Nyelvi kínlódások

Attól tartok, Bonhomme hamarosan nekem fogja szegezni a kérdést, hogy dehát mama, miért szenvedünk mi itt ketten ezzel a magyar nyelvvel?!

Tök jogos, hiszen nemcsak hogy mindent megértek franciául, de gyakran könnyebben is jön a számra a francia – pl. sokat szenvedek most azzal, hogy ovinak hívjam az ovit, amikor itt mindennki iskolázza (école). Hogy a rémesen hangzó toldalékolt francia tulajdonnevekről ne is beszéljünk, (Reims-be, Hugo-val stb.), és akkor még ott vannak a speckó francia jelenségek is, úgymint pain au chocolat: most mit mondjak? Csokis péksütemény? (vagy chouquette, madeleine stb.)

Aztán az is probléma, hogy csomó mindent nekem kétszer kell elmondanom: egyszer magyarul Boninak, egyszer franciául a férjemnek, mert ő mindig mindent szeretne tudni és semmiből sem akar kimaradni, ezért folyamatosan nekem szegezi a kérdést, hogy mit mondtál, mit mondtál? Rosszabb az, amikor Boni mond nekem valamit magyarul, és Z. kétségbeesett döbbenettel kérdezi, hogy mit mondott a gyerek? Ez tök idegesítő ebben a kétnyelvű létben, nem bírok már ennyit beszélni állandóan, nem vagyok én tolmács!

Olyan is van, hogy mondjuk Z-vel beszélgetünk franciául, és Bonhomme odajön érdeklődni, és tőlem kérdezi meg, hogy miről van szó, mit mondtam? Milyen vonatról és milyen hátizsákról beszélgetek itt a papával? Ilyenkor, mivel még mindig magyarul szólok hozzá, az egész beszélgetést kivonatolnom kell magyarul – hát ilyen, felvételi vizsgának is beillő performaszra (upsz...teljesítményre) egy rohanós, dolgozós nap után nem mindig vagyok képes.

Persze felelhetem majd neki azt (és biztos ezt fogom tenni), hogy azért szenvedünk mi a magyarral, mert ő félig magyar, és fontos, hogy megtanulja a nagyszülei, nagynénje, unokatesója stb. nyelvét, hogy tudjon majd beszélgetni velük. Meg hogy a magyar kultúra és történelem megismerése sokkal könnyebb, ha ért és beszél magyarul. Illetve hogy egy második nyelv ismerete serkenti bizonyos agyterületek működését.

De szerintem sántít ez a magyarázat: a beszéd célja elsősorban a kommunikáció, nem pedig mindenféle flancos elvek betartása vagy egészségügyi meggondolásokból fakadó agyedzés. Na mindegy, nem tudom, hogyan lehetne ezt jól (természetesebben) csinálni, miközben csupán egyetlen más magyar kontaktunk van a környéken, aki viszont ugyanezekkel a gondokkal küzd (több ideje, több gyerekkel).

Talán az esti mese az, ami még szuperul és könnyen működik: mostanában azt kéri, hogy magyar könyvekből meséljek neki és már az egyre hosszabb mesék is lekötik. Sőt, az apjával is a magyar meséket mesélteti, és Z., aki nem ismeri a történeteket, kénytelen improvizálni és mindenféle kitalációkat kanyarítani a magyar nyelvű könyvekhez – így a francia változatban a Graffaló pl. egy kis orrszarvú, aki barátjával, az egérkével kedélyesen végigsétál az erdőn.

Amúgy Boni tök cuki, ahogy keveri a két nyelvet, ilyeneket mond, hogy „Mi s'appelle?”, „C'est mi?", „Je peux pas néz!”, „Donner valami!”