Egy válásról

– Képzeld: válnak!!!

- újságolta a mamám a hétvégén, egy rokon házaspár kapcsán. Az első reakcióm nem a döbbenet volt, manapság az ember már azon döbben le, ha valakik nem válnak el, főleg gyerekkel. Szinte a válás a norma, és az együttmaradás a kivétel, de ha most sarkítok is, ennél a házaspárnál engem mindig is az lepett meg, hogy még mindig együtt vannak. Évek óta értetlenül bámulok rájuk; még kívülállóként is éreztem az őket körülvevő, folyamatos rosszkedvet.

– Szerinted is az X. a bűnös?!

- kérdezte később a mamám, miután vázoltam a fenti elméletemet. A kérdés több szempontból is érdekes. Itt van mindjárt a terminológia: gondolom hibásat akart mondani, de a nem hiszem, hogy nyelvbotlás történt. A mamám nem tud árnyaltan gondolkodni, csak fekete-fehérben, ezért szerinte aki hibás, az egyenesen bűnös is. Ez nem csupán egy rosszul megválasztott szó volt, ez egy példa, hogy a mamám mennyire szegényesen használja a nyelvet (ergo szegényesen gondolkodik).

A másik az az emberi igyekezet, amivel ilyenkor az ember megérteni kívánja a helyzetet, ebből fakadóan az egyik felet hibáztatni, a másikat pedig felmenteni szeretné. Én sem vagyok kivétel, noha ismerem az egyetemes törvényt, hogy ez ember mindig egy hibás kicsit, és épp az előbb írtam, hogy nincsenek fekete-fehér ügyek a világban... de basszus, X. tényleg annyira, de annyira nehéz eset, rossz természet, egyszerűen annyira nehéz vele együtt létezni, hogy én már évek óta csak ingatom a fejem, és sajnálom Y-t: hogyan lehet, hogy önszántából X-et választotta? Ki az az ember, aki saját akaratából összeköltözik X-szel? Hogyan homályosíthatják el szemében X. jó tulajdonságai (amelyek kétségkívül vannak) goromba, türelmetlen és undok karakterét? Én mindig is úgy gondoltam, de még Z. is, aki pedig nem érti a nyelvüket, hogy Y. a poklok poklát élni meg abban a kapcsolatban.

Válasz helyett, és mivel diplomatikus szerettem volna lenni (családon belül vagyunk ugyanis) csak annyit mondtam, hogy nem tudom, ki a hibás (biztos Y-nek is vannak rigolyái) (és ugye azt soha nem fogjuk megtudni, milyen volt a szex), de hogy én egy hétvégét sem tudnék együtt tölteni X-szel. És baromira sajnálom Y-t, akinek ez már a második válása, és a második adag gyereke, akit nem fog tudni fölnevelni. Ezek után egyszerre két másik emberrel kell majd szinkronba hoznia az életét, és két különböző helyről összeszednie a (két különböző házasságból született) gyerekeit hétvégére. Évekig fog függni két különböző embertől, szokásoktól, értékrendektől, mániáktól, hogy a dolog pénzügyi oldalát ne is említsem.

Időnként nekem is vannak válási gondolataim, írtam már erről, az idő majd megmutatja, hogy elválunk-e, én arra tippelek, hogy nem (de azért minél hamarabb múljon el ez a Covid-válság). Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy a mérleg nyelve végül is a „válás” felé billenjen, amikor kisgyerek is van a kapcsolatban: gondolom nagyon sok, rengeteg, még annál is több, mint amennyit én el tudok képzelni. Számomra az egyik visszatartó erő pont Boni: egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy vele szemben ezt megtegyem. Én két, egyenlő rangú szülőt, és mindkettő egyenlő jelenlétét ígértem neki, nem pedig ráncigálást egyik helyről a másikra.

És mégis, ebben a fenti esetben Y-et sajnálom jobban, nem a gyereket. Úgy látszik, ha más gyerekéről van szó, sokkal jobban tudom érvényesíteni az elméletet, amely szerint a gyereknek is jobb az, ami a szülőknek jó, és hogy amúgy is mindent kibírnak. Úgy látszik, Boni csak ürügy. (?)