A félig üres és a félig teli pohár

Tegnap Z. szólt, hogy szüksége van arra a Nagyon Fontos Banki Papírra, amit tavasszal kaptunk, és amit azóta én őrzök, mivel elsősorban engem érint az ügy. Tudtam, hogy miről van szó, egész nyáron nálam volt az a levél, még Magyarországon is, mert onnan is kellett telefonálgatni. Miután hazajöttünk, kiszedtem a Magyarországi Mappából, együtt a nemzeti konzultációval, a villanyóra-szerelésről kapott igazolással, a biztosítós papírral, az orvosi igazolásokkal és más számlákkal együtt, és eltettem valahova. Ez az a mappa, amit átlalában decemberben szoktam lefűzni, addig hányódik a tartalma itt-ott. De hol?

Megnéztem az íróasztalomon, ahol szoktak gyűlni az ilyenek, de nem volt közöttük. Megtaláltam viszont egy Másik Nagyon Fontos Papírt, amit a papám bízott rám indulás előtt, hogy intézzem el, és amelyről teljesen megfeleletkeztem (és amelynek a hátuljára munkahelyi jegyzetek kerültek, még jó, hogy nem dobtam ki!). Feltúrtam a piszkozatnak szánt papírokat, ott sem volt. Átnéztem az éjjeliszekrényemet, mert úgy emlékeztem, hogy oda tettem azt a bizonyos magyarországi mappát; na, ott aztán találtam mindenfélét! Félbehagyott és befejezett könyveket, jegyzeteket, naplót, egy 2017-es, barátnőm által fénymásolt és félig kitöltött évértékelőt, fénymásolt cuccokat (a kullancs elleni oltásról!), a fülhallgatóm és egy óra használati útmutatóját, kinyomtatott doksikat, legalább tíz tollat és ugyanannyi ceruzát, öt (!!) doboz füldugót, három tubus krézkrémet, csomó pézsét, csatokat, radírt, üveggolyót. De a fontos levél nem volt sehol.

Amúgy nem vagyok én ennyire szétszórt, és a fontos dolgokat általában nem kavarom el. Ezért nagyon meglepett ez a kupi és rendetlenség, noha való igaz, hogy a nyaralásról hazatérés és a szeptemberi munka- és sulikezdés mindig nehéz időszak. Teljesen kétségbeestem, hogy ennyire felelőtlen vagyok, még egy levelet sem lehet rámbízni. Bezzeg Z. cuccai szép színes mappákban állnak, időrendi sorrendben! Ha tőle kérek bármit is, mondjuk a tavaly márciusi lakbér-kimutatást, egy perc alatt megtalálja. Én meg egyszer majdnem összeadtam a fordítandó oldalak számát a testsúlyom összegével, mert ugyanabban a határidőnaplóban vezetem a kettőt! Hogy lehetek ennyire megbízhatatlan alak? Már éppen arra gondoltam, újra feltúrom a három hónapja le nem fűzött irataimat (és azokat is, amelyek csak három hónap múlva lesznek le nem fűzöttek, ahogy Esterházy mondta) amikor Z. – akitől ugyan többször is megkérdeztem, hogy nincs-e nála, sőt, halványan emlékeztem is, hogy nyáron odaadtam neki – a levelet lobogtatva odajön hozzám, hogy megtalálta a saját dossziéjában!

Erre az eseményre kétféleképpen lehet reagálni:

 – felháborodottan, hogy miért keresteti velem másfél órája, holott végig nála volt. Az ő hibájából másfél órát vesztettem (neki egy perc volt megnézni a papírjai között), ráadásul közben a lelkifurdalás is gyötört, hogy nem vigyázok a rám bízott dolgokra.

–megkönnyebbülten, hogy meglett! Méghozzá úgy, hogy közben kiderült: mégsem vagyok annyira link. Jól emlékeztem, hogy átadtam neki. Plusz az éjjeliszekrényemben is rend lett, és megtaláltam a papám által rámbízott iratot is.

Mindkét reakció teljesen legitim, érthető, logikus. Ott, abban a pillanatban, nekem konkrétan nehezemre esett döntenem a kettő között.