Úgy örülök, hogy VALÓDI problémája volt a gépemnek, nem én kattintkattam rossz helyre. A legváratlanabb mondat, amit hallottam a nap folyamán: - Asszonyom, újra kell, hogy installáljuk az Ön PROFILJÁT!!
2015. április 30., csütörtök
2015. április 28., kedd
Home office
A képen: itthoni számítógép, mh-i laptop, magyar klaviatúra, töltő, CPL (?)- csatlakozó, modem, dekóder, iPad, 10 km kábel. És négy napja próbálkozom sikertelenül, hogy rácsatlakozzak a mh-i szerverre. Három informatikus eddig három különböző hibát diagnosztizált!
2015. április 22., szerda
Fiúk
Olyan kár, hogy nem filmeztem le az alábbi jelenetet a parkban tegnap! Az történt, hogy egy öt-hatéves kisfiú lehozott a játszótérre egy távirányítású autót. Bonhomme teljesen odáig volt tőle! Valahogy nem nagyon vettünk neki autókat eddig, nincs (még) meg ez a reflexünk. Pedig most kiderült, hogy imádja - bár az is lehet, hogy attól volt elvarázsolódva, hogy magától ment az autó. Egy szó, mint száz, miután meglátta, otthagyott csapot-papot, a babakocsit, az anyját, a nagyanyját, és elbűvölten követte, mint akit megbabonáztak. Szólni se lehetett hozzá, se látott, se hallott.
A látvány tehát a következő volt: elől ment az autó, utána az ötévesforma kisfiú a távirányítóval, majd egymást meg-megelőzve az ötéves kisöccse és a kinyújtott karral közlekedő, az autóra extázisban mutogató Boni. Az ötéves tesója egy kis gengszter volt: nem akarta, hogy Boni ennek a varázslatos autónak akár csak a látványában is részesüljön és mindenáron meg akarta akadályozni, hogy kövesse őket. Lökdöste, eléállt, Bonit viszont mágnesként vonzotta az autó, észre se vette az akadályozó elemet, szerintem nem is érzékelte.
Néha a kompánia megállt. Az ötévesforma ilyenkor mindig meg akarta mutatni Boninak, hogyan működik a távirányító. A kisfiam teljesen értetlenül meredt rá, ellökte, őt a kocsi érdekelte, kikerekedő szemmel vizsgálgatta, meg akarta fogni. A kis gengszter eközben pedig mindent elkövetett, hogy ne tudjon hozzáérni semmihez - én meg közben azon nevettem, hogy a kis kemény legénykének a szájában végig cumi volt!
Aztán elindultak újra: elől az autó, utána a nagyfiú, majd s a két kicsi, az egyik bosszúsan, a másik megbabonázva. Egészen addig tartott a csoda, míg a testvérpár haza nem ment.
Itthon kicsit gondolkodtunk azon, vegyünk-e Boninak egy ilyen autót. Már láttam lelki szemeimmel, hogy oda irányítjuk a gyereket a lakásban, ahová mi szeretnénk! Na de viccet félretéve, ritkán köti le ennyire egy játék.
A látvány tehát a következő volt: elől ment az autó, utána az ötévesforma kisfiú a távirányítóval, majd egymást meg-megelőzve az ötéves kisöccse és a kinyújtott karral közlekedő, az autóra extázisban mutogató Boni. Az ötéves tesója egy kis gengszter volt: nem akarta, hogy Boni ennek a varázslatos autónak akár csak a látványában is részesüljön és mindenáron meg akarta akadályozni, hogy kövesse őket. Lökdöste, eléállt, Bonit viszont mágnesként vonzotta az autó, észre se vette az akadályozó elemet, szerintem nem is érzékelte.
Néha a kompánia megállt. Az ötévesforma ilyenkor mindig meg akarta mutatni Boninak, hogyan működik a távirányító. A kisfiam teljesen értetlenül meredt rá, ellökte, őt a kocsi érdekelte, kikerekedő szemmel vizsgálgatta, meg akarta fogni. A kis gengszter eközben pedig mindent elkövetett, hogy ne tudjon hozzáérni semmihez - én meg közben azon nevettem, hogy a kis kemény legénykének a szájában végig cumi volt!
Aztán elindultak újra: elől az autó, utána a nagyfiú, majd s a két kicsi, az egyik bosszúsan, a másik megbabonázva. Egészen addig tartott a csoda, míg a testvérpár haza nem ment.
