Az a fura, hogy szinte hozzá kell szoknunk a megszokhatatlanhoz, azaz hogy évek óta Európa bizonyos pontjain emberek halnak meg terrortámadásban. Várható volt, hogy Brüsszelben is történik valami, de amikor valósággá válik a rémálom, kiderül, hogy ehhez hozzászokni nem lehet. Még ha szinte ismeri is az ember a forgatókönyvet: először jön a megdöbbenés, a rettenet és a hírportálok ötpercenkénti frissítése – mindez számomra egyenes arányban áll azzal, hogy mennyire ismeri jól az ember a helyszínt –, majd a közeli/távoli ismerősök felkutatása FB-on (elképesztő, hogy az ilyen tragédiák idején a kollégák iránti aggodalom és az irántuk érzett szolidaritás mennyire természetes képződménynek tetszik), aztán a miértek és a hogyantok részletes taglalása rokonokkal, barátokkal (és mivel Párizs után úgy érzem, mindent kibeszéltünk, most már csak magunkat ismételgetjük), majd jönnek a hétköznapok, az ember meghallgat egy-egy vitafórumot a rádióban, meg elolvas egy hosszabb cikket, akár nyomtatásban is. Aztán már csak egy dátumra emlékezünk... március 22. November 13. Szeptember 11. Stb.
Annyi minden kavarog a fejemben. Ma belegondoltam, hogy amikor időnként számba vettem, hogy mi hiányzik nekem Brüsszelből, szinte az első helyen állt a repülőtér! (innen, ahol most lakunk, nehéz utazni) LB barátnőm 10 perccel a támadás előtt utazott át a Malbeek megállón – és ő az, akinek az augusztusi, a Brüsszel-Párizs útvonalon tervezett terrorcselekmény idején is a vonaton kellett volna lennie. A támadást meghiúsították, LB pedig éppen nyaralt, szóval szerencsére nem volt semmi, de azóta is bennem van a félsz: akár lehett volna tragédia is.
A piszkozatok között van egy félig megírt posztom a mormon hittérítőkről. Röviden: amikor ideköltöztünk, Z. összehaverkodott velük, egy ideig rendszeresen jártak, szimpik voltak, készségesek, fiatalok, amerikaiak. Aztán mivel én biztosra tudtam, hogy nem akarok megtérítődni, na meg a franciát is rosszul beszélték, ráadásul állandóan cserélődtek is, tehát a végén már teljesen másokkal kvaterkáztunk, mint akikkel az elején szimpatizáltunk, én azt kértem Z-től, hogy hagyjuk abba, ne hívjuk őket többé. Ma megtudtuk, hogy a legelső srác (a legszimbibb) is súlyosan megsérült a reptéri robbantásban, Z. úgy értette, hogy a lábát le kellett vágni – most alig bírom lebeszélni, hogy ne menjen Brüsszelbe meglátogatni...!
Végére még két kérdés, amit fölteszek magamnak ma: miért csak narancssárga készültségi szintet vezettek be az uniós épületekre? És: vajon hogyan van embereknek idejük/energiájuk/bátorságuk/képük terrortámadás idején elővenni a mobiljukat és filmezni?
2016. március 22., kedd
2016. március 21., hétfő
Még, még, még!
Jaj, szörnyűség... Befejeztük a sorozatunkat. Árván maradtunk! Miért nem folytatják évekig, mint a Szabó családot? Elnézegetnénk még egy ideig...
2016. március 14., hétfő
Min veszekszünk?
Semmiségeken, hülyeségekem, szóra sem érdemes apróságokon, mégis: amióta Boni meszületett, egyre többet és rendszeresen. Ez azért fura, mert a lényegben nyilván egyetértünk. De mint tudjuk, az ördög nem ott lakozik...
Először is, a háztartás: ki, mikor és mit csináljon. A konfliktusok alapja, hogy Z. úgy érzi, ő csinál mindent (az ő szavai!), én meg úgy érzem, csak én csinálok meg mindent alaposan. Egy példa, ami leírva egyáltalán nem nagy ügy, de amitől eldobom az agyam: mikor Z. hazajön a bevásárlásból, berakja a hűtőbe az odavalókat, de a pulton hagyja a nylonzacskóba csomagolt gyümölcsöket-zöldségeket, amelyek, ha én nem pakolom el, ott rohadnak meg. Nyilván semmiség elpakolni, de engem meg az idegesít, hogy akkor miért gondolja, hogy ő annyira hatékony háztartásbeli?
