Vázlatpontokban szövevényes családi konfigurációkról

A férjem három régebbi gyerekével a semlegestől az elmérgesedettig terjedt a viszonyom. Én legalább annyira voltam ebben hibás, mint ők; de hát a körülmények is nehezek voltak. Kb. egyidősek voltunk, legalábbis egy generáció tagjai, ők hárman eleve egymástól nagyon különbözőek, én méginkább. Fiatal voltam, feleslegesen a szívemre vettem az ő konfliktusaikat, és nem törekedtem jó kapcsolatra. Sőt, nem is akartam belekomponálni az életembe három idegent, utáltam a folyamatos telefonhívásokat, féltékenykedtem.

De amikor elhatároztuk Z-vel, hogy gyereket szeretnénk, úgy éreztem, ez nem mehet így tovább, tiszta lappal kellene (újra)indítani a kapcsolatot. Fél évig kotlottam egy levélen, amelyben bocsánatot akartam kérni tőlük (volt miért), és el akartam ásni a csatabárdot. A levelet végül egy félóra alatt megírtam. Megmutattam Z-nek és egy barátnőmnek; mindketten azt javasolták, hogy küldjem el nekik módosítás nélkül.

Mindegyikük a saját vérmérséklete szerint reagált. Z fia e-mailben válaszolt valami olyasmit, hogy örült a levélnek, és hogy részéről soha nem volt harag. Kisebbik lánya nem válaszolt semmit, viszont elkezdtünk újra találkozgatni, a lányát is odaadta nekünk nyaralásokra, hétvégékre. Caroline azonban, a nagyobbik lány megüzente nekem, hogy márpedig ő nem békül, és a soha nem akar rólam hallani.

Ezzel a lehető legkényelmesebb pozícióba kerültem. Hirtelen én lettem a sztori szimpatikus szereplője, ő pedig hiszis tyúkká változott, aki nem bocsátja meg a régi sérelmeket. Én voltam az áldozat, ő pedig a haragtartó, a régi konfliktusokon túllépni képtelen nőszemély. Bonit kétévesen látta először, addig tartott, amíg Z. megpuhította annyira, hogy egyáltalán el merje vinni hozzájuk.

Amikor az embernek gyereke van, azt szeretné, legalábbis én így vagyok vele, hogy minden családtaggal jó és szeretetteli viszony ápoljon. Ezért föl nem foghatom azokat a válásokat, amikor az egyik szülő el akarja távolítani a másiktól a gyerekeket. Hát nem az az érdeke inkább, hogy mindenkivel szoros és belsőséges kapcsolata legyen? Mindegy, zárójel bezárva. Én nagyon örültem minden egyes alkalommal, amikor Z. elvitte Carolinékhoz a gyereket. Engem mindig kitett egy közeli bevásárlóközpontban, ahol kedvemre kávézgathattam, shoppingolhattam és telefonálgathattam.

Carolinék fél éve elköltöztek 10 ezer kilométernyire, egy szigetre, a csaj ott kapott munkát. Ezen a nyáron először jöttek haza, ebbe a tengerparti kisvárosba, ahol a volt feleség és Z. fiáék is élnek. Tudtam, hogy mire vállalkozom, amikor ideutaztunk: nehézségekre, konfliktusokra, szóbeszédekre, de ugyanakkor Boninak rokongyerekekkel ismerkedésre, játszásra, végezetül pedig egy elmérgesedett szitu esetleges rendezésére.

Z. fia a Franciaország-Belgium meccs alkalmával focinézéssel egybekötött BBQ-t tartott. Caroline megint megüzente, hogy nem akar látni, úgyhogy azt a meccset a kertünkben néztem végig, egyedül, nyugisan. Amúgy sokkal jobb volt így, ezt meg is jegyzem magamnak a jövőre nézve, mint amikor a döntőt néztük, és amikor négy gyerek ugrált a TV előtt.

Másnap a dagály miatt ugyanarra a strandra kényszerültünk menni, ahol Carolinék is voltak. Mi voltunk a bal, ők a jobb oldalon. Z., Boni és az ikrek tették meg többször is az oda-visszautat a homokban, mi a lánnyal nem is láttuk egymást (a gyerekei amúgy nagyon cukik). Én nyilván nem mentem oda hozzá, tiszteletben tartva a kérését, ő sem keresett engem. Aznap este volt a július 14-i tüzijáték, ugyanoda terveztünk menni mindannyian. Z megkérdezte a lányát, hogy akkor most mi legyen, ott is bújócskázni fogunk? Tényleg nevetséges volt az egész. Z. úgy értelmezte a választ, hogy: nem.

Úgyhogy képzeljétek, azon az estén, mi lakván a legmesszebb, fölszedtük előszöz Z. fiáékat, aztán mindannyian elsétáltunk Carolinékhoz. Míg vártuk, hogy kijöjjenek, nagyon hülyén éreztem magam, kicsit hívatlan vendégként. Kb. 10 év után először láttam meg a lányt, messziről köszöntem, ő is biccentett. Talán ugyanazt gondoltuk abban a pillanatban, mégpedig azt, hogy “te jó ég, hogy megöregedett!”. Az este folyamán pár szót is váltottunk, úgyhogy tényleg mondhatom, hogy megtört a jég. Megnyugvással tölt el az egész, az ember soha nem szeret haragban lenni senkivel, főleg nem családtaggal. Sokkal egyszerűbb lesz így minden, noha nem állítom, hogy valaha is szorosabb lesz a kapcsolatunk. Z. persze odáig van, már tervezi az egy hónapos körutazást Carolinék kis szigetére (amin én csak röhögök). A lány egyébként a rákövetkező napon vissza is utazott a világvégére, a nagyanyjuknál hagyván a két nyolc éves gyereket, miközben ő és az apjuk is 10ezer kilométernyire vannak tőlük (=franciák!!).

Két tanulsága van az egésznek számomra. Először is, hogy az ember a pasijával együtt egy csomagban kapja meg annak régi életét és pereputtyát is. Felesleges kapálózni, el kell fogadni. Most persze könnyen beszélek, mindenki messze lakik már. Amúgy meg nem biztos, hogy én jártam a legrosszabbul; MINDEN barátnőmnek döbbenetes anyóssztorijai vannak, kinek több, kinek kevesebb.

Aztán meg, még jó is kisülhet az egészből. Ki gondolta volna, amikor anno Z. fiát kellett elviselnem egy lakásban Z-vel, hogy egyszer ennek a fiúnak olyan fia születik, aki nemcsak szép (anyja brazil, nagyapja japán), de vicces, kedves, érzékeny és szeret majd játszani az én fiammal. Boni egy hete ébred minden reggel azzal, hogy fogjuk-e aznap látni Matéo-t, és fekszik le úgy, hogy mikor találkozunk legközelebb Matéo-val. Még elalvás előtt is Matéo-ról karattyol az ágyában, hallom a szomszéd szobából. Míg eddig az aggasztott, hogy Bonit nem nagyon érdekli a többi gyerek, most már ezt a hatalmas Matéo iránti rajongást nem tudom hová tenni. De ez már egy másik történet.