az orrát túrja, a szavamba vág, illetve elémáll.
Rászólnék-e a szomszéd kisfiúra, ha ugyanezt produkálná?
Eszem ágában sem lenne. Úgy gondolnám, hogy ehhez nincs jogom. Csendben maradnék, és titokban örülnék annak, hogy nem kell mindezt nap mint nap elviselnem.
Bezzeg a saját gyerekemnek megkeserítem az életét! Megjegyzem, a saját szüleim A MAI NAPIG rámszólnak, ítélkeznek fölöttem és csóválják a fejüket. De olyan szinten, hogy miért megyünk megint étterembe és hogy miért nem nyitom már ki gyorsabban a kocsit, hát megesznek a szúnyogok. Ha valamelyik barátnômrol lenne szó, eszükbe sem jutna megkérdöjelezni a pénzköltési szokásait vagy sürgetni, hogy nyissa már ki az autóját.
A család tehát ilyen szar hely, ahol az ember jogot formál arra, hogy olyanokért basztasson másokat, amikért idegeneknek soha nem szólna? Te jó ég, én nem akarom, hogy Boni meneküljön tôlünk pár év múlva, mondván, hogy a szülei folyton nyaggatják az etikettel meg a jólneveltséggel! Majd jól rá kell éreznem, hogy mikor jön el az a kor, amikor egy gyerek úgymond « készen » van, nem nevelhetö tovább, és onnantól fogva partnerként kell kezelni.
(Amúgy meg ugyanez a gyerek jobban tenné, ha úgy viselkedne a saját szüleivel, mint ahogy távoli idegenekkel viselkedik, brrrr!)
Nekem a nevelés alapja a gyerek elé élni a viselkedési mintákat. Jó hatásfokú lehet lépten-nyomon megdicsérni, ha van miért. Persze ezek csak hosszú távon működnek. Határokat azért muszáj szabni, hogy az élet csapdáit kikerülje.
VálaszTörlésÉn simàn ràszólok idegen gyerekekre egy csomó mindenért;) (tanàrvér).
VálaszTörlésrászólok, h ne csámcsogjon, köszönjön rendesen, kérje szépen a fagyit, beszéljen normálisan. mindkét gyerekem alsós, és hallottam múltkor, ahogy megbeszélték melyik osztálytársuk eszik csúnyán, melyik kérte bunkón a fagyit, és milyen kár, mert ez illetlen. szerintem kialakul bennük az igényesség, így abbahagyhatom pár év múlva :)
VálaszTörlésén épp a viszonyrendszer átalakulásának kellős közepén vagyok. :)
VálaszTörlésén is rájuk szóltam, visszaemlékezve sokszor nem biztos, hogy jól, de az sajnos a habitusom. mármint némelykor nyersen szóltam, némelykor bántón fogalmaztam, nagyon sokszor pont olyan voltam, ahogy rám szólt az anyám gyerekkoromban, ezt jobb lett volna nem így, de magát a rászólást, azt kellett, pont, ahogy írod. elvi ügyekben maximálisan a néma nevelés (példamutatás) híve vagyok, de a gyakorlatiak, a hétköznapi csip-csup dolgok, azok nem működnek rászólás nélkül. meg hát az ember nem is szent, buddha, szikla, na. :)
de aztán egyszerre csak elkészülnek. :) és most már nem rájuk szólok, hanem szólok, ha olyasmit csinálnak, ami engem idegesít és mivel engem MINDEN idegesít, ez gyakran előfordul, légyszi ne szipogj, ne húzgáld az asztalon azt az izét, na rágózz hangosan. a férjemnek is szólok, sőt neki csak igazán, mert őt nem érdekli egyáltalán, hogy engem mi idegesít, így csak akkor hagyja abba, ha szólok. :)))) de ezek a szólások már nem nevelések, már csak rólam van szó, hogy engem mi zavar, nem megváltoztatni szeretném már őket, hogy másmilyen/valamilyen emberek legyenek: ez már csak belsőből vezérelve sikerülhet nekik.
ez egy nagyon furcsa, nehéz, szép, kicsit fájdalmas, de sok örömet is adó pontja a szülőségnek. elég sokat kell figyelni magamra és nagyon tudatosnak kell lenni, ami persze nem megy nulla huszonnégyben, így önreflexívnek is kell lenni.
nem rájuk szólni, de szólni, nem belefolyni, de figyelni, nem dönteni helyettük, de jelen lenni. a szüleid talán ezt a részt mulasztották el vagy ebben nem voltak eléggé tudatosak. és persze simán lehet, hogy én sem vagyok az, hiába teszek meg minden tőlem telhetőt. :)