A sort folytathatnám rengeteg ilyen számos kis hülyeségekkel, a be nem ágyazástól (én) a morzsák asztalon hagyásán (ő) és a kupak rá nem csavarásán (én) keresztül a minden nap új törölköző használatátáig (ő). Szánalmas kis dolgok ezek, nem is lenne túl sok vagy nagy baj, ha nem lenne mindenki meggyőződve a maga igazáról.
Aztán vannak a gyerekkel kapcsolatos dolgok, ez már gázabb. Egyszer komolyan összevesztünk azon, hogy előbb fürödjön, és aztán egyen, vagy fordítva. Én már engedtem a fürdővizet, ő melegítette a kaját, egyszerre lettünk kész. Na most mi legyen? (már nem tudom, hogyan volt végülis, ez jellemző a problémák fontosságára)
Egy zárójel: én teljesen objektíven (haha) úgy látom, hogy a háztartással ellentétben, ahol tényleg vitatható vagy legalábbis változó a probléma forrása, Bonival kapcsolatban igazam van, és Z. totálisan tévúton jár. Egyszer komolyan is beszélgettünk erről és akkor úgy tűnt, hogy ő is belátta, de attól még nem könnyű a helyzetet kezelni, mert Z. a gyereknevelés minden aspektusába bele akar szólni, attól elkezdve, hogy játszhat-e a vezeték nélküli telefonnal a gyerek egészen odáig, hogy adhatok-e rá olyan kabátot, amelyről hiányzik a címke (nem és nem. A kabátot ne kérdezzétek, rémes történet, Z. szerint biztos Kínában gyártották és tele van mérgező anyagokkal).
Minderre rájön még egy jó adag fáradság, a költözésből fakadó, máig meg nem odott gondok (könyvespolc felfúrása, függönyök feltétele, a leszakadt karnis stb. stb.), a bölcsis vírusok, az aggodalom, az időhiány, megfejelve néhány régi sérelemmel – és máris kapunk két idegbeteg embert, aki társasjátékot játszik a szavakkal. Olykor-olykor meggondolatlan sértéseket vágunk egymás fejéhez. Z. például emlegetni szokta, hogy az ő húga bezzeg hat gyerek mellett is tisztán tartotta a lakást – ilyenkor egy hajszál választ el attól, hogy berakjam a bőröndömet a kocsiba és elmenjek egy hétvégére az egyik barátnőmhöz. Én pedig idegbeteg módon szoktam kijelenteni Z-nek, hogy márpedig az ő szabályaival nem lehet együttélni, és egyszer már azt is majdnem kimondtam (szerencsére valami nem-tudom-honnan előkapott józan ész megakadályozott benne), hogy válás esetén egyetlen bíró sem ítélne úgy, hogy nekem a mosogatógépből elővett tiszta edényeket el kellene öblítenem, mint ahogy azt Z. elvárja.
Először is, a háztartás: ki, mikor és mit csináljon. A konfliktusok alapja, hogy Z. úgy érzi, ő csinál mindent (az ő szavai!), én meg úgy érzem, csak én csinálok meg mindent alaposan. Egy példa, ami leírva egyáltalán nem nagy ügy, de amitől eldobom az agyam: mikor Z. hazajön a bevásárlásból, berakja a hűtőbe az odavalókat, de a pulton hagyja a nylonzacskóba csomagolt gyümölcsöket-zöldségeket, amelyek, ha én nem pakolom el, ott rohadnak meg. Nyilván semmiség elpakolni, de engem meg az idegesít, hogy akkor miért gondolja, hogy ő annyira hatékony háztartásbeli?
A sort folytathatnám rengeteg ilyen számos kis hülyeségekkel, a be nem ágyazástól (én) a morzsák asztalon hagyásán (ő) és a kupak rá nem csavarásán (én) keresztül a minden nap új törölköző használatátáig (ő). Szánalmas kis dolgok ezek, nem is lenne túl sok vagy nagy baj, ha nem lenne mindenki meggyőződve a maga igazáról.
