Sebesülés

Bonikám még a télen elesett a játszótéren, beütötte az egyik kis pofiját a pad sarkába. Z. volt vele, lefotózta nekem az azonnal bekékülő (de nem vérző), és feldagadt arcát. Én pedig épp a vonaton ültem hazafelé, és majd megütött a guta, amikor megláttam szegény gyerek kék-zöld fejét.

Amikor hazaértem, örömmel láttam, hogy a fotón sokkal rosszabbnak tűnt a helyzet: a valóságban csak kicsit volt földagadva, és nem volt annyira kék sem. Inkább talán piros. A következő hetekben az arca lelohadt, miközben a szívárvány minden színében pomázott – de tényleg egyáltalán  nem volt extrém ronda, bizonyos más (véres) esések nyomaihoz képest meg főleg.

Később viszont észrevettem valamit: amikor mosolyog vagy nevet, Boni arcán egy kis bemélyedés keletkezik, olyasmi mint amit gribedlinek szoktak hívni (de ronda szó). Az elején még tetszett, micsoda sármos mosolya lett neki hirtelen! De közelebbről megvizsgálva rögtön elment a jó kedvem: az ütés helyén és nyilván annak következményeképp, a bőr alatt, egy csomó jött létre, és a mosolya ezt a csomót nyomja föl a pofacsontjára, így jön létre az arcán az a .. lyuk. Gödör. Sebhely.

Ez az a téma mostanában, aminek már a gondolatára is ideges leszek, és legszívesebben törnék-zúznék mérgemben. Az apjával is csak veszekedni tudunk (lásd: kenjük-e vagy sem, masszírozzuk-e vagy sem, hideget vagy meleget tegyünk rá stb.). Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a féloldalasság már nem fog neki elmúlni soha – és a szívem szakad meg, hogy nem tudtunk jobban vigyázni a gyerekre, hogy egy életen keresztül hordozni fogja ennek az esésnek a nyomait. Olyan kis szép, szimmetrikus arca volt... erre tessék!

És ez az a téma, amivel kapcsolatban minden reakció idegesít. A háziorvosunk szerint el fog múlni? Hahaha, hiszem, ha látom. Nekem is van egy ilyen vérömleny az államon, szintén egy nagy (felnőttkori) esés nyoma, soha nem múlt el. Ha viszont szegény doki azt állítaná, hogy tényleg nem fog elmúlni, akkor biztos azon háborodnék fel! („kérem, nekem igazságot hazudjon, és valljon hazugságot, amely mégis áll”) Az óvónő szerint nagyon szép így is a gyerek? Nos, szebb volt eredetileg!!! Mások idegen kisfiúk példáját hozzák fel, akiknél elmúlt? Garantálják kérem, hogy Boninál is el fog tűnni! Vagy olyan gyerekekkel példálóznak, akiknek sokkal súlyosabb esés miatt rondább sérülés helye maradt meg örökre, relativizáljak? Nem érdekel, nem vigasztal, hogy lehetne rondább! Nem tudok örülni annak, hogy „csak” egy gribedlije lett...