Óvoda

A főnököm, aki magyar, de akinek három gyekere járt bölcsitől egyetemig a francia iskolarendszerbe, és aki folyton ez utóbbit kritizálja (túl elvont, túl republikánus, túl egyen-gondolkodásra nevelős), nos, még ő is azt mondja, hogy az ovi, az kivétel. Az egészben az ovi a legjobb – állítja.

Én most az ilyen és ehhez hasonló állításokba kapaszkodom, mert őszintén megmondva, amit eddig láttam, az inkább elrémít. Eleve a beíratkozás egy adminisztratív rémálom. Külön kell beíratni a gyereket az oviba, külön a menzára és külön a napközibe. Mindenhol időpontot kellett kérni, mindenhová személyesen kellett elmenni (az ovi és a menza miatt a polgármesteri hivatalnál is volt egy körünk), dossziét állítottunk össze (biztosítás, oltások, kitöltött formanyomtatványok stb.), derogációt kértünk (elvileg a menza 3 év alatt nem látogatható), eligazításon vettünk részt.

Az óvodát itt úgy mondják: école maternelle. A kifejezésben benne van az iskola szó (école), ami magyar fünek nagyon fura, főleg, amikor azt hallom, hogy mindenki azt kérdezi Bonikámtól: - Szeptemberben már iskolába mész, ugye? Az ovinak az Oktatási Minisztérium honlapjáról letölthető, bikkfanyelven megfogalmazott tanterve is van, és a suli honlapján konzultálni lehet az órarenddel is:

 Húú, értitek: classe!!

Nincs iskolaérettségi vizsgálat. A 2013-ban született gyerekek mind ugyanabba az osztályba kerülnek, halasztás nem lehetséges. Maga az ovi ugyan nem kötelező, de én ebben az országban még nem találkoztam olyan 3–6 éves gyerekkel, aki ne járt volna oviba. Még annak a barátnőmnek a kisfia is bekerült, aki ma már az alsóban komoly koncentrációs és magatartásbeli problémákkal küzd és valószínűleg külön kisegítő pedagógust kap majd maga mellé, hogy be tudja hozni a többieket.

Ami nagyon sokkoló, azok a számok: 30 gyerekre jut egyetlen (vagy jó esetben másfél) óvó néni! Az eligazításon nagyon kihangsúlyozták, hogy egész nyáron neveljük önállóságra és autonómiára a gyerekünket, mert nem lesz itt kényeztetés, valaminek a kétszeri elmondása, babusgatás, többszöri WC-re kísérgetés! Jól meg kell tanítani a gyereknek pl. azt, hogy miután leveti a kabátját, ne úgy akassza azt fel, hogy az ujja ki van fordítva – a pedagógus nem tud 30 kabátujjat ki-be fordítgatni. Ekkor mondták azt is, hogy az alvósállatot nem lehet hazavinni, mert az is csak plusz feladatot generálna az ovó néninek. Mindenre rá kell írnunk a nevét, a nap elején pedig be kell ikszelni egy táblázatban, hogy hová megy a gyerek: menzára (van, akit a szülők hazavisznek), és/vagy napközibe (és ha igen, melyikbe, mert három különböző szervezet működtet napköziotthont). 

Hát én nem is tudom. Egyrészt jó, mert rendszerre, közösségi életre, önállóságra nevelik a gyerekeket, másrészt pedig Bonikámon azt látom, hogy ez még nagyon korai neki (vagy csak én gondolom úgy, hogy ő még kisbaba?) és elképzelni nem tudom, hogyan fogja megszokni és megszeretni ezt a katonaság…ööö… az óvodát. Pamela Druckermannak igaza van, hogy a francia gyerekek udariasak és előre köszönnek, na de milyen áron?!

Az alvósállat története

Amelyből kiderül, hogy kezd az agyunkra menni a nagy igyekezet, hogy mindent jól csináljunk.

