Egy teljesen tehetségtelen rajongó

Hétvégén volt a városunkban egy többnapos, több helyszínen megrendezett könyvfesztivál, amelynek keretében előadást tartott ennek a regénynek az írója. Azóta olvastam tőle még egy könyvet, ami talán még az elsőnél is jobban tetszett, és egyszerűen csak azért nem olvastam el tőle mást, mert  ennél a két könyvnél talán nem is tud (lehet) jobbat írni; a maga nemében mindkettő tökéletes. Később meghallgattam vele több interjút, amelyekben mindig nagyon szimpatikusan nyilatkozott és értelmeseket mondott, most szombaton pedig egy barátnőmmel elmentünk az előadására is. Lelkendezve jöttünk ki: ez a pasi, azon kívül, hogy tökéletes könyveket ír, ráadásul fantasztikus interjúalany és előadó. Okos, vicces, szerény, érzékeny. Csak úgy ittuk a szavait. Elmondta például, hogy ő még abban a hitben olvasta Romain Garyt és Émile Ajart, hogy két különböző íróról van szó, és elmesélte az érzéseit, amikor kiderült, hogy egy és ugyanaz az személy áll a két név mögött. Idézett Tolsztojt, Aragont, beszélt filmekről, híres kezdőmondatokról. Olyan jó lenne ilyen embereket ismerni, ilyen emberekkel beszélgetni, ilyen emberek könyveit olvasni!

Másnap, vasárnap délelőtt a belvárosból jöttem haza, amikor egy néptelen, szűk utcán szembetalálom magam... ezzel a bámulatos, intelligens és humoros emberrel! Egyébként gondolkoztam is rajta szombaton, hogy vajon csak az előadásra jött-e Párizsból (másfél óra vonattal), és hogy biztos igen, mert a városunk és a megyénk reputációja egyaránt szar, az utca emberének egy kaszárnya és a kohászat jut eszébe róluk először, hibásan amúgy, mert rengeteg látnivaló is van.

Szóval ott sétált velem szemben a rajongásom tárgya, az okos, szimpi iró! Erre mit csináltam én? Talán odamentem hozzá, megszólítottam, elmondtam neki, hogy mennyire tetszett az előadása, és hogy szeretem a két könyvét, amit olvastam tőle? HÁT NEM! Amilyen hülye vagyok, mindezt noha szerettem volna megtenni, de nem tettem meg. Jól megbántam utána, hiszen még az is lehet, hogy neki is jól esett volna. Igaz, a barátnőjével volt, és így kicsit az lett volna az érzésem, hogy nem egyetlen embert zavarok meg a sétájában, hanem egy emberi interakciót akasztok meg. Bosszúsan mentem haza, és meséltem Z-nek, hogy szembetalálkoztam HLT-vel, és ő rögtön azt kérdezte, hogy beszéltem-e vele. Merthogy ő, basszus, velem ellentétben, pont az a bátor típus, aki odamegy, aki megszólít, aki dicsér, aki poénkodik! Emlékszem, egyszer a Katona Színház Párizsban vendégszerepelt (francia felirattal, egy Moliere-darabot játszottak) és Z. az előadás után kézzel-lábban magyarázta a Lukáts Andornak, hogy mennyire jó volt! Én a háttérből próbáltam úgy tenni, mint aki nem tartozik ehhez a lelkes franciához, annyira zavarban voltam. Vagy amikor egyszer Brüsszelben ő lökdösött oda Eseterházyhoz egy felolvasás után, hogy kérjek már tőle egy aláírást, ha annyira szeretem... nem is bántam meg, de magamtól nem mentem volna oda.

Én sajna olyan vagyok, hogy amikor a munkahelyemen egyszer a Nádasdy Ádám adott elő, és nekem kellett megszerveznem mindent (e-mailek, kísérgetés egyik teremből a másikba, kávézó stb.) akkor én annyira meg voltam bénulva attól, hogy egy ilyen nagytudású, ráadásul kedves emberrel állok szemben, hogy alig bírtam mit kinyögni, szerintem meg volt győződve a nap végén, hogy egy flegma, de annál ostobább emberrel volt dolga, aki kettőig sem tud számolni.

Jaj, rémes vagyok, pedig mikor fog előfordulni megint, hogy egy szimpatikus hírességgel futok össze ebéd előtt a kisvárosunkban?! Soha!