Aztán vannak a gyerekkel kapcsolatos dolgok, ez már gázabb. Egyszer komolyan összevesztünk azon, hogy előbb fürödjön, és aztán egyen, vagy fordítva. Én már engedtem a fürdővizet, ő melegítette a kaját, egyszerre lettünk kész. Na most mi legyen? (már nem tudom, hogyan volt végülis, ez jellemző a problémák fontosságára)
Egy zárójel: én teljesen objektíven (haha) úgy látom, hogy a háztartással ellentétben, ahol tényleg vitatható vagy legalábbis változó a probléma forrása, Bonival kapcsolatban igazam van, és Z. totálisan tévúton jár. Egyszer komolyan is beszélgettünk erről és akkor úgy tűnt, hogy ő is belátta, de attól még nem könnyű a helyzetet kezelni, mert Z. a gyereknevelés minden aspektusába bele akar szólni, attól elkezdve, hogy játszhat-e a vezeték nélküli telefonnal a gyerek egészen odáig, hogy adhatok-e rá olyan kabátot, amelyről hiányzik a címke (nem és nem. A kabátot ne kérdezzétek, rémes történet, Z. szerint biztos Kínában gyártották és tele van mérgező anyagokkal).
Minderre rájön még egy jó adag fáradság, a költözésből fakadó, máig meg nem odott gondok (könyvespolc felfúrása, függönyök feltétele, a leszakadt karnis stb. stb.), a bölcsis vírusok, az aggodalom, az időhiány, megfejelve néhány régi sérelemmel – és máris kapunk két idegbeteg embert, aki társasjátékot játszik a szavakkal. Olykor-olykor meggondolatlan sértéseket vágunk egymás fejéhez. Z. például emlegetni szokta, hogy az ő húga bezzeg hat gyerek mellett is tisztán tartotta a lakást – ilyenkor egy hajszál választ el attól, hogy berakjam a bőröndömet a kocsiba és elmenjek egy hétvégére az egyik barátnőmhöz. Én pedig idegbeteg módon szoktam kijelenteni Z-nek, hogy márpedig az ő szabályaival nem lehet együttélni, és egyszer már azt is majdnem kimondtam (szerencsére valami nem-tudom-honnan előkapott józan ész megakadályozott benne), hogy válás esetén egyetlen bíró sem ítélne úgy, hogy nekem a mosogatógépből elővett tiszta edényeket el kellene öblítenem, mint ahogy azt Z. elvárja.
2016. március 10., csütörtök
Mindenkinek a maga keresztje (2)
Kétségbe vagyok esve, sajnálom és sajnáltatom magamat, nem élvezem az életet: ilyeneket érzek ma is, meg mostanában többször is, amikor megint (és mindig) kijön ez a hülye, rohadt, utálnivaló, embert próbáló reumám. Nem igaz, hogy így kell leélni az életemet, basszus, annyira jó lenne minden nélküle. Pedig a józan eszemmel szoktam tudni (meg szoktam tudni győzni magam), hogy mindez semmiség, és hogy ez pont az a probléma, amit máshogyan is meg lehet (sőt, máshogyan kell) közelíteni. A félig üres, félig tele-hozzáállással: örüljek, hogy csak reumám van. Lehetne csontrák, mondjuk. Na, ugye.
De ilyenkor, amikor sántikálok, meg sziszegek, ilyenkor mégiscsak megtalál az a gondolat, hogy de én sportolni szeretnék! Futni, úszni! Futni már soha többet nem fogok tudni, ebbe pedig már belenyugodtam, de mégis... Meg nem akarok folyton fázni, zárt cipőket meg farmer alá harisnyát hordani, ebből is elegem van!
Luxushiszti ez, amit rendes esetben az agyam legmélyebb részébe száműzök. Boni óta annyira átértékelődött minden, és ennek ellenére mégis elfog az a lelki békét megbontó, hülye érzés, hogy egyrészt 1) miért én? másrészt pedig, hogy 2) milyen jó lenne fájdalmak és odafigyelés és gyógyszerek nélkül élni. Harmadrészt pedig, hogy mi lesz így velem, sporttalanul? Ezek a kérdések önsajnálattal nem megválaszolhatók, ide elfogadás, proaktív hozzáállás és remény kell. (ma nincs)
De ilyenkor, amikor sántikálok, meg sziszegek, ilyenkor mégiscsak megtalál az a gondolat, hogy de én sportolni szeretnék! Futni, úszni! Futni már soha többet nem fogok tudni, ebbe pedig már belenyugodtam, de mégis... Meg nem akarok folyton fázni, zárt cipőket meg farmer alá harisnyát hordani, ebből is elegem van!