Boni születésekor kapott egy plüsselefántot, ami mára a Nagy Kedvenc és Elválaszthatatlan Alvósállatává nőtte ki magát. Mivel az elején minden négylábú állatot miaú-nak hívott, de még azt sem tudta kiejteni rendesen, hanem miá-t mondott helyette, az elefántra ráragadt a Mia név. A fiam és Mia a bölcsi óta elválaszthatatlanok, mert noha azóta lett több más alvósállata (sőt, még egy babát is vettünk neki), de a bölcsibe csak a Miát viszi, vagy ha valamilyen Fontos és Félelmetes Esemény történik (doktornéni, lázmérés stb.), akkor is mindig a Miát kéri. Régebben elgondolkodtunk azon, hogy Bonika tudja-e, hogy Mia nem élőlény?

Már kétszer is megtörtént, hogy Z. este, a hidegben és/vagy esőben végigment azon az útvonalon, ahol hazajöttünk, mert Mia elveszett. Egyszer a kapura tette föl valaki, másszor viszont el sem veszett, a lakásban volt, csak mi pánikoltunk be és indultunk a keresésére. A második eset után két óvintézkedést hoztunk: 1) rávarrtam Miára Z. telefonszámát. 2) rendeltünk egy ugyanolyan plüssállatot. Ez nehéz ügy volt, mert anno Amerikából küldte nekünk Z. nővére, és mivel csak Amerikába lehetett rendelni (a bolban már nem lehetett kapni) az utánküldés miatt az új plüss 50 euróba került. Persze nem bántuk!

Z. nem akarta a Pótmiát odaadni Boninak (az okot mindjárt elmesélem), ezért kimostük és betettük a szekrénybe. Pótmia hónapok óta ott várt a sorsára, amíg múlt éjszaka Bonikám meg nem betegedett. Lázas és étvágytalan volt már délután is, fájlalta a hasát, álmában is sírdogált, majd éjjel egykor többször is hányt. És akkor az történt, hogy egyszer csak ott álltunk mind a hárman a fürdőszobában az összehányt lepedővel, hálózsákkal a kezünkben, és a tűzforró, zoknira levetkőztetett Boni olyan kétségbeesetten sírt az összehányt Mia után, hogy az ember szíve meg akart szakadni. Az éjszakák egy beteg gyerekkel Brexit után amúgy is olyan félelmetesek, hogy én azt hittem, menten meghalok, ha nem tudom neki odaadni a Miát, hogy megvigasztalódjon.

- A Pótmia! - rohantam a szekrényhez ellentmondást nem tűrően. Z levette, és vonakodva odaadta Boninak, aki már vidáman ült az ölemben, a hányás után valószínűleg megkönnyebbülve.

Z. viszont csak most fogta föl, hogy hónapok rejtegetése után Boni végülis meglátta és meg is kapta a Mia hasonmását. Teljesen kétségbeesett. Szerinte ugyanis nem szabadna azt megtanítanunk a gyereknek, hogy a kedvenc állatkája pótolható, hogy van másik. Ha Boni a régi Miához ragaszkodik, akkor azt semmilyen más plüssjáték nem helyettesítheti. Ugyanúgy, ahogy egy anyát vagy egy apát sem helyettesítheti soha senki - mondta el újra a teóriáját. Majd engem okolt, hogy miért engedek mindig ilyen könnyen a gyereknek, ha sír, miért nem tudtam kivárni, hogy lenyugodjon magától. Most majd egy érzelemmentes pszichopatát csinálunk belőle, aki úgy váltogatja majd a barátait meg a nőit, mint a Miát ruháit.

Mondom, éjjel egy lázas gyerekkel teljesen másképpen éli meg a dolgokat az ember, mint normálisan tenné. Úgyhogy én is kétségbe estem, és gyorsan elkezdtem magyarázni Boninak, hogy ez nem ám az igazi Mia, hanem a testvére, a Pótmia, aki a szekrényben lakik fönt és csak akkor jön elő, ha az igazi Mia megbetegszik.... de a legviccesebb az a jelenet volt, amit azután láttam, hogy áthúztam az ágyat és bekukkantottam a fürdőszobába: Z. pelenkázta Bonit és közben rendületlenül és komolyan magyarázta neki: - Bonikám, tudod, ez nem a Mia. Nagyon hasonlít, de ő nem az . Őt úgy hívják, hogy (na, ezt nem tudom, honnan vette, de saját fülemmel hallottam:) Fanfan.

