A valódi nehézség

Áááá, miket írkálok én itt össze-vissza, hogy a legnehezebb a gyerekezésben az, hogy mindenhol kupi van? meg hogy holmi idegenek fél mondattal megkritizálják három év nevelési munkáját? De hiszen ez mind kutyafüle, kit érdekel.

A folyamatos félelem a legnehezebb: hogy mindaz, ami van (és nálunk valahogy úgy alakult, hogy sokkal több a rózsaszínű csillámpónis boldogság, mint a nehézség) egy pillanat alatt köddé válhat. Elég egy figyelmetlen autóvezető, vagy egy rossz esés, vagy egy hülye baktérium, vagy akár egyetlen egy nem jól működő sejt, és az élet pokollá változhat. Én már szinte az Indexet sem merem megnyitni, annyi a világon a borzalom.

Boniék májusban kirándulni mennek az ovival, és miután kiderült, hogy egyikünk sem mehet vele, szó szerint RETTEGVE gondolok arra, hogy a hároméves kis manómat elengedjem egyedül... busszal mennek, autópályán, messzire... nélkülem! Arra gondoltunk, mert szerencsére (??) az apja is olyan mint én, hogy egyszerűen nem engedjük el. Elvisszük mi magunk teheneket nézni külön, máshová, máskor, most még van annyira pici, hogy nem lenne ciki neki a többiek előtt. Az a baj sajnos, hogy pontosan megértette, hogy hová mennek májusban, és többször is lelkendezve mesélte az oviból hazafelé, hogy tu sais Maman, bientot on va à la ferme! (=Tudod, mama, nemsokára megyünk a tanyára!). Az ovis füzetét, amelyet alá kell írni, hogy mehessen, többször is megnézte, majd közölte, hogy c'est pour la ferme.

Rájöttem, hogy a Szoba c. filmben is (most olvasom a könyvet) ez volt a legmegrázóbb, ez a végtelen egymásra utaltság, ami egy szülő-gyerek kapcsolatot jellemez: most már semmi vagyok nélküle, és ő is olyan kicsi, hogy szinte az egész világát mi jelentjük még. Na, EZ nagyon nehéz.

Ebből a bejegyzésből kiderül, hogy miért csak én értem Bonit

C'est NEM BÁJ! (=Nem baj!)
C'est JÁTÉKBÓL! (=Játékból!)
Il est où, le TUTUS? (=Hol van a kutyus?)
Maman, le NÁP, ça me gène! (=Mama, zavar a nap(sütés)!)
Je IZZAD! (=Izzadok!)
Je peux BESZÉLNI? (=Beszélhetek?) 
J'explique-NI le FELADATOT. (=Elmagyarázom a feladatot.)
Papa, il va travaille-NI? (=Papa megy dolgozni?)
Je mets ça dans le TILITOLIBA. (=Ezt berakom a tilitoliba.)
Je veux aller à JÁTÓTÉRRE! (=El szeretnék menni a játszótérre!)
MI FŐZ A TÜNDÉR? (= Mit főz a Tünde?)

Koncertfellépésem

Idén a gitártanárom rábeszélt, hogy vegyek részt a zenesuli éves koncertjén egy rövid kis művel, jó lesz gyakorlásnak.

Rémes volt! Rajtam kívül csupa kisgyerek volt ott és az őket fényképező-filmező szülők, abszolút nem éreztem a helyemen magam. És azt a számot, amit október óta mindennap többször, hiba nélkül el szoktam játszani, na, abba most sok helyen is belesültem, mert.. remegett a kezem!! Pedig a lámpaláz engem máskor (interjú, több ember előtt felszólalni, iskolai színjátszás) doppingolni szokott, de ezt a kézremegést nem tudtam kontrollálni. Ááá, halál ciki. Rémes az emberi agy.

Egy elszúrt politikai döntés

Abban a városban, ahol LB barátnőm lakik, a polgármester módosította az iskolai oktatás időpontjait. Ez az ún. rythmes scolaires, amiről most a választások kapcsán is sok szó esik, azaz, hogy mely napokon, hány órától meddig járjanak a gyerekek oviba/suliba, mikor mit tanuljanak és mikor kezdődjön a napközi.

