A nyaralás folytatásaként újból megpakoltuk az autót, és Magyarország felé vettük az irányt. Ezzel idén nyáron 4000 kilométert fogunk megtenni összesen, ami a nyaralásból hat teljes napot fog elvenni - rémes. Most már komolyan azt gondolom, hogy ezt így többet nem fogjuk csinálni, túl veszélyes, túl fárasztó, túl sok idő, és NEM BÍROM hallgatni, ahogy az amúgy jámbor férjem a volán mögött idegbeteggé változik, továbbá agyamra megy Boni is az örökös kérdéseivel és azon elvárásával, hogy őt én az autóban órákon keresztül szórakoztassam!
(Mivel nem hétvégén jöttünk, ahogy 18 éven keresztül szinte mindig, ízelítőt kaptam az európai kamionforgalom volumenéről. Ami döbbenetes. A külső sáv szinte végig egy hosszú kamionsor volt. Én is megveszem persze a kínai gyerekruhát, a holland fokhagymát, a kávét, a banánt, a rizst, a narancsot, a gyömbért, a vaníliát, az iPhone-t, a tusfürdőt, az arckrémet, a huszadik strandpapucsot és a vödröt-lapátot stb. A kamionsor és a nyugat-európai kánikulák ugyanakkor kiborítanak. Szemellenzős, aki vagyok.)
2018. július 29., vasárnap
2018. július 24., kedd
Határok feszegetése
- Bonikám, ne menj túl ezen a vonalon, mert vizes leszel!
- Miért, mama?
- Mert idáig fröcsköl föl a víz. A vonalig mehetsz.
(Visszamegy a vonalig. Hezitál. Majd mindkét lábbal rááll a vonalRA.)
- Nem jó, maradj a vonalon belül!
- De mama, nem mentem túl! (a sarkára mutat)
- Dehogyis, kilógsz!
- Nem lógok ki!
- Na gyere ide azonnal!
(Visszajön. Kicsit később az EGYIK lábát kiteszi a vonalon túlra.)
- Boni! Mit mondtam?
- Nézd, itt vagyok! (mutat ártatlanul a vonalon belüli lábára)
- És a másik láb? Azt mondtam, maradj a vonaln innen!
(Visszamegy. Gondolkodik. Purpárléba kezd.)
- Mama, mi az, hogy a vonalon innen?
- Az azt jelenti, hogy a vonalig szabad menni. Tovább nem.
- De miért?
- Mert vizes leszel.
- Nem leszek vizes. Nézd, már nem is fröcsköl idáig a víz!
- Dehogynem.
- De nem!
- De igen!
- Miért?
- Mert... mert azt mondtam!!
(Boni kilógatja mindkét kezét a vonalon túlra)
- Hééé!
- Nem lettem vizes! (dugja hátra mindkét kezét)
- Dehogynem! Tiszta víz a pulcsid!
- Eeeeeez? Ez nem víz! (ártatlan szemek)
- Vizes vagy!
- Pedig itt voltam! Nem mentem oda!
(Sóhajtok egyet. Majd amikor nem nézek oda egy pillanatra, Boni kirohan a vonalon túlra, majd visszaszalad.)
- Hééé! Láttalak!
- Igen, mama, de... de most nem lettem vizes! (tényleg nem)
- De megtiltottam, és mégis kimentél! Most megbüntetlek.
- Mi lesz a büntetés? (kérdezi érdeklődve, csillogó szemmel)
- Hazamegyünk.
(Alkudozási fázis indul)
- Neeeeee! Nem akarok hazamenni!
- De megyünk.
- De neeeeeeem mondtad!
- Most mondom.
- De előtte nem mondtad!!
- Bonikám, sajnálom. Ismered a szabályokat, világos voltam. Ha nem fogadsz szót, annak következményei vannak. Indulás!
- Neeeeee! (sírásra görbül a szája)
- De igen. Na nyomás!
- Utolsó esély! Utolsó esély!!
- Tudod, hogy nálam nincs utolsó esély.
- De a papánál van!
- Én nem a papa vagyok.
- Akkor kivételesen! Csak most az egyszer!
(Büdös kölke, persze maradtunk.)
- Miért, mama?
- Mert idáig fröcsköl föl a víz. A vonalig mehetsz.
(Visszamegy a vonalig. Hezitál. Majd mindkét lábbal rááll a vonalRA.)
- Nem jó, maradj a vonalon belül!
- De mama, nem mentem túl! (a sarkára mutat)
- Dehogyis, kilógsz!
- Nem lógok ki!
- Na gyere ide azonnal!
(Visszajön. Kicsit később az EGYIK lábát kiteszi a vonalon túlra.)
- Boni! Mit mondtam?
- Nézd, itt vagyok! (mutat ártatlanul a vonalon belüli lábára)
- És a másik láb? Azt mondtam, maradj a vonaln innen!
(Visszamegy. Gondolkodik. Purpárléba kezd.)
- Mama, mi az, hogy a vonalon innen?
- Az azt jelenti, hogy a vonalig szabad menni. Tovább nem.
- De miért?
- Mert vizes leszel.
- Nem leszek vizes. Nézd, már nem is fröcsköl idáig a víz!
- Dehogynem.
- De nem!
- De igen!
- Miért?
- Mert... mert azt mondtam!!
(Boni kilógatja mindkét kezét a vonalon túlra)
- Hééé!
- Nem lettem vizes! (dugja hátra mindkét kezét)
- Dehogynem! Tiszta víz a pulcsid!
- Eeeeeez? Ez nem víz! (ártatlan szemek)
- Vizes vagy!
- Pedig itt voltam! Nem mentem oda!
(Sóhajtok egyet. Majd amikor nem nézek oda egy pillanatra, Boni kirohan a vonalon túlra, majd visszaszalad.)
- Hééé! Láttalak!
- Igen, mama, de... de most nem lettem vizes! (tényleg nem)
- De megtiltottam, és mégis kimentél! Most megbüntetlek.
- Mi lesz a büntetés? (kérdezi érdeklődve, csillogó szemmel)
- Hazamegyünk.
(Alkudozási fázis indul)
- Neeeeee! Nem akarok hazamenni!
- De megyünk.
- De neeeeeeem mondtad!
- Most mondom.
- De előtte nem mondtad!!
- Bonikám, sajnálom. Ismered a szabályokat, világos voltam. Ha nem fogadsz szót, annak következményei vannak. Indulás!
- Neeeeee! (sírásra görbül a szája)
- De igen. Na nyomás!
- Utolsó esély! Utolsó esély!!
- Tudod, hogy nálam nincs utolsó esély.
- De a papánál van!
- Én nem a papa vagyok.
- Akkor kivételesen! Csak most az egyszer!
(Büdös kölke, persze maradtunk.)
2018. július 22., vasárnap
Nyaralási fotók
A két hét alatt kb. 500–600 fotót készítettem. Ez még egész jó; próbálok ugyanis leszokni arról az őrült idegesítő szokásomról (magamat idegesítem vele), hogy mindenhol előkapom a telefonomat. Egyszer, még a 2000-es évek elején (azaz az őskorban) egy egyetemista csoporttársam mesélte, hogy Mongóliában töltött egy hónapot, és amikor a fotókat szerettem volna megnézni, kiderült, hogy NEM VITT MAGÁVAL fényképezőgépet (úgy emlékszem, akkoriban a telefonnal még nem lehetett fényképezni) (jéééé). Értettem amúgy a mögöttes indokot: a srác pont abba a csabdába nem szeretett volna beleesni, amibe én Boni születése óta nyakig benne csücsülök, azaz, hogy az élmények teljes átélése helyett a telómat nyomkodom.
Ha ilyen radikális lépésre soha nem is szánnám rá magam, a fényképezési aktivitásomat próbálom redukálni. Tehát ezen az 500–600 fotón általában a tenger és Boni látható, különböző napszakokban, szögben, tevékenységek közepette. Szegénykém nem mindig viseli jól, ha be kell állnia egy képhez (márpedig a spontán fotók általában bénák lesznek). Mostanában már szokott grimaszolni, nyelvet kinyújtani (megértem), de van egy mosolya, amit direkt a fényképezésekre tartogat. Ezzel a mosollyal tisztára olyan, mint a saját mamám: ez a jóságos mosoly az ő mosolya, még a mamámat is teljesen megszépíti. Képzeljétek hát el Bonit így mosolyogni!
Z. is elég gyakran rajta van a fotókon, bár ő utálja. Ellenben elő sem veszi a telefonját. Így ha én akarom magamat viszontlátni a képeken, bele kell nyomnom a kezébe a telót, megmondani, hogy hová álljon, hogy guggoljon le, hogy több képet csináljon ugyanabból a szögből (!!), és hogy ne tartsa az ujját a kamera elé. Grrrr!!!! Szelfit nem szoktam csinálni, én ehhez sznob vagyok; amíg még neve sem volt ennek a dolognak, addig persze én is szelfiztem, amióta mindenki ezt csinálja, azóta nem. (Na jó, a valóság valszeg az, hogy míg régebben jól néztem ki a szelfiken, ma már vállalhatatlan vagyok rajtuk).
A három kedvenc képem az idei nyaralásból:
1) Az első képnek az a története, hogy még a FB kezdetekor lementettem magamnak az ismerősöm ismerősének egyik fotóját. Fogalmam sincs, ki volt az illető, és a kép sajna a többszöri számítógép-váltások miatt eltűnt. A fényképen egy négyéves körüli kisfiú volt látható egy tengerparti nyaralóban; ezt a dekorból gondoltam, amivel ezeket a házakat díszítik: világítótorony, hajópadló, kék spaletta, kagylók stb. A kisfiú egy karddal bohóckodott a nappali közepén, és az egész kompozícióból sugárzott a jókedv, a báj, a vidámság.