Luxushiszti ez, amit rendes esetben az agyam legmélyebb részébe száműzök. Boni óta annyira átértékelődött minden, és ennek ellenére mégis elfog az a lelki békét megbontó, hülye érzés, hogy egyrészt 1) miért én? másrészt pedig, hogy 2) milyen jó lenne fájdalmak és odafigyelés és gyógyszerek nélkül élni. Harmadrészt pedig, hogy mi lesz így velem, sporttalanul? Ezek a kérdések önsajnálattal nem megválaszolhatók, ide elfogadás, proaktív hozzáállás és remény kell. (ma nincs)
2016. március 8., kedd
És milyen nyelven beszél?
- szokták kérdezni. Hát, egyrészt még nem beszél, a szó szoros értelmében, másrészt pedig: franciául. Hiába minden igyekezetem, születésétől kezdve az a sok Weöres Sándor, meg az ilyen Ringató, olyan magyar népdalok stb., érezhetően a francia az erősebb nyelve – de nem is vártam mást, a bölcsiben is ezt hallja, és a szülei is franciául beszélnek egymással.
A múltkor összeszámoltuk, kb. 50 szót tud(ott akkor, most már biztos többet), ebből kb 10-15-öt magyarul. Van, hogy ugyanazt a szót mind a két nyelven is ismerni, és elő szokott fordulni, hogy hozzám fordul, magyarul mond valamit (hajó, inni, toll), majd odamegy az apjához, és ugyanazt franciául kéri (bateau, à boire, stylo). Érdekes, hogy van, amit csak magyarul tud (tottóníni, nulla, menni, papucs), de a legtöbb szót mégiscsak franciául tanulja, és mostanában ráadásul elképesztő gyorsasággal. Mint egy kis papagáj ismételgeti amit csak hall, legtöbbször még franciául is rosszul, hibásan, hát még magyarul! Az a szót, hogy közepes (magyarul), napok óta próbálja kimondani, először szinte felismerhetetlenül, de még most sem tökéletesen. Forgatja a szájában a hangokat, erőlködik, szótagol, iszonyú édes. Ha nem értjük meg, hogy mit akar, nagyon izgatott lesz, többször is nekiveselkedik, próbálkozik, mutogat, méregbe gurul, majd legtöbbször valahogy mégis sikerül megértetniel magát - de pl. napokba telt, míg rájöttem, hogy a potó az kompótot jelent. Emellett pedig gyakran keveri a két nyelvet: manège menni (körhintázni menni).
Nagyon szuper kor ez: most érzem először azt, hogy napról napra változik, tanul valamit, ellentétben az első másfél évvel, amikor minden egyes fejlődési szakaszt hónapokig tartó gyakorlás előzte meg... legalábbis én úgy éreztem, hogy már iszonyú rég óta gyakorolja a kúszást, mire sikerült neki elindulnia. Most meg olyan is van, hogy nem is tudtam, hogy megtanult ezt vagy azt: pl. kukac - mondtam neki, amikor a könyvében lévő rajzra mutatott (egy almából lógott ki egy kukac), erre ő szinte homlokot ráncolva, hitetlenkedve rám néz, és közli: gilitász! (azaz giliszta, a Vidám mesék c. könyvből - nem gondoltam volna, hogy megjegyezte). Vagy amikor mondtam neki, hogy lehet, hogy kap orvosságot, mert köhög, rávágta a gyógyszer nevét – és ez azért érdekes, mert azt illusztrálja, hogy nem csak azt tanulja el, amit neki mondunk, hanem amit egymás között beszélünk a férjemmel.
Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy magyarul beszélek hozzá/vele, bár egyre érezhetőbben utopisztikussá kezd válni a dolog. Hétvégén pl. egy kolléganőm volt nálunk, akire Boni rendszeresen azt a szót használta, hogy ça, azaz nem azt mondta, hogy ő, hanem hogy az. Most ilyenkor hogy javítsam ki? Magyarul a franciát? Vagymi? Vagy amikor azt kérdezi, mi van a mosógépre írva (coton), mondom neki, hogy pamut. De ezek után amikor le akarja betűzni a szót, hogyan mondjam azt, hogy a pamut a cica betűből, meg a karika betűből stb. áll? (nem vagyok híve a betűk tanításának ilyen kis korban, de annyira érdekli, hogy kénytelen vagyok)
A kis fejében biztos ez a normális, a rendes: a mamák nem úgy beszélnek, mint a többi ember (azaz ahogy a papa, vagy a bölcsiban, játszón stb.). Akkor kell viszont megnézni az arcát, amikor az apja (viccből) magyarul beszél hozzá! Hát akkor úgy néz rá, mintha a feje tetejére állt volna a világ.
A múltkor összeszámoltuk, kb. 50 szót tud(ott akkor, most már biztos többet), ebből kb 10-15-öt magyarul. Van, hogy ugyanazt a szót mind a két nyelven is ismerni, és elő szokott fordulni, hogy hozzám fordul, magyarul mond valamit (hajó, inni, toll), majd odamegy az apjához, és ugyanazt franciául kéri (bateau, à boire, stylo). Érdekes, hogy van, amit csak magyarul tud (tottóníni, nulla, menni, papucs), de a legtöbb szót mégiscsak franciául tanulja, és mostanában ráadásul elképesztő gyorsasággal. Mint egy kis papagáj ismételgeti amit csak hall, legtöbbször még franciául is rosszul, hibásan, hát még magyarul! Az a szót, hogy közepes (magyarul), napok óta próbálja kimondani, először szinte felismerhetetlenül, de még most sem tökéletesen. Forgatja a szájában a hangokat, erőlködik, szótagol, iszonyú édes. Ha nem értjük meg, hogy mit akar, nagyon izgatott lesz, többször is nekiveselkedik, próbálkozik, mutogat, méregbe gurul, majd legtöbbször valahogy mégis sikerül megértetniel magát - de pl. napokba telt, míg rájöttem, hogy a potó az kompótot jelent. Emellett pedig gyakran keveri a két nyelvet: manège menni (körhintázni menni).
Nagyon szuper kor ez: most érzem először azt, hogy napról napra változik, tanul valamit, ellentétben az első másfél évvel, amikor minden egyes fejlődési szakaszt hónapokig tartó gyakorlás előzte meg... legalábbis én úgy éreztem, hogy már iszonyú rég óta gyakorolja a kúszást, mire sikerült neki elindulnia. Most meg olyan is van, hogy nem is tudtam, hogy megtanult ezt vagy azt: pl. kukac - mondtam neki, amikor a könyvében lévő rajzra mutatott (egy almából lógott ki egy kukac), erre ő szinte homlokot ráncolva, hitetlenkedve rám néz, és közli: gilitász! (azaz giliszta, a Vidám mesék c. könyvből - nem gondoltam volna, hogy megjegyezte). Vagy amikor mondtam neki, hogy lehet, hogy kap orvosságot, mert köhög, rávágta a gyógyszer nevét – és ez azért érdekes, mert azt illusztrálja, hogy nem csak azt tanulja el, amit neki mondunk, hanem amit egymás között beszélünk a férjemmel.
Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy magyarul beszélek hozzá/vele, bár egyre érezhetőbben utopisztikussá kezd válni a dolog. Hétvégén pl. egy kolléganőm volt nálunk, akire Boni rendszeresen azt a szót használta, hogy ça, azaz nem azt mondta, hogy ő, hanem hogy az. Most ilyenkor hogy javítsam ki? Magyarul a franciát? Vagymi? Vagy amikor azt kérdezi, mi van a mosógépre írva (coton), mondom neki, hogy pamut. De ezek után amikor le akarja betűzni a szót, hogyan mondjam azt, hogy a pamut a cica betűből, meg a karika betűből stb. áll? (nem vagyok híve a betűk tanításának ilyen kis korban, de annyira érdekli, hogy kénytelen vagyok)
A kis fejében biztos ez a normális, a rendes: a mamák nem úgy beszélnek, mint a többi ember (azaz ahogy a papa, vagy a bölcsiban, játszón stb.). Akkor kell viszont megnézni az arcát, amikor az apja (viccből) magyarul beszél hozzá! Hát akkor úgy néz rá, mintha a feje tetejére állt volna a világ.