Azt találta ki, hogy a kicsiknek túl fárasztó a heti 5x koránkelés megoszlása (5–2), ezért szerda helyett járjanak inkább szombat délelőtt suliba: így 2 koránkelős nap (hétfő, kedd) után legyen egy pihenőnapjuk (szerda), majd a következő 3 koránkelős napot (csütörtök, péntek, szombat) kövesse a vasárnap.

Igen, csakhogy egy csomó szülő (a barátnőmékkel együtt) nem tud részmunkaidőben dolgozni és szerdánként a gyereket napközibe kell vinnie. Így ezek a gyerekek ebben az új rendszerben... hetente 6x kelnek korán!

Tökéletes illusztrálása ez annak, hogy egy jó szándékú, magas szinten meghozott döntés a helyi viszonyok és lehetőségek figyelembe nem vételével hogyan változik pont az ellenkezőjévé, és lesz belőle macera, bonyoldalom, aminek a gyerekek és a szülők isszák meg a levét: az előbbiek egy nappal többet kelnek korán, az utóbbiak egy fél délelőttel kevesebbet látják hétvégenként a gyerekeiket.

Szülői munkaközösség (2.)

Mi a szar/nehéz az anyaságban?

Tegnap egész délután rágódtam a dolgon, aztán arra jutottam, hogy nagyon igazságtalan és oda nem illő volt a nő két beszólása, és hogy szívesen beszélnék vele akár egy mediátor (igazgatónő) jelenlétében arról, hogy konkrétan mit hibáztam és mit kellett volna máshogy tennem. Aztán arra lyukadtam ki, hogy végülis tök mindegy, a sértett hiúság beszél belőlem, minek most már vitatkozni. Ezért úgy döntöttem, nem mondok semmit.

A nő ma reggel saját maga hozta fel az ügyet. Amikor megérkeztem szólt, hogy a májusi vidéki kirándulásra sajnos nem mehetek a gyerekekkel, figyelembe véve a tegnap történteket. Ezek után egy 10 perces beszélgetés következett, amelynek a végén sem én nem láttam be, hogy jogos lett volna a beszólása, sem ő nem értette meg, hogy mit sérelmezek, és eléggé ingerülten váltunk el egymástól. Elmenet még mondtam neki, hogy nem is baj, úgysem jönnék többet, és úgyis az apja kísérné el az osztályt májusban, amire ő azt válaszolta:

– Boni apja sem jöhet! Az még rosszabb lenne! Hozzá még jobban odabújik!

Hogy az alcímben feltett kérdésre válaszoljak: amíg az embernek nincs gyereke, sőt, ameddig a gyerekek csecsemő, végülis leszarja az életével és a magatartásával szembeni random kritikákat (milyen a párkapcsolata, hogyan öltözködik, kire szavaz, meddig szoptat, meddig marad otthon a babával), de amint a nevelésre terelődik a szól, és amint „szakembertől” jön a kritika, a helyzet megváltozik és a kritika legjobb esetben is csak szarul esik, legrosszabb esetben viszont elbizonytalanít.

Burkoltan végülis azt kaptam meg most, hogy Boni az átlagtól (sőt: a normálistól) eltérően viselkedik, ami első hallásra iszonyú ijesztően hangzik. Az ember keresi a hibát magában, a gyerekben, a génekben. Aggódik, hogy mi lesz így a gyerekből az Életben, ahol amúgy is olyan nehéz érvényesülni, hát még ha az ember EKKORA hendikeppel indul, hogy önállótlan, anyás, passzív, rágja a körmét, alvósállatot visz a játszóházba! (ezt én engedtem meg kivételesen Boninak, mivel be tudtam rakni a táskámba, ez sem tetszett az ovónőnek).

Aztán persze lehiggadtam... mert mi van? Kilóg a sorból? Tényleg könnyebb betagozódni, vegyülni, átlagosnak maradni, határok között lavírozni, de ki tudja, mindenkinek ez a sorsa-e? Így visszanézve az elmúlt 3 évre, igen, bizonyos dolgokat máshogy kellett volna csinálni – de pont ezek a dolgok azok, amelyeket nem tudtam volna máshogy csinálni (túlféltés, aggódás). Akkor viszont meg pont ott tartunk, hogy mindent a lehető legjobban csináltunk.

