Mit csinálnék, ha BÁRMIT megtehetnék? (tézis-antitézis-szintézis)

Általában nincsenek egzisztenciális problémáim a Rendszerrel, azaz a társadalomba betagozódással, a munkahelyemmel és az ezekből fakadó kötelezettségekkel, elvárásokkal, jelenléttel. Nagyon is értékelem mindezek hozadékát: rendszeres fizu, fűtött lakás, kaja a szupermarketekben, orvosi ellátás, online rendelés, jogorvoslat hibás áru esetén, autó, lakás- és felelősségbiztosítás, tömegközlekedés, takarítónő stb. Tény, hogy az életünk mesterkéltnek, természetellenesnek tűnhet. Rohanás az oviba reggel, határidős munkák teljesítése napközben, hűtő föltöltése-házimunka-adminiszráció a szabadidőnkben (és akkor a főzést még a hobbik között tartom számon)... tulajdonképpen alig van hétközben olyan pillanat, amikor élünk és létrehozunk valamit. Erre kötött idő áll rendelkezésre, és az ember hétvégétől hétvégéig, szabiktól szabiig élve azt veszi észre, hogy baromira múlik az idő, és tulajdonképpen semmi nagyszabásút, extravagánsat, maradandót nem alkotott (leszámítva a gyereket. Mert a gyereknevelés mindez egyben.)

Így néha elábrándozom arról, hogy milyen jó lehet egy évre fizetés nélküli szabit kivenni és családostul elutazni valahová és azt csinálni, amihez kedvünk van. Nem utaznék nagyon messzire: én vagyok azon ritka csodabogarak egyike, aki nem szokott a tél, a hideg és a szitáló köd ellen kifakadni. Nem mondom, hogy nagy rajongója vagyok a rossz időnek, de én a nyarat és a meleget csakis a télnek köszönhetően tudom élvezni. Nekem kell ez a négy évszak! Z. nagyobbik lánya karácsony előtt elköltözött egy 10 ezer kilométernyire lévő kis indiai-óceáni szigetre, ahonnan folyamatosan küldi a tengerparton szilveszterezős és fürdőruhában koktélozós fényképeket. Na, szerintem én vagyok az egyetlen, aki nem szeretne a helyében lenni (az más kérdés, hogy a júniusi 15 fokoktól rosszul vagyok....).

Nem vágyom se egzotikus szigetre, se jurtára a semmi közepén, ahol magam fejném a kecskét és ültetném a paradicsomot. Egy kis házikó lenne jó valami erdőben (csakis WiFivel, természetesen), ahonnan kirándulni járnánk hármasban, rossz időben pedig otthon gitároznánk, kiolvasnánk a világirodalmat, és beszélgetnénk, beszélgetnénk hosszan, nem csak olyan kutyafuttában. De a legjobb az lenne, ha a kis házikót én újíthatnám fel a saját két, gépeléshez szokott kezemmel. Nem mintha a zsebemben lenne a felújítás tudománya, de megtanulnám, mert lenne rá időm – ugyanis ez egy nagy titkos álmom.

Aztán mikor ezt így szépen végiggondolom, rájövök, hogy ezen a világvégi vakáción ugyanaz lenne a problémám, mint most: bevásárlás, utazás Budapestre, kapcsolattartás barátokkal, gitárórára rohanás, adminisztráció, kocsit szervizbe vinni (sőt, nyilván ott is két kocsi kellene), dokihoz időpontok foglalása, fodrász... Nem, egyszerűen a rohanást és az időpontokat nem lehetne kiiktatni az életünkből. Én biztos még ott is listát írnék a teendőkről.

Az egyetlen plusz az az lenne, hogy sokkal több időt töltenénk Bonival. De most, hogy ezt így elképzelem, be kell, hogy lássam: miután minden egyes hétvégén együtt vonatpályákat építünk, rajzolunk, sólisztgyurmázunk, festünk, társasjátékozunk, rajzfilmet nézünk, sütit sütünk, piacra járunk, ovis feladatlapokat nyomtatunk, mesét olvasunk, játszótéren biciklizünk stb., stb. szóval én az ilyen hétvégék után, bevallom, szívesen hagyom ott az oviban hétfő reggel, és jövök haza eltakarítani a nyomokat, berakni a mosást, kiszellőztetni, és egy kávéval leülni a munkám elé!

Meg aztán hiába tér el ez az ovi attól, amit én ideálisnak tartok, valami mégiscsak megtanul ott: azt, hogy vannak helyek, ahová időben kell odaérni és vannak dolgok, amelyeket el kell végezni. Azaz, betagozódni a társadalomba. Mert hiába utaznánk el világvégi házikót felújítani és gitározni, onnan vissza is kellene jönni.