Boni, a szinkrontolmács (ja, nem)

– Mama, mama, valami van a szobámban! Azt hiszem, egy légy!
– Légy? Jó, az nem baj.
– De a légy mit csinál? Csíp?
– Nem, nem csíp, betegségeket terjeszt.
– Ja, jó.

(Kimegy, egy perc múlva rémülten visszajön)

– Mama, mama, szerintem az nem légy!! Az egy... mouche*!!

* = légy

***

Odasündörög, miközben főzök:

– Mama, de mit fogok csinálni, ha meghal a kisfiam?
– ???? Miiiii??????
– Ha meghal a kisfiam!! Akkor én iskolába fogok majd járni?
– Jaj, mármint úgy érted, ha megszületik a kisfiad?

***

Z: – Et comment on dit ca en hongrois, Bonhomme? (És ezt hogyan kell mondani magyarul?)
Boni: – BÁÁCK.
– Bááck. Merci, mon amour. Et ca? (Köszönöm. És ezt?)
– SÁJÖNT!
– Sájönt. Tu vois, tu vas m'apprendre le Hongrois. Et ca? (Látod, megtanítasz magyarul! És ezt?)
– ÖDÖJ!
– Merci. Bááck, sájönt, ödöj. Tu vois, je sais dire maintenant en Hongrois: abricot, tronc d'arbre, seau. (Látod, most már én is tudom mondani magyarul: barack, farönk, vödör)

Újabb viselkedéskultúrabéli tétovázásom

Nemrég jártam egy új reumatológusnál, akivel hosszú és remélhetőleg gyümölcsöző kapcsolatot fogok ápolni az elkövetkezendő 20–30 évben. Nehéz ügy ez az orvosválasztás: amint az ember elköltözik egy új városba, szőheti újra a medikális hálóját. Szemészhez bekerülni pl. kegyelmi dolog és iszonyú szerencse kell hozzá, a nőgyógyászok is egyre kevesebben vannak, a háziorvosok túlterheltek. Mindezt csak azért írom le, hogy érzékeltessem, mennyire fontos egy jó, megbízható és szimpi orvos az ember életében (biztos van olyan szerencsés olvasó, aki ezt nem tudja!).

A reumatológus a konzultáció egyik pontján megjegyezte, hogy az ő szomszédai is magyarok. A nő velem egyidős, a gyerekeik Boninál kicsit nagyobbak – mesélte, és mindketten megjegyeztük, hogy azért eléggé ritkák a magyarok errefelé.

(Van a volt kolléganőm, van egy magyar hajléktalan és van a magyar ovónő, akivel az egyszeri kávézáson, a néha be-beköszönésen és az utcán véletlenül összefutáson kívül nincs sok kapcsolatom. Ja, és van egy magyar csellótanárnő.)

A doki annyira felbuzdult ezen a véletlenen (szomszédai magyarok - új páciens magyar), hogy megadta a magyar nő nevét és telefonszámát.

Namármost: mit kell ilyenkor csinálni? Illdomos-e üzenetet írni valakinek, aki nem is ismer, arra hivatkozva, hogy mindketten magyarok vagyunk? A dokival szemben illendő-e, hogy nem hívom föl a csajt? Mit ír erre az illemkódex??

Ha a kapcsolatfelvételi kedvemet egy 10-es skálán kellene ábrázolni, akkor az kb. 3-as lenne (1= semmi kedvem felhívni, 10=mindenképpen felhívom). De ki tudja, lehet, hogy iszonyú szimpi a lány, LB-vel pl. úgy lettünk világraszóló jó barátnőnk, hogy egy közös ismerős bemutatott minket egymásnak annak apropójából, hogy minkettőnknek francia a pasija.

Szóval szerintetek mit csináljak? És ha írjak üzit: akkor mit? Szia, Tamkó vagyok, magyar és én is ebben a városban lakom? Mi van, ha hülyének néz? És ha a doki néz hülyének, akivel pedig az összes reumatikus problémáimat meg akarom oldatni? A neve alapján nem tudom lekáderezni a csajt, kb. Kiss Katalinról van szó.

Mindannyian szeretnénk hinni a tündérmesékben

Láttátok a videót a férfiról, aki megmentette az erkélyen lógó gyereket? Tegnap este óta másról sincs szó errefelé, mint erről. Akinek pedig hasonló korú gyereke van, az végképp nem mehet el a történtek mellett szótlanul. Mi tegnap többször is lélegzet-visszafojtva néztük meg a videót, amin az látszik, hogy lóg egy kisgyerek, mint utóbb kiderült, a negyedik emeleti erkélyről, és egy férfi az utcáról egyszerűen csak fölmászik (!!) hozzá. Pár másodperc az egész, de annál szédületesebb. Mikor fölér és biztonságban, a korláton belül van, a karjánál fogva fölhúzza a gyereket is.

Először is: döbbenetes, hogy ilyen akrobatikus mutatványra képes legyen valaki, aki mondjuk nem a fociválogatott tagja vagy más híres sportoló. Hogy egy fiatal pasinak megfordulhat a fejében, hogy bizony ő oda fölmászik – nekem még a gondolat is abszurd. És basszus, tényleg fölmászik, de kb. úgy, mintha egész életében erre gyakorolt volna.

