Kórokozók rejtélyes megjelenése és megtett útvonala

Csak el ne kiabáljam: Bonival ezen a télen csak egyetlenegyszer voltunk dokinál, akkor is csak valami enyhe torokgyulladása volt, továbbá csak egyszer volt úgy lázas, hogy másnapra már semmi baja nem volt, így a gyerekorvoshoz el sem mentünk. Hi-he-tet-len! Főleg annak fényében, hogy két évig – attól számítva, hogy elkezdett közösségbe járni – a legdurvább gyerekbetegségeket produkálta. Voltunk vele ügyeleten, álltunk fél órákat éjszaka a gőzölgő fürdőszobában, számolgattunk kiütéseket, kapott 5x antibiotikumot a fülére, vitaminokat, erősítőket, köptetőket, lázcsillapítót, kúpot, kenőcsöt, Ventolint, kortizont, és már nem is emlékszem, mi mindent. A bölcsis évéről konkrétan az az emlékkép él bennem, hogy minden hétvégére belázasodott, hétfő délelőtt már ott ültünk az orvosnál. Rengeteg olyan fénykép készült abban az időben, hogy egyikünk vagy másikunk karjában feküdt szegényke, elgyötörten és bágyadtan. Állandóan szabikkal sakkoztunk, határidőket tologattunk, folyamatosan exkuzáltam magam a kollégáimnál, és elképzelésem nem volt, hogyan fogjuk évekig ezt csinálni.

Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy nem is olyan sokára a doktornővel többet fogunk találkozni a piacon, mint a rendelőben. Azt hittem, különlegesen beteges gyerekem van, és hogy mostmár ez így is marad. De úgy tűnik (lekopogom) tényleg van ebben az immunrendszer-erősítésben valami!

Igaz, ezen a télen, mivel azt hallottuk, hogy az idei influenza nagyon durva, nem járattuk napközibe, sőt, boltokba, étterembe sem vittük (ez volt a hivatalos ajánlás itt). És idén megtörtént az is, hogy mi felnőttek többet voltunk betegek, mint ő!

Kezdődött velem: én novemberben-decemberben voltam hetekig göthös, köhögős, fáradt és torokfájós. Múlt héten pedig Z. kapott el valami olyan nyavalyát, hogy komolyan azon gondolkodtam, láttam-e őt valaha ennyire elesettnek. Ő valami 2003-as influenzáNKat (?!) emlegeti, én viszont nem emlékszem, hogy feküdt-e ő valaha egyhuzamban három napot az ágyban lázasan. Szerintem nem! Rendes esetben ő még betegen is tök aktív, félvállról veszi. Most pedig sem olvasni, sem enni nincs ereje, kísértetként jelenik meg fehér arccal délután közepén, de csak annyi időre, hogy megegyen egy fél kekszet, és visszafeküdjön.

Közben pedig elkezdődött a két hetes ovis szünet, Boni itthon van, de a hideg és a szél miatt (őrület) kivinni sem lehet. Ma már második napja nem volt friss levegőn, itthon meg nem tudja kiszaladgálni magát. Szerencsére a mamám pont itt van (a szünet miatt), mert ilyenkor jövök rá,hogy mindent (gyerek, háztartás, munka) egyedül csinálni baromi nehéz, pedig a logisztikára nincs gondunk, mivel, ahogy az előbb írtam, az orrunkat sem dugjuk ki. Z. ma már egyszer elmosolyodott, a vacsit is velünk költötte el, ami már javulás az előző napok állapotához képest, amikor is olyan komoly képpel és gonddal járkáltunk a lakásban, mint ahol nagybeteg fekszik.

Belegondoltam, hogy mennyire, de mennyire jó dolgunk van, hogy ma már a gyerekbetegségek nem halálosak. Begolyóztam volna, ha minden egyes köhintésnél vagy hőemelkedésnél a legrosszabbtól kellett volna tartanunk – rémes lehetett 100 éve gyereket nevelni!

Nincs rossz kérdés!