Szülői munkaközösség

Nagyon bosszús vagyok. Boni ovijában időről időre megkérik a szülőket, hogy menjenek be segíteni, aminek én mindig nagyon örülök és szívesen megyek. Oké, bevallom, nem az az elsődleges motivációm, hogy megkönnyítsem az ovónő munkáját, hanem hogy meglessem, mit is csinálnak konkrétan, hogyan érzi magát ott a kisfiam, milyen a többi gyerek stb. Úgy gondoltam, ez az ideális win-win helyzet, hiszen segítek, cserébe pedig bepillantást is nyerek. Voltam már egyszer sütit sütni, egyszer pedig társasjátékos foglalkozáson, ma pedig segítettem a gyereksereget játszóházba kísérni. 

Az a baj viszont, hogy Boni, aki nagyon anyás, és a többiekhez képest nagyon kicsi is (a csoport nagy része az év első felében lesz 4 éves), ilyenkor szinte el sem engedi a kezem. Gyakran az ölembe ül, a lábamba kapaszkodik, sőt, egyszer még azt is sérelmezte, hogy franciául beszélek hozzá (azért, hogy a többi gyerek is értse, ez pont a társasjátéknál volt). Ilyen körülmények között kicsit nehéz a többi gyerekre is figyelnem, de minden tőlem telhetőt megteszek. Névről ismerem valamennyit (iszonyú cukik), segítek nekik öltözködni, beszélgetek velük, orrot törlök stb., mindezt gyakran úgy, hogy Boni az egyik kezemet fogja. 

Igaz, nem vagyok – soha nem is voltam, és soha nem is szerettem volna lenni – olyan agilis szmk-anyuka, aki hangosan pattog, szervezkedik, magyaráz, reguláz, ömlik belőle a szó, a small talk, felügyel, őrmesterkedik és jópofizik (igen, sarkítok). A kevesebb több, főleg ha már van jelen a buszon pár ilyen nőci. 

Bosszúságom oka, hogy ma kétszer (!!) is megkaptam az ovónőtől, hogy nem azért vagyok ott, hogy a fiamat babusgassam, hanem hogy a többiekkel törődjek. Komolyan, fogalmam sincs, miért mondta ezt, tudta-e vajon, hogy konkrétan mit csinálok, vagy csak idegesítette a tyúkanyó viselkedésem? Őszintén megmondom, szerintem nem láthatta, hogy melyik anyuka mit segít (összesen 5 szülő volt, plusz ovónő, kisegítő pedagógus és 24 gyerek). 

Ha valóban nem segítettem eleget, akkor sem tudtam volna többet tenni – csak nem fogom ellökni a saját gyerekemet azért, hogy Hugo vagy Louise kezét fogjam? Akiknek semmi szükségük nem volt rá amúgy, hogy fogjam a kezüket. 

Aztán azzal is bajom van, ahogyan ezt foghegyről odavetve megjegyezte, kétszer is! Jogos, hogy kritizál, ha nincs velem megelégedve, hiszen ő az, aki segítséget kért. De akkor szerintem ezt négyszemközt kellett volna elintéznie, higgadtan, mielőtt jelentkeztem volna. Ha tudtam volna, hogy nincs megelégedve, nem veszek ki egy fél nap szabit és nem megyek a játszóházba – ahogyan nyilván többet nem fogok menni segíteni. Oké, nekem is jobban el kellett volna magyaráznom Boninak, hogy nem maradhat mindig velem, hogy a többi gyerekre is figyelnem kell. Mondjuk nem hiszem,hogy változtatott volna valamit Boni ragaszkodásán. 

Z. szerint túlreagálom, érzékeny vagyok és feleslegesen rugózom az ügyön. Oké, tényleg lehet, hogy van valami rejtett női konfliktus is a háttérben: mézesmázos és miniszoknyás valójában nekem soha nem volt nekem szimpi ez az ovónő.

Játszótéri etikett

A játszóterezés különböző íratlan társadalmi érintkezési és illemtani szabályok alkalmazásának színtere. Nincsenek kőbe vésett, egyértelmű előírások, hanem az egyedi esetektől függűen inkább valamiféle csapásirányról vagy szokáshalmazról beszélhetünk. Mindenesetre folyton mindent mérlegelni kell, nem csak olyanokat, hogy egyáltalán láttam-e hogy mi történt, hanem pl. azt is, hogy mennyire közel vagy távol helyezkedik el valakitől az a gazdátlan műanyag vödör, amivel a gyerekem éppen játszani szeretne? 