És most nekem is lett egy ilyen fotóm! Persze teljesen más, de a lényeg ugyanaz: egy nyaraló kisfiú gondatlan bolondozása egy óceánparti házban. Boni ugyanis magára aggatta egyrészt a fehér szalmakalapomat, másrészt az egyik kendőmet (a derekára kötötte), és úgy pipiskedett. Szerintem megint Mary Poppinsnak öltözött, és a repülést gyakorolta... Mögötte a bézs-fehér konyha, áramlik a fény a házba, az ablakok tárva-nyitva, ő meg ott büszkélkedik a közepén.
2) A második fotót egy nagy futás előzte meg. Tudtam ugyan, hogy a dagály gyorsan jön, és hogy minden évben történnek balesetek, halálos kimenetelűek is. Csak épp azt nem vettem észre, hogy olyan messzire elkolbászoltunk a nagy kagylóvadászatban! Z. mondta ugyan, hogy szerinte vissza kellene fordulnunk, és meg kellene keresnünk a táskáinkat (benne az összes strandcuccal, labdával, törölözővel stb.), de én túl későn kaptam észbe. És amikor mindannyian visszafordultunk, a víz már veszélesen a sziklákat nyaldosta, ahová én pár órával azelőtt a táskákat tettem... Mindannyian elkezdtünk futni, nyakig vizesek lettünk közben. Z. ismételgette, hogy persze ő megmondta, az ikrek közül a kisfiú teljesen fel volt villanyozódva, hogy esemény történik, a kislány loholás közben elvesztette a rákhálót, én pedig valamiféle csodában reménykedtem. Bonikám viszont, szegény, aki annyira érzékeny a problémákra és a nehézségekre, sírva fakadt. Sírva futott velünk, és közben azt kérdezgette, hogy nagy baj történt-e, és mondogatta, hogy ő nem is akar többet a tengerre jönni.
Szerencsére a táskákat egy nő feljebb rakta, úgyhogy azon kívül, hogy vizesek lettünk, nem történt nagyobb bajunk. A fotón Boni már újra vidám, ő és az ikerfiú törölközőbe bugyolálva hülyéskednek, a kislány középen áll a labdával (az nem látszik, hogy én is nyakig vizes vagyok, mivel én fotóztam). A fotóval illusztrálni lehetne azt a mondást, hogy: minden jó, ha vége jó.
3) A harmadik fotót Z. készítette rólunk egy szigeten. Nem is emlékeztem rá, tökre örültem, amikor a telefonját átnézve rábukkantam. A szigeten töltött nap volt a legeslegjobb az egész két hétben. Én nyaggattam a férjemet, hogy menjünk el; macera volt időre érkezni autóval egy másik város kikötőjébe, ahonnan indult az egy órás hajóút. De annyira megérte. Ez az óceánpart, ahol voltunk, eleve nem egy beépített nyaralóközpont, ami annyira jellemző a Földközi-tengerre, hanem inkább vadregényes táj, ahol még főszezonban sincs annyira sok ember. Na de ez a sziget, itt tényleg kevesen voltak. Gyönyörű házikók a semmi közepén; rengeteg sirály, sziklák, nagyon sok fa, növény mindenhol. Még egy középkori vár is épült a nyugati oldalra, amit meg is lehetett nézni belülről.
A fotó azután készült, hogy kijöttünk a várból és egy tengerparti ösvényen, napsütésben mentünk a közeli kikötőbe. Látszik a tenger, a sziklák és az ösvény. Én vagyok a képen Bonival, aki hozzámdől (olyan magas már; két hónap alatt négy centit nőtt!) (vagy mi mértük rosszul). Ez azon ritka fotók egyike, ahol tetszem magamnak. És szerintem azért, mert a szél miatt csattal kétoldalt össze van fogva a hajam. Mindenki egyöntetűen azt állítja, hogy tök béna így, de hát én megint csak megerősítést nyertem a fotóval arról, hogy nem. Így kéne mindig hordanom a hajam!
Hazafelé, miközben a hajónkra vártunk, bementünk egy könyvesboltba. A szigetnek csak egy kis részét néztük meg, el is döntöttük, hogy jövőre több napra is visszajövünk. Jólesően voltam fáradt, böngészni kezdtem a szépirodalom-kínálatot. Tök jó könyvek voltak a polcon, örömmel lapozgattam és szagoltam bele a könyvekbe. Emlékszem, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy micsoda jó hely ez a világ: mennyi gyönyörű helyre el lehet még utazni, mennyi szuper könyvet el lehet még olvasni!
Ha ilyen radikális lépésre soha nem is szánnám rá magam, a fényképezési aktivitásomat próbálom redukálni. Tehát ezen az 500–600 fotón általában a tenger és Boni látható, különböző napszakokban, szögben, tevékenységek közepette. Szegénykém nem mindig viseli jól, ha be kell állnia egy képhez (márpedig a spontán fotók általában bénák lesznek). Mostanában már szokott grimaszolni, nyelvet kinyújtani (megértem), de van egy mosolya, amit direkt a fényképezésekre tartogat. Ezzel a mosollyal tisztára olyan, mint a saját mamám: ez a jóságos mosoly az ő mosolya, még a mamámat is teljesen megszépíti. Képzeljétek hát el Bonit így mosolyogni!
Z. is elég gyakran rajta van a fotókon, bár ő utálja. Ellenben elő sem veszi a telefonját. Így ha én akarom magamat viszontlátni a képeken, bele kell nyomnom a kezébe a telót, megmondani, hogy hová álljon, hogy guggoljon le, hogy több képet csináljon ugyanabból a szögből (!!), és hogy ne tartsa az ujját a kamera elé. Grrrr!!!! Szelfit nem szoktam csinálni, én ehhez sznob vagyok; amíg még neve sem volt ennek a dolognak, addig persze én is szelfiztem, amióta mindenki ezt csinálja, azóta nem. (Na jó, a valóság valszeg az, hogy míg régebben jól néztem ki a szelfiken, ma már vállalhatatlan vagyok rajtuk).
A három kedvenc képem az idei nyaralásból:
1) Az első képnek az a története, hogy még a FB kezdetekor lementettem magamnak az ismerősöm ismerősének egyik fotóját. Fogalmam sincs, ki volt az illető, és a kép sajna a többszöri számítógép-váltások miatt eltűnt. A fényképen egy négyéves körüli kisfiú volt látható egy tengerparti nyaralóban; ezt a dekorból gondoltam, amivel ezeket a házakat díszítik: világítótorony, hajópadló, kék spaletta, kagylók stb. A kisfiú egy karddal bohóckodott a nappali közepén, és az egész kompozícióból sugárzott a jókedv, a báj, a vidámság.
És most nekem is lett egy ilyen fotóm! Persze teljesen más, de a lényeg ugyanaz: egy nyaraló kisfiú gondatlan bolondozása egy óceánparti házban. Boni ugyanis magára aggatta egyrészt a fehér szalmakalapomat, másrészt az egyik kendőmet (a derekára kötötte), és úgy pipiskedett. Szerintem megint Mary Poppinsnak öltözött, és a repülést gyakorolta... Mögötte a bézs-fehér konyha, áramlik a fény a házba, az ablakok tárva-nyitva, ő meg ott büszkélkedik a közepén.
2) A második fotót egy nagy futás előzte meg. Tudtam ugyan, hogy a dagály gyorsan jön, és hogy minden évben történnek balesetek, halálos kimenetelűek is. Csak épp azt nem vettem észre, hogy olyan messzire elkolbászoltunk a nagy kagylóvadászatban! Z. mondta ugyan, hogy szerinte vissza kellene fordulnunk, és meg kellene keresnünk a táskáinkat (benne az összes strandcuccal, labdával, törölözővel stb.), de én túl későn kaptam észbe. És amikor mindannyian visszafordultunk, a víz már veszélesen a sziklákat nyaldosta, ahová én pár órával azelőtt a táskákat tettem... Mindannyian elkezdtünk futni, nyakig vizesek lettünk közben. Z. ismételgette, hogy persze ő megmondta, az ikrek közül a kisfiú teljesen fel volt villanyozódva, hogy esemény történik, a kislány loholás közben elvesztette a rákhálót, én pedig valamiféle csodában reménykedtem. Bonikám viszont, szegény, aki annyira érzékeny a problémákra és a nehézségekre, sírva fakadt. Sírva futott velünk, és közben azt kérdezgette, hogy nagy baj történt-e, és mondogatta, hogy ő nem is akar többet a tengerre jönni.
Szerencsére a táskákat egy nő feljebb rakta, úgyhogy azon kívül, hogy vizesek lettünk, nem történt nagyobb bajunk. A fotón Boni már újra vidám, ő és az ikerfiú törölközőbe bugyolálva hülyéskednek, a kislány középen áll a labdával (az nem látszik, hogy én is nyakig vizes vagyok, mivel én fotóztam). A fotóval illusztrálni lehetne azt a mondást, hogy: minden jó, ha vége jó.
