Köszönöm, hogy olvastok! (vagy sem)

– Köszönöm, hogy olvastok! – szoktam olvasni itt-ott blogokon elkerekedett szemmel. Megköszönni? Az olvasást? De miért? - merül fel bennem ilyenkor. Persze szögezzük le gyorsan: inkább köszönjünk meg tíz dolgot feleslegesen, minthogy elmulasszunk egyetlen valós hálaadást, szóval semmi bajom a túlzott udvariaskodással (hacsak nem fajuk alázatoskodásig). De elgondolkodtat a dolog.

Magamból indulok ki: én azért olvasok blogokat, hogy a mocskos kis kíváncsiságomat emígyen kielégítsem. Tehát színtiszta önzésből. Olvasok bloggereket, akik tök jól írnak. Olvasok bloggereket, akiknek az életük kaland. Olvasok bloggereket, akik ízléses képeket posztolnak. Olvasok olyan blogokat, ahol e három feltétel egyidejűleg teljesül. Még olyan blogokat is olvasok, amelyeknek egyetlen vonzereje a szememben csak az, hogy az illető Budapesten él. Semmelyik esetben sem gondolom, hogy a bloggerek köszönettel tartoznának nekem (talán én nekik, nem? főleg, ha zárt blogok). És fordítva: én sem érzem azt, hogy feltétlenül hűségesnek kellene lennem ezekhez a bloggerekhez, azaz bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül beszüntethetem a követésüket. Ha a blogger hálás lenne nekem, akkor én azzal minimum tartoznék neki, hogy tovább olvasom... ennek semmi teteje nem lenne.

Ugyanígy vagyok a saját blogommal: olvassa bárki, egészen addig, amíg érdekli. Megköszönni nem fogom, hiszen abból indulok ki, hogy örömet talál benne. De ha elveszítette érdeklődését, unja, idegesíti, felháborítja stb., egy pillanatig se olvasson tovább! Még csak az kéne! Ez a bloggerség ilyen kapcarongy-műfaj, érdekből olvasunk, érdekből írunk, de én teljesen jól elvagyok ezzel, olvasóként is, íróként is.

Köszönettel viszont mégiscsak tartozom bizonyos olvasóknak. Először is, köszönöm a szimpatikus kommenteket. Ezt mondjuk szó szerint meg is szoktam tenni, de talán nem elégszer. Köszönöm azoknak, akikkel el lehet társalogni, és azoknak, akik megtalálják a helyzethez illő humort vagy biztatást.

Köszönöm azokat a kommenteket is, amelyek nem születtek meg. Azoknak az olvasóknak a tollából, akik baromira nem értenek egyet az általam írottakkal, de van annyi józan eszük és arányérzékük, hogy ahelyett, hogy klaviatúrát ragadnának és azon nyomban ellentmondanának nekem (és megmondják a tutit, amit viszont gondolnom vagy tennem kellene), ahelyett nem írnak... semmit. Naponta többször idekattintanak, minden ébredés után, munkába menet a vonaton, délután a munkahelyről, évek óta, látom a statisztikákban; és mégsem írnak soha semmit: micsoda példamutató önfegyelem! Vajon hányszor gondolta azt egy ilyen illető, hogy én egy teljesen beszámíthatatlan, magamutogató, nagyképű, és a sarkos (de hibás!) véleményét fennhangon hirdető tyúk vagyok, egy elkényeztetett és félrenevelt kisfiúval? (nem kellett volna sírni hagyni!) Nyilván többször – de egyszer sem írta meg.

Köszönöm!

Megint magamból indulok ki: szerintem még nem történt olyan, hogy idegen blogra mentem volna kötekedni, okoskodni, vagy a bloggert saját ellentmondásával szembesíteni. Nem mondom, hogy a világnak így kellene működnie, benne ilyen laza, cinikus, konfliktuskerülő és másokat félvállról vevő emberekkel, mint én vagyok, de mégiscsak azt szeretném, hogy az én blogom így működjön. Hogy nyoma se legyen ismertetlen emberek közötti kommentháborúknak vagy -vitáknak, se gyerekneveléssel, se koronavírusos óvintézkedésekkel kapcsolatban.

Köszönöm.

És végezetül, egy félreértést is el szeretnék oszlatni. Az évek során felállítottam magamnak pár szabályt. Először is, minden, amit leírok, az utolsó betűig igaz (ami viszont nem jelenti azt, hogy az életem minden szegletét be is mutatnám itt: tudjátok, a minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár szisztémájára). Célul tűztem ki azt is, hogy hetente szülessen minimum egy,  jobb esetben két bejegyzés. Végezetül pedig, nem használok a posztokban szmájlikat.

De nektek, olvasóknak, nem ígértem semmit. Nem ígértem, hogy jó képet vágok ahhoz, ha a posztomban írottakat bárki is megcáfolja. Nem ígértem, hogy nyilvános fórumot működtetek életem és gondolataim megvitatása céljából. Nem ígértem, hogy kedves és türelmes leszek az engem valamilyen mértékig minősítgető emberekkel. Nem ígértem, hogy lesz időm és kedvem magyarázkodni, az álláspontomat védeni. Nem ígértem, hogy nem törlök kommentet. Nem ígértem, hogy a jó szándékot vélelmezem minden egyes komment mögött. Nem ígértem, hogy beváltom a blogomhoz fűzött reményeket és a vele szemben támasztott (??) követeléseket. Nem ígértem, hogy az ebben a bekezdésben írottakról vitát nyitok. Ígéreteimet be is tartom.

 

Iránymutatásnak szerintem elég annyi, hogy ha valaki nem tud pozitívat írni, akkor inkább ne írjon semmit. Most már csak arra kérlek titeket, hogy ha valakinek ez nem tetszik és nem tudja megállni a kommentelést, hogy NE olvasson tovább.

 

Köszönöm...