A két konkrét kritikus kérdés mostanában: 1) szóljak-e rá a más gyerekére és 2) hogyan kezeljem a játékok kölcsönadását/-kérését. A tágabb kontextust az adja meg, hogy úgy kellene elsimítani a vitás helyzeteket, hogy egyrészt Boni helyes konfliktuskezelésre lásson példát, másrészt pedig a résztvevők is meg legyenek elégedve, ideértve persze a másik gyerek szüleit is.

Itt a mi játszóterünkön csupa normális emberrel találkoztam eddig szerencsére, és amint elkezd valaki homokot dobálni a levegőbe, azonnal ott terem valahonnan a felháborodott anyukája/apukája. Még azt is megkockáztatom, hogy nálam is szigorúbbak: gyakran már messziről kiabálnak a gyereküknek, amikor az széles mosollyal Boni kismotorja felé veszi az irányt, hogy az nem a tiéd!, ellenben ha más gyerek akar tőlük kölcsönvenni valamit, akkor hangosan kioktatják a saját gyereket a kölcsönadás szépségeiről. 

A magam részéreől próbálom nem túldramatizálni a dolgokat, és igyekszem természetesen kezelni a vitákat. Ha Boni nem akarja kölcsönadni a játékot, akkor nem erőltetem, joga van hozzá (bár néha baromira cikinek érzem, ezt el is mondom neki később). Ha vissza akarja kérni, de nem meri, akkor visszakérem helyette. Ha összemaszatolja más gyerek rajzát, akkor elnézést kérek a nevében (és persze elmagyarázom neki). Próbálom ahhoz tartani magamat, hogy soha nem szólok rá más gyerekére, inkább Bonit próbálom a szituból valahogyan elcsalogatni.  A kritikus helyzetek száma persze végtelen...

Élő adásban

Napokig csak kerülgettem ezt a videót a FB-on, míg végül rákattintottam. Megérte! Ennél viccesebb és elgondolkodtatóbb 44 másodpercet kitalálni is nehéz lenne, pedig mindez a véletlen műve. A BBC meginterjúvolt egy Dél-Koreában élő politikai szakértőt, és az interjú közben... betáncikált a szobába a kislánya! Csak úgy lazán, mint akinek nyilván szokása bemenni az apja dolgozószobájába. Az apa zavartan próbálja oda sem nézve eltolni a gyereket, a BBC riportere is tesz egy megjegyzést, mire hab a tortán: begurul egy kisbaba is! Zseniális a rendezés, főleg, hogy harmadiknak egy pánikoló nő (mint kiderült: nem a baby-sitter, hanem az anya) érkezik, aki nagy nehezen begyűjti a gyerekeket, majd miután az ajtónban még megakadnak, kitereli őket. Ezt a fejvesztett mutatványt ráadásul négykézláb hajtja végre, gondolom azt hitte, így nem látszik. És az apa kínos szituhoz illő arckifejezése, miközben hidegvérrel elnyom egy mosolyt..!

Részletek egy fordító problémagyűjteményéből

cég–vállalat–vállalkozás
jótállás–garancia–szavatosság
pályázati felhívás–ajánlat(tétel)i felhívás–közbeszerzési felhívás
regisztrál–forgalomba helyez–nyilvántartásba vesz (autót)
részvénytársaság (nyílt v zárt)–korlátolt felelősségű társaság–tőkeegyesítő társaság
közegészségügy–népegészségügy
fertőző–ragályos–járványos
jogrendszer–igazságügyi rendszer
egészségügyi–gyógyászati
alkalmaz–végrehajt–érvényesít (jogszabályt)
valótlan–hamis–hamisított
áru–termék

A szoba

Mondanom sem kell, hogy kiemelt figyelemmel és érdeklődéssel olvasom/nézem az anya-fia kapcsolatról szóló könyveket/filmeket. Ezért már régóta beterveztem A szoba (Room) c. filmet, és ezen a hétvégén sort kerítettünk rá... és hát úristen.