- Mondj egy ruhadarabot! - kérem Bonitól

Kitalálósat játszunk. Ezt az autóban vagy az oviba menet szoktuk játszani, unaloműzőképp. Így jöttem rá például tavaly arra, hogy nem tud részhalmazokat képezni. Azaz probléma nélkül tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy mondj valami pirosat, és mondj egy gyümölcsöt, de ha azt kértem, hogy mondjon egy piros gyümölcsöt, azt nem tudta. Egyszerűen csak várni kellett pár hónapot, és minden magyarázkodás vagy tanítás nélkül rájött magától is. Szerintem így fog megérni egyszer csak arra is, hogy megértse, hogyan működik egy táblázat (oszlopok-sorok).

Szóval most én jöttem soron, és arra kértem, mondjon egy ruhadarabot. Kicsit csodálkozott, hezitált, majd azt válaszolta:

- Bah... une manche coupée!

Most én néztem nagyokat... levágott ruhaujj?? Aztán leesett, hogy Boni nem ismeri a ruhadarab szót. Ő szerintem azt hitte, egy DARABKA ruhát kell mondania!

Úgy bírom, hogy még egy hülye kérdést is tök lelkiismeretesen megválaszol. Ezekkel a fura felnőttekkel soha nem lehet tudni!!

Idős anyukává váltam

Boni ölelget, hízeleg:

- Drága Mamám, édes Mamám, cuki Mamám, kicsi Mamám... (további kedves jelzőkön gondolkodik, töri a fejét, majd eszébe jut valami:) ÖREG Mamám!

Úgy nevettem, hogy még a könnyem is kipotyogott! Boni pedig, amilyen kis majomka, látván hatalmas sikerét, elismételte párszor: cuki, öreg, édes Mamám!

Azóta is előszeretettel mondogatja, majd várja az elmaradhatatlan hatást: részemről a felcsattanó röhögést, később, ahogy megszokottá vált, az elnéző mosolyt, az apja részéről pedig a kommentárt: és fiatal Papa, ugye?! Észrevétlenül eposzi jelzőmmé vált az öreg. Így búcsúzik reggelente az oviban tőlem:

- Szeretlek, öreg Mamám!

Panaszképpen mondom

Amikor az embernek gyereke van, sok mindent átértékel, újragondol és néha szomorú megállapításokat tesz. Én például ovis koromban a nagymamámtól tanultam meg fonni, sütit kiszaggatni, fánkot készíteni („Addig keverd fiam, amíg fokhagymaszagú nem lesz!”), gyomlálni, römizni, kanasztázni. A papám tanított meg később fát vágni, fűrészelni, evezni, talán biciklizni is, de ebben nem vagyok biztos.

De semmi olyanra nem emlékszem, amit a mamámtól tanultam volna. Egyszerűen érthetetlen: ott volt neki a két kislánya, és soha, de soha nem főztünk vagy sütöttünk együtt. Nem tanított meg minket sem varrni, sem kötni.

Most nyáron meghallgattattam egy Brahms-csellószonátát egy barátnőmmel (amióta felnőttfejjel felfedeztem magamnak a komolyzenét, úgy érzem magam, mint valami hittérítő). Kiderült, hogy már ismerte, és az is kiderült, valószínűleg kb. mindenki ismeri, mivel ez egy híres altatódal, talán Bölcsődal a neve? Mari barátnőm elmesélte, hogy noha régebben csellózott, ő ezt onnan ismerni, hogy a mamája gyakran énekelte neki elalvás előtt.

És akkor felismerésként belémnyillalt, hogy te jó ég, az én anyám nem soha nem énekelt nekem altatódalt!