Vajon számolt-e azzal, hogy a saját életét is kockára teszi? Vagy vakon, első reakcióból cselekedett? Nekem ugyan az első reakcióm az lett volna, hogy kiabálok, hívom a tűzoltókat, vagy leterítem a kabátomat (az szerintem nem jutott volna eszembe, hogy levideózzam az esetet, amikor az is benne volt a pakliban, hogy a gyerek leesik). Tetszik az a gondolat, amit ez a történet közvetít: hogy nem csak a tolvajok, gyilkosok, pedofilok stb. játnak szabadon közöttünk, hanem az ilyen hősies tettet végrehajtó, önfeláldozó és bátor emberek is.

Amúgy pedig, basszus, az ember tévesen azt hiheti, hogy egy négyévesnek már van annyi esze, hogy ne essen ki az ablakon. Én is hajlamos vagyok néha ezt gondolni, amikor tesztelem Bonit, hogy mit kell csinálnia, ha a lakásban tárva-nyilva felejtett ablakot vagy erkélyajtót lát. Tudja a helyes választ, okosan a szemebe is mondja: azonnal szólni kell a mamának vagy a papának. De az elmélet és a gyakorlat között tényleg nagy a szakadék (ez itt a jó szó), és biztos vagyok benne, hogy ha valami érdekes kutyát vagy autót látna az utcán, nem az lenne az első reakciója, hogy odajön hozzánk. Egyszer a szökőkútba esett majdnem fejjel lefelé, mert látott ott valamit és nem tudta kiszámítani a mozdulatait. Mostanában meg gyanúsan sokszor veszi elő a lakásban a kis esernyőjét, és ugrál vele, mondván, hogy ő is tud úgy repülni, ahogy Mary Poppins!

Szóval, igen, baromira kell ügyelni még egy négyévesre is. Ki tudná elfelejteni Eric Clapton kisfiát, ugye. Állítólag ezt a gyereket elvették az apjától és ideiglenesen nevelőszülőknél helyezték el – ezt viszont kicsit túlzásnak érzem, bár nem ismerem a részleteket. Az tény, hogy svájci barátnőim négy éves gyerekeiket minden további nélkül egyedül hagyták egy emeleti lakásban max fél órára. És egy balesethez elég pár másodperc... Amúgy pedig azt nem gondoltam volna, hogy képes egy gyerek a saját súlyát megtartani perceken keresztül a levegőben – Boni épp nemrég esett így le a mászókáról, szintén pár másodperc alatt.

Kiderült amúgy, hogy az életmentő férfi 22 éves, Maliból érkezett pár hónapja Franciaországba, most épp illegálisan tartózkodott Párizsban. Ma reggel pedig már Macron-nal beszélgetett, és állítólag megkapja az állampolgárságot és állást is ajánlottak neki. Az ilyen híreket szereti olvasni az ember reggelente!

A pizsama és az utcai viselet közötti választóvonalról: meddig tarta a pizsama? honnan kezdődik az utcai ruha?

(Martine nyomán és ötlete alapján)

Egyszer, jó régen egy barátnőm nálunk aludt. Tudjátok milyen az, amikor reggel egyetlen fürdőszobán osztozkodik három ember, akiknek egyszerre kell elindulniuk. Olyan változókat kell figyelembe venni, hogy ki hánykor ébred, mikor megy WC-re, mennyi ideig zuhanyozik (zuhanyozik-e) stb. Bonyolult. A reggeli után udvariasan szótam Móninak, aki a fehér-kék pizsijében, nyugodtan itta a kávét, hogy ha akar, akkor most bemehet a fürdőszobába és átöltözhet akár, mert lassan tényleg kéne indulnunk.

Most ez egyáltalán nem hangozik viccesen, de én ezután évekig röhögtem a sztorin: kiderült, hogy Móni már rég átöltözött!! A fehér-kék ruhaköltemény nem a pizsije volt, hanem az utcai ruhája: fehér nadrág, halványkék blúz. Nem tudom, hová tettem a szemem. Mindenesetre én, aki baromira ügyelek arra, hogy soha senkit ne bántsak meg, akaratlanul is lepizsamáztam Móni aznapi oufittjét! De még nincs vége a sztorinak. Már az ajtóban voltunk, indultunk volna, még utoljára végigjárattam a szemem a lakáson. Hopp! Észrevettem, hogy Móni majdnem ottfelejtette a táskáját! Egy jó nagy, világoskék bőrtáskát, pont ment a kék, buggyos ujjú blúzhoz. Utánavittem. Rémálom: kiderült, hogy az viszont a neszeszere volt!

***

Évekkel később láttam én valódi pizsamát utcán. Kínában voltunk; Kína amúgy az egyik legnagyobb kulturális sokk volt életemben. Na, ott fordult elő kétszer is, hogy este, az utcán, hömpölygő tömeg, utcai árusok, neonfények és tuk-tukok közepette megjelent valaki egy komplett polárpizsiben. Tudjátok, az a vastag, bolyhos anyagú, talán még rózsaszín is volt, a nadrág-fölső ugyanolyan mintájú. Teljesen természetesen viselte, kézitáskával vonult az emberek között. Csak úgy meresztettük a szemünket. Annyira kirítt a tömegből, ugyanakkor olyan magától értetődően hordta azt a pizsamát, hogy nem tudtuk hová tenni a jelenséget. Egy közeli kórházból jött ki egy esti sétára?