Azt hiszem nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy egy olyan nőről és kisfiáról szól a film, akiket egy pszichopata fogva tart egy kis szobában, amin egyetlen ablak van, és amit soha el nem hagyhatnak. Amúgy ha valaki meg szeretné nézni, de nem szeretné előre tudni a végét, nem ajánlom, hogy megnézze a plakátot vagy a DVD-borítót (nem is értem, komolyan, miért tették rá ezt a képet).

A film egy kis remekmű, a színészek (az anya és a kisfiú) zseniálisan játszanak, a nő tavaly Oscar-díjat is kapott érte. Ennek ellenére a film közepén kicsit megbántam, hogy elkezdtük nézni, annyira iszonyúan nyomasztó és lelkileg megterhelő volt – mondjuk gondolom, ez volt a cél, nem is rovom föl ezt a filmnek. Volt egy rész, hogy éreztem: izzadok, ver a szívem és remegek. Aztán meg sírtam, mint a záporeső. Amikor az embernek van egy 3 éves kisfia, és a képernyőn egy 5 éves kisfiúért izgul, az szinte olyan, mintha a sajátjáért tenné...

Tök sok kértést vet fel a film, pl. (SPOILER!!) hogy mennyire másképp élte meg valszeg a helyzetet az anya és a kisfiú, aki a szobán kívül nem ismert más világot, neki ez volt a normális. Aztán hogy miképpen tudja a két érintett feldolgozni a történteket, lehet-e. Éreznek-e nosztalgiát, van-e bűntudatuk. Milyen lehetett a nőnek, amikor bezárult mögötte az ajtó, és a pszichopata eltűnt a kisfiával (RÉ-MÁ-LOM). Miért nem tudta elfogadni a nagyapa a kisfiút, mennyire abnormális ez a viselkedés, vagy pedig valamennyire természetes reakció.  Hogyan házasodhatott újra a nagymama, amikor pedig elvesztette az egyetlen lányát. Van-e jogunk öngyilkosnak lenni, amikor van egy 5 éves kisfiunk. Érdemes-e interjút adni a TV-nek (könyvet írni stb.) egy ilyen helyzetben, amikor épphogy csak kikerültünk egy drámai helyzetből, és az egész ország kiváncsi a történtekre?

És a szokásos tesztkérdés: mit tettem volna én?!

Menzaérettség

Milyen igaz, hogy néha a gyereknek sokkal problémamentesebb, gördülékenyebb az, amin a szülő agyonaggódik! Amilyen könnyen és lazán adtam be Bonit kétévesen bölcsibe, annyira nehéz most elengednem az oviba. Illetve ez így nem igaz, a reggeli foglalkozások tök jók, azokra szívesen viszem. De mivel az utána következő menza-alvás-mapközi már nagyon macerás (más és más helyszínek, gondozók és gyerekek részvételével zajlik) és mivel nagyon gyakran dolgozom otthonról, nekem az volt eddig a legmegnyugtatóbb, ha ebédre hazahozom, és adott esetben már nem is viszem vissza.

Így viszont sokat kell főznöm, gyakran éjszaka dolgozom, mostanában Boni már nem is akar aludni otthon.. egy szó, mint száz, ideje volt változtatni a felálláson. A napközivel továbbra sem tudok megbarátkozni (hiába vannak ott is jó programok, megbízhatatlan a banda), viszont  elhatároztuk és a megvalósítás útjára is léptünk: Boni menzás lett!

Nem mintha nem tartanám iszonyú veszélyesnek, hogy a kisgyerekeket idegenek kísérik át a szomszédos épületbe egy forgalmas úton. Nem mintha nem lennének kétségeim a kaja frissességével, tápanyagtartalmával és ízével kapcsolatban, na meg azzal kapcsolatban, hogy mennyit eszik Boni. De jelentem: erre a változásra azt hiszem, mi, szülők, immár készen állunk!

Bonika – ellenben velünk – a világ legtermészetesebb módján veszi az egészet, és azóta vacsora közben sűrűn (minden 5 percben) kíván nekünk bon apétit-t.

