Veszedelmes játék

– Mama, én ugye ronda vagyok? – kérdezte Boni hamiskás mosollyal az arcán, ami azt jelentette: dicsérd meg a szépségemet! Az apja sietett megnyugtatni, hogy gyönyörű, én azonban inkább arra voltam kíváncsi: milyen kritériumok alapján dönti el, ki szép és ki nem az. Fel szerettem volna mérni, hogy a szépség valamilyen mértékig univerzális fogalom-e, azaz hogy már egy hétéves gyerek is be tudja-e lőni, ki számít „szépnek”. Ezt az előfeltevést támasztja alá pl. az, hogy Boninak évek óta az évfolyam egyik legszebb kislánya tetszik, akivel pedig nem is szokott játszani, megdönti viszont az a tény, hogy Boni engem is a nagyanyját is elsőként sorol a „szépek” közé.

Javasoltam neki, hogy mondjon példát szépekre és rondákra. Így utólag belátom, hogy hülye ötlet volt, de most már mindegy... olyan jópofát válaszolt, szépnek mondta pl. a szüleim kutyáját (egy keverék) és rondának a francia bulldogot. Aztán elkezdtük összehasonlítani Macront és a miniszterelnököt, és ezen a ponton kezdtem rájönni, hogy nem kellene belemenni ezekbe a kategorizálásokba (nem is értem, pont én, aki törvényileg tiltaná be a szépségversenyeket!), úgyhogy abbahagytuk a játékot.

Másnap Skype-os értekezletem volt a (bizonyos átszervezések miatt új) kollégáimmal, és mivel Boninak most három hétig nincs iskola, ott sertepertélt az ajtó előtt, kíváncsian be-bekukucskálva, hogy kikkel beszélgetek. Kikapcsoltam a kamerát (REMÉLEM, A MIKROFONT IS – soha nem fogjuk megtudni), és odahívtam, hogy nézze meg az új kollégáimat. Mielőtt bármit is mondhattam volna, már késő volt: odamutatott az egyik munkatársamra és büszkén, mint aki hibátlanul válaszol az előző nap feltett kérdésemre, hangosan kihirdette:

– Mama, ő nagyon ronda, ugye??