Az útikönyvben olvastuk a magyarázatot: a kínaiak nem hordanak pizsamát, meztelenül alszanak. Viszont ők varrják Nyugatnak az összes pizsamát. Rájöttek, hogy hát ez egy baromira praktikus, meleg, csinos, kényelmes öltözet.. utcára!

***

Amikor Boni elkezdte az ovit, mindenre fel voltam készülve. Egyik barátnőm kisfia annyira utánta az óvodát, hogy a legenda szerint többször is pizsamában vitték el, ugyanis máshogy nem volt hajlandó elindulni otthonról. Úgyhogy számítottam én is ilyen kérésekre, de eddig még nem történt semmi ilyesmi. Igaz, hogy a mai gyerekruhák nem is különböznek olyan nagyon a pizsamától. Nemrég Z. lánya küldött postán Boninak egy rövid ujjú kék pólót egy hozzá tartozó anyagú és színű kisgatyóval. De szuper, pont akartam venni rövid ujjú pizsit Boninak! – lelkendeztem. Be is üzemeltük annak, csak később derült ki, hogy az tulajdonképpen egy könnyű nyári utcai viselet.

A Misi mókus mai szemmel

Elhoztuk Budapestről a gyerekkori Misi mókus kalandjai c. könyvemet, esténként mesélem Boninak. Leköti, érdeklődve figyel, mindig emlékszik, hogy hol tartottunk, de én mégis úgy érzem: bizonyos elemei ennek a mesének ma már igencsak avíttak. Vagy én vagyok elszokva a szájbarágós tanmeséktől, mert ez bizony az. Az üzenetei egyértelműek és örök érvényűek: 1) többet ésszel, mint erővel, 2) munkánk gyümölcsét jobban élvezzük, mint az ölünkbe hulló gazdagságot 3) aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Az eleje tök jó: születik négy mókuska, de az egyik más, mint a többi, mert fekete a farka. Az anyamókus a mássága ellenére elfogadja ezt a feketefarkút, ez is nagyon előremutató, toleráns gondolat. Aztán kiderül, hogy ez a Misi mókus szeret rosszalkodni (megeszi a félretett diót, gesztenyével dobálja az embereket), ugyanakkor ez pozitív, kedvező tulajdonságként van beállítva (szemben a többi mókussal, akik unalmasak és otthon maradnak, nem is szól róluk könyv). Na ezt a kettős elvárást utálom. Tisztára, mint a mamám, akinek az egyik kedvenc fényképe Boniról az, amikor (őt idézem) „olyan huncutul néz, mintha valami nagy rosszaságon törné a fejét”. Viszont a mamám az, aki a legkevésbé tűri jól, ha egy gyerek az ideálistól és a mintaszerűtől eltérően viselkedik. Nagyobb, társadalmi szinten is érzem ezt a kettősséget: egy gyerek fogadjon szót az oviban, ugyanakkor legyen életrevaló, csintalan és szemtelen. Most akkor mi van??

Na de vissza a meséhez, ami ezek után fejlődésregénnyé változik. Misi titokban elindul felkutatni az örökké termő fát. Közben fogságba esik, szerencsésen kiszabadul. Emberekkel is találkozik, van, aki pipára gyújt, van, aki alkoholt iszik – valami azt súgja, hogy ezeket a részeket egy mai kiadó már alaposan meghúzná.

Aztán – rémálom! – megöl egy krokodilt!! Tök durva. Nem emlékeztem már erre a részre, úgyhogy olvasás közben improvizáltam, mert ezt a halál témát még mindig nem rendeztük. Meg különben is, szegény krokodil csak azt tette, amit a természet törvényei szerint tennie kellett, hát nem lehet mindenki növényevő egy erdőben?! Lesz később még egy haláleset, amikor a sakál megeszi az egyik kövér mókust, Sutát – látszik, hogy Tersánszky idejében még nem óvták a széltől is a gyerekeket!

Misi egy majommal, Bumbával folytatja az utat, túljár Kacifánt, az elefánt eszén és megtalálja Apa-pirra-soka-tir nevű bölcs fakírt, akiből furfangosan kiszedi az örökké termő fa pontos helyét. De ott csak tohonya és elhízott mókusokkal találkozik, akiket ez a paradicsomi all inclusive fa lustává és magatehetetlenné tett. Nem tudom, ez a kövér-vékony szembeállítás, noha értem itt a logikát, mennyire politikailag korrekt 2018-ban. Talán a kontextusból kifolyólag itt még OK, de amikor pl. a Thomas, a gőzmozdonyban azt hallom, hogy az ellenőröket úgy különböztetik meg egymástól, hogy van a kövér ellenőr meg a sovány ellenőr, nos, attól a hátam borsózik (az egész rajzfilm úgy ahogy van, rossz, szerintem).