Félelem

Z. anyja olyan nőgyógyászati rákban halt meg, amely sima rutinvizsgálattal kiszűrhető és gyógyítható lett volna, csakhogy ő soha nem mert sima rutinvizsgálatra menni, nehogy azt kelljen hallania, hogy rákja van. Őrület, ugye? Z. ezért lelkiismeretesen és rendszeresen eljár szűrésekre, vizsgálatokra, ellenőrzésekre, figyel az étrendjére, a súlyára, a koleszterinjére, a vérnyomására stb.

Viszont pár hónapja (egy éve?) aggasztóan fáj a gyomra. Anélkül, hogy belemennék a részlekekbe: a hányingertől és a rossz (sőt, katasztrofális) emésztésig fura tünetek egész sorát produkálja. A háziorvos szerint az idegességtől van, és gyógyszert írt föl rá.

De csak nem múlik, és néha már olyan mértékűek a tünetek, hogy szinte a mindennapjai látják a kárát. Én baromira aggódom. Dr. Tamko önjelölt gasztoenterológus szerint gyomortükrözésre kellene mennie, nem pedig a házidokihoz, aki jó ugyan, de mégiscsak 5 perc jut egy betegre. De még ha több jutna is: ő is tévedhet.

Ha megmerem pendíteni, ha minden bátorásomat összeszedve elő merek rukkolni az ötletemmel, az a veszekedés és a nagyjelenet tuti receptje. Z. a fejemhez vágja, hogy miért zaklatom és nyaggatom ezzel, az ő gyomráról van szó, felnőtt ember, tudja mit csinál. Különben is, az én hibám, mert mindig szekálom őt a gyereknevelési és háztartási problémáimmal, elveimmel és ötleteimmel, biztos attól fáj a gyomra, tönkreteszem. Lám, most is a gyomortükrözéssel jövök, hát minek idegesítem? Amikor amúgy is fáj a gyomra?

Z. az az ember, akivel lehetetlen vitatkozni. Ő az, aki tökéletesen meg van győződve az igazáról, és amikor néha bebizonyítom az ellenkezőjét, akkor is képes azzal lezárni a vitát, hogy „oké, de elvileg az ő elképzelése lett volna a helyes, csak hát ezek a fránya körülmények”. Emellett pedig iszonyúan meggyőző tud lenni. Egyszer valaki úgy jellemezte, hogy egy eszkimónak is eladna egy hűtőszekrényt – és milyen igaz. Ezért nem is merek a húgához vagy a gyerekeihez fordulni, mert amit én bátortalanul előadnék nekik holmi gyomortükrözéssel kapcsolatban, azt Z. hangos szónoklattal simán lesöpörné, megsemmisítené és elpusztítaná.

Amikor utolsó elkeseredésemben megemlítem neki a saját édesanyját, akkor mérgesen és nagy hangon odavágja, hogy most mi van, rákot gyanítok? Hát azt inkább nem is akarja tudni. És innentől kezdve nem lehet hozzászólni, duzzog, dühös.

Receptkörkép

Jó lenne, ha Martine kérése valamiféle mozgalommá nőné ki magát, és mindenki megosztaná a blogján (vagy máshol) azokat a recepteket, amelyek finomak, egészségesek, amelyeket könnyű elkészíteni és amelyeket az egész család szeret (plusz opció: másnap fel lehet melegíteni). Leírom a saját tapasztalataimat, mert mindez egy kommentben nem fért volna el. 

Reggeli 

Szerintem ebben a kérdésben én nem tudok tanácsot adni, mi francia módra az édes reggelihez vagyunk szokva. Abszolút nem ideális, tudom. Érdekes, hogy milyen hamar átálltam, és ma már csak nagy ritkán eszem mást reggelire, mint egy kis tejeskávét és péksütit (vagy lekváros pirítóst). A hihedelemmel ellentétben teljesen jól kihúzható ezzel a délelőtt, van, hogy fél hétkor reggelizem és délig meg sem éhezem. 

Alapanyagok 

Nem elvi okokból, sőt, tulajdonképpen nem is igazán tudom, hogy miért, de nagyon kevés húst eszünk, hetente kb. egszer főzök (vagy sütök) húst. Ez a  hirtelen kisütött marhahústól (Mo-on reprodukálhatatlan), a sütőben két órán keresztül sült kacsacombig bármi lehet (bár most Z. tilialom alá vonta a szárnyasokat a madárinfluenza miatt), én partizánakcióban magamnak gyakran csinálok véres hurkát is, sült almával és krumplival (senki más nem szereti). Gyakran van nálunk hal (lazac, tőkehal, amit épp kapni), ez a legpraktikusabb egészséges kaja, hiszen csak 15 percre kell betenni a sütőbe. 