3) A harmadik fotót Z. készítette rólunk egy szigeten. Nem is emlékeztem rá, tökre örültem, amikor a telefonját átnézve rábukkantam. A szigeten töltött nap volt a legeslegjobb az egész két hétben. Én nyaggattam a férjemet, hogy menjünk el; macera volt időre érkezni autóval egy másik város kikötőjébe, ahonnan indult az egy órás hajóút. De annyira megérte. Ez az óceánpart, ahol voltunk, eleve nem egy beépített nyaralóközpont, ami annyira jellemző a Földközi-tengerre, hanem inkább vadregényes táj, ahol még főszezonban sincs annyira sok ember. Na de ez a sziget, itt tényleg kevesen voltak. Gyönyörű házikók a semmi közepén; rengeteg sirály, sziklák, nagyon sok fa, növény mindenhol. Még egy középkori vár is épült a nyugati oldalra, amit meg is lehetett nézni belülről.
A fotó azután készült, hogy kijöttünk a várból és egy tengerparti ösvényen, napsütésben mentünk a közeli kikötőbe. Látszik a tenger, a sziklák és az ösvény. Én vagyok a képen Bonival, aki hozzámdől (olyan magas már; két hónap alatt négy centit nőtt!) (vagy mi mértük rosszul). Ez azon ritka fotók egyike, ahol tetszem magamnak. És szerintem azért, mert a szél miatt csattal kétoldalt össze van fogva a hajam. Mindenki egyöntetűen azt állítja, hogy tök béna így, de hát én megint csak megerősítést nyertem a fotóval arról, hogy nem. Így kéne mindig hordanom a hajam!
Hazafelé, miközben a hajónkra vártunk, bementünk egy könyvesboltba. A szigetnek csak egy kis részét néztük meg, el is döntöttük, hogy jövőre több napra is visszajövünk. Jólesően voltam fáradt, böngészni kezdtem a szépirodalom-kínálatot. Tök jó könyvek voltak a polcon, örömmel lapozgattam és szagoltam bele a könyvekbe. Emlékszem, abban a pillanatban arra gondoltam, hogy micsoda jó hely ez a világ: mennyi gyönyörű helyre el lehet még utazni, mennyi szuper könyvet el lehet még olvasni!
2018. július 20., péntek
Vázlatpontokban szövevényes családi konfigurációkról
A férjem három régebbi gyerekével a semlegestől az elmérgesedettig terjedt a viszonyom. Én legalább annyira voltam ebben hibás, mint ők; de hát a körülmények is nehezek voltak. Kb. egyidősek voltunk, legalábbis egy generáció tagjai, ők hárman eleve egymástól nagyon különbözőek, én méginkább. Fiatal voltam, feleslegesen a szívemre vettem az ő konfliktusaikat, és nem törekedtem jó kapcsolatra. Sőt, nem is akartam belekomponálni az életembe három idegent, utáltam a folyamatos telefonhívásokat, féltékenykedtem.
De amikor elhatároztuk Z-vel, hogy gyereket szeretnénk, úgy éreztem, ez nem mehet így tovább, tiszta lappal kellene (újra)indítani a kapcsolatot. Fél évig kotlottam egy levélen, amelyben bocsánatot akartam kérni tőlük (volt miért), és el akartam ásni a csatabárdot. A levelet végül egy félóra alatt megírtam. Megmutattam Z-nek és egy barátnőmnek; mindketten azt javasolták, hogy küldjem el nekik módosítás nélkül.
Mindegyikük a saját vérmérséklete szerint reagált. Z fia e-mailben válaszolt valami olyasmit, hogy örült a levélnek, és hogy részéről soha nem volt harag. Kisebbik lánya nem válaszolt semmit, viszont elkezdtünk újra találkozgatni, a lányát is odaadta nekünk nyaralásokra, hétvégékre. Caroline azonban, a nagyobbik lány megüzente nekem, hogy márpedig ő nem békül, és a soha nem akar rólam hallani.
Ezzel a lehető legkényelmesebb pozícióba kerültem. Hirtelen én lettem a sztori szimpatikus szereplője, ő pedig hiszis tyúkká változott, aki nem bocsátja meg a régi sérelmeket. Én voltam az áldozat, ő pedig a haragtartó, a régi konfliktusokon túllépni képtelen nőszemély. Bonit kétévesen látta először, addig tartott, amíg Z. megpuhította annyira, hogy egyáltalán el merje vinni hozzájuk.
Amikor az embernek gyereke van, azt szeretné, legalábbis én így vagyok vele, hogy minden családtaggal jó és szeretetteli viszony ápoljon. Ezért föl nem foghatom azokat a válásokat, amikor az egyik szülő el akarja távolítani a másiktól a gyerekeket. Hát nem az az érdeke inkább, hogy mindenkivel szoros és belsőséges kapcsolata legyen? Mindegy, zárójel bezárva. Én nagyon örültem minden egyes alkalommal, amikor Z. elvitte Carolinékhoz a gyereket. Engem mindig kitett egy közeli bevásárlóközpontban, ahol kedvemre kávézgathattam, shoppingolhattam és telefonálgathattam.
Carolinék fél éve elköltöztek 10 ezer kilométernyire, egy szigetre, a csaj ott kapott munkát. Ezen a nyáron először jöttek haza, ebbe a tengerparti kisvárosba, ahol a volt feleség és Z. fiáék is élnek. Tudtam, hogy mire vállalkozom, amikor ideutaztunk: nehézségekre, konfliktusokra, szóbeszédekre, de ugyanakkor Boninak rokongyerekekkel ismerkedésre, játszásra, végezetül pedig egy elmérgesedett szitu esetleges rendezésére.
Z. fia a Franciaország-Belgium meccs alkalmával focinézéssel egybekötött BBQ-t tartott. Caroline megint megüzente, hogy nem akar látni, úgyhogy azt a meccset a kertünkben néztem végig, egyedül, nyugisan. Amúgy sokkal jobb volt így, ezt meg is jegyzem magamnak a jövőre nézve, mint amikor a döntőt néztük, és amikor négy gyerek ugrált a TV előtt.
Másnap a dagály miatt ugyanarra a strandra kényszerültünk menni, ahol Carolinék is voltak. Mi voltunk a bal, ők a jobb oldalon. Z., Boni és az ikrek tették meg többször is az oda-visszautat a homokban, mi a lánnyal nem is láttuk egymást (a gyerekei amúgy nagyon cukik). Én nyilván nem mentem oda hozzá, tiszteletben tartva a kérését, ő sem keresett engem. Aznap este volt a július 14-i tüzijáték, ugyanoda terveztünk menni mindannyian. Z megkérdezte a lányát, hogy akkor most mi legyen, ott is bújócskázni fogunk? Tényleg nevetséges volt az egész. Z. úgy értelmezte a választ, hogy: nem.
Úgyhogy képzeljétek, azon az estén, mi lakván a legmesszebb, fölszedtük előszöz Z. fiáékat, aztán mindannyian elsétáltunk Carolinékhoz. Míg vártuk, hogy kijöjjenek, nagyon hülyén éreztem magam, kicsit hívatlan vendégként. Kb. 10 év után először láttam meg a lányt, messziről köszöntem, ő is biccentett. Talán ugyanazt gondoltuk abban a pillanatban, mégpedig azt, hogy “te jó ég, hogy megöregedett!”. Az este folyamán pár szót is váltottunk, úgyhogy tényleg mondhatom, hogy megtört a jég. Megnyugvással tölt el az egész, az ember soha nem szeret haragban lenni senkivel, főleg nem családtaggal. Sokkal egyszerűbb lesz így minden, noha nem állítom, hogy valaha is szorosabb lesz a kapcsolatunk. Z. persze odáig van, már tervezi az egy hónapos körutazást Carolinék kis szigetére (amin én csak röhögök). A lány egyébként a rákövetkező napon vissza is utazott a világvégére, a nagyanyjuknál hagyván a két nyolc éves gyereket, miközben ő és az apjuk is 10ezer kilométernyire vannak tőlük (=franciák!!).
Két tanulsága van az egésznek számomra. Először is, hogy az ember a pasijával együtt egy csomagban kapja meg annak régi életét és pereputtyát is. Felesleges kapálózni, el kell fogadni. Most persze könnyen beszélek, mindenki messze lakik már. Amúgy meg nem biztos, hogy én jártam a legrosszabbul; MINDEN barátnőmnek döbbenetes anyóssztorijai vannak, kinek több, kinek kevesebb.
Aztán meg, még jó is kisülhet az egészből. Ki gondolta volna, amikor anno Z. fiát kellett elviselnem egy lakásban Z-vel, hogy egyszer ennek a fiúnak olyan fia születik, aki nemcsak szép (anyja brazil, nagyapja japán), de vicces, kedves, érzékeny és szeret majd játszani az én fiammal. Boni egy hete ébred minden reggel azzal, hogy fogjuk-e aznap látni Matéo-t, és fekszik le úgy, hogy mikor találkozunk legközelebb Matéo-val. Még elalvás előtt is Matéo-ról karattyol az ágyában, hallom a szomszéd szobából. Míg eddig az aggasztott, hogy Bonit nem nagyon érdekli a többi gyerek, most már ezt a hatalmas Matéo iránti rajongást nem tudom hová tenni. De ez már egy másik történet.
De amikor elhatároztuk Z-vel, hogy gyereket szeretnénk, úgy éreztem, ez nem mehet így tovább, tiszta lappal kellene (újra)indítani a kapcsolatot. Fél évig kotlottam egy levélen, amelyben bocsánatot akartam kérni tőlük (volt miért), és el akartam ásni a csatabárdot. A levelet végül egy félóra alatt megírtam. Megmutattam Z-nek és egy barátnőmnek; mindketten azt javasolták, hogy küldjem el nekik módosítás nélkül.