És mivel a mókusok gonoszak is (fel akarják áldozni Misit), mókusunk hazautazik (mindenhol jó, de a legjobb otthon, értjük, ugye?), ahol jó útra tér, és megígéri, hogy ezentúl nem fogja megdézsmálni a télre félretett diót. Útközben még belekeveredik egy bundázási ügybe is: elszegődik Bumba cirkuszához, ahol a póznamászó versenyen másodiknak kellene fölérnie, mert úgy volt megbeszélve az igazgatóval. Misi persze felháborodik e sportfogadási csaláson, elsőként ér föl, majd emelt fővel távozik.

Szóval fordulatos a cselekmény, aranyosak a szereplők (meg a neveik), a téma örökzöld (a bátorság és az önfeláldozás diadala a lustaság és a csalás felett) de egy-egy részlet ma már nem nagyon állja meg a helyét. A nyelvezete is nehézkes egy mai gyerek fülének, nekem mondjuk ez pont tetszett, ilyen szavak szerepelnek benne, mint sajka, pákosztos, nekifohászkodik, ármányos, pitymallat és ligetőr (!!!). Tulajdonképpen csodálkozom, hogy Boni érti.

Meghan Markle

Hiába kérdezgettem gyakran csipkelődve Belgiumban élő és dolgozó ismerőseimet, hogy nem zavarja-e őket, hogy egy olyan család fenntartását finanszírozzák adóikkal, amely nem csinál semmit, csak van, és hiába definiálom magam liberális, józan, tanult értelmiségiként, ez a Meghan Markle-ügy teljesen beszippantott! A Katalin esküvője nem érdekelt, házasodjanak csak maguk között ezek a népek, semmi közöm hozzá. Aztán amikor György megszületett, már kezdtem oda-odafigyelni ezekre a hírekre, mert én is pont akkor voltam terhes Bonival. Vajon hogy lehet gyereket nevelni egy ilyen miliőben, egy olyan családban, ahol a szokások és a vérvonal századokra visszavezethető, ahol a hisztiző gyereket biztosan lefoglalja a nörsz, a fáradt anyuka pedig nem ruhák hajtogatásával tölti az idejét? Öltöztethetik a kisfiút akármilyen trendi kék kisnadrágba, fotózhatják állam- és kormányfőkkel, mégiscsak egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi. Biztos őt is jobban érdekli a magánrepülő propellere, meg a bácsik vicces bajusza-kalapja. Aztán ennek a Katalinnak meg milyen nehéz lehet gondolom lavírozni a saját elképzelései, vágyai és a királyi család elvárásai meg a protokoll között. Vicces elképzelni, ahogy a nappaliban tornyot építenek Legóból!

Na de ez a semmiből jött, elvált amerikai színésznő, aki elcsavarta a kisebbik királyfi fejét, mi más lenne, ha nem egy népmesei elem? Ilyen nincs! Őrület! Valaki, aki az amerikai középosztály tagjaként, úgy képzelem, a legbanálisabb gyerekkor után bekerül egy híres famíliába, amelynek minden fontosabb eseményéről hosszasan cikkeznek az újságok, de még a kevésbé fontosakat is agyonfotózzák. Amely nem csak egyszerűen híres, hanem szerepet játszik a politikában is. És egyáltalán: hogyan lehet beleszeretni Harry hercegbe? Remélem, álruhába ment a randira, vagy mittudomén, én biztosan nem tudtam volna elvonatkoztatni attól, hogy ki ő.

Az az érdekes, és egyben sajnálatos is, hogy ez a csaj, hiába (úgy mondják) szimpi, okos, művelt, csakis azért tudott egy királylányos tündérmese kellős közepébe csöppenni, mert olyan lélegzetelállítóan szép. Mikor állt volna akár csak szóba is ez a Harry a többi ezer meg ezer szimpi, okos és művelt amerikai csajjal! De még ez is elképeszt, ez a finom szépség, ez a kicsattanó fiatalság, elegancia, az, hogy nem szőke-kékszemű Barbie-baba – pedig elvileg az egész felhatást unnom kellene, én eddig nem estem hasra egyetlen királyi családtól, rangos esküvőtől vagy hercegi címtől sem!

(Pont úgy, mint a híreket hallgató és tájékozott férjem, aki a múlt hétvégéig, amikor is a szomszéd nővel terítékre nem került a téma, NEM TUDOTT AZ EGÉSZRŐL SEMMIT!)

Magyarország – összefoglaló

Annyira szuper heteket töltöttünk Magyarországon! Nem mondom, hogy pihentetőek voltak, de változatosak és találkozásokban gazdagok. Ottalvósra mentünk a szüleimhez háromszor is, pont elcsíptük még az orgonavirágzást (kedvenc virágom) (és kedvenc illatom), majd kezdődött az akác (és az allergiám, de ez már egy másik történet). Felmásztunk az esztergomi bazilika kupolájába, dobáltunk kavicsokat a Dunába (nem onnan!), bicikliztünk, labdáztunk, Boni vizezett a szüleim kertjében, felmászott a padlásra, lemászott a kút gödrébe (vagy mi ez), UNO-ztunk, memóriáztunk, még egy vakondtúrást is kiástunk abban a reményben, hogy ki tudjuk csalogatni (okosabb volt nálunk a vakond, nem várt meg). Most már a papám is tök jól megtalálja a hangot Bonival, van közös téma, tennivaló, Boni pedig visszavonhatatlan érdemeket szerzett a mamámnál azzal, hogy mindig jóízűen megette a főztjét. Sajna rengeteg volt a szúnyog, az esti csillagnéző körútunkat kvázi szkafanderben kellett megtennünk, olyan kár. Z. szerint őrült az, aki itt vesz hétvégi házikót (utalva a francia pasira) és a szüleimtől úgy köszönt el egyszer: Köszúnyok!