Nálunk is gyakran együtt a család délben ÉS este is, ezért mi csak egyszer eszünk főtt kaját/nap. A másik alkalommal itt Franciaországban nagyon könnyű dolgunk van, mert finom sonkát, sajtokat, reszelt répát, tabouleh-t stb. lehet kapni a boltokban (ezt úgy hívjuk, hogy „ezt meg azt” eszünk). De otthon ez tényleg baromi nehezen megoldható, teljesen mások az ízek, a szokások, a lehetőségek. Salátát (ami alatt a salátalevelet, a zöldségeket és a vinaigrette-szószt értem) én októbertől májusig egyáltalán nem szoktam enni, Z. igen, olyankor előre megmosott, bezacskózott salátából csinálja (a jelenség egy külön posztot megér… ez aztán a posztmodern életérzés!).

Ami a zöldségeket illeti: imádom őket a megvásárlástól kezdve az elkészítésen át az evésig! Sajna Z. és Boni válogatós, így a keresztmetszet, amit mindenki megeszik, szűk (talán a krumpli az egyetlen, azt szoktam pürének, vagy pedig a vastagra vágott krumplit 8 percig megfőzöm, utána olajjal összekeverem és a sütőben ropogósra pirítom). 

Ami mindig van itthon (az egyértelmű kajákon kívül): csicseriborsó- és babkonzerv, többféle lencse, paradicsomszósz, gyömbér, mélyhűtőben fűszerek. 

Eszközök 

A mélyhűtő és a sütő nélkül nem tudnék háztartást vezetni. A mélyhűtőben általában alapanyagok vannak lefagyasztva (zöldségek, gyümölcsök), nekem a hús és a kész kaja nem vált be. A sütőt szinte mindennap bekapcsolom, mikrónk nincs (helyhiány). A kuktát is sokat használom, plusz van még ez a lassúfőzőnk is, amelyben valszeg sokkal több a potenciál, mint amennyire én kihasználom (hetente 1x), de rajta vagyok az ügyön.

Nem tudom, lehet-e otthon kapni kör alakú, kész rétestésztát feltekerve (hűtőrészlegen). Annak segítségével kb. kéthetene egyszer csinálok vagy spenóttortát (spenót, tojás, tejföl, kecskesajt, dió) vagy tonhaltortát (hagyma, tonhalkonzerv, tojás-tejföl, olivabogyó), nekünk ez a kettő vált be, de a variációk száma végtelen. (Amúgy mindenféle szószos tésztát is gyakran eszünk, nem hízunk tőle. Pontosabban: nem ettől hízunk). 

És akkor a receptek 

Ha vendégeket várunk és előre kell főznöm, akkor gyakran csinálok lazacmártást előző este (póréhagyma megdinsztelve, kb. 10 percjg, rá a lazacot, végén teszínt és kaprot) és ezt tésztával esszük. Vagy pedig a francia marharagut, a boeuf bourgignon-t: kuktában kell készíteni vörösborral (a belga változat sörrel készül), szegfűszeggel, kakukkfűvel; felmelegítve még jobb. Zölbabbal vagy krumplival tálalom. 

Mostanában szoktam tajine-t is készíteni, mert ez olyan praktikus kaja, hogy mindenki ki tudja belőle mazsolázni azt a zöldséget, amit szeret. Nem tudom, a marokkóiak mit szólnának hozzá, de nekünk ízlik: bárány- vagy csirkehús kell hozzá, én a lassúfőzőben együtt főzöm a hagymával, gyömbérel, zellerrel, répával, csicseriborsóval, szárított barackkal és/vagy fügével (plusz római kömény, ras-el-hanout fűszerkeverék). Kuszkusszal tálalom, ami beissza a levet, így az az érzésem, hogy a gyerek mégiscsak eszik  egy kis zöldséget.