Mindegyikük a saját vérmérséklete szerint reagált. Z fia e-mailben válaszolt valami olyasmit, hogy örült a levélnek, és hogy részéről soha nem volt harag. Kisebbik lánya nem válaszolt semmit, viszont elkezdtünk újra találkozgatni, a lányát is odaadta nekünk nyaralásokra, hétvégékre. Caroline azonban, a nagyobbik lány megüzente nekem, hogy márpedig ő nem békül, és a soha nem akar rólam hallani.
Ezzel a lehető legkényelmesebb pozícióba kerültem. Hirtelen én lettem a sztori szimpatikus szereplője, ő pedig hiszis tyúkká változott, aki nem bocsátja meg a régi sérelmeket. Én voltam az áldozat, ő pedig a haragtartó, a régi konfliktusokon túllépni képtelen nőszemély. Bonit kétévesen látta először, addig tartott, amíg Z. megpuhította annyira, hogy egyáltalán el merje vinni hozzájuk.
Amikor az embernek gyereke van, azt szeretné, legalábbis én így vagyok vele, hogy minden családtaggal jó és szeretetteli viszony ápoljon. Ezért föl nem foghatom azokat a válásokat, amikor az egyik szülő el akarja távolítani a másiktól a gyerekeket. Hát nem az az érdeke inkább, hogy mindenkivel szoros és belsőséges kapcsolata legyen? Mindegy, zárójel bezárva. Én nagyon örültem minden egyes alkalommal, amikor Z. elvitte Carolinékhoz a gyereket. Engem mindig kitett egy közeli bevásárlóközpontban, ahol kedvemre kávézgathattam, shoppingolhattam és telefonálgathattam.
Carolinék fél éve elköltöztek 10 ezer kilométernyire, egy szigetre, a csaj ott kapott munkát. Ezen a nyáron először jöttek haza, ebbe a tengerparti kisvárosba, ahol a volt feleség és Z. fiáék is élnek. Tudtam, hogy mire vállalkozom, amikor ideutaztunk: nehézségekre, konfliktusokra, szóbeszédekre, de ugyanakkor Boninak rokongyerekekkel ismerkedésre, játszásra, végezetül pedig egy elmérgesedett szitu esetleges rendezésére.
Z. fia a Franciaország-Belgium meccs alkalmával focinézéssel egybekötött BBQ-t tartott. Caroline megint megüzente, hogy nem akar látni, úgyhogy azt a meccset a kertünkben néztem végig, egyedül, nyugisan. Amúgy sokkal jobb volt így, ezt meg is jegyzem magamnak a jövőre nézve, mint amikor a döntőt néztük, és amikor négy gyerek ugrált a TV előtt.
Másnap a dagály miatt ugyanarra a strandra kényszerültünk menni, ahol Carolinék is voltak. Mi voltunk a bal, ők a jobb oldalon. Z., Boni és az ikrek tették meg többször is az oda-visszautat a homokban, mi a lánnyal nem is láttuk egymást (a gyerekei amúgy nagyon cukik). Én nyilván nem mentem oda hozzá, tiszteletben tartva a kérését, ő sem keresett engem. Aznap este volt a július 14-i tüzijáték, ugyanoda terveztünk menni mindannyian. Z megkérdezte a lányát, hogy akkor most mi legyen, ott is bújócskázni fogunk? Tényleg nevetséges volt az egész. Z. úgy értelmezte a választ, hogy: nem.
Úgyhogy képzeljétek, azon az estén, mi lakván a legmesszebb, fölszedtük előszöz Z. fiáékat, aztán mindannyian elsétáltunk Carolinékhoz. Míg vártuk, hogy kijöjjenek, nagyon hülyén éreztem magam, kicsit hívatlan vendégként. Kb. 10 év után először láttam meg a lányt, messziről köszöntem, ő is biccentett. Talán ugyanazt gondoltuk abban a pillanatban, mégpedig azt, hogy “te jó ég, hogy megöregedett!”. Az este folyamán pár szót is váltottunk, úgyhogy tényleg mondhatom, hogy megtört a jég. Megnyugvással tölt el az egész, az ember soha nem szeret haragban lenni senkivel, főleg nem családtaggal. Sokkal egyszerűbb lesz így minden, noha nem állítom, hogy valaha is szorosabb lesz a kapcsolatunk. Z. persze odáig van, már tervezi az egy hónapos körutazást Carolinék kis szigetére (amin én csak röhögök). A lány egyébként a rákövetkező napon vissza is utazott a világvégére, a nagyanyjuknál hagyván a két nyolc éves gyereket, miközben ő és az apjuk is 10ezer kilométernyire vannak tőlük (=franciák!!).
Két tanulsága van az egésznek számomra. Először is, hogy az ember a pasijával együtt egy csomagban kapja meg annak régi életét és pereputtyát is. Felesleges kapálózni, el kell fogadni. Most persze könnyen beszélek, mindenki messze lakik már. Amúgy meg nem biztos, hogy én jártam a legrosszabbul; MINDEN barátnőmnek döbbenetes anyóssztorijai vannak, kinek több, kinek kevesebb.
Aztán meg, még jó is kisülhet az egészből. Ki gondolta volna, amikor anno Z. fiát kellett elviselnem egy lakásban Z-vel, hogy egyszer ennek a fiúnak olyan fia születik, aki nemcsak szép (anyja brazil, nagyapja japán), de vicces, kedves, érzékeny és szeret majd játszani az én fiammal. Boni egy hete ébred minden reggel azzal, hogy fogjuk-e aznap látni Matéo-t, és fekszik le úgy, hogy mikor találkozunk legközelebb Matéo-val. Még elalvás előtt is Matéo-ról karattyol az ágyában, hallom a szomszéd szobából. Míg eddig az aggasztott, hogy Bonit nem nagyon érdekli a többi gyerek, most már ezt a hatalmas Matéo iránti rajongást nem tudom hová tenni. De ez már egy másik történet.
2018. július 18., szerda
Tragédia és irodalom
Alig vártam már, hogy a nyaralás első napján elkezdjem ezt a könyvet, pedig messze nem könnyű a témája. Olvastam reggeli után, olvastam ebéd után, éjszaka 2 óráig, a hajón, a nyílt tengeren, csak a tengerparton nem, de oda is vittem mindig magammal. Másfél hét alatt kivégeztem az 500 oldalt; alig bírtam lerakni. Arról szól, hogy miképpen élt túl a szerző egy sorsfordító drámai eseményt. Amiről az ember kívülállóként azt gondolja: nem tudná túlélni, és amit mégis rengetegen kényszerülnek megtenni.
A pasi újságíró, és pont ezért tök jól meg van írva a sztori. A tárgyilagos tényleírások a saját érzéseinek őszinte bemutatásával párosulnak. A Charie Hebdo elleni terrortámadást (2015. január) élte túl súlyos sérültként. A könyv a merényletet megelőző pár óra gondos leltárjával kezdődik; írja is, hogy mennyire fontos volt számára, hogy percre pontosan rekonstruálja azt a délelőttöt, amikortól új időszámítás kezdődött az életében. Maga a támadás olvasásakor a hideg futkosott a hátamon. Nem ájult el, nem érzett fájdalmat, látta a halott kollégái maga körül, valószínűleg soha nem fogja elfelejteni a képet (11 halottja és 12 sérültje volt a merényletnek). A szerkesztőségből rögtön a műtőbe vitték.
Tizenhétszer műtötték, kilenc hónapig volt kórházban. A könyv nagy része ezt az időszakot meséli el. Nagyon tetszett, ahogy részletesen analizálta az érzéseit - régi anekdotákat, ismerősöket, olvasmányokat fölelevenítve, néha ironikusan, néha viccesen, de soha nem önsajnálattal. Azt írta, hogy az a január 7-i nap új fejezetet nyitott az emlékeinek a történetében, és hogy az időérzékelése is megváltozott. Sok szó volt a kórházról, a beteg és a személyzet közötti viszonyról, hogy mennyire elsődlegessé alakult számára a sebésszel (egy nő) kialakított kapcsolat.
Az, hogy iszlamista terrortámadás történt, nem kap kiemelt helyet a könyvben. Az író hónapokig folyamatos rendőri védelem alatt ált (a műtőig kísérték! Még maszkot is viseltek!), sokáig félt, hogy megtalálják és megölik, rémálmaiban mindez meg is történt - de úgy érzem, a történet bármilyen olyan személyről szólhatna akár, aki rossz időben volt rossz helyen (pl. autóbaleset). Mert a fő vonulata az elbeszélésnek mégiscsak az, hogy hogyan lehet együttélni a bizonytalan jövővel, a fájdalommal és a megváltozott testképpel, és hogyan gyászolja el az ember a régi életét, az álmait. A terroristák golyója a kezén és a karján kívül az álkapcsát sebesítette meg. Egy szó, défiguré, sokszor szerepel a könyvben, nem is tudom, mi a rendes magyar fordítása, talán nincs is. Az arc radikális elcsúfítását, eltorzítását jelenti, azt, ami vele történt: kilőtték az alsó álkapcsát, a fogait, az alsó ajkát. A leírása alapján, noha gyakran kitért rá, nem igazán tudtam elképzelni, hogy pontosan milyen is volt a sebesülése. Tény, hogy hónapokig nem ehetett, nem beszélhetett, csont-, bőr- és fogimplantátumot kapott. Folyamatosan folyt a nyála, vágták-varrták, két és fél éven keresztül heti három és fél ótát töltött logopédusnál. Magyarán, nem volt (és még gondolom mindig nem az) egy könnyű menet, úgy a fizikai, mint a lelki oldalát tekintve. Egyszer sztoikusan megjegyzi, hogy egy, a támadás előtt pár nappal készült videón “viseltem utoljára a régi arcomat”.