Budapesten általában a Margitszigetre jártunk, útbaesik, jó a játszótér, tetszik Boninak a zenélő szökőkút, a Palatinus meg zseniális olyankor, amikor az emberek dolgoznak és nincs tömeg. Voltunk kétszer a Bábszínházban, Z. is becsülettel végigülte mindkét előadást: a Hoppá, hoppá! című darab tök jó vizuális élményt nyújt, szép a díszlet, nagyon kifejezőek a bábok, a színészek jelmeze is szép volt, minden piros-fehérben. A Misi mókus vándorúton c. előadást viszont még az ősrégi filcbábokkal játszák, nekem kicsit csalódás volt emiatt, de a férjemnek pl. ez tetszett jobban. Boni azóta minden nap előadja a „Misi mókust”, teljesen más történettel és betétdalokkal, de asszem jól megértette a lényeget. Voltunk Gryllus Vilmos-koncerten is, amenynek a felén Boni diszkréten és udvariasan a fülembe súgta, hogy: UNOK! De mire végleg megunta volna, vége is lett, szóval nem volt baj. Érdekes, mert elvileg szereti az élő zenét, de ezek szerint nem ülve, messziről nézve.

Én egy barátnőmmel megnéztem a sokat dicsért Teljesen idegenek c. filmet. Úgy voltam vele az elején, hogy ami mindenkinek teszik, az nekem általában csalódás. Hát ez nem! Ez egy nagyon eltalált, pörgős, elgondolkodtató, vicces film volt a párkapcsolatokról. Azzal mentem haza, hogy ezt a férjemnek is látnia KELL, de képzeljétek, Franciaországban egyáltalán nem forgalmazzák, amit nem is értek, hiszen az ilyen színdarab típusú filmek nagyon is bejönnek a franciáknak, elég csak Florian Zeller vagy Yasmina Reza darabjaira, vagy a Prénom c. filmre gondolni.

Bloggerekkel is találkoztam: Violettel először, aki volt annyira jó fej, hogy miattam felvette a szuper zöld ruháját, amit egyszer a blogon ajánlott. Clarával másodszor, Ilonkával és Martine-nel többedszer találkoztunk, mindenkinek itt is köszönöm, hogy időt szakított rám! Tök jó érzés. Martine-nal ráadásul sikerült egy közös ismerősünkkel hármasban összejönni: ez pont az a típusú találkozás volt, amit ha az ember hetekig szervez, sem mindig ütődik nyélbe, de most valahogy a csillagok állása kedvezett és mindenki ráért!

Elinzéztem a nőgyógyász-ügyeimet (itt reménytelen), találtam egy új kozmetikust (akivel pár perces beszélgetés után közös ismerősre bukkantunk: na EZ számomra Budapest) és életemben először (remélem, utoljára), évek óta tartó halogatást követően, hosszan hezitálás után elmentem egy proktológushoz is... álljon itt erről mindössze ennyi, és feledje homály a részleteket...

Aztán majdnem vettünk egy lakást. Megnéztünk két régit, két teljesen más kerületben, mindkettő drága és ronda volt. Előzetes esettanulmányokat már egy éve végzek, jön a hírlevél rendszeresen, de a kiadni való kislakásokkal mindig ugyanaz a két baj van, márpedig ezeken nem tudok felülemelkedni, még ha nem is fogunk lakni benne: 1) az ablakok mindig ugyanarra az oldalra néznek, 2) a konyhán viszont nincs ablak. Én nem szeretnék ilyenben lakni, hogyan várjam el, hogy egy bérlőnek tessen? Aztán az utolsó előtti napon fölhívtam a velünk szemben épülő ház értékesítőjét, akivel bejártuk a 6 emeletes félkész ház lakásait. Nagyon érdekes volt, még soha nem láttam készülő épületet belülről. Természetesen rögtön meg akartam vásárolni mindegyik lakást (ablakos konyhák!), lelkendezve magyaráztam az előnyöket a férjemnek, aztán aludtunk rá egyet. Most ott tartunk, hogy szépek ezek az újak, de ki tudja, tényleg felépülnek-e?

Voltak azért negatívumok is a vakáció alatt: előfordult, hogy egymás agyára mentünk, a szüleim ismét be-beszólogattak, és hát Boninak eléggé fárasztó volt a sok program és a nagyváros. 17 órától már nagyon zaklatott volt, felpörgött, úgy viselkedett, mint valami kergebirka. De azért nagyon jó ez az életkor az ilyen programokhoz, meséltem is egy barátnőmnek, akinek a kamasz gyerekei már nem akarnak sehová se menni: ha Boninak azt mondtuk reggel, hogy állatkertbe megyünk, annak örült. Ha azt mondtuk, játszóterezünk, akkor meg annak. Egyszóval, sokszor volt olyan pillanat, hogy legszívesebben megállítottam volna az idő múlását, mert az ott-létünk szinte súrolta a „tökéletes” határát. Az időjárás miatt (végig nyárias időnk volt, azt sem tudtam, hová pakoltam a lakásban a pulcsikat és a zoknikat) olyan érzésem volt, hogy már a nyaralást töltjük ott – és ennek köszönhetően nem is szomorúan indultunk haza. Hiszen nem vége lett a nyárnak, mint amikor augusztusban szedjük a sátorfánkat, hanem épp, hogy most kezdődik!