Azóta a gyerek visszakapta az igazit, az új pedig visszaköltözött a szekrénybe. Nem tűnik úgy, hogy Boni össze lenne zavarodva. Az is igaz, hogy gyakorlatlan szemek nem is ismernék fel, hogy ez a két plüssállat ugyanaz: míg az új plüss nagy, fehér és bolyhos, a régi a heti áltag egy mosástól kb 2/3-ára összement. A színe is megváltozott: már nem fehér, hanem szürke, a bolyhok lejöttek róla, a lába foszladozik, az ormánya cafatokban, a feje (ahol Bonikám rágcsálni szokta) a sok könnytől, nyáltól, váladéktól, főzeléktől és hányástól már sárga. Rajta van a telefonszám, és egy ragtapasz, ami hónapok óta nem jön le. Szóval Mia nagyon ramaty. De ő az Igazi!

A férjem nem szereti a focit

Tegnap lelkesen mesélem neki:

- Képzeld, ma este a magyarok Ronaldóval fognak játszani!
Ő: - Nem mondod! Nem tudtam!
Én: - Bizony!!
Ő: (halál komolyan, mintegy nyugtázva) - Hm... érdekes, nem is tudtam, hogy Ronaldo a magyar csapatban játszik.

(Igaz, rosszul mondtam franciául: a „jouer avec Ronaldo” nem helyes, úgy kellett volna mondani, hogy „jouer contre Ronaldo”, azaz Ronaldo ellen, na de AKKOR IS!)

***

Hat órakor elvitte Bonit a játszóra, hogy nyugodtan nézzem a meccset, bár a nyugodt kifejezés nem illik ide (ugye aki látta a mérkőzést, érti, miről beszélek, közben plusz folyamatosan cseteltem a húgom pasijával). Amikor másodszor egyenlítettek a portugálok (grrrr) megszületett a kisbaba. Felhívtam Z-t:

- Képzeld, megszületett Jonatán!

- Ááááá, szuper, na végre...!

- És képzeld, már 2:2!

(Na ezt most nem tudom, hogyan érthette félre, kétségtelen, hogy franciául úgy mondját: deux partout, azaz kettő mindenhol. Mindenestre így kiálltott fel:)

- Micsoda?! Ikrek???

Stressz, izgalom, drukk, adrenalin

Ma délután, a Portugália-Magyarország meccs alatt, egy egész napos vajúdás után, császármetszéssel megszületett a húgom kisbabája!!

Micsoda nap! És holnap meg a brit népszavazás...!

Innoválok

Vettem egy új konyhai gépet, egy ún. lassúfőzőt. Az volt a tervem, hogy könnyen és gyorsan főzök benne egészséges ételeket a családnak, mert a szerkentyű lényege, hogy 8-10 óra alatt főzi meg az ételt a saját levében. Addig rá se kell nézni, a hús puha lesz és a vitaminok is megmaradnak - ígérte az internet.

Ehhez képest még soha nem rontottam el ennyi ételt, mint most. Amióta megvan a szerkezet sokkal több időt töltök a konyhában, sokkal több koszos edény keletkezik... hogy a végeredményről, ami gyakran csak épp, hogy ehető, ne is beszéljünk...!

EB idején a "nemzet a világ legtermészetesebb képződményének tetszik"

Tegnap be kellett mennem az irodába, és ha már ott voltam a városban, találkoztam egy barátnőmmel-kolléganőmmel. Sétáltunk, kirakatokat nézegettünk, parfümöket szagolgattunk, majd míg én vásároltam, Mari elszaladt a kocsimhoz, hogy fél órára meghosszabbítsa a parkolójegyemet. Csak 2 eurósa volt, így lett plusz két óránk, ám közben eleredt az eső, és bezártak a boltok.

Szóval teljesen véletlenül ÍGY kerültünk egy kocsmába, a magyar-izlandi mérkőzés második félidejére. Összekapartuk a focitudásukat, és azt kell, hogy mondjam, teljesen elkapott minkett az EB-láz...!

Folyt. köv!