Csomó mindent tudnék még mesélni a könyvről, mert rengeteg elgondolkodtató dolgot vetett fel, de talán nem érdemes túl hosszúra nyújtanom, magyarul szerintem nem adják ki. Itt mindenesetre nagy sikere van, szinte mindenki hallott már róla, akinek mesélem. Tényleg felkavaró olvasmány, ajánlom azoknak, akik olvasnak franciául. És a szerző olyan jól mesél Proustról, hogy nekem, aki soha nem feküdtem neki ennek a monumentális regényfolyamatnak, megjött a kedvem hozzá.
A pasi újságíró, és pont ezért tök jól meg van írva a sztori. A tárgyilagos tényleírások a saját érzéseinek őszinte bemutatásával párosulnak. A Charie Hebdo elleni terrortámadást (2015. január) élte túl súlyos sérültként. A könyv a merényletet megelőző pár óra gondos leltárjával kezdődik; írja is, hogy mennyire fontos volt számára, hogy percre pontosan rekonstruálja azt a délelőttöt, amikortól új időszámítás kezdődött az életében. Maga a támadás olvasásakor a hideg futkosott a hátamon. Nem ájult el, nem érzett fájdalmat, látta a halott kollégái maga körül, valószínűleg soha nem fogja elfelejteni a képet (11 halottja és 12 sérültje volt a merényletnek). A szerkesztőségből rögtön a műtőbe vitték.
Tizenhétszer műtötték, kilenc hónapig volt kórházban. A könyv nagy része ezt az időszakot meséli el. Nagyon tetszett, ahogy részletesen analizálta az érzéseit - régi anekdotákat, ismerősöket, olvasmányokat fölelevenítve, néha ironikusan, néha viccesen, de soha nem önsajnálattal. Azt írta, hogy az a január 7-i nap új fejezetet nyitott az emlékeinek a történetében, és hogy az időérzékelése is megváltozott. Sok szó volt a kórházról, a beteg és a személyzet közötti viszonyról, hogy mennyire elsődlegessé alakult számára a sebésszel (egy nő) kialakított kapcsolat.
Az, hogy iszlamista terrortámadás történt, nem kap kiemelt helyet a könyvben. Az író hónapokig folyamatos rendőri védelem alatt ált (a műtőig kísérték! Még maszkot is viseltek!), sokáig félt, hogy megtalálják és megölik, rémálmaiban mindez meg is történt - de úgy érzem, a történet bármilyen olyan személyről szólhatna akár, aki rossz időben volt rossz helyen (pl. autóbaleset). Mert a fő vonulata az elbeszélésnek mégiscsak az, hogy hogyan lehet együttélni a bizonytalan jövővel, a fájdalommal és a megváltozott testképpel, és hogyan gyászolja el az ember a régi életét, az álmait. A terroristák golyója a kezén és a karján kívül az álkapcsát sebesítette meg. Egy szó, défiguré, sokszor szerepel a könyvben, nem is tudom, mi a rendes magyar fordítása, talán nincs is. Az arc radikális elcsúfítását, eltorzítását jelenti, azt, ami vele történt: kilőtték az alsó álkapcsát, a fogait, az alsó ajkát. A leírása alapján, noha gyakran kitért rá, nem igazán tudtam elképzelni, hogy pontosan milyen is volt a sebesülése. Tény, hogy hónapokig nem ehetett, nem beszélhetett, csont-, bőr- és fogimplantátumot kapott. Folyamatosan folyt a nyála, vágták-varrták, két és fél éven keresztül heti három és fél ótát töltött logopédusnál. Magyarán, nem volt (és még gondolom mindig nem az) egy könnyű menet, úgy a fizikai, mint a lelki oldalát tekintve. Egyszer sztoikusan megjegyzi, hogy egy, a támadás előtt pár nappal készült videón “viseltem utoljára a régi arcomat”.
Csomó mindent tudnék még mesélni a könyvről, mert rengeteg elgondolkodtató dolgot vetett fel, de talán nem érdemes túl hosszúra nyújtanom, magyarul szerintem nem adják ki. Itt mindenesetre nagy sikere van, szinte mindenki hallott már róla, akinek mesélem. Tényleg felkavaró olvasmány, ajánlom azoknak, akik olvasnak franciául. És a szerző olyan jól mesél Proustról, hogy nekem, aki soha nem feküdtem neki ennek a monumentális regényfolyamatnak, megjött a kedvem hozzá.
2018. július 15., vasárnap
Egy kezdő tengerjáró naplójából
Én nem tudtam, hogy zászlókkal jelzik a strandon a víz és a fürdőzés mineműségét. Ma a partról fújt a szél, ezért felhúzták a fekete-fehér zászlót. Arra figyelmeztetett, hogy gumimatraccal bemenni veszélyes, de a feketét én messziről sötétkéknek néztem. Felvonták továbbá a pirosat is mellé (alá), hogy messzire beúszni tilos.
Na mármost én simán azt hittem, hogy a közelgő Franciaország-Horvátország meccsre lobogóztatták föl a partot...
Na mármost én simán azt hittem, hogy a közelgő Franciaország-Horvátország meccsre lobogóztatták föl a partot...
2018. július 13., péntek
Árapály
Próbáltam megérteni az árapály jelenségét, hiába. Annyi jött le az egészből, hogy nemcsak az a grandiózus a tengerben (óceánban), hogy a túloldalon Amerika fekszik, hanem hogy tulajdonképpen az égitestek állásától is függ (ha a sorsunk nem is, de) a mindennapi tevékenységünk, azaz hogy mikor és melyik partszakaszra menjünk le fürödni.
A hozzánk legközelebbi strandot még nem láttam kétszer ugyanolyannak. Eleve a reggeli és a délutáni napfény másmilyennek mutatja, plusz néha vannak hullámok, néha nem. És akkor még erre rájön a árapály: a vízszint néha olyan alacsony, hogy többszáz métert lehet begyalogolni és sziklákon mászkálni, néha pedig nincs is partszakasz. Azt a részt, ahol délelőtt még homokvárat meg homoktemplomot építettünk (én leginkább Sagrada Famíliákat tudok gyártani), délutánra ellepi a víz. Most már okosabbak vagyunk, és előre tájékozódunk az időpontokról, de az első alkalommal simán levonultunk gumimatracostul-homokozókészletestül úgy a strandunkhoz, hogy ott bizony egy talpalatnyi hely sem volt a törülközőinknek!
2018. július 11., szerda
Tamko-on-the-Beach
Ezt a nagy hájpot a tengerpart körül továbbra sem értem, itt nincsenek...
...SÁVOK! Itt nem lehet úszni! Itt ez a rengeteg víz, és nem tudom rutinosan, ismétlődve, csendesen és kiszámíthatóan róni a sávokat.
De! Ha gyerek nélkül felfoghatatlannak találom is, hogy valaki tengerparton tölti a drága szabadidejét, gyerekkel teljesen más. Így már mindent értek. Boni az első pillantásra halálosan beleszeretett a tengerbe. Valamiféle ősi, mélyről jövő szeretet ez; semmit nem kérdezett, semmit sem kellett magyarázni. Olyan természetességgel alakult át tengerparti vakációzó kisfiúvá, mintha világ életében ezt csinálta volna. Ami azért lep meg, mert tavasszal nem akart a Palatinuson a hullámfürdőbe bemenni, és mert rendszeresen járunk a Duna-partra. Mégis, itt elsősorban - úgy látom - a homok és a hullámok tetszenek neki. Órákon át képes túrni a partot vagy átugrálni a hullámokat. Alig bírjuk hazacipelni. Az első két éjszaka csak éjfélkor tudott elaludni, a nagy izgatottság miatt! (Tény, hogy 22 órakor megy le a nap, fél tizenegyig még világos van).
...SÁVOK! Itt nem lehet úszni! Itt ez a rengeteg víz, és nem tudom rutinosan, ismétlődve, csendesen és kiszámíthatóan róni a sávokat.
De! Ha gyerek nélkül felfoghatatlannak találom is, hogy valaki tengerparton tölti a drága szabadidejét, gyerekkel teljesen más. Így már mindent értek. Boni az első pillantásra halálosan beleszeretett a tengerbe. Valamiféle ősi, mélyről jövő szeretet ez; semmit nem kérdezett, semmit sem kellett magyarázni. Olyan természetességgel alakult át tengerparti vakációzó kisfiúvá, mintha világ életében ezt csinálta volna. Ami azért lep meg, mert tavasszal nem akart a Palatinuson a hullámfürdőbe bemenni, és mert rendszeresen járunk a Duna-partra. Mégis, itt elsősorban - úgy látom - a homok és a hullámok tetszenek neki. Órákon át képes túrni a partot vagy átugrálni a hullámokat. Alig bírjuk hazacipelni. Az első két éjszaka csak éjfélkor tudott elaludni, a nagy izgatottság miatt! (Tény, hogy 22 órakor megy le a nap, fél tizenegyig még világos van).