Egy parlagon heverő life coach vallomásaiból

Kérdezi Mari barátnőm, hogy mi van a közös ismerőseinkkel, tudok-e róluk valamit, meséljek. Ó, hogyne tudnék! X. például elsőgyerek-szindrómában szenved, azaz a gyerek körül forog minden, de tényleg minden, úgymint alvás, étkezés, szabadidő. Nem is alszik normálisan az a gyerek, hiszen akkor altatják, amikor elálmosodik, nincs semmiféle ritmusa, kerete a napnak – Képzeld el, az egy éves gyerek 23 órakor kerül az ágyba! – mesélem. És nem haboznak délután csak azért autóba ülni, és a házak között autókázni, hogy tudjon aludni a kislány!

Aztán Y. pedig folyamatosan arra panaszkodik, hogy nincs pénze, miközben már a második olyan diplomáját csinálja, amit nem fog tudni használni semmire – sorolom tovább. Persze ez a diploma is pluszköltség, kiadás, szóval érthetetlen az egész.

Mari emészti a hallottakat, elgondolkodik. Te, és elmondtad mindezt nekik? – kérdezte. Jézusom, dehogy. Távol álljon tőlem, hogy kéretlen tanácsokat osztogassak!! – válaszolom megütközve, majd hozzáteszem, hogy kívülállóként persze mindig sokkal könnyebb okosnak lenni. Ebben megegyezünk. Tényleg, mennyire nyilvánvaló kívülről, hogy mások mit és hogyan csesznek el.

– Hm, nagyon kíváncsi lennék, vajon rólam mit gondolnak az emberek kívülállóként. Érdekes lenne megtudni. – mélázik el Mari, miközben tovább sétálunk.

Mari az az ember, aki majdnem mindent tökéletesen csinál, egyetlen nagy kivétellel, ami pedig az étkezés. Folyamatosan fogyókúrázik (sikertelenül), tisztítókúrázik, immunerősít. Egy időben a glutén volt a fő ellenség, utána a laktóz, most az egy vagyonért megcsináltatott vérképből saját részre összeállított növények vannak a tiltólistán. Asszem paleó is volt. Vagy ketogén? Nem emlékszem. Mindenesetre nem tud elmenni úgy egy pékség előtt, hogy el ne csábuljon, ettől pedig mindig lelkiismeret-furdalása lesz. Zugevő. Macera vele beülni valahova, mert nem lehet tudni, éppen mit hajlandó megenni. Minden gondját-baját az étkezéssel kívánja megoldani, és így megy ez már 10+ éve.

Nyeltem egy nagyot, és mivel nem szegezett nekem semmiféle konkrét kérdést, nem mondtam semmit. Pedig úúúúúúúúúúgy megmondanám a tutit végre valakinek!

Identitás (2.)

Mit jelent számomra, hogy francia vagyok?

Elsősorban papírt: útlevelet, személyit. Másodsorban egy felnőttfejjel hozott döntés eredményét. Már azt is én, szabadon választottam, hogy franciául tanuljak a gimiben. Éppen ezért francia állampolgárságomra baromira büszke vagyok: küzdöttem, tanultam, tettem érte. Noha nem volt éppen életcélom, de szerettem volna, és meglett.

Az én szerzett franciaságom azonban nem hasonlítható Boni vagy Z. született, inherens, magától értetődő franciaságához, legfőképp gondolom a nyelv miatt. Számomra a legnagyobb különbség az anya- és a tanult nyelv között az, hogy a tanult nyelven mindig érhetik az embert meglepetések: valami, amit félreért, nem jól ért, összekever, valami, amire nem emlékszik vissza. Hibázom: a névelőket keverem, rossz névmással utalok vissza valakire (te jó ég, hányszor!), nem vagyok elég árnyalt, vagy néha feleslegesen árnyalt vagyok. Gyakran túl sok energiát emészt fel, hogy érezzem a nyelvet. És akkor az akcentusról még nem is szóltam. A sajátomról, meg a máséról (akiről már mindenki levette a társaságban, hogy déli/belga/svájci, csak én nem). Nem mondom viszont, hogy nincsenek olyan kifejezések, amelyeket nem használok szívesebben franciául (pl. air de famille, ami valami olyasmit jelent, hogy két családtag úgy hasonlít egymásra, hogy nem igazán lehet megmondani, hogy konkrétan miben - udvarias franciák nem is vesznek górcső alá holmi orrokat és szemszínt -, csak az látszik, hogy családtagok)

Vállalok-e közösséget a franciákkal? Nem igazán. Olyan sokan vannak, olyan sokfélék. Szívesen olvasom az irodalmukat, érdekel a történelmük, de csak amolyan félig kívülállóként. Nem olyan kényelmetlen pozició ez egyébként: néha jobb a rálátása az embernek a történésekre, van összehasonlítási alapja, nem kell halál komolyan vennie vagy valamelyik oldalra pozicionália magát.

