Félix

Tegnap érdekes élmény ért a zenesuli értekezletén. De hogy mi, ahhoz először el kell, hogy meséljem, hogy 2019-ig bezárólag, amíg még sokat jártunk a játszótérre, gyakran összefutottunk egy párral és a kisfiukkal, aki akkortájt lehetett 1–3 éves. Én még életemben nem láttam olyan ronda kisbabát! Tátott szájjal néztem utánuk minden egyes alkalommal, és részvéttel csóváltam a fejemet: szerencsétlen szülők, valószínűleg fogalmuk sincs, hogy mennyire ijesztően ronda a gyerekük. Ugyanakkor elismeréssel adóztam a természetnek, hogy milyen jól megalkotta az embert, pont azért, mert hogy ezek a szülők valószínűleg még szépnek is látják a kisbabát, de ha nem, hát bizonyosan ugyanúgy szeretik, mint minden más a szülő a saját gyerekét.

Tudom persze, hogy nagyon kegyetlen, igazságtalan és politikailag inkorrekt egy ilyen gondolat, és hogy senki sem vonható felelősségre saját külsejéért – pláne nem egy gyerek! (Ráadásul egy közkeletű vélekedés szerint minden gyerek szép, ugye). De továbbra is nagyon csúnyának gondoltam a gyereket. Ez az a dolog, amit nem ver nagy dobra az ember, még egy kicsit bűntudatos is, de mit lehet tenni. Minden elem (hajszín, tekintet, vonások) visszataszító volt azon a kisfiún.

És tegnap részt vettem egy egyórás értekezleten a zenesuliban, ahol nagyrészt unatkoztam, mert az engem érintő kérdéseket öt perc alatt elintézték, de nem mertem elővenni se a telefonomat, se a könyvemet. Úgyhogy egy öt-hatévesforma, érdekes arcú kisfiút bámultam, aki az anyja (vagy a nagyanyja?) ölében ült. Mágnesként vonzotta a gyerek a tekintetemet: egyszerűen cuki, kedves és bájos volt, ahogy kuporgott a nő ölében (aki vakargatta a hátát). Néha fölállt, szaladt egy kört a teremben, visszaült a nő ölébe. Átkarolta, megpuszilta, vicces grimaszokat vágott. Egyszer felfedezte, hogy ha kimegy az egyik ajtón, a termet megkerülve be tud jönni a hátsón. És mindezt csendben csinálta, finoman, diszkréten, senkit sem zavart. Megbámulta az embereket, de azt is okos tekintettel tette, érdeklődően. Egyszerűen imádnivaló volt az a kisfiú!

És amikor kimentek, megláttam a nő arcát, és még a maszk alatt is fölsimertem: a Félix anyukája! A ronda kisfiúé! Két érzés kerített hatalmába: az első, hogy én ezt a kifejtett, emberformájú gyereket babaként láttam utoljára. Ugyanaz az ember, és mégis mennyire más: a teste, a vonásai megnyúltak, a haja megnőtt, a tekintetete értelmessé vált – mégis be tudtam azonosítani (utólag) a kisbabakori arcvonásait rajta. Nagyon fura érzés volt.

De még érdekesebb, hogy míg anno kifejezetten visszataszítónak láttam, most kifejezetten – ha nem is szépnek, de – aranyosnak, szinte vonzónak gondoltam. Egyszer Z. családjában egy kisfiú megkért, hogy vágjam le a körmét a lábáról, mert az anyukája nem volt ott, és hát, bevallom, kicsit undorodva vágtam le a koszos lábáról azt a körmöt – na, ez a Felix azoknak a gyerekeknek a csoportjába tartozik, akiknek a lábától nem undorodtam volna.

És megint csak azt tudom mondani, hogy jól van megcsinálva a világ, és a ronda csecsemőkből nem feltétélenül válnak ronda emberek. Főleg, ha mint ennek a kis Félixnek az esetében, a gyerek személyisége ennyire feledtetni tudja a fizikumát; ami ugyanis nagyon tetszett benne az a szelíd és együttműkődő jelleme. Értitek, végigült egy egyórás értekezletet nyafogás és hiszti nélkül, és amikor elunta magát, felfedezőkörútra indult. Látszott rajta, hogy mennyire bújós, mosolygós, szeretetteli gyerek, ún. „könnyű” természet lehet.