Ma reggel

- Ma reggel korán belenéztem az e-mailjeimbe, láttam, hogy péntekig egy HALOM munkám lesz és ráadásul G. kolléganőm is írt, hogy beszéljünk telefonon (utálok vele telefonon, vagy akárhogy beszélni).
- Reggeli után jól összevesztünk Z-vel, mert kiderült, hogy megint egymás programjaira szerveztünk, de nem is ezért voltam mérges leginkább, hanem mert egy legyintéssel elintézi: - Félreértés történt! Pedig a valóság az, hogy megint elfelejtette és összekeverte a dátumokat. (Ezentúl MINDEN dátumot alá fogok íratni vele, őrület.) Köszönés nélkül ment el.
- Utána Boni olyan lassúcsigasággal készülődött, hogy elveszítettem a türelmemet és megbüntettem, még leírni is szégyellem: bezárkóztam a WC-be, mert tudtam, hogy ezt utálja. Hatott a zsarolás, na de milyen áron! Te jó ég, ezt én csináltam?!
- A bölcsi felé menet eltörött az esernyőm.
- A bölcsiben leszakadt a nyakláncom. Nem nagy ügy, de EKKOR már majdnem robbantam.

Ezek után Bonikám, aki rendszerint vonakodva bár, de be szokott menni a terembe, és pár másodperc után már játszik is, most kint egy sarokba húzódva zokogott, hogy ő nem akar bölcsibe menni, és azt hajtogatta: - Várjunk még egy picit! Négy-öt más gyereket adtak le eközben, mindegyikük boldogan szaladt a bölcsisnénikhez, Boni viszont el volt szánva rá: nem megy be. Ilyen fokú ellenállást még nem is láttam nála. Igaz, hogy a hétvégén beteg volt, de reggel megmértem a lázát, és már hőemelkedése sem volt. Amikor elmondtam neki, hogy ma nagyon sok munkám van, sírva alkudozni próbált, hogy akkor legalább csendespihenőre vigyem haza.

Akkor én is sírva fakadtam. Gáz, mert ebben a bölcsiben még gyereket is alig látok sírni, most meg én! A bölcsis nénik azt sem tudták, hová nézzenek, egy anyuka éppen megérkezett a kisfiával, rémültem mondta a gyereknek, hogy semmi baj kicsim, olyan hangsúllyal, hogy azt lehetett érezni rajta: baj van, ne is nézz oda!

Sírva vittem be, és kénytelen voltam azt mondani a gondozónőnek, hogy erővel vegye át a síró és kapálózó kis csomagot, mert nekem mennem kell... és mentem.

Átmenet az activity és a barkochba között

Boni (csillogó szemmel): - Mama, puten!
Én: - Micsoda?
Boni: - Puten! Talitát!
Én: - Hú, kicsim, ezt nem értem... mit szeretnél?
Boni (türelmetlenül): - Puteeeen! Talitáááát!
Én (összezavarodva): - Jaj, édesem, ezt a mama nem érti... Mit szeretnél? Mutass rá, jó?
Boni (rámutat a matracra): - Pu-ten. Ta-li-tát. Manóboni.
Én: - De... ott nincs semmi... Mik azok? Meg tudod mondani, hol vannak? Milyen színűek?
Boni (dühösen): - PUTEN, TALITÁT!!!
Én: - Várj, ne mérgelődj, megoldjuk! Magyarázd el!
Boni (sír, mutogat): - PUTEEEEN, TALITÁÁÁÁÁT!!
Én:  - Ez magyarul van? Vagy ezt a papa szokta mondani? Sajnos nem értem...
Boni (zokogva tovább mutogat, összegörnyed, kezét a matracra teszi): - PU-TEEEEN! TA-LI-TÁÁÁÁT!
Én (a homlokomra csapok, hogy végre leesett): - Jaaaaj, megvan! Bukfenc! Talicska! Ugye?!

(most már csak azt kellene kitalálnom, mi az a misel? Valami, amit le lehet rajzolni, ugyanis Bonikám mindig hozza hozzá a tollat-papírt, és utasít: Misel, misel!)

Időeltolódás

 Bonikám aktuális kedvenc könyvét naponta többször kell vele megnézegetni...  Hogy a jelenlegi kedvenc dalát már ne is említsem*...

* Suttog a fenyves, zöld erdő (Áááááááááá!)