Itthon kicsit gondolkodtunk azon, vegyünk-e Boninak egy ilyen autót. Már láttam lelki szemeimmel, hogy oda irányítjuk a gyereket a lakásban, ahová mi szeretnénk! Na de viccet félretéve, ritkán köti le ennyire egy játék.
2015. április 21., kedd
2015. április 19., vasárnap
Munka
A gyes alatti agyállomány-leépülést nem tapasztaltam magamon - gondoltam. Hiszen sokat olvastam, beszéltem (magyarul és franciául; igaz, hogy angolul nem), még gondolkodtam is nemegyszer (haha), előfordult, hogy problémákat is meg kellett oldanom (jééé).
Aztán amikor a héten már élesben fordítottam (az első héten megkíméltek a kollégáim, szerencsére), érdekes dolgokat tapasztaltam magamon. Oké, az hogy kicsit elfelejtettem ennek meg annak a programnak a használatát, az nem meglepő. De szavak sem jutnak eszembe! Tök sokáig gondolkodtam azon a szón pl. hogy funkció. Tudtam, hogy van egy jó kis szó a feature fordítására, ami ráadásul f-fel kezdődik, de az istennek nem ugrott be. Aztán egy napig nem emlékeztem az alkalmazás szóra, rendszer-t írtam, kérdőjellel, mert tudtam, hogy van jobb az application-re. Szóval ilyenek.
Motiváció szempontjából viszont jót tett ez a másfél év, sokkal lelkesebben estem neki az anyagnak, mint amit megszoltam a vége felé. Igaz, hogy 60 százalékban fordítani teljesen más (teljesen emberi), mint teljes munkaidőben, ami viszont teljesen embertelen, az agysejtelnek és a fenékizmoknak egyaránt.
Üreslap-szindróma. A szomszéd irodában a csaj úgy nyomja, hogy döbbenet. Remélem, e-maileket ír ilyen vehemensen, és nem fordít.
2015. április 17., péntek
Na mi az a rettentően fontos dolog, amivel a napjaimat kezdem?
(Ilonka posztjához)
Belegondolok (beleBORZONGOK!), hogy életem felét internet nélkül töltöttem... mit töltöttem, vegetáltam...
2015. április 15., szerda
Egy teljesen (és sok helyen) hibás konfliktuskezelés
Egyszer egy kolléganőm-barátnőm összeveszett velem: a történet fura, én ugyanis nem vesztem össze vele. Fogalmam sincs, mi történt, mi ütött belé, mi baja volt velem (és mióta? azt hittem, jóban voltunk). Konkrétumokat nem mondott, inkább csak gonoszságokat, indulatosan, hisztisen. Még azon melegében próbáltam tisztázni a helyzetet (1. hiba), teljesen meglepődve, hogy mi a fene van vele, mitől kergült meg. Semmi értelmes magyarázatot nem kaptam, csak további sértéseket zúdított a fejemre.
Közös ismerőseink sem mondtak semmit, azok sem, akik az egész jelenetet végignézték - én meg soha nem kérdeztem őket (2. hiba), hogy ugye látták, milyen igazságtalanságnak voltam kitéve, hogy ugye szerintük sem tettem olyat, ami erre feljogosította volna a csajt.
A lánytól sem kérdeztem, hogy mi volt, mi van, miért reagált úgy, ahogy. De ami a legnagyobb hülyeség volt, hogy hónapokig úgy tettem, mintha semmi sem történt volna (3. hiba). Ha közös ebédre vagy bármilyen más programra hívtam a kolléganőimet, mindig betettem őt is az e-mailbe. Nem akartam egy ilyen kis közösségben vitát szítani, nem szerettem volna, hogy választania kellene bárkinek is: őt hív meg vagy engem. Tipikus szőnyegalásöprés, profi vagyok benne.
Aztán elköltöztem a munka miatt, néha találkoztunk csak, évente egyszer talán. Nyilván az egésznek egyre kevesebb jelentőssége volt már. Az utóbbi időkben beszélgettünk is, távolságtartóan, de viszonylag kedvesen. Most viszont megint kollégák és megint ugyanazon közösség tagjai lettünk. Még gondolkodtam is, mielőtt visszamentem volna dolgozni, hogy most mi a lót csináljak majd. Meg akarom majd hívni a kollégáimat-barátaimat egy lakásavatóra, de akkor őt tegyem bele az e-mailbe, mintha mi sem történt volna? Oké, tök rég volt, mindkettőnk élete alaposan megváltozott azóta, na de akkor is megtörtént!