2018. július 9., hétfő
Nyaralók
Egy rémes utazást követően megérkeztünk a nyaralási célállomásunkra. Boni a babakori szokásain is túltéve szörnyen viselkedett az úton (ki akart jönni, amikor megálltunk pisilni, akkor meg pont az autóban szeretett volna maradni, ki-bekapcsolgatta a DVD-lejátszóját, unatkozott, be nem állt a szája), nekem meg annyira fájt a nyakam, hogy nem tudtam fordítani. Ráadásul kétszer is eltévedtünk, ami a GPS-ek és a mobiltelefonok korában eléggé hihetetlen teljesítmény.
Azóta próbáljuk felvenni a nyaraló életstílust, egyelőre döcögősen megy. Be kellett vásárolnunk, ki kellett takarítani a bérelt házikót, miközben egy urbánus naív irodistához méltóan sikerült az első napon baromira leégnem.
2018. július 6., péntek
A ciki, a menő és az óvónéni
Teljesen azt hittem, hogy a ciki-menő kategória, a szégyenérzet, sőt, még a kissebbségi érzés is mind tanult, azaz a társadalmi szocializáció során elsajátított dolgok, és következésképpen ha egy adott környezetben (pl. család) a jelenség nem létezik, akkor a csoport tagjai (pl. gyerekek) automatikusan meg sem tapasztalják ezeket az érzéseket. Magyarán: ha nem tudja a gyerek, hogy van olyan, hogy ciki, akkor nem is fogja magát annak érezni.
Nekem ez így tűnt logikusnak, noha érzem én, hogy érvelésem sok helyen hibás, vegyük csak például a definíciók fájó hiányát („ciki”) vagy a megfogalmazás sajnálatos sarkosságát („a jelenség nem létezik”).
De áttérve az elméletről a konkrétra: mi soha nem mondtuk Boninak pl. azt, hogy sírni gáz dolog lenne, vagy hogy tévedni nem szabad. Szabadon választhatja a kedvenc színét, a rózsaszínt, nincs megbélyegezve, kinevetve (csak azt a kérését utasítottam vissza, hogy vegyek neki egy szoknyát). Soha nem hasonlítottuk őt más gyerekekhez, és tőlünk sem hallott becsmérő szavakat másokról. Egyedül az emberi butaság az, ami mindkettőnket kiakaszt, azért valóban szoktunk poénkodni Boni előtt, bizonyos embereket/jelenségeket kifigurázva.
De összességében azt gondolom, hogy Boni tőlünk nem halhatot másokat ócsároló szavakat. És mivel mi magunk is próbálunk magasról tenni mások véleményére (főleg Z.), annak sem lehetett tanúja, hogy ki lennénk szolgáltatva idegeneknek, akár érzelmileg, akár máshogy.
Erre mit látok? Múltkor a játszótéren észrevettük, hogy a padon rajzolgatott az egyik kis csoporttársa. Boni szólt is, hogy nézd, ott van a Florine! Tudtam, hogy Boni úgysem fog odaköszönni neki, ezért hangosan mondtam a kislánynak: Szia Florine! A lány fölnézett, és Bonival mindketten láttuk, hogy az valójában nem is ő, csak egy rá hasonlító kislány.
Boni elszaladt, szerintem hülyén érezte magát. De miért? Szerintem a kislány nem is hallotta jól, hogy összetévesztettük valakivel, és amúgy is, tényleg baromira hasonlított Florine-ra. Mondtam is neki: nahát, majdnem a Florine! De ami még inkább meglepő: már rég elfelejtettem az egészet, amikor Boni odasündörgött hozzám, és azt kérdezte: Mama, de ugye nem fogod megmondani az óvó néninek? (kérdő tekintet a részemről, majd folytatja:) Hát hogy nem a Florine volt az!
És itt elérkeztünk ahhoz a személyhez, akinek a szerepét és jelentőségét a fiam életében alábecsültem: az óvónő. Ma van az utolsó nap. Tegnap vettem a nőnek egy ajándékot, teljesen szembemenve az elveimmel (lásd múltkori poszt), viszont betagozódva az itteni szokásokba (no komment). De végülis nem bánom, a nőt szerettük, Boni meg teljesen odáig volt, hogy megajándékozzuk. Egész délután róla beszélt, rajzolt neki, egy borítékba rakott kisebb-nagyobb ajándékot, többek között egy gombot. Becsomagolta, és ráírta ákom-bákom betűkkel (lediktáltatta velem): GENTILLE MAITRESSE, JE T'AIME. (Kedves óvónéni, szeretlek!). Amikor azt kérdezte, hogy hogyan kell írni a szeretleket, elpirult. Belémcsapott a felismerés: amikor reggelente azt kérte, hogy az óvó néni erőnek erejével fejtse le őt rólam (mindig a lábamba csimpaszkodott), akkor tulajdonképpen nem tőlem nem tudott szabadulni, hanem lehet, hogy az óvőnő figyelmét akarta kivívni? A kontár pszichológus, aki vagyok!
Ma reggel szegénykém visszakozott. Visszavette a borítékot, benne a gombbal („De Mama, ez nem kell az óvónéninek, ez csak egy gomb!!”). Könyörgött, hogy radírozzuk le a JE T'AIME feliratot.
Nekem ez így tűnt logikusnak, noha érzem én, hogy érvelésem sok helyen hibás, vegyük csak például a definíciók fájó hiányát („ciki”) vagy a megfogalmazás sajnálatos sarkosságát („a jelenség nem létezik”).
De áttérve az elméletről a konkrétra: mi soha nem mondtuk Boninak pl. azt, hogy sírni gáz dolog lenne, vagy hogy tévedni nem szabad. Szabadon választhatja a kedvenc színét, a rózsaszínt, nincs megbélyegezve, kinevetve (csak azt a kérését utasítottam vissza, hogy vegyek neki egy szoknyát). Soha nem hasonlítottuk őt más gyerekekhez, és tőlünk sem hallott becsmérő szavakat másokról. Egyedül az emberi butaság az, ami mindkettőnket kiakaszt, azért valóban szoktunk poénkodni Boni előtt, bizonyos embereket/jelenségeket kifigurázva.
De összességében azt gondolom, hogy Boni tőlünk nem halhatot másokat ócsároló szavakat. És mivel mi magunk is próbálunk magasról tenni mások véleményére (főleg Z.), annak sem lehetett tanúja, hogy ki lennénk szolgáltatva idegeneknek, akár érzelmileg, akár máshogy.
Erre mit látok? Múltkor a játszótéren észrevettük, hogy a padon rajzolgatott az egyik kis csoporttársa. Boni szólt is, hogy nézd, ott van a Florine! Tudtam, hogy Boni úgysem fog odaköszönni neki, ezért hangosan mondtam a kislánynak: Szia Florine! A lány fölnézett, és Bonival mindketten láttuk, hogy az valójában nem is ő, csak egy rá hasonlító kislány.
Boni elszaladt, szerintem hülyén érezte magát. De miért? Szerintem a kislány nem is hallotta jól, hogy összetévesztettük valakivel, és amúgy is, tényleg baromira hasonlított Florine-ra. Mondtam is neki: nahát, majdnem a Florine! De ami még inkább meglepő: már rég elfelejtettem az egészet, amikor Boni odasündörgött hozzám, és azt kérdezte: Mama, de ugye nem fogod megmondani az óvó néninek? (kérdő tekintet a részemről, majd folytatja:) Hát hogy nem a Florine volt az!
És itt elérkeztünk ahhoz a személyhez, akinek a szerepét és jelentőségét a fiam életében alábecsültem: az óvónő. Ma van az utolsó nap. Tegnap vettem a nőnek egy ajándékot, teljesen szembemenve az elveimmel (lásd múltkori poszt), viszont betagozódva az itteni szokásokba (no komment). De végülis nem bánom, a nőt szerettük, Boni meg teljesen odáig volt, hogy megajándékozzuk. Egész délután róla beszélt, rajzolt neki, egy borítékba rakott kisebb-nagyobb ajándékot, többek között egy gombot. Becsomagolta, és ráírta ákom-bákom betűkkel (lediktáltatta velem): GENTILLE MAITRESSE, JE T'AIME. (Kedves óvónéni, szeretlek!). Amikor azt kérdezte, hogy hogyan kell írni a szeretleket, elpirult. Belémcsapott a felismerés: amikor reggelente azt kérte, hogy az óvó néni erőnek erejével fejtse le őt rólam (mindig a lábamba csimpaszkodott), akkor tulajdonképpen nem tőlem nem tudott szabadulni, hanem lehet, hogy az óvőnő figyelmét akarta kivívni? A kontár pszichológus, aki vagyok!
Ma reggel szegénykém visszakozott. Visszavette a borítékot, benne a gombbal („De Mama, ez nem kell az óvónéninek, ez csak egy gomb!!”). Könyörgött, hogy radírozzuk le a JE T'AIME feliratot.
2018. július 5., csütörtök
Nem találunk szavakat
Sok érthetetlen szabály és szokás miatt verem a fejem a falba, illetve bámulok értetlenül. Például, hogy miért ragaszkodnak foggal-körömmel a napközis beiratkozásnál ahhoz, hogy csatoljuk az adóbevallásunkat, hiszen mi abba a kategóriába tartozunk, akik a maximumot fizetik (a fizetendő díj a családi bevétel függvénye). Most minek keressem elő, fénymásoljam le stb. amikor tök mindegy??