Dackorszak

Szerintem mi ezt megússzuk. Nem akarom elkiabálni, de nálunk idáig egyetlen földön fetrengős, fejet a falba verős, elájulásig fajuló dráma sem történt. Még nem volt olyan, hogy ne tudtam volna bepelenkázni, felöltöztetni, dokihoz vinni, megmosni a fogát vagy a haját stb. Voltak/vannak hisztik, de szerencsére egyrészt Bonikám hamar megnyugszik (babaként is ilyen volt), másrészt pedig lehet vele tárgyalni – ha nem, hát megvesztegetni. Aztán ha ezt sem, akkor bizony engedek... sőt, ma már pont a hiszti megelőzése érdekében egyre több mindent megengedek, persze azokon a bizonyos kereteken belül. Lehet, hogy túl lazák vagyunk, mindenesetre sikerült egy olyan egyensúlyt találni, amely mindenki számára elfogadható.

Ez a rémisztő két-három éves kor a közmegegyezés szerint az a rettenetes időszak, amikor a gyerek hülyeségekért képes önkívületi állapotba kerülni, és a szülőnek hétrét görnyedve kell a gyereke elé járulnia, minden bolondériáját jóváhagyva és kívánságát teljesítve. Nekem idáig az a tapasztalatom, hogy a gyerek hisztijének a mértéke az én türelmetlenségemnek a fokmérője, és nem fordítva. Tehát: nincs az a hisztérikus őrjöngés, amit egy türelmes anyuka (amilyen sajnos nem mindig vagyok) kellő fondorlattal ne tudna leállítani. Magyarázom a tételt: Bonikám gyakran nem akar hazajönni a játszótérről/beülni a babakocsiba/lent hagyni a kismotort-biciklit. Ha épp jó kedvemben vagyok, mindig rá tudom beszélni, elmesélem, hogy milyen szuper dolgokat fogunk otthon csinálni, választási lehetőséget adok neki (pl. babakocsi vagy bicikli) és valahogy mindig sikerül meggyőzni, hogy önszántából jöjjön. Ha viszont türelmetlen vagyok és sietek, erőből próbálom kezelni a helyzetet, olajat öntve ezzel a tűzre. Tapasztalatom szerint ez a második megoldás sokkal macerásabb mindenki számára, én is ideges leszek, ő is belelovalja magát, vinni már nem tudom, ha kapálózik stb., szóval effektíve több időbe telik minden. A legrosszabb kombináció: fáradt gyerek, türelmetlen anyuka.

Aztán van olyan, hogy olyan dolgokért hisztizik, amelyeket simán megkaphat, és asszem a legtöbb pont ebbe a kategóriába tartozik. A múltkor pl. ragaszkodott hozzá, hogy pólóban aludjon – sajnos nem egyeztem bele időben, így ebből hiszti lett. Azon nyomban abbahagyta, amint megkapta a pólót, és ment aludni. Tanulság: legközelebb előbb engedek. Én is kisebb ellenállás felé megyek: állni a sarat, bekeményíteni vagy türelmesen százszor elmagyarázni, hogy izzadni fog, ha a body fölé még egy pólót vesz fel, sokkal melósabb, mint engedni.

Hurrá, megjött a jó idő, végre járhatunk a botanikus kertbe, szívhatunk egy kis friss levegőt, virágillatot!

Webkamera a bölcsiben

Vannak azok az erkölcsi-morális dilemmák, amelyekben az ember (legalábbis én) egyszerűen nem tud(ok) állást foglalni. Ilyen a címben szereplő eset is, azaz hogy kellene-e, lehetne-e, érdemes lenne-e webkamerát szerelni a bölcsikbe, hogy a szülők a munkahelyükről élőben tudják követni: mit csinál a gyerekük és mit csinálnak a gondozók.

Ma egy barátnőméknél ebédeltünk, akinek a kisfia Bonival pont egyidős és akinek a férje amerikai. A srác mesélte, hogy Amerikában bizony léteznek ilyen webkamerák. Azért terelődött a szó rájuk, mert jól meglepődtünk a két gyerek interakcióján – tulajdonképpen mind a négyünk számára eléggé új helyzet volt az, hogy végigkövettük, hogyan játszanak együtt (vagy éppen hogyan nem játszanak együtt) a gyerekek, elveszik-e egymás elől a játékot, megosztoznak-e, mivel szeretnek játszani stb., stb. Mindannyian megegyeztünk abban, hogyan baromi kíváncsiak vagyunk: hogy viselkedik a saját gyerekünk társaságban.

