Min veszekszünk?

Semmiségeken, hülyeségekem, szóra sem érdemes apróságokon, mégis: amióta Boni meszületett, egyre többet és rendszeresen. Ez azért fura, mert a lényegben nyilván egyetértünk. De mint tudjuk, az ördög nem ott lakozik...

Először is, a háztartás: ki, mikor és mit csináljon. A konfliktusok alapja, hogy Z. úgy érzi, ő csinál mindent (az ő szavai!), én meg úgy érzem, csak én csinálok meg mindent alaposan. Egy példa, ami leírva egyáltalán nem nagy ügy, de amitől eldobom az agyam: mikor Z. hazajön a bevásárlásból, berakja a hűtőbe az odavalókat, de a pulton hagyja a nylonzacskóba csomagolt gyümölcsöket-zöldségeket, amelyek, ha én nem pakolom el, ott rohadnak meg. Nyilván semmiség elpakolni, de engem meg az idegesít, hogy akkor miért gondolja, hogy ő annyira hatékony háztartásbeli?

A sort folytathatnám rengeteg ilyen számos kis hülyeségekkel, a be nem ágyazástól (én) a morzsák asztalon hagyásán (ő) és a kupak rá nem csavarásán (én) keresztül a minden nap új törölköző használatátáig (ő). Szánalmas kis dolgok ezek, nem is lenne túl sok vagy nagy baj, ha nem lenne mindenki meggyőződve a maga igazáról.

Aztán vannak a gyerekkel kapcsolatos dolgok, ez már gázabb. Egyszer komolyan összevesztünk azon, hogy előbb fürödjön, és aztán egyen, vagy fordítva. Én már engedtem a fürdővizet, ő melegítette a kaját, egyszerre lettünk kész. Na most mi legyen? (már nem tudom, hogyan volt végülis, ez jellemző a problémák fontosságára)

Egy zárójel: én teljesen objektíven (haha) úgy látom, hogy a háztartással ellentétben, ahol tényleg vitatható vagy legalábbis változó a probléma forrása, Bonival kapcsolatban igazam van, és Z. totálisan tévúton jár. Egyszer komolyan is beszélgettünk erről és akkor úgy tűnt, hogy ő is belátta, de attól még nem könnyű a helyzetet kezelni, mert Z. a gyereknevelés minden aspektusába bele akar szólni, attól elkezdve, hogy játszhat-e a vezeték nélküli telefonnal a gyerek egészen odáig, hogy adhatok-e rá olyan kabátot, amelyről hiányzik a címke (nem és nem. A kabátot ne kérdezzétek, rémes történet, Z. szerint biztos Kínában gyártották és tele van mérgező anyagokkal).

Minderre rájön még egy jó adag fáradság, a költözésből fakadó, máig meg nem odott gondok (könyvespolc felfúrása, függönyök feltétele, a leszakadt karnis stb. stb.), a bölcsis vírusok, az aggodalom, az időhiány, megfejelve néhány régi sérelemmel  – és máris kapunk két idegbeteg embert, aki társasjátékot játszik a szavakkal. Olykor-olykor meggondolatlan sértéseket vágunk egymás fejéhez. Z. például emlegetni szokta, hogy az ő húga bezzeg hat gyerek mellett is tisztán tartotta a lakást – ilyenkor egy hajszál választ el attól, hogy berakjam a bőröndömet a kocsiba és elmenjek egy hétvégére az egyik barátnőmhöz. Én pedig idegbeteg módon szoktam kijelenteni Z-nek, hogy márpedig az ő szabályaival nem lehet együttélni, és egyszer már azt is majdnem kimondtam (szerencsére valami nem-tudom-honnan előkapott józan ész megakadályozott benne), hogy válás esetén egyetlen bíró sem ítélne úgy, hogy nekem a mosogatógépből elővett tiszta edényeket el kellene öblítenem, mint ahogy azt Z. elvárja.