Munkahelyen szintén érnek meglepetések. Eleve, hogy csak beléptetőkártyával lehet bemenni, amit viszont senki nem böngész át, ki fia-borja vagyok (a fotó már rég nem hasonlít). Papírokat kell leadnom a város másik felén, mert e-mailben nem lehet elintézni (?). A külső redőnyöket nem mi szabályozzuk, a napfény és a hőmérséklet hatására záródnak be-nyitódnak ki; tavaszi zivataroknál és szeszélyes időjárás esetén ezek a redőnyök percenként hisztérikusan változtatják alakzatukat, de annyira, hogy az épület fenntartójának új, belső redőnyöket kellett fölszerelnie midegyik ablakra, hogy dolgozni lehessen (lévén a magát önnállósító külső redőny nem jó semmire).
De a munkahelyi furcsaság kategóriájában az abszolút első helyezettet az az üzleti érzékkel megálldott jóember viszi el, aki a büfében kapható élelmiszerek árképzéséért felelős. Nem tudom, hová tette az eszét, vagy hogy milyen álomvilágban él (és miért nincsenek nyomon követési mechanizmusok? ellenőrzőbizottság? költséghatékonysági elemzés? itt, ahol úgy imádják ezeket!) de képzeljétek, az egy literes ásványvíz 1 euróba kerül, míg a feleakkora, tehát fél literes ásványvízért 1,25 eurót kell fizetni! Ugyanaz a márka, ugyanaz a víz, ugyanaz a dizájn:
Munkahelyen szintén érnek meglepetések. Eleve, hogy csak beléptetőkártyával lehet bemenni, amit viszont senki nem böngész át, ki fia-borja vagyok (a fotó már rég nem hasonlít). Papírokat kell leadnom a város másik felén, mert e-mailben nem lehet elintézni (?). A külső redőnyöket nem mi szabályozzuk, a napfény és a hőmérséklet hatására záródnak be-nyitódnak ki; tavaszi zivataroknál és szeszélyes időjárás esetén ezek a redőnyök percenként hisztérikusan változtatják alakzatukat, de annyira, hogy az épület fenntartójának új, belső redőnyöket kellett fölszerelnie midegyik ablakra, hogy dolgozni lehessen (lévén a magát önnállósító külső redőny nem jó semmire).
De a munkahelyi furcsaság kategóriájában az abszolút első helyezettet az az üzleti érzékkel megálldott jóember viszi el, aki a büfében kapható élelmiszerek árképzéséért felelős. Nem tudom, hová tette az eszét, vagy hogy milyen álomvilágban él (és miért nincsenek nyomon követési mechanizmusok? ellenőrzőbizottság? költséghatékonysági elemzés? itt, ahol úgy imádják ezeket!) de képzeljétek, az egy literes ásványvíz 1 euróba kerül, míg a feleakkora, tehát fél literes ásványvízért 1,25 eurót kell fizetni! Ugyanaz a márka, ugyanaz a víz, ugyanaz a dizájn:
1 euró
1,25 euró
2018. július 3., kedd
A tyúk és a tojás-effekt
Én már komolyan csak legyintek erre a francia gyereknevelési módira, amit már Pamela Druckerman is amit itt tapasztalok magam körül. Még jó, hogy a férjem magyarabb az összes franciánál, és teljesen egyetértünk abban, hogy ha Boni valami szociális-társas szituban nem akarja az elvártat nyújtani, akkor csak minimális mértékben erőltetjük. Nem biztos, hogy igazunk van, de legalább ebben egységfrontot alkotunk. (Na jó, vannak kivételek, Z. gyakran elvonszolja a játszóra, ahol utána előfordul, hogy tökre jól eljátszik a gyerekekkel, én viszont nyüstölöm – és zsarolom – a köszönéssel; egyelőre sikertelenül.)
Friss példa a francia hozzáálláshoz: háromévesforma kislány a mászókán fennragadt. Gondolom szédült (én biztos szédültem volna), kiabált a szüleinek, hogy vegyék le. Mit mond neki az apja? Kislányom, ne félj. Meg tudod oldani a helyzetet egymagad is! Legyen önbizalmad!
Másik történet: Boniék évvégi ovis előadása. Hónapok óta készültek rá, egy külsős zenepedagógus tanított be nekik egy rövid éneklős-hangszeres előadást. Huszonöt gyerek, a téma az éjszaka, a Hold és a rémálmok. Egy csellista kísérte őket, félhomályban, elemlámpákkal adták elő, halálosan cukik voltak. Az egyik kisfiú azoban még az elején elsírta magát (talán a sötéttől?), a szülei pont mögöttem ültek, úgyhogy hallottam, hogyan vigasztalták a gyereket: értetlenkedve, szigorúan, meg-megdorgálva. Az apuka szerint meg fogod bánni, ha nem folytatod! Vissza is küldték a színpadra szerencsétlent. Két perc múlva már megint az anyja ölében sírt.
Azért jut ez most eszembe, mert voltunk a négyéves státuszviszgálaton a gyerekorvosnál, aki amúgy tök szimpi, de szintén ezt a keményvonalas francia ridegtartást képviseli. Az ítélet:
Először is, Boninak „nehézséget jelent, ha a családon kívül más személlyel kell kapcsolatba lépnie”. Aláírom, teljesen így van, nagyon remélem, hogy elmúlik. DE! Ott áll még az is, hogy „túl szoros a kapcsolat az anyával. Figyelni kell.”
Na már most, az én magyar eszem megáll. Négy és fél éves, félénk, visszahúzódó. Kivel legyen szoros a kapcsolata, ha nem az anyjával?! Az egész státuszvizsgálattól már előre félt (egyszer már dolgavégezetlenül távoztunk, akkor ki se nyitotta a száját), most jól begyakoroltuk, hogy mire kell/lehet számítai, eljátszottuk, átbeszéltük. Tény, hogy nem akart a doktornőnek franciául válaszolgatni (egyáltalán nem beszél idegenekhez), nekem sugdosta a válaszokat a fülembe magyarul. Hát, nem ideális, talán nem is normális, belátom. De hogy azért lenne így, mert túl szoros a kapcsolata velem? Szerintem meg pont fordítva: félénk, tehát szerencsére ott vagyunk mi a kis világában, biztos pontként.
Meglepett tekintetet vetettem a vizsgálóasztal fölött a doktornőre, épp Boninak segítettem visszaöltözni. Még el is mosolyodtam. Nahát, ezek a franciák! – gondoltam mindentudóan, és gyorsan egy puszit nyomtam a szemmagasságban lévő göndör fejecskére. Erre a doktornő:
– Na látja!! Épp most puszilja meg a fiát huszadszor!
Friss példa a francia hozzáálláshoz: háromévesforma kislány a mászókán fennragadt. Gondolom szédült (én biztos szédültem volna), kiabált a szüleinek, hogy vegyék le. Mit mond neki az apja? Kislányom, ne félj. Meg tudod oldani a helyzetet egymagad is! Legyen önbizalmad!
Másik történet: Boniék évvégi ovis előadása. Hónapok óta készültek rá, egy külsős zenepedagógus tanított be nekik egy rövid éneklős-hangszeres előadást. Huszonöt gyerek, a téma az éjszaka, a Hold és a rémálmok. Egy csellista kísérte őket, félhomályban, elemlámpákkal adták elő, halálosan cukik voltak. Az egyik kisfiú azoban még az elején elsírta magát (talán a sötéttől?), a szülei pont mögöttem ültek, úgyhogy hallottam, hogyan vigasztalták a gyereket: értetlenkedve, szigorúan, meg-megdorgálva. Az apuka szerint meg fogod bánni, ha nem folytatod! Vissza is küldték a színpadra szerencsétlent. Két perc múlva már megint az anyja ölében sírt.
Azért jut ez most eszembe, mert voltunk a négyéves státuszviszgálaton a gyerekorvosnál, aki amúgy tök szimpi, de szintén ezt a keményvonalas francia ridegtartást képviseli. Az ítélet:
Először is, Boninak „nehézséget jelent, ha a családon kívül más személlyel kell kapcsolatba lépnie”. Aláírom, teljesen így van, nagyon remélem, hogy elmúlik. DE! Ott áll még az is, hogy „túl szoros a kapcsolat az anyával. Figyelni kell.”
Na már most, az én magyar eszem megáll. Négy és fél éves, félénk, visszahúzódó. Kivel legyen szoros a kapcsolata, ha nem az anyjával?! Az egész státuszvizsgálattól már előre félt (egyszer már dolgavégezetlenül távoztunk, akkor ki se nyitotta a száját), most jól begyakoroltuk, hogy mire kell/lehet számítai, eljátszottuk, átbeszéltük. Tény, hogy nem akart a doktornőnek franciául válaszolgatni (egyáltalán nem beszél idegenekhez), nekem sugdosta a válaszokat a fülembe magyarul. Hát, nem ideális, talán nem is normális, belátom. De hogy azért lenne így, mert túl szoros a kapcsolata velem? Szerintem meg pont fordítva: félénk, tehát szerencsére ott vagyunk mi a kis világában, biztos pontként.
Meglepett tekintetet vetettem a vizsgálóasztal fölött a doktornőre, épp Boninak segítettem visszaöltözni. Még el is mosolyodtam. Nahát, ezek a franciák! – gondoltam mindentudóan, és gyorsan egy puszit nyomtam a szemmagasságban lévő göndör fejecskére. Erre a doktornő:
– Na látja!! Épp most puszilja meg a fiát huszadszor!