Mit csinálnék, ha BÁRMIT megtehetnék? (tézis-antitézis-szintézis)

Általában nincsenek egzisztenciális problémáim a Rendszerrel, azaz a társadalomba betagozódással, a munkahelyemmel és az ezekből fakadó kötelezettségekkel, elvárásokkal, jelenléttel. Nagyon is értékelem mindezek hozadékát: rendszeres fizu, fűtött lakás, kaja a szupermarketekben, orvosi ellátás, online rendelés, jogorvoslat hibás áru esetén, autó, lakás- és felelősségbiztosítás, tömegközlekedés, takarítónő stb. Tény, hogy az életünk mesterkéltnek, természetellenesnek tűnhet. Rohanás az oviba reggel, határidős munkák teljesítése napközben, hűtő föltöltése-házimunka-adminiszráció a szabadidőnkben (és akkor a főzést még a hobbik között tartom számon)... tulajdonképpen alig van hétközben olyan pillanat, amikor élünk és létrehozunk valamit. Erre kötött idő áll rendelkezésre, és az ember hétvégétől hétvégéig, szabiktól szabiig élve azt veszi észre, hogy baromira múlik az idő, és tulajdonképpen semmi nagyszabásút, extravagánsat, maradandót nem alkotott (leszámítva a gyereket. Mert a gyereknevelés mindez egyben.)

Így néha elábrándozom arról, hogy milyen jó lehet egy évre fizetés nélküli szabit kivenni és családostul elutazni valahová és azt csinálni, amihez kedvünk van. Nem utaznék nagyon messzire: én vagyok azon ritka csodabogarak egyike, aki nem szokott a tél, a hideg és a szitáló köd ellen kifakadni. Nem mondom, hogy nagy rajongója vagyok a rossz időnek, de én a nyarat és a meleget csakis a télnek köszönhetően tudom élvezni. Nekem kell ez a négy évszak! Z. nagyobbik lánya karácsony előtt elköltözött egy 10 ezer kilométernyire lévő kis indiai-óceáni szigetre, ahonnan folyamatosan küldi a tengerparton szilveszterezős és fürdőruhában koktélozós fényképeket. Na, szerintem én vagyok az egyetlen, aki nem szeretne a helyében lenni (az más kérdés, hogy a júniusi 15 fokoktól rosszul vagyok....).

Nem vágyom se egzotikus szigetre, se jurtára a semmi közepén, ahol magam fejném a kecskét és ültetném a paradicsomot. Egy kis házikó lenne jó valami erdőben (csakis WiFivel, természetesen), ahonnan kirándulni járnánk hármasban, rossz időben pedig otthon gitároznánk, kiolvasnánk a világirodalmat, és beszélgetnénk, beszélgetnénk hosszan, nem csak olyan kutyafuttában. De a legjobb az lenne, ha a kis házikót én újíthatnám fel a saját két, gépeléshez szokott kezemmel. Nem mintha a zsebemben lenne a felújítás tudománya, de megtanulnám, mert lenne rá időm – ugyanis ez egy nagy titkos álmom.

Aztán mikor ezt így szépen végiggondolom, rájövök, hogy ezen a világvégi vakáción ugyanaz lenne a problémám, mint most: bevásárlás, utazás Budapestre, kapcsolattartás barátokkal, gitárórára rohanás, adminisztráció, kocsit szervizbe vinni (sőt, nyilván ott is két kocsi kellene), dokihoz időpontok foglalása, fodrász... Nem, egyszerűen a rohanást és az időpontokat nem lehetne kiiktatni az életünkből. Én biztos még ott is listát írnék a teendőkről.

Az egyetlen plusz az az lenne, hogy sokkal több időt töltenénk Bonival. De most, hogy ezt így elképzelem, be kell, hogy lássam: miután minden egyes hétvégén együtt vonatpályákat építünk, rajzolunk, sólisztgyurmázunk, festünk, társasjátékozunk, rajzfilmet nézünk, sütit sütünk, piacra járunk, ovis feladatlapokat nyomtatunk, mesét olvasunk, játszótéren biciklizünk stb., stb. szóval én az ilyen hétvégék után, bevallom, szívesen hagyom ott az oviban hétfő reggel, és jövök haza eltakarítani a nyomokat, berakni a mosást, kiszellőztetni, és egy kávéval leülni a munkám elé!