Van még két vetülete a francia identitásomnak: a hála és a biztonság. Hálás vagyok, hogy részévé válhattam ennek a nemzetnek; és bizony, az is megfordul a fejemben, hogy vannak olyan helyzetek az életben (nem kell messzire mennünk, se időben, se térben), amikor egy adott ország állampolgársága (konkrétan az útlevél) életet menthet.

Bevonulnék-e katonának, elmennék-e háborúba, feláldoznám-e az életemet hogy megvédjem a Franciaországot? Nem. (Sem)

Felvettem-e ún. francia tulajdonságokat, szokásokat? Szerintem a magyarokhoz képest sokkal jobban bízom a közintézményekben: orvosokban, kórházakban, munkahelyi hatalmasságokban, fogyasztóvédelemben stb. Évekkel ezelőtt egy magyar barátnőmmel utaztunk valahová Svájban. Ő vezetett, mikor egy banalizált autó mögöttünk feltette a szirénáját, elénk vágott, indexelt és kiírta: BITTE FOLGEN. Ennyit még én is tudok németül, hogy értsem: közúti ellenőrzésről volt szó. De mit csinált a megrémült és bepánikolt barátnőm? Teljes megdöbbenésemre megnyomta a gázpedált, megelőzte a rendőröket, és már húzta volna el a csíkot!

Szerintem a franciák hatására toleránsabbá váltam. Törekszem arra, hogy ha valamiről/valakiről nem tudok jót mondani, akkor inkább ne is szóljak semmit. Nem kell minden csatát megnyerni, minden vitába belemenni. Kiegyensúlyozott embernek legalábbis nem. Aki felemeli a hangját, udavriatlan, bántó, annak nincs igaza. Ilyenek. Tanulom.

Nem állok szóba senkivel külföldön csak azért, mert francia. (Bár a szüleim falujába beköltöző francia pasit leszólítottam, mert nem bírtam megállni; baromi kiváncsi voltam). Simán el tudom képzelni, hogy nem lakom Franciaországban életem végéig. Bár fontos helyszínek itt is vannak, többfelé is, ezek mégsem gyerekkorom díszletei. A napi híreket a francia rádióban követni, franciául beszélni: ezek azok a dolgok, amelyekről nem szívesen mondanék már le soha.

Ahol mindent tudnak

Ezt a miért-korszakot olyan jól kezeltem. Olyan türelmesen válaszolgattam, többször is akár, a se-füle-se-farka kérdésekre. De a folytatás már nem ilyen rózsás, mert eljött a hogyan? kérdések ideje:

- Mama, hogyan csinálják a széket? De hogyan rakják rá ezt?
- Mama, hogyan tudják megcsinálni a lámpát?
- Hogyan készül a matrica, mama? Hogyan tudják megcsinálni, hogy ilyen ügyesen ragad?
- Hogyan készítik a tányért? ...a biciklit? ...a pedált? ...

(Imádom ezt a távolságtartó többes szám harmadik személyt!)

Rá kellett, hogy jöjjek, hogy tök tájékozatlan vagyok, és fogalmam sincs kapásból, hogy miképpen készül a buszajtó, az alufólia, a radiátor vagy az autónak a kereke. Márpedig nincs idő utánanézni,  valamit rögtön mondani kell, tágra nyílt szemmel várja a gyerek a választ.

Úgyhogy elég gyakran mondom azt, hogy hát a kézkrémet, a vonatsínt meg a szögeket a gyárban csinálják. Ott valahogy mindent meg tudnak oldani: meghajlítják a műanyagot, lekerekítik az éleket, összeszögelik a különálló részeket, odacsavarozzák, levágják, kikalapálják, feltekerik, kinyomtatják, felfűzik, méretre szabják, nyesik, nyírják, vésik...

Annyiszor kijátszottam már ezt a kártyát, hogy Boni szerintem azt hiszi, hogy a Gyárnál kevés érdekesebb, izgalmasabb, kreatívabb hely létezik a Földön!

Retró

Amikor a szüleim megvették, felújították, majd berendezték a hétvégi házukat, értetlenül vettem tudomásul, hogy nem ám egy szép otthont teremtettek maguknak öregkorukra, hanem egy olyan házba költöztek be, amit leginkább a telek szóval lehetne illetni. Az egyik barátnőm szülei is pont akkor költöztek ki a Dunakanyarba, de az egy trendi házikó, az iparművész barátnőnk tervezte függönyökkel, tágas és világos konyhával, kocsibeállóval, új cserépkályhával, és minden szobában más és más tematika (!) szerinti dizájnnal.