2018. július 2., hétfő
Könyv, csoki, virág
Kollégákkal-barátnőkkel kialakult az a szokás, hogy ha valakinek szülinapja van, másvalaki a társaságból körbeír, az érintettek együtt megszervezik, kitalálják és megveszik ajándékot, a pénzt pedig arányosan elosztjuk. Egészen novemberig én is részt vettem ezekben a brainstormingokban, kör-e-mailekben, képeslap-aláírásokban anélkül, hogy magukra a bulikra, éttermi vacsikra el tudtam volna menni. Aztán novemberben egyetlen egy kolléganőm köszöntött föl a saját szülinapomon, és basszus, én komolyan annyira megkönnyebbültem: ezentúl teljesen legitim módon fogom tudni kihúzni magam ezek alól az össznépi szerveződések alól!
Tiszta hülye voltam amúgy, hogy eddig nem mertem nemet mondani. Volt, hogy olyan csajok ajándékába szálltam bele, akiket évek óta nem is láttam. Aztán meg az utóbbi években kezdett totális kínszenvedéssé válni az egész; senkinek nem volt semmi ötlete, személyes meg pláne nem, így 10+ év után havonta kitalálni valakinek egy ajándékot (mármint: mindig másnak, ugye) baromi nehéz. Így születtek a masszázs-utalványok, a welness-hétvégés belépők és társaik. Majd rohangálhattunk egymás irodájába fillérre pontosan kiszámolt apróval, vagy utalgathattunk egymás számlájára nevetséges összegeket.
Azóta nem vagyok szívbajos, megírom, ha nem tudok részt venni ebben vagy abban a köszöntésben, és kérem, hogy vegyenek ki a levelezésből. Nem mondom, hogy nem volt meg az egész procedúrának a maga bája régen, de ma már csak teher. Két kolléganőmet továbbra is felköszöntöm, a többieket csak akkor, ha az adott bulira tényleg el is tudok menni. Mennyivel egyszerűbb így az élet!
Ami nem azt jelenti, hogy mindenkivel merek ilyen laza lenni. Az ajándékozás nagyon sok esetben továbbra is kényszer, kötöttség, saját magamra rótt elvárás. Vannak emberek, akikkel beleragadtunk egy olyan helyzetbe – hogy ne mondjam: ördögi körbe – hogy minden alkalomra ajándékot adunk egymásnak – és akkor most nemcsak a saját szülinapunkról és a karácsonyról van szó, hanem a gyerekek szülinapjáról is, meg a srí lanka-i utazásról is, ahonnan nemrég kaptam – tuti jó szándékkal vásárolt – szerecsendiót meg hűtőmágnest.
Nem tudom, mi a jó megoldás, néha én is szeretek (és szoktam) jól eltalált ajándékot kapni, amiről érződik, hogy az illető utánajárt, időt és energiát szánt rá. Ugyanakkor nekem sincs mindenkire mindig ugyanannyi időm, energiám és ötletem. Néha viszont szuper és testhezálló ajándékokat is képes vagyok kiötölni. Viszont ha az ember egyszer elkezdi... olyan nincs, hogy csak egyik-másik szülinapra ajándékozunk, ugye? Lehet olyan, hogy egyszer viszek a barátnőmnek Budapestre egy rúzst, mert mindig rágondolok, ha azt a színt látom, annyira illik hozzá, de amúgy nem szokásom megajándékozni?
Amúgy a könyv(utalvány), a csoki és/vagy a virág tényleg a lehető legjobb válsztás, és szinte az összes ajándékozási helyzetet lefedi. Sőt, azt hiszem, én egy hosszú e-mailnek, egy váratlan telefonhívásnak még jobban örülök. A mai gyerekeknek meg már tényleg mindene megvan, a Jonatánnak vett kalapácsozós készlettel bontatlanul jöttünk haza Budapestről, mert pontosan ugyanaz már megvolt neki. Bonikám játékait pedig a pincében tároljuk, én nem tudom, mi van ezzel a gyerekkel, de játékkal két percnél tovább nem lehet lázba hozni (ellenben egy ápisztba képtelenség vele elmenni).
Hétvégén vendégeink voltak uzsonnára*, és noha én is úgy tanultam, hogy vendégségbe üres kézzel menni illetlenség, de ők bizony üres kézzel jöttek, és szuper volt. Nem maradt ránk süti, nem kapta meg Boni a huszadik műanyag kis izét, nem kell majd azon tanakodnunk legközelebb, hogy mi mit vegyünk a kislányoknak, nem volt szabadkozás, nem volt műöröm, nem volt csomagolópapír, nem kell semmit visszavinnünk, kicserélnünk, nem érezte senki magát hülyén.
* Egyébként az a magyar lány jött a családjával, akinek a telefonszámát a reumatológus adta meg, emlékeztek? Nagyon szimpik!
Tiszta hülye voltam amúgy, hogy eddig nem mertem nemet mondani. Volt, hogy olyan csajok ajándékába szálltam bele, akiket évek óta nem is láttam. Aztán meg az utóbbi években kezdett totális kínszenvedéssé válni az egész; senkinek nem volt semmi ötlete, személyes meg pláne nem, így 10+ év után havonta kitalálni valakinek egy ajándékot (mármint: mindig másnak, ugye) baromi nehéz. Így születtek a masszázs-utalványok, a welness-hétvégés belépők és társaik. Majd rohangálhattunk egymás irodájába fillérre pontosan kiszámolt apróval, vagy utalgathattunk egymás számlájára nevetséges összegeket.
Azóta nem vagyok szívbajos, megírom, ha nem tudok részt venni ebben vagy abban a köszöntésben, és kérem, hogy vegyenek ki a levelezésből. Nem mondom, hogy nem volt meg az egész procedúrának a maga bája régen, de ma már csak teher. Két kolléganőmet továbbra is felköszöntöm, a többieket csak akkor, ha az adott bulira tényleg el is tudok menni. Mennyivel egyszerűbb így az élet!
Ami nem azt jelenti, hogy mindenkivel merek ilyen laza lenni. Az ajándékozás nagyon sok esetben továbbra is kényszer, kötöttség, saját magamra rótt elvárás. Vannak emberek, akikkel beleragadtunk egy olyan helyzetbe – hogy ne mondjam: ördögi körbe – hogy minden alkalomra ajándékot adunk egymásnak – és akkor most nemcsak a saját szülinapunkról és a karácsonyról van szó, hanem a gyerekek szülinapjáról is, meg a srí lanka-i utazásról is, ahonnan nemrég kaptam – tuti jó szándékkal vásárolt – szerecsendiót meg hűtőmágnest.
Nem tudom, mi a jó megoldás, néha én is szeretek (és szoktam) jól eltalált ajándékot kapni, amiről érződik, hogy az illető utánajárt, időt és energiát szánt rá. Ugyanakkor nekem sincs mindenkire mindig ugyanannyi időm, energiám és ötletem. Néha viszont szuper és testhezálló ajándékokat is képes vagyok kiötölni. Viszont ha az ember egyszer elkezdi... olyan nincs, hogy csak egyik-másik szülinapra ajándékozunk, ugye? Lehet olyan, hogy egyszer viszek a barátnőmnek Budapestre egy rúzst, mert mindig rágondolok, ha azt a színt látom, annyira illik hozzá, de amúgy nem szokásom megajándékozni?
Amúgy a könyv(utalvány), a csoki és/vagy a virág tényleg a lehető legjobb válsztás, és szinte az összes ajándékozási helyzetet lefedi. Sőt, azt hiszem, én egy hosszú e-mailnek, egy váratlan telefonhívásnak még jobban örülök. A mai gyerekeknek meg már tényleg mindene megvan, a Jonatánnak vett kalapácsozós készlettel bontatlanul jöttünk haza Budapestről, mert pontosan ugyanaz már megvolt neki. Bonikám játékait pedig a pincében tároljuk, én nem tudom, mi van ezzel a gyerekkel, de játékkal két percnél tovább nem lehet lázba hozni (ellenben egy ápisztba képtelenség vele elmenni).
Hétvégén vendégeink voltak uzsonnára*, és noha én is úgy tanultam, hogy vendégségbe üres kézzel menni illetlenség, de ők bizony üres kézzel jöttek, és szuper volt. Nem maradt ránk süti, nem kapta meg Boni a huszadik műanyag kis izét, nem kell majd azon tanakodnunk legközelebb, hogy mi mit vegyünk a kislányoknak, nem volt szabadkozás, nem volt műöröm, nem volt csomagolópapír, nem kell semmit visszavinnünk, kicserélnünk, nem érezte senki magát hülyén.
* Egyébként az a magyar lány jött a családjával, akinek a telefonszámát a reumatológus adta meg, emlékeztek? Nagyon szimpik!
2018. július 1., vasárnap
Nyelvi regiszterek
Boni hozza a xilofonját, és kér:
– Mama, mama! MUZSIKÁLJUNK!
***
Fényesre simítom a körömmel a csoki alufóliás csomagolását, Boni érdeklődve figyeli, még nem látott ilyen tevékenységet. Megszólal:
– Micinálsz? KICSINOSÍTOD?
***
– Miiiii, Mama??
– ...
– Miiiiiii? Miiiit mondsz?
– Bonikám, azt mondtam, vedd fel a szandidat.
– De Mama, nem FÜLELTEM jól!!
***
– Hol vagy, Boni? - kérdezem a szobájába lépve
– Itt!
– Hoooool? Nem látlak!
– Itt! - válaszolja a sínpálya mellől - Itt KUKSOLOK!