Iskolakezdés +frissítés

Elmeséltem Boninak azt a keveset, amire emlékszem a saját első általános iskolai napomból: hogy sírtam, mint a záporeső, és hogy sok más gyerek is bömbölt. Emlékszem, mindenki fehér ingben volt. De amire legjobban emlékszem abból a napból az az a döbbenet volt, amit akkor éreztem, amikor a tanító néni a nap végén kiadta az ordrét, hogy a napközisek álljanak jobbra, a nem napközisek pedig balra.

És nekem fogalmam sem volt, mit jelent az a szó, hogy napközis.

És következésképpen nem tudtam, hogy hová kell állnom. Riadtan figyeltem, hogy minden, de minden gyerek problémamentesen odapozicionálja magát jobbra vagy balra, én pedig ott maradtam középen. Nem értettem, hogy lehet, hogy nem ismerek egy ilyen köztudott szót, amit láthatólag mindenki más azonnal megértett. Hogyhogy erre nem készítettek föl a szüleim? Miért nem szóltak, hogy van egy ilyen fontos iskolai terminus, amely alapján kategorizálás történik, sőt, amelytől talán bizonyos életbevágó dolgok függnek, ki tudja, nem lehet tudni egy ilyen helyen, mint az általános iskola.

Nem tudom, hogyan ért véget a sztori, semmi másra nem emlékszem: se arra, hogy kikérdezett volna a tanítónéni, hogy mikor jön értem az anyukám, se arra, hogy probléma lett volna az egészből, a nap további része teljesen kiesett az emlékezetemből (ahogy a legtöbb nap az életemből). A döbbenet maradt csak meg, meg a később megfogalmazott tudás, hogy a nyelv birtoklása előny, sőt, behozhatatlan előny („A nyelvem határa a világom határa”).

Azt mondtam Boninak, készüljön fel rá, hogy neki is tesznek föl esetleg holnap olyan kérdéseket, vagy adnak olyan utasításokat, amelyeket nem ért meg. Eleve a kapott sajtpapírra írt, iskolafelszereléseket tartalmazó listát olyan nehezen tudtam értelmezni: mindenféle vonalas füzetek (Magyarországon nem ilyen vonalak használatosak), ceruzamárkák, ismeretlen szavak voltak ráírva, a papírbolti eladó segítségével tudtam csak összeállítani a cuccot. Utána az egész mismancot és fittyfenét négyfelé kellett osztani: az iskolatáskába, a tolltartóba, egy másik tartóba, meg egy zsákba. Logikátlan volt az elrendezés, de követtem az utasítást; játszótéri anyukáktól meg ismerős gyerekektől próbálván beszerezni a hiányzó infókat. Nem jártam én soha francia köztársasági iskolába, ahogy itt a sulit tisztelik, még az egyes osztályok elnevezését is csak nemrég tanultam meg (de folyton összekeverem: CP, CE1, CE2, CM1, CM2). Nem igazán tudom, mit mondjak Boninak, hogyan fog történni a holnapi nap: én magam sem tudom. Miért nem kellett például tollat venni az első osztályban? Kivel lesz egy osztályban? Ki lesz a tanító nénije? Ki mellett fog ülni; egyáltalán, frontális lesz-e az osztályterem vagy többen ülnek egy asztalnál?  A menzát is tegnap, teljesen véletlenül tudtuk meg, amikor a házunk előtt összefutottunk egy családdal: egy belépőkártyát kell odacsippenteni egy terminálnál, miután a gyerekek bementek a kapun. Azt a barátnőm mondta, hogy a könyveket az iskolában kapják, nem kell megvenni (még jó, nem volt rajta a listán).

Frissítés: na, okosabb vagyok. Az első napot úgy szervezték meg, hogy a szülők felkísérhették a gyerekeket a termekbe, erről nem is álmodtam. Sőt, arra treníroztam Bonit, hogy ott majd egyedül kell rögtön bemennie, tahát mindketten kellemesen csalódtunk. Nem a kis barátaival került egy osztályba, amitől ő nem rendült meg különösebben, mi viszont baromi csalódottak voltunk (a szülők is jó fejek), de az elmúlt tanévek elején is rendre csalódottan, sőt, bosszúsan jöttünk haza, úgyhogy reméljük, idén is minden jó lesz és lesz új kis haverja. Őrület amúgy, hogy mennyi az ismeretlen arc, pedig azt gondolná az ember, hogy három év ovi és játszóterezés után kiismertük már a környék gyerekeit, de nem.

Fönt a tanteremben a tanítónő elmondta a tudnivalókat. Rengeteg adminisztráció kíséri majd az évet, legalábbis az elejét: sárga füzet, zöld füzet, ezt beikszelni, azt bejelenteni, oda fotót ragasztani, kitölteni, beírni, hogy a menzás belépőkártya csippentéséről már ne is beszéljünk. Reggel ezen a bejáraton kell jönni, délután a másikon kell várni őket. Bonikám egyszer csak odafordult hozzám és aggodalmasan azt súgta: „Mama, nem értek semmit!”

Az egész suliról az az összbenyomásom, hogy 1) hatalmas, 2) ennek következtében jól megszervezett kíván lenni, de 3) mégis kaotikus. Szegény Bonikám ma este azon izgul, hogy hogyan fogja holnap megtalálni és fölismerni az osztálytermét!