Szoktam csinálni a lassúfőzőben fasírtot: az ember reggel darálthúsból, parmezánból, tojásból és prézliből kis golyókat gyurmáz, beteszi a gépbe, rá paradicsomszószt, hagymát, fokhagymát, répát, fűszereket (koriandermag, paprika stb.), és este már lehet is enni rizzsel, tésztával vagy krumplival (mindenki szereti).

Lehet otthon kapni endíviát? Nagyon praktikus téli zöldség, sokáig eláll, az íze tök jellegzetes, kicsit kesernyés. Kétféleképpen szoktam csinálni: curry-vel és csirkével a gáztűzhelyen (az endíviát és a csirkemellfilét kb. 2x2 cm-re kell vágni), és ezt rizzsel esszük; vagy pedig sütőben, sonkával körbetekerve és béchamel-mártással leöntve (ezt is előre el lehet készíteni, az endíviát kb. 15 percig főzni kell, utána a vizet jól kicsavarni belőle). 

A kuktánkhoz kaptunk egy szakácskönyvet, amelyben találtam a következő ételt: kisméretű gomba és krumpli kell hozzá, és koktélparadicsomok. Először a gombát kell megfonnyasztani hagymán, aztán a burgonyával és a paradicsommal együtt pontosan 4 percig főzni a kuktában. Tök érdekes, hogy víz egyáltalán nem kell hozzá, az eredmény pedig elképesztő! Pontosan tökéletes állagú, roppanós minden zöldség. Hátránya, hogy nem lehet előre elkészíteni (főlmelegítve azért OK).

Ha francia vendégeink jönnek, Z. könyörögni szokott, hogy csináljak krumplifőzeléket. A franciák megőrülnek érte! Sajnos én nem csinálom annyira jól, mint a mamám, aki tojáspörköltet szokott főzni hozzá. Még felmelegítve is isteni, de nem nagyon szokott maradni, mert Boni is úgy eszi, mint kacsa a nokedlit. 

Még egy tök praktikus szezonális kaja: a kelbimbó. Ezt is csak én eszem egyedül, volt olyan tél, hogy hetente min. kétszer is ettem (olajjal, hagymával, gyömbérrel megpirítom, kicsi vízzel felöntöm és lefedem kb. 15 percig, aztán rá a szójaszós és szezámmag – köretnek is tök jó). Ja, és el ne felejtsem a francia lecsót (ratatouille), amelyhez öt összetevő kell: hagyma, kaliforniai paprika, cukkini, padlizsán, paradicsom.

Biztos kihagytam valamit... Amúgy a Bibliám a következő két blog: Chili és Vanília (főleg a régi receptek, de ma pl. ezt főztem, tök jó lett, csak nem ilyen szép) és a Fűszer ésLélek. A francia szakácskönyvek közül azokat szeretem, amelyek zöldségenként vagy évszakonkét bontják le a recepteket, pl. mit lehet csinálni márciusban édesköményből?

Egy téma, kétféle hozzáállás

Én: Mióta hazajöttünk, a nyári szabikon jár az eszem és azt számítgatom-szervezgetem, hogy miképpen tudnánk a lehető legtöbb időt Magyarországon tölteni (legutoljára októberben voltam, családdal csak nyáron). Múltkor keresgéltem valamit a régi fotók között és a tavaly nyári fényképekre bukkantam. Elöntött a nosztalgia. De jó is volt! És milyen szuper lesz idén, Boni már nem alszik délutánonként, nincs pelusa, csomó mindent fogunk tudni csinálni együtt. Hú, már alig várom a meleget, Budapestet, a magyar kajákat, a szüleim házikóját, azt, hogy lássam a kis Jonatánt, a Duna-partot, a könyvesboltokat, a barátnőket.

Perta: Kénytelenek húsvétkor hazautazni Budapestre, mert már egy éve nem voltak, és nagy a nagyszülői nyomás. A háta közepére kívánja. Ingerülten válaszolgat, ha azt kérdezem, hogy X-szel vagy Y-nal találkozik-e majd. Legszívesebben egyáltalán nem menne Magyarországra, és abban reménykedik, hogy valami közbejön: időjárás, betegség, sürgős tennivalók.

Néha azt gondolom, nem vagyok normális. Néha azt gondolom, Petra nem normális. Miközben tudom, hogy nincs normális ember, azaz, ahogy a példa is mutatja, a normalitás nagyon tág határok között mozog. (Szerencsére!)