Megkönnyítette a helyzetemet, mert pont ő is lakásavatót tartott, amire engem is meghívott (nem tudtunk elmenni). Külön írt egy másik e-mailt is, hogy ebédeljük majd együtt - ennek ma volt a napja. Ha most én nem Tamkó lennék, hanem egy bátrabb és az érzelmeit sokkal jobban kimutatni tudó valaki, aki azt is el tudná fogadni, hogy őt esetleg nem szeretik, akkor a mai ebéd során rákérdeztem volna erre a régi történetre, de nem tettem (4. hiba).
Az az érzésem, az elejétől fogva helytelen volt a konfliktuskezelés módja, noha a konfliktus, mint olyan, nem is igazán volt definiálva. Most hiába van minden elsimítva úgymond, mégsem tudok ezzel a lánnyal teljesen felszabadulva önmagam lenni. Ahogy a franciák mondják - tök jó ez a kifejezés -, soha nem tudom, melyik lábon táncoljak (je ne sais pas sur quel pied danser): mi fogja kiváltani belőle megint ezt az indulatot és gyűlületet? Ezért van valószínűleg az is, hogy nem konfliktuskezeltem és most sem teszem: ugyan mit tudna mondani, ami igazolná akkori kirohanását? Semmit.
Olyan érdekes, hogy ugyanakkor valami mégis vonz ebben a lányban: pont az a típusú ember, akinek nagyon szívesen keresem (keresném) a társaságát, lehet (lehetett volna) vele hülyeségeken röhögni, de jókat beszélgetni is, számítani rá, kikérni a véleményét, pletykálni. Olyan kár, hogy ez az egész így félrement.
Közös ismerőseink sem mondtak semmit, azok sem, akik az egész jelenetet végignézték - én meg soha nem kérdeztem őket (2. hiba), hogy ugye látták, milyen igazságtalanságnak voltam kitéve, hogy ugye szerintük sem tettem olyat, ami erre feljogosította volna a csajt.
A lánytól sem kérdeztem, hogy mi volt, mi van, miért reagált úgy, ahogy. De ami a legnagyobb hülyeség volt, hogy hónapokig úgy tettem, mintha semmi sem történt volna (3. hiba). Ha közös ebédre vagy bármilyen más programra hívtam a kolléganőimet, mindig betettem őt is az e-mailbe. Nem akartam egy ilyen kis közösségben vitát szítani, nem szerettem volna, hogy választania kellene bárkinek is: őt hív meg vagy engem. Tipikus szőnyegalásöprés, profi vagyok benne.
Aztán elköltöztem a munka miatt, néha találkoztunk csak, évente egyszer talán. Nyilván az egésznek egyre kevesebb jelentőssége volt már. Az utóbbi időkben beszélgettünk is, távolságtartóan, de viszonylag kedvesen. Most viszont megint kollégák és megint ugyanazon közösség tagjai lettünk. Még gondolkodtam is, mielőtt visszamentem volna dolgozni, hogy most mi a lót csináljak majd. Meg akarom majd hívni a kollégáimat-barátaimat egy lakásavatóra, de akkor őt tegyem bele az e-mailbe, mintha mi sem történt volna? Oké, tök rég volt, mindkettőnk élete alaposan megváltozott azóta, na de akkor is megtörtént!
Megkönnyítette a helyzetemet, mert pont ő is lakásavatót tartott, amire engem is meghívott (nem tudtunk elmenni). Külön írt egy másik e-mailt is, hogy ebédeljük majd együtt - ennek ma volt a napja. Ha most én nem Tamkó lennék, hanem egy bátrabb és az érzelmeit sokkal jobban kimutatni tudó valaki, aki azt is el tudná fogadni, hogy őt esetleg nem szeretik, akkor a mai ebéd során rákérdeztem volna erre a régi történetre, de nem tettem (4. hiba).
Az az érzésem, az elejétől fogva helytelen volt a konfliktuskezelés módja, noha a konfliktus, mint olyan, nem is igazán volt definiálva. Most hiába van minden elsimítva úgymond, mégsem tudok ezzel a lánnyal teljesen felszabadulva önmagam lenni. Ahogy a franciák mondják - tök jó ez a kifejezés -, soha nem tudom, melyik lábon táncoljak (je ne sais pas sur quel pied danser): mi fogja kiváltani belőle megint ezt az indulatot és gyűlületet? Ezért van valószínűleg az is, hogy nem konfliktuskezeltem és most sem teszem: ugyan mit tudna mondani, ami igazolná akkori kirohanását? Semmit.