Aztán bizony, valljuk be... jó lenne ellenőrizni a dadus néniket. Barátnőmék kisfiának a lába egyszer eltörött a bölcsiben (6 hét gipsz), és a gondozónők egyetlen épkézláb magyarázattal nem tudtak szolgáni, mi történt. Boni is jött már haza karmolásokkal a mellkasán, télen, amikor a body-t nem veszik le (nagy valószínűséggel csak vakarózott, de akkor is). Az említett barátnőméknek hónapokon keresztül azt mondták, hogy mindent megeszik a gyerek, míg egyszer kiderült, hogy a húst csak megrágja, de nem nyeli le: a barátnőm hónapokig nem adott a kisfiúnak húst, azt gondolván, hogy kap a bölcsiben... Aztán ott vannak a kevésbé fontos dolgok, hogy pl. ugyanazzal a zsepivel törlik-e meg a gyerekek orrát (megtörlik-e egyáltalán!), ölbe veszik-e rögtön őket, ha sírnak, káromkodnak-e előttük stb., stb.

(A mi bölcsinkben pedig a gondozónők hegyes késsel vágják a mocorgó és ugrabugráló gyerekek orra előtt (40-50 cm) az almát, banánt, miközben a terem másik végében ülő kollégáikkal beszélgetnek, nagyokat gesztikulálva! Az ütő megállt a szívemben, amikor ezt megláttam , Z. dettó, amikor ő hozta el (péntekenként ebéd után megy valamelyikünk érte). Szóltunk, vállukat vonogatták, hogy „eddig soha nem történt semmi” (ettől az érvtől frászt kapok), de hogy majd „jobban fognak figyelni” – azóta nem változott semmi. Számolom a napokat a bölcsi végéig.)

A webkamera ellen szól viszont a személyi jogok védelme. Az az érzésem, hogy még a saját gyerekünknek is kell, hogy legyen privát szférája. Milyen jogon lesné meg az ember, ráadásul úgy, hogy a gyerek nem is tud róla? Talán egy kisgyereknek is van joga rossz kedvűnek, agresszívnak, antiszociálisnak, furának lenni anélkül, hogy a szülő erről értesülne, ezt számon kérné, vagy hogy ezen aggódna – most így gondolom, bár lehet, hogy ez egy nagyon fennkölt, sznob hülyeség, nem tudom. Egyébként én vagyok az az anyuka, aki hasonló megfontolásból a FB-ra sem tesz föl Bonifotókat.

Mindenesetre az nem kérdés, hogy mások gyerekeit viszont nem leshetjük meg (nálunk még fotózni sem lehet a bölcsiben, pont emiatt). Egy ilyen kisvárosban, ahol a gyerekek egy oviba, majd egy iskolába fognak járni, nem tehetjük meg, hogy kilessük a szomszéd gyerekeit és rájuk sütjük a bélyeget: ez a verekedős, ez a harapós, ez a hisztipók stb., stb. Biztosan csak konfliktust szülne egy ilyen helyzet – szívesen megnézném, hogyan intézik el ugyanezt Amerikában!

A gondozónők pedig... kétségtelen, hogy szükség van bizonyos szintű bizalomra a szülők részéről, enélkül nem megy. Bár megmondom őszintén, én nagyon nehezen bízok meg idegenekben, ezért nincs is baby-sitterünk. A bölcsitől azt reméljük, hogy mivel többen vannak egy csoportban, ez valamiféle kontrollt jelent számukra. De ki szeretne/tudna felszabadultan gyerekekkel foglalkozni egy bekamerázott teremben?

Szóval asszem én nemmel szavaznék. Aztán lehet, hogy jövő szerdán egy harapásnyommal jön haza Boni, én pedig habzó szájjal mennék tüntetni az utcára, hogy webkamerát mindenhova!, nem tudom.

A felnőttből előbújó sértett gyerek

Nagyikockák

Ha a várakozás, sorbanállás és utazás stb. MINDEN egyes percét nyelvtanulásra használnám föl, pár év múlva tökéletesen beszélnék két-három új nyelven. Sajnos a valóság teljesen más. Újabban az alábbi, kevéssé szexi dologgal ütöm el az időmet:

Horgolok! De ez legalább megy a reumámhoz...!