De most már tökre örülök, hogy a szüleim nem egy ilyen lakberendezési újságba illő enteriőrben élnek, és hogy náluk nincs két egyforma törölköző, ágyneműhuzat vagy bögre. Boni ilyet úgysem fog látni máshol! Ez az igazi magyarországi feeling, amikor a könyvespolcon megfér egymással az Elektromágneses zavarvédelem és a Rozsdatemető, amikor nem szabad bizonyos lépcsőfokra rálépni, mert mozog vagy amikor senkit sem érdekel, hogy a libás-kacsás asztalterítő sem színben, sem ornamentikában, de főleg stílusban nem passzol az amszterdami házikókat mintázó porcelánszobrocskákhoz, amelyek a légycsapóval szemközti falon állnak a polcon, a nylonzacskóba bújtatott távirányító és a matyóhímzéssel ellátott sodrófatartó mellett.

Meg aztán az is tetszik, hogy a szüleim nem divatból, a korszellemnek engedve váltak sietve a nulla hulladék és a kapszularuhatár hívószavakkal fémjelzett mozgalom tagjává: ök mindig is ezt a vonalat képviselték. Minek dobja ki az ember a 80-as években vett foteleket, ha egy pokróccal letakarva jók lesznek még az emeletre?! Fel lehet használni az üres fagyisdobozokat is valamire; kimosva-megszárítva ott sorakoznak a szekrényben az összeszabdalt pólók mellet, amelyek viszont portörlésre vagy szerszámok lemosására kellenek. Hogy a komposztról, a veteményesről és a házi lekvárokról, paradicsomléről már ne is beszéljek.*

Amikor a szüleimnél vagyunk, még az illatok is olyanok, mint amilyeneket én éreztem a nagyszüleim telkén. És annyira örülök, hogy Boninak is lesznek ilyen emlékei! Hogy ő is lát egy autentikus magyar nyaralót-telket, ahol a kertben álló hordókra (az esővíz se vésszen kárba!) csapot szereltek (a könnyebb kezelhetőség kedvéért) és olyan textilt raktak, amelyeknek négy végébe egy-egy kő lett belevarrva (hogy ne vigye le a szél).

Nem mintha nem bámulnám elismerően azt az újonnan felújított, gyönyörű házat egy utcányira, amit egy francia pasi vett meg, és ami valszeg a legújabb lakberendezési követelményeknek megfelelően, instagram-kompatibilisen lesz berendezve. Én is így csinálnám, a barátaink is így csinálják, Z. rokonai is ilyen házakban laknak. Ma már ritkán találkozik az ember a régi tárgyak ilyen fajta újrahasznosításával, sőt: az erőforrások iránti ilyen mértékű tisztelettel, mint amit a szüleimnél lát az ember.

* Persze én is szoktam hobbiszerűen lekvárt főzni, és veteményesünk is van, de ez a tevékenység teljesen más innen, - egy múltkori kommentben hallott találó költői eszközzel élve - a ráksaláta és a fair trade mandulatej mellől.

Barangolás (Éljen az EU!)

Nem logikus az eltörölt barangolási díj után kialakult helyzet: túlságosan is (gyanúsan, érthetetlenül) kedvező. A húsz eurós franciaországi előfizetésemmel korlátlanul hívhatok bármilyen (vezetékes, mobil) európai számot!! Ez azért fura, mert:

1) Eddig az itthoni feltöltős kártyámról tök gyorsan lement a pénz, ha más szolgáltatót hívtam. Húsz eurónál sokkal többet fizettem csak azért, mert visszahívtam az unokatesómat vagy a villanyszerelőt (azaz 20-as vagy 70-es számot),

2) Ha ezeket a számokat (vagyis unokatesó és villanyszerelő) Franciaországból hívnám, akkor viszont a gatyám is rámenne, mert a hívásokat teljes áron számláznák ki.

Hol ebben a logika? Nem féltem én a piaci farkastörvények elve szerint működő mobilszolgáltatókat, de vajon hogyan éri meg ez nekik?

Négy felnőtt, egy gyerek (avagy sok bába között...)

Ebéd közben:

- ...
- Egyél az uborkából is, kicsim.
- Vágok neki egy kis paradicsomot is, jó? Vagy hagymát?
- Ne, nem szereti... hé, ne köpködj!
- Jaj, Bonika, ne játssz az étellel!
- Szerintem húzd közelebb az asztalhoz, ez így nem jó!
- Ca te plait, mon amour? Elle cuisine bien, mamie?
- Egyél már uborkát is édesem!
- Boni, nagyon csúnyán eszel, hajolj közelebb az asztalhoz!
- Maman, maman! Mamilla azt mondta, hogy csúnya vagyok!
- Nem, nem azt mondta, hanem hogy csúnyán eszel. A husiból kérsz még?
- Nem tudom miért kell bohóckodni az asztalnál...
- Maman, ez igazából tészta, csak úgy hívják: tarhonya. Én tudom!
- Bonikám, egyél uborkát, mert különben nem lesz fagyi. Tudod, hogy...
- De l’eau!
- Vizet kér?
- Hogyan kell szépen kérni?
- Öntöttem neki a poharába...
- Azt hiszem, vizet kér a gyerek!
- Tu veux ta bouteille?
- De l’eau, lécci!
- Miért nem iszik a pohárból, van benne víz!
- Ne játssz a vízzel! Na, kész vagy?
- Vágjak neked epret?
- Kész vagy, nem kérsz többet?
- Vágok neki epret a fagyihoz, jó?
- Ülj már rendesen, így nem lehet enni!
- Akkor az uborkát már elvehetem tőle?
- ...