Olyan érdekes, hogy ugyanakkor valami mégis vonz ebben a lányban: pont az a típusú ember, akinek nagyon szívesen keresem (keresném) a társaságát, lehet (lehetett volna) vele hülyeségeken röhögni, de jókat beszélgetni is, számítani rá, kikérni a véleményét, pletykálni. Olyan kár, hogy ez az egész így félrement.
2015. április 12., vasárnap
Esti bejegyzéséhez
A probléma nálunk is fennált, akkor rajzoltam. Szerencsére úgy tűnik, már nem csinálja, szóval nem teszem ki az ajtajára...
Nem tudtam a poszt kommentjében elküldeni!
2015. április 11., szombat
Ingázás
Eddig minden jó, a város szuper, a lakás tetszik, a régi-új kollégáim szimpik, a munka OK, még a nap is sütött négy egész napon keresztül. Ami szívás: az ingázás. De nagyon az! És most nem csak a fáradságról és az álmosságról beszélek, hanem arról a tudatról is, hogy ennyi időt elpocsékolok az életemből. Ráadásul bizonyos tényezőket egyáltalán nem vettem figyelembe, amikor ingázásra adtam a fejem.
Így indulok útnak reggelente. Fél hétkor kelek, ami a múlt hetek hat órai keléseihez képest egészen kellemes. Reggeli, kávé, cicamosdás, öltözködés, smink, puszi Boninak, majd elgyalogolok a pályaudvarig. Azt nem kalkuláltam bele a számításaimba, hogy nem mindegy, mennyi cucc van az ember táskájában. Most már azt is meggondolom, hogy egy almát betegyek-e! Az út 11-12 perc, várakozok kb. öt percet. A második meglepetés, amire nem gondoltam: az iszonyatos embertömeg és -áradat. Nem csak nekem jutott eszembe ez a zseniális ötlet, úgy látom, a fél város is ingázik, és mindenki ugyanoda. Feltuszakolom magam a vonatra: szerencsére mindig van hely, ez az ilyen messziről ingázók privilégiuma. Fél óra múlva már egy tűt sem lehet leejteni. Aztán a következő sajnálatos dolog: ebben az időben a vonat több helyen is megáll, így a menetidő nem 45, hanem 50 vagy akár 55 perc! A leszállás talán a legrosszabb az egészben: alig lehet menni az emberektől - itt újabb értékes perceket veszítek. Kimegyek a pályaudvar elé (többszáz utastársammal), ahol felszállok a buszra (többszáz utastársammal). Ülőhelyről álmodni sem lehet. Újabb 15-20 perc utazás, majd...
... teljesen elgyötörten beérek a munkahelyemre. (Van, aki meg is kérdezi, hogy mi van, rosszul aludtam?) Az igaz, hogy a kávé-smink reggeli rutint kezdhetném is előről. Ha lenne időm, haha.
Visszafelé sokkal stresszesebb és hosszabb az út: busszal kell menni a pályaudvarig, belekalkulálva - vagy sem - a dugókat. Sajnos a hazaút emiatt rémesen hosszú: 1 óra 50 perc. Bizonyos manőverrel sikerült letornásznom az időt 1 óra 40 percre: átszállok a buszról egy másikra, amely nem a necces utcákon megy keresztül. A barátnőmnek sikerül 1 óra 30 percet futnia: de azt hiszem, nekem nem érni meg a loholás és a stresszelés.
Most van talán életemben először olyan, hogy ha a nálam kedvezőtlenebb helyzetben lévőkre gondolok, kicsit jobban érzem magam. Lehetnék pl. bányász, vagy dolgozhatnék három műszakban. Néha a magyar orvosokra gondolok. Vagy arra, hogy milyen jó, hogy egyáltalán van munkám. Amúgy pedig amíg tűz- és életveszélyes élpületben dolgozunk, be sem kell majd járnom.
Mindennek van valami jó oldala, ugye.
2015. április 3., péntek
Ki fog vigyázni Bonira, amíg dolgozom?
A kérdést hónapok óta felteszem magamnak, egyre idegesebben - Z.-vel képtelenség volt róla beszélni idáig (a szokásos struccpolitika).
