Mind ilyenek vagyunk (voltunk, leszünk)!

Egy, a gyesről nemrég visszatérő kolléganőm behozta az egyéves körüli gyerekét a munkahelyre. Nekem épp sürgős munkám volt, amit gyorsan le akartam tudni, hogy hamar hazamehessek. Ezért én végig a gépem előtt ültem, és nem is láttam a kisfiút, az egész jelenetnek csak fültanúja voltam.

Hosszú a folyosónk. Amíg végigtotyog rajta az egy-másfél éves kisgyerek, az sok idő. Először csak annyit hallottam, hogy a kolléganőm valószínűleg elvesztette az eszét, és valamiért úgy gondolja, hogy ma fura fejhangon fura dolgokat mond hangosan a folyosón; aztán a nyikorgásból és a babahangokból leesett, hogy nincs egyedül. Lassan összeállt a kép, hogy a kisfiú egy tricikliféle szerkezetet tolhat maga előtt (lassan), az anyukája pedig ettől a teljesítménytől elbűvölve agyba-főbe dicséri mögötte. Észleltem azt is, hogy úton-útfélen, minden iroda előtt megállnak, büszkén és dagadó keblekkel, és hogy a csaj minden arrajáró kollégával vált egy-két szót a fia nevében („Igen, már tudjuk tolni a triciklit, ilyen nagyok vagyunk ám! Nem, ma nincs bölcsi, ma sétálunk egy kicsit, bejöttünk megnézni, hol dolgozik Anya!”).

A szakadék a hivatalos és száraz írott szöveg (amit fordítottam) és a kolléganőm monológja (és hangfestése és -lejtése) között nem is lehetett volna mélyebb. Mintha azok ketten valamiféle világoskék, elefántmintás űrlények lettek volna, akik egy másik bolygóról pottyantak oda, ebbe a teljesen más világba. Ott, a munkahelyemen, ahol a gyerekmentes időmet töltöm, megjelent egy másik világ képviselője, az Anyuka. Szülői minőség és munkahelyi kontextus úgy keveredett itt, mint rossz kártyás kezében a lap.

Én továbbra is siettem. A kettős nyelvezettől megzavarodva próbáltam elvonatkoztatni a bölcsitől meg a triciklitől, és koncentrálni a GDP-re meg az átvételi felárra. A bájcsevej lehetőségétől (veszélyétől) rettegve, és az ebből eredő időveszteségre való tekintettel pedig abban kezdtem reménykedni, hogy ha esetleg nagyon elfoglaltnak tűnök, az én irodámnál nem fognak megállni (így is lett).

Pedig tudom, hogy én is ilyen voltam, vagyok. Egyszerűen nem tudok elképzelni szenzációsabb, nagyszerűbb és világrengetőbb dolgot annál, mint hogy mit csinál mostanában Boni, miket tanul, miket mond, milyen aranyosan kalkulája ki az élet nagy dolgait. Folyamatosan, szünet és levegővétel nélkül tudnék mesélni róla 5–6 órán keresztül, és akkor úgy érezném, hogy épphogy elmondtam a legszükségesebbeket, rátérhetünk a tárgyra. Tudom (értem!), hogy van az a helyzet és idegállapot, amelyben egy teljesen normális nő is úgy érzi: többes számban kell beszélnie a gyereke helyett (gyerekéről).

Mindezt persze azzal mélyen fekvő tudással írom most ide, hogy tisztában vagyok vele: senkit sem érdekel a gyerekem annyira, mint amennyit én tudnék (és szeretnék) róla áradozni. Egy-két mondat erejég biztos többen is kiváncsiak Bonira, addig a határig, amíg az vicces vagy érdekes, vagy ameddig össze lehet hasonlítani saját gyerekkel, de tovább nem – és most magamból indulok ki.

Úgyhogy én többféle stratégiát is kiterveltem az idők folyamán. Az egyik mindjárt az, hogy fotót SOHA, semmilyen körülmények között sem dugok SENKI orra alá – kivéve, ha erre explicit felszólítás nem érkezik. Olyankor is kizárólag EGYETLEN képet mutatok, és nem görgetem végig az összes nyaralási fényképet (pedig a kísértés nagy).

A másik fogadalmam az, hogy ha megkérdezi valaki, hogy hogy van Boni, erre megpróbálok epigrammikus tömöséggel csak annyit felelni, hogy nagyon cuki. A válaszból látni szoktam, mit szeretne tudni a beszélgetőpartner: egyszerű udvariassági formuláról van-e szó, vagy tényleg érdeklődik, lehet-e ízlésesen gyerekdolgokkal traktálni. Ez utóbbi esetben próbálok humorosan, kellő kompozíciós érzékkel előadni egy-két anekdotát, majd igyekszem visszakanyarodni a „rendes” beszélgetési matériákhoz.

Azt kell, hogy mondjam: NAGYON nehéz. Bele-belebukom az elhatározásomba!