És milyen nyelven beszél?

- szokták kérdezni. Hát, egyrészt még nem beszél, a szó szoros értelmében, másrészt pedig: franciául. Hiába minden igyekezetem, születésétől kezdve az a sok Weöres Sándor, meg az ilyen Ringató, olyan magyar népdalok stb., érezhetően a francia az erősebb nyelve – de nem is vártam mást, a bölcsiben is ezt hallja, és a szülei is franciául beszélnek egymással.

A múltkor összeszámoltuk, kb. 50 szót tud(ott akkor, most már biztos többet), ebből kb 10-15-öt magyarul. Van, hogy ugyanazt a szót mind a két nyelven is ismerni, és elő szokott fordulni, hogy hozzám fordul, magyarul mond valamit (hajó, inni, toll), majd odamegy az apjához, és ugyanazt franciául kéri (bateau, à boire, stylo). Érdekes, hogy van, amit csak magyarul tud (tottóníni, nulla, menni, papucs), de a legtöbb szót mégiscsak franciául tanulja, és mostanában ráadásul elképesztő gyorsasággal. Mint egy kis papagáj ismételgeti amit csak hall, legtöbbször még franciául is rosszul, hibásan, hát még magyarul! Az a szót, hogy közepes (magyarul), napok óta próbálja kimondani, először szinte felismerhetetlenül, de még most sem tökéletesen. Forgatja a szájában a hangokat, erőlködik, szótagol, iszonyú édes. Ha nem értjük meg, hogy mit akar, nagyon izgatott lesz, többször is nekiveselkedik, próbálkozik, mutogat, méregbe gurul, majd legtöbbször valahogy mégis sikerül megértetniel magát - de pl. napokba telt, míg rájöttem, hogy a potó az kompótot jelent. Emellett pedig gyakran keveri a két nyelvet: manège menni (körhintázni menni). 

Nagyon szuper kor ez: most érzem először azt, hogy napról napra változik, tanul valamit, ellentétben az első másfél évvel, amikor minden egyes fejlődési szakaszt hónapokig tartó gyakorlás előzte meg... legalábbis én úgy éreztem, hogy már iszonyú rég óta gyakorolja a kúszást, mire sikerült neki elindulnia. Most meg olyan is van, hogy nem is tudtam, hogy megtanult ezt vagy azt: pl. kukac - mondtam neki, amikor a könyvében lévő rajzra mutatott (egy almából lógott ki egy kukac), erre ő szinte homlokot ráncolva, hitetlenkedve rám néz, és közli: gilitász! (azaz giliszta, a Vidám mesék c. könyvből - nem gondoltam volna, hogy megjegyezte). Vagy amikor mondtam neki, hogy lehet, hogy kap orvosságot, mert köhög, rávágta a gyógyszer nevét – és ez azért érdekes, mert azt illusztrálja, hogy nem csak azt tanulja el, amit neki mondunk, hanem amit egymás között beszélünk a férjemmel.

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy magyarul beszélek hozzá/vele, bár egyre érezhetőbben utopisztikussá kezd válni a dolog. Hétvégén pl. egy kolléganőm volt nálunk, akire Boni rendszeresen azt a szót használta, hogy ça, azaz nem azt mondta, hogy ő, hanem hogy az. Most ilyenkor hogy javítsam ki? Magyarul a franciát? Vagymi? Vagy amikor azt kérdezi, mi van a mosógépre írva (coton), mondom neki, hogy pamut. De ezek után amikor le akarja betűzni a szót, hogyan mondjam azt, hogy a pamut a cica betűből, meg a karika betűből stb. áll? (nem vagyok híve a betűk tanításának ilyen kis korban, de annyira érdekli, hogy kénytelen vagyok) 

A kis fejében biztos ez a normális, a rendes: a mamák nem úgy beszélnek, mint a többi ember (azaz ahogy a papa, vagy a bölcsiban, játszón stb.). Akkor kell viszont megnézni az arcát, amikor az apja (viccből) magyarul beszél hozzá! Hát akkor úgy néz rá, mintha a feje tetejére állt volna a világ.