Fiúk

Olyan kár, hogy nem filmeztem le az alábbi jelenetet a parkban tegnap! Az történt, hogy egy öt-hatéves kisfiú lehozott a játszótérre egy távirányítású autót. Bonhomme teljesen odáig volt tőle! Valahogy nem nagyon vettünk neki autókat eddig, nincs (még) meg ez a reflexünk. Pedig most kiderült, hogy imádja - bár az is lehet, hogy attól volt elvarázsolódva, hogy magától ment az autó. Egy szó, mint száz, miután meglátta, otthagyott csapot-papot, a babakocsit, az anyját, a nagyanyját, és elbűvölten követte, mint akit megbabonáztak. Szólni se lehetett hozzá, se látott, se hallott.

A látvány tehát a következő volt: elől ment az autó, utána az ötévesforma kisfiú a távirányítóval, majd egymást meg-megelőzve az ötéves kisöccse és a kinyújtott karral közlekedő, az autóra extázisban mutogató Boni. Az ötéves tesója egy kis gengszter volt: nem akarta, hogy Boni ennek a varázslatos autónak akár csak a látványában is részesüljön és mindenáron meg akarta akadályozni, hogy kövesse őket. Lökdöste, eléállt, Bonit viszont mágnesként vonzotta az autó, észre se vette az akadályozó elemet, szerintem nem is érzékelte.

Néha a kompánia megállt. Az ötévesforma ilyenkor mindig meg akarta mutatni Boninak, hogyan működik a távirányító. A kisfiam teljesen értetlenül meredt rá, ellökte, őt a kocsi érdekelte, kikerekedő szemmel vizsgálgatta, meg akarta fogni. A kis gengszter eközben pedig mindent elkövetett, hogy ne tudjon hozzáérni semmihez - én meg közben azon nevettem, hogy a kis kemény legénykének a szájában végig cumi volt!

Aztán elindultak újra: elől az autó, utána a nagyfiú, majd s a két kicsi, az egyik bosszúsan, a másik megbabonázva. Egészen addig tartott a csoda, míg a testvérpár haza nem ment.

Itthon kicsit gondolkodtunk azon, vegyünk-e Boninak egy ilyen autót. Már láttam lelki szemeimmel, hogy oda irányítjuk a gyereket a lakásban, ahová mi szeretnénk! Na de viccet félretéve, ritkán köti le ennyire egy játék.