Meg aztán hiába tér el ez az ovi attól, amit én ideálisnak tartok, valami mégiscsak megtanul ott: azt, hogy vannak helyek, ahová időben kell odaérni és vannak dolgok, amelyeket el kell végezni. Azaz, betagozódni a társadalomba. Mert hiába utaznánk el világvégi házikót felújítani és gitározni, onnan vissza is kellene jönni.

Vonat

Új útvonalon járok munkába. Van új útvonal! Lett. Bárcsak minden problémám így oldódna meg: igaz, hogy beékelődött egy plusz átszállás, de elkerülöm egyrészt a pályaudvarról százezer emberrel egyidőben történő kitódulást, másrészt a belvároson átbuszozást, valamint a dugók kényét-kedvét.  Most, ha időben beér a vonatom (ami valami csoda folytán egyre gyakoribb) van 4 percem, hogy átloholjak egy másik vágányhoz és ott fölszálljak egy ütött-kopott, talán a 80-as évekből ittragadt belföldi vonatra, aminek a szaga teljesen olyan, mint a gyerekkorom balatoni vonatjai. Ezzel a vonattal mindegy megkerülöm a belvárost, és perceken belül ott vagyok, ahová busszal hosszú fél-háromnegyed órák alatt jutottam csak el. 10-15 percet is nyerhetek az ügyön, ami naponta fél óra plusz alvást jelent akár!

És a legfontosabb: a kis vonat olyan gyönyörű útvonalon jár, hogy minden nap az ablakra tapadva figyelem (és fotózom, illetve videózom) a kis tornyokat, házikókat, templomokat, utakat, kerteket. Értitek, munkába menet olyan mesés látványban van részem, mintha turistaként direkt emiatt váltottam volna jegyet!

Érthetetlen módon csak én vagyon ennyire elájulva a tájtól, mindenki más rá se bagózik.

UI:  Érzem én, hogy ez a poszt fényképes illusztráció nélkül nem az igazi, de sajna amatőr fotóim egyáltalán nem tudják visszaadni a valóságot, eddig még teljesen béna fényképeket készítettem holmi elmosódott kerítésekről, háttérben háztetőkkel, nem is értem...

De mi történt az éjszaka?

Kérdezgettük Bonit, hogy mi szeretne lenni farsangon. Pár kósza ötlet, úgymint varázsló és templom (???) után határozottan és többször is azt válaszolta, hogy kék szörny. Gondolom a Pipp és Polli c. mesekönyv alapján, ami hónapokig volt nagy kedvenc, de még most is szereti. Valami véletlen folytán pont sikerült kékszörnyjelmezt vennem, hát, hatalmas volt az öröm. Azóta azt játszuk, hogy ő beöltözik, és megijeszt minket (Mama, bújj el, medek!! Nadon megféltél??), aztán rá kell nézni a lábára (ha elfelejtem, megmutatja), és abból kitalálni, hogy nem is szörny, hanem Boni áll előttem – a Pipp és Polliban írottaknak megfelelően. Esténként jól megijeszt minket párszor, reggel már szörnyjelmezben ugrál az ágyamon, szóval, sikernek könyvelhetjük el a jelmezvásárlást. És még hátravan az ovis karnevál!

Az éjszaka... az viszont más. Első éjjel sírva ébredt, hogy vigyük ki a jelmezt a szobájából. Je pensais que c'était un vrai szörny! (= Azt hittem, hogy igazi szörny!) – panaszolta reggel. Azóta maga viszi el, jó messzire, egyszer pedig a szobájában álló házikóban bújtatta el.

Rejtély ez az ovis kor, komolyan.

Mumus

- Mama, tudod mi az a DÉLÉTISZ?
- Nem, kicsim, mi az?
- A DÉLÉTISZ, az très méchant!
- Nagyon gonosz?
- Iden. Nadon-nadon!
- De miért? És mi az?
(Forgatja a szemeit, ijesztő arcot vág, nyomatékkal mondja:)
- A DÉLÉTISZ, ca punit les enfants!

Azaz, megbünteti a gyerekeket. Kérdezgettem még egy kicsit, míg sikerült kihámoznom, hogy DÉLÉTISZ = igazgatónő. Directrice. Az ovi igazgatónője!