Elöljáróban: nem értem, egy ilyen jóléti állam, mint Franciaország, miért nem oldja meg a bölcsi-problémát. A hely ugyanis nagyon kevés, találtam egy 2011-es statisztikát, amely szerint a 0-3 éves korú gyerekek csak 16 százaléka kap helyet családi vagy állami bölcsiben. Pedig a szülési szabi 3 hónap, amihez még 6 hónap szülői szabi is jár, de ezt úgy tudom, nem mindenhol nézik jó szemmel. Szóval kereslet bizonyára lenne. Annak az esélye, hogy Boninak találjunk bölcsit, nagyon kevés, szinte a csodával határos. Bár csodák mindig vannak - például csodálatos módon lett helyünk végülis a brüsszeli munkahelyi bölcsibe, pedig a 4-es kategóriába lettünk besorolva (az elsőben vannak az egyedülálló anyák, aztán a beteg gyerekek stb.). Ráadásul ha most adjuk be a kérelmet (amit persze azért beadunk), hely ebből szeptember előtt biztosan nem lesz.
Mit csinál a dolgozó szülők nagy része? Hivatásos dadára bízza a gyerekét, aki otthonában 1-4 gyereket gardíroz, attól függően, milyen engedélyt kapott. Na erről nem szeretne beszélni Z. Azt mondja, ő nem akarja idegenre bízni Bonit. Hiába érveltem, hogy ezeknek a nőknek ez a hivatásuk, hogy nagy a tapasztalatuk stb. Azt azért jól eltitkoltam, hogy miket láttam a játszóházban, ahová Bonit hordtam (és ahonnan mindig náthásan hoztam haza): voltak nagyon szimpi dadák is - tulajdonképpen ők voltak többen -, de az egyik nő pl. rendszeresen megbüntette az egy éves gyereket, ha sírt. A sarokba rakta a fal felé fordítva, a szívem majd megszakadt. És akadt még pár ilyen cifra történet is sajna. Igazat adok abban Z-nek, hogy ez a bölcsiben nem fordulhat elő, de hát mit csináljak, ha a bölcsi egyszerűen ez nem opció?
Úgyhogy elkértem az önkormányzattól a hivatásos dadák listáját. Pár telefonhívás után találtam is egy nőt, aki elvállalta volna Bonit. Mikor már megegyeztünk, hogy mikor találkozunk és épp a címet írtam volna fel, azt mondja: - Kód: 6577, A. lépcsőház, ötödik emelet.
Ötödik emelet?!? Egykettőre kiderült, hogy csak elméletben vagyok ilyen laza. A gyakorlat teljesen más! Az igazság az, hogy a hátam is beleborsódzott a gondolatba, hogy egy tök idegen nőre bízzam a gyerekemet az ötödik emeleten. És ha egyszer elfelejti bezárni az ablakot??
Szeretnék sokkal könnyedebb és franciásabb és bevállalósabb lenni. De hát nem vagyok az. Sőt, arról már 18 évesen lemondtam, hogy olyan akarjak lenni, amilyen nem vagyok. Azért megnéztem a Street View-n ezt az ötödik emeletet: ronda ház egy ronda környéken. Olyan fura, hirtelen az egész dada-dolog tök hülyeségnek tűnt: rábízzam a kicsi fiamat valakire, amíg mi keressük a pénzt? A bölcsi még OK, sőt, tényleg szuper lenne, ha felvennék, jót tenne neki a társaság, az új játékok, a kis barátok, na de egy idegen nő az ötödik emeleten?
Úgyhogy megegyeztünk Z-vel: mindketten három napot dolgozunk a héten (ő szombaton is), és felváltva vigyázunk Bonira. Hirtelen akkora kő esett le a szívemről, amikor ezt a döntést meghoztuk. Annyira cuki korszakban van most, napról-napra egyre többet ért, most érzem először azt, hogy minden nap valami újat tanul. Már próbálkozik a szavakkal, de még nem nagyon megy neki. Milyen kár lenne pl. lemaradni az első igazi szaváról. Hátránya ugyan van a dolognak: pl. szerintem lógni fog a belünk. És mi lesz, ha valamelyikünk megbetegszik? Illetve, Z. belátja-e majd, hogy amikor otthonról fogok dolgozni, az tényleg azt jelenti, hogy dolgozom, és csak egy kevéske pelenkázás, egy icipici építőkockázás és egy nyúlfarknyi etetés fér bele?
Aztán meglátjuk. Ki tudja, hátha hallunk majd megbízható dadáról, aki esetleg házhoz is jön, meggondolhatjuk még a dolgot. Egyelőre úgyis annyi újdonságot kell majd földolgoznia Boninak.
Elöljáróban: nem értem, egy ilyen jóléti állam, mint Franciaország, miért nem oldja meg a bölcsi-problémát. A hely ugyanis nagyon kevés, találtam egy 2011-es statisztikát, amely szerint a 0-3 éves korú gyerekek csak 16 százaléka kap helyet családi vagy állami bölcsiben. Pedig a szülési szabi 3 hónap, amihez még 6 hónap szülői szabi is jár, de ezt úgy tudom, nem mindenhol nézik jó szemmel. Szóval kereslet bizonyára lenne. Annak az esélye, hogy Boninak találjunk bölcsit, nagyon kevés, szinte a csodával határos. Bár csodák mindig vannak - például csodálatos módon lett helyünk végülis a brüsszeli munkahelyi bölcsibe, pedig a 4-es kategóriába lettünk besorolva (az elsőben vannak az egyedülálló anyák, aztán a beteg gyerekek stb.). Ráadásul ha most adjuk be a kérelmet (amit persze azért beadunk), hely ebből szeptember előtt biztosan nem lesz.
Mit csinál a dolgozó szülők nagy része? Hivatásos dadára bízza a gyerekét, aki otthonában 1-4 gyereket gardíroz, attól függően, milyen engedélyt kapott. Na erről nem szeretne beszélni Z. Azt mondja, ő nem akarja idegenre bízni Bonit. Hiába érveltem, hogy ezeknek a nőknek ez a hivatásuk, hogy nagy a tapasztalatuk stb. Azt azért jól eltitkoltam, hogy miket láttam a játszóházban, ahová Bonit hordtam (és ahonnan mindig náthásan hoztam haza): voltak nagyon szimpi dadák is - tulajdonképpen ők voltak többen -, de az egyik nő pl. rendszeresen megbüntette az egy éves gyereket, ha sírt. A sarokba rakta a fal felé fordítva, a szívem majd megszakadt. És akadt még pár ilyen cifra történet is sajna. Igazat adok abban Z-nek, hogy ez a bölcsiben nem fordulhat elő, de hát mit csináljak, ha a bölcsi egyszerűen ez nem opció?
Úgyhogy elkértem az önkormányzattól a hivatásos dadák listáját. Pár telefonhívás után találtam is egy nőt, aki elvállalta volna Bonit. Mikor már megegyeztünk, hogy mikor találkozunk és épp a címet írtam volna fel, azt mondja: - Kód: 6577, A. lépcsőház, ötödik emelet.
Ötödik emelet?!? Egykettőre kiderült, hogy csak elméletben vagyok ilyen laza. A gyakorlat teljesen más! Az igazság az, hogy a hátam is beleborsódzott a gondolatba, hogy egy tök idegen nőre bízzam a gyerekemet az ötödik emeleten. És ha egyszer elfelejti bezárni az ablakot??
Szeretnék sokkal könnyedebb és franciásabb és bevállalósabb lenni. De hát nem vagyok az. Sőt, arról már 18 évesen lemondtam, hogy olyan akarjak lenni, amilyen nem vagyok. Azért megnéztem a Street View-n ezt az ötödik emeletet: ronda ház egy ronda környéken. Olyan fura, hirtelen az egész dada-dolog tök hülyeségnek tűnt: rábízzam a kicsi fiamat valakire, amíg mi keressük a pénzt? A bölcsi még OK, sőt, tényleg szuper lenne, ha felvennék, jót tenne neki a társaság, az új játékok, a kis barátok, na de egy idegen nő az ötödik emeleten?
Úgyhogy megegyeztünk Z-vel: mindketten három napot dolgozunk a héten (ő szombaton is), és felváltva vigyázunk Bonira. Hirtelen akkora kő esett le a szívemről, amikor ezt a döntést meghoztuk. Annyira cuki korszakban van most, napról-napra egyre többet ért, most érzem először azt, hogy minden nap valami újat tanul. Már próbálkozik a szavakkal, de még nem nagyon megy neki. Milyen kár lenne pl. lemaradni az első igazi szaváról. Hátránya ugyan van a dolognak: pl. szerintem lógni fog a belünk. És mi lesz, ha valamelyikünk megbetegszik? Illetve, Z. belátja-e majd, hogy amikor otthonról fogok dolgozni, az tényleg azt jelenti, hogy dolgozom, és csak egy kevéske pelenkázás, egy icipici építőkockázás és egy nyúlfarknyi etetés fér bele?
Aztán meglátjuk. Ki tudja, hátha hallunk majd megbízható dadáról, aki esetleg házhoz is jön, meggondolhatjuk még a dolgot. Egyelőre úgyis annyi újdonságot kell majd földolgoznia Boninak.