X generációs emlékfoszlányok

A csernobili atomerőmű-baleset idején 10 éves voltam, és csak annyi rémlik, hogy jó idő volt, és az Adrien Mole-t olvastam. A tavaszi piac képe ugrik mindig be, talán mert ott mesélték el a szüleim? Vagy mert nem szabadott salátát venni? Az 1987-es nagy havazásról már több emlékem van: otthon hédereltünk a húgommal és napokig számítógépeztünk (Commodore 64). Arra viszont már nem emlékszem, amit a mamám mesélt el tavaly, hogy nem fértünk föl a HÉV-re, és hogy neki gyalog kellett hazajönnie a város másik végéből. 

A szöuli olimpia alatt nyaraltunk. Mindenféle falusi büfékben és talponállókban néztük végig, ahogy az a nálam csak egy évvel idősebb (akkor azt soknak éreztem), mosolygós lány sorra szerzi az érmeket. A rendszerváltásról világos emlékeim vannak, de nem a határ megnyitására vagy a köztársaság kikiáltásra emlékszem, hanem arra, hogy egyre több mindent lehet kapni a boltokban.  Mi, akik még osztálykirándulásra (!!) is Bécsbe jártunk, ahol mindenki, tanárnőktől a gyerekekig, feltankolt golyós dezodorokból és tusfürdőkből, szóval mi hitetlenkedve vettük észte az egyre bővülő kínálatot. Konkrétan emlékszem a dobozos narancslevek garmadájára. Egy új korszak nyitányát jelentette. A mi korosztályunk élesben figyelhette – mit figyelhette: tapsolt neki! – ahogyan szárba szökkent, majd kibontakozott a fogyasztói társadalom. 

A taxisblokádot átaludtam, vagy nem tudom mi történhetett. Mindenesetre semmire nem emlékszem belőle. Antall József halálakor nem néztem a Kacsameséket, másnap viszont a (bal-liberáslisnak tartott) gimimben a töritanár egy perces néma csendel emlékezett rá, amit tök szép gesztusnak tartottam (többen kritizálták). A gimis éveim alatt folyt a délszláv háború, nem követtem szorosan figyelemmel, de mindig ott lógott a levegőben. Valószínűleg semmi abnormálisat nem találtam abban, hogy az ember lakhelyétől párszáz kilométerre etnikai tisztogatás zajlik. 

2001. szeptember 11. Magáról a percről is konkrét emlékem van, amikor megtudtam. Álltam a fürdőszobában. Az egyetemi órák pár héttel később kezdődtek csak, így azt a hetet még Z-nél töltöttem. Szóval éppen hajat szárítottam, amikor bejött Z. a fürdőszobába, és izgatottan kiabálta túl a hajszárítót, hogy Amerika, terroristák, iker, torony, repülő, biztosító, telefon. Ingerülten utánamentem, hogy miért nem tud értelmesen elmondani semmit, mi az hogy egy ikertoronyba (mi az, hogy ikertorony?) nekiment egy repülő?? Kiderült, hogy a biztosítóval beszélt épp, amikor megtörtént a támadás, és a biztosítós pasi, akinél ment a TV, közvetítette neki, majd letették a telefont. Emlékeim szerint a második torony ledőlését már együtt néztük végig a TV-ben. Soha előtte nem hallottam még (a történelemórákon kívül) öngyilkos merénylőkről, fel tudom idézni a döbbenetet. 

2002 tavaszára minden francia jól emlékszik. Először került be az elnökválasztás második fordulójába egy nyíltan antiszemita és rasszista szélsőjobbos jelölt, Jean-Marie Le Pen. Egy meleg áprilisi napon, 20 órakor került nyilvánosságra a szavazás eredménnye. Még sütött a nap, épp étterembe készülődtünk, és emlékszem, ahogy a rádiós műsorvezető nem bírta megállni, és a 20 órás hírek előtt elkottyintotta magát. 

2003-ban kánikula söpört végig Franciaországon, a mai napig  emlegetik, talán már egyetemeken is tanítják. A húgom a pasijával épp akkor vendégeskedett nálunk Párizsban. Alufóliát ragasztottak a tetőtéri lakásom ablakára, és az éjjeli hőségtől fuldolkó, kornyadozó városban készítettünk egy fényképet egy utcai hőmérőről, amelyen az állt: 40°C. 

Elképzelhető, hogy a pápa haláláról Petra barátnőmnél értesültünk, méghozzá úgy, hogy egy béna tévéshow-t szakítottak meg egy percre a hírrel? Ez rémlik. Úgy emlékszem, nagyon otromba jelenet volt. 

A 2006-os madárinfluenzát aggódva követtem figyelemmel. Teljesen megvettek azok az alarmista elméletek, amely szerint pár hónap múlva a lakosság fele meg fog betegedni (halni?!). A munkahelyemtől 15 percnyire laktam, gyalog, és azt tervezgettem, melyik útvonalon járok majd be, hogy minél kevesebb emberrel találkozzam. (De miért akartam bejárni dolgozni?? Nem logikus.) Azóta sem tudom kontextusba helyezni ezt a madárinfluenza-őrületet, mi volt ez? Súroltunk egy világméretű katasztrófát vagy fontoskodó újságírók hülyítették az embereket? Bolhábólelefánt-effektus? Mindenesetre azóta gyakran megkérdőjelezem a média prófétai kinyilatkoztatásait.

2009 nyarán Z. húgáéknál voltunk, amikor egy ragyogó reggel a netet olvasta értesültem Michael Jackson haláláról. 

A fukushimai balesetről és az arab tavaszról csak halvány emlékeim vannak, ellentétben a DSK-üggyel, ami alaposan felforgatta a kedélyeket (a francia elnöki posztra esélyes és sok tekintetben kompetensnek tartott jelölt szexbotránya, amivel vége lett a karrierjének). Addig sem, és azóta sem tapasztaltam olyat, hogy a munkahelyi kávézóban (abban az időben franciákkal, magyarokkal, spanyolokkal, lengyelekkel stb.) dolgoztam, mindenki erről beszélt. De tényleg mindenki. És másnap is. És harmadnap is. Egy hétig tartott az értetlenkedés, a megbotránkozás, a találgatás.

A 2015-ös menekültválságot a FB-ról néztem végig, bűntudattal eltelve. 

A brüsszeli és a párizsi merényletek idején mind a kétszer itthon voltam. Brüsszel idején legóztunk Bonival, húgom írta, hogy mit szólok, fogalmam sem volt, mihez. A párizsi merénylet napján pedig a másnap megtartott 40. szülinapomra készültem: főztem, sütöttem, rádiót hallgattam. Másnap a kollégáim arról számoltak be, hogy ellenőrzések voltak a határon. Így utólag azt látom, hogy az egész francia társadalmat megváltoztatta az a párizsi terrortámadás. Polgárjogot nyert a félelem, tapinthatóvá sűrűsödött a gyűlölet, jellemzővé vált annak latolgatása, hogy mekkora az esély egy terrortámadásra. 

Brexit, Trump: ez a két esemény is összefolyik. Este még úgy feküdtünk le, hogy naná, hogy nemmel fognak szavazni, naná, hogy Clintont választják majd meg. Éjjel Boni sírt, vagy beteg volt, már nem tudom, átmentem hozzá aludni, reggel Z. ébresztett. Látom magam előtt, ahogy ott áll az ajtóban, és azt mondja júniusban, hogy: kilépnek. Júliusban pedig hogy: Trump.

Koincidencia

Ugyanazon a napon történt, még január elején, hogy:

... reggel a pályaudvaron az automata nem fogadta el a kártyámat, pedig kétszer is beütöttem a kódomat. Egy másik (ritkán használt) bankártyával vettem végül meg a vonatjegyemet.

... este, miután leszálltam a vonatról ugyanazon a pályaudvaron, bementem a könyvesboltba és vettem két könyvet. A blokkot eleinte könyvjelzőnek használtam, majd elkallódott valahol.

Január végén megjött a banki kivonat. Mérgelődve vettem tudomásul, hogy az első bankkártyáról mégiscsak levonták a vonatjegy árát (21,60 euró). Tegnap megkértem Z-t, hogy ha már úgyis arra jár, tegyen panaszt a pályaudvaron, az az automata biztosan elromlott. El is ment, megint sikeresen eljárt a nevemben, megígérték, hogy visszautalják a pénzt. Csak ezek után jöttünk rá, hogy a levont összeg nem a vonatjegynek, hanem az aznap este megvásárolt könyvek árának felt meg, ami összesen véletlenül épp pont 21,60 euró volt!

Mennyi volt ennek az esélye, hogy a lassan három éve kifogástalanul működő jegyautomata pont azon a napon romlik el, amikor én impulzusvásárolok két könvyet? Nagyon ritkán vásárolok ott, a három év alatt talán ötször. És hogy a két könyv ára pont megegyezik a vonatjegyével?? Mindig elképesztenek a véletlen egybeesések.

Amiről a fiús anyukák sokat tudnának mesélni

Próbáltam a minap egy barátnőmnek, akinek lányai vannak, elmesélni, virágnyelven és a személyiségi jogokat tiszteletben tartva, hogy mi manapság a legnagyobb gondunk. Mert ez bizony a kuki. Nekifutok itt is, hátha nem lesz érthetetlen (a barátnőm elsőre nem is értette, olyan körülírásokba bonyolódtam).

Először is, ha valamit nagyon bánok és máshogyan csinálnék, az a bőr hátrahúzogatása, amit itt Franciaországban nem javasolnak a gyerekorvosok. Olyan ez, mint a könnycsatorna: otthon pár hetesen már beavatkoznak, itt meg kivárják, hogy magától megoldódjon a dolog. Így van ez a fitymával is. Négy évesen még mindig csak legyint a doki, hogy van még idő, nem gond, ha le van tapadva egy kicsit (nagyon) az a bőr, miközben azt látom, hogy a magyar barátnőimnek, akik fürdés előtt rendszeresen elvégzik fiaiknak ezt a visszahúzogatást, nincsenek ilyen problémái.

Boninak emiatt (a rendszeres húzogatás elmaradása miatt) eléggé szokott fájni a kukija (noha soha nincs begyulladva), ezért (is) tapogatja, elmondása szerint „szellőzteti”, játszik vele – én ezt úgy hívom: kukizik.

De úgy kell elképzelni, hogy nagyon gyakran. Azért is írok ilyen szabadon erről, mert hiszen nem magánügy, hanem már-már közügy. Az is előfordult egyszer, hogy vendégségben előszedte és nézegette a kukiját, mi meg alig tudtunk hová lenni nagy zavarunkban az apjával. Nehéz is erre jól reagálni, mert egyrészt nyilván magánügy, azt csinál vele, amit akar, most is, és majd kamaszkorában is. Másrészt viszont nyilván nem lehet mindenki szeme láttára elővenni, majd megszellőztetni és óriásivá varázsolni. Beszélgetni még nem nagyon lehet vele a dologról, egyik fülén be, a másikon ki, ösztönlény. Ha ahhoz van kedve, akár a boltban is letolja a nadrágját és ellenőrzi azt a kukit (óvónőtől megkérdeztem, szerencsére az oviban nem csinálja, érdekes). Én inkább attól félek, hogy túl szigorúak leszünk a határok meghúzásában, és úgy fogja érezni, tilosban jár, bűnt követ el, el kell titkolnia, miközben én magam sem igazából tudom (húgom van) hogyan kell jól kezelni ezt a kukiügyet. Hogyan legyek egyértelmű, de megértő; laza, de következetes. A doktornőhöz el fogunk menni mindenképpen a fitymaszűkület(?) miatt, de egyelőre várunk, hogy elmúljon az influenzajárvány.

Nehéz